2017. április 16. (vasárnap) 16:54 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal nem futásról, vagy utazásról lesz szó, hanem valami másról. Nemrég úgy fejeztem be az egyik blog bejegyzésem, hogy be kell szereznem egy - jövőbeli úthoz való - nagyobb hátizsákot. Azt is írtam, hogy más nem is nagyon kell, mindenem megvan. Nos, a hátizsákot beszereztem, ám nem biztos, hogy használni is fogom. Időközben sokat gondolkodtam, hogy merre tovább, mi módon. Tovább, mint eddig, tömegközlekedéssel? Esetleg stoppolva, időnként gyalogosan? Az igazat megvallva, egyik sem nyerte el a tetszésem. Bármelyiket is választanám, ki vagyok szolgáltatva vagy menetrendnek, vagy a szerencsének. Ráadásul az első variáció pénzbe is kerül (egyes országokba a második is). Ezen töprengtem, amikor eszembe jutott a megoldás.

Miért is ne lehetnék a magam ura?! Akkor mehessek tovább, amikor én akarok. Nem gyalog, nem is géppel meghajtott közlekedési eszközzel. Gondoltam kerékpárra is, de a derekam miatt hamar elvetettem az ötletet. Viszont maradtam a két keréknél. Korábban többször is említettem a Földet körbe kerékpározó házaspárt, Zitát és Árpit. Ezúttal Tőlük merítettem az ötletet. Ők egy úgynevezett rekumbenst, azaz fekvő kerékpárt használtak. Íme az egyik saját rekumbensük.

A rekumbens használója hátra döntött ülő-, vagy fekvőpozícióban teker. A középcsapágy és a pedálok elől helyezkednek el. Használata során a testtartás nagyon kényelmes, sem a csukló, sem a vállak, sem a karok, sem a gerinc nem terhelt. A kezek a kormányon fekszenek, a felsőtestet nem támasztjuk meg. A rekumbensben laza pozícióban fekszik a gerincoszlop. Optimális esetekben a porckorongok akár regenerálódhatnak is. A légellenállás is kedvezőbb a hagyományos kerékpárokkal szemben. 

Szóval úgy döntöttem, beszerzek egyet. El is kezdtem nézelődni a különböző hirdetési portálokon, és nagyon hamar sikerült egy számomra tetszetős példányra ráakadnom. Telefonon egyeztettem, és már utaztam is le Siófokra. Előzetesen annyit sikerült kiderítenem, hogy egy épített rekumbensről van szó. Az építője több hasonló járművet is tervezett, épített, nevét már ismertem egy-két oldalról. Alig vártam tehát, hogy élőben is láthassam. A tulajdonos elhozta a vasútállomásra, ahol az állomás előtti téren ki is próbálhattam. Azaz csak próbáltam volna, mivel a kezdeti próbálkozások nem sikerültek. Háromszor nekirugaszkodtam, mégsem tudtam elindulni. Nem tudtam megtartani az egyensúlyt az indulásnál. Azonban szerelem volt első látásra. Az üzlet megköttetett, én pedig boldogan próbálgattam az elindulást újra és újra. Újra meg kellett tanulnom tekerni, ezúttal teljesen másképpen. Rövidesen sikerült rájönnöm a titkára, és már hosszabb szakaszokat is bevállaltam Siófok belvárosi részén. Természetesen nem kis feltűnést keltve. A járókelőket megmosolyogtattam a nem mindennapi közlekedési eszközömmel, de mosolyt csaltam az arcukra a kezdeti kacskaringózásommal is. Bő másfél órát tekeregtem, amikor befutott a visszafele tartó vonatom, én pedig helyet foglaltam az új társammal a kerékpárszállító vagonban.

Kelenföldig vonatoztam, ahonnan a rekumbenssel mentem tovább. Bő egy óra alatt tettem meg a hazáig tartó utat, átmenve a Petőfi-hídon. Utam nagy része a kerékpárutakon vezetett. Ezúttal is sokan megnéztek, ám ezúttal egy kicsit magabiztosabbnak tűntem. 

Íme tehát az én saját rekumbensem. Kicsit más a kialakítása, mint a Zitáéké volt. Új gumik, új bowdenek, új váltók, bőr üléssel, új festéssel, erősített vázzal. Pár dologgal még ki kell egészítenem, de alapjában véve menetre kész. Természetesen kapott egy új nevet is, hisz nem hívhatom rekumbensnek, nem igaz?! Gondolom nem okoztam meglepetést azzal, hogy a Baka-bringa nevet adtam. Szóval az elkövetkező időszak a Baka-bringa felkészítésével fog telni, amely idő alatt magam is tökéletesen el kell sajátítanom a magabiztos használati technikáját. Addig is időnként, egy-egy Kéktúra szakaszt közbeiktatok. Jut eszembe! Nem kell egy új hátizsák valakinek?

2017. április 02. (vasárnap) 10:00 - 13:00 (UTC+1) - Nagymaros

Mint azt korábbi bejegyzéseim egyikében említettem, maradt pár korábbi benevezett futóversenyem. Ezekre még akkor neveztem, amikor még nem volt derékfájásom. Egyet, kettőt közülük már kénytelen voltam lemondani, főleg a hosszabb távút. Márciusban azonban, bár óvatosan, de tudtam készülni. Jöhetett hát az első megmérettetés, az 1. Dunakanyar Félmaraton. A Panorámafutás szervezésében került megrendezésre Nagymaroson, az ország egyik leggyönyörűbb helyszínén. A helyszínre vonattal jutottam el, kísérőm, Kriszti társaságában. Megérkezésünkkor már szállingóztak a futók. Nagymaros központi része rövidesen megtelt a futóversenyre érkezőkkel. Jól megszervezett rendezvény volt, biztosítva volt minden, ami ilyenkor szükséges. Miután átöltöztem, megindultunk a rajt helyszínére. Általában szokott lenni egy-két ismerős, és ezúttal sem volt másképpen.

Zolival találkoztam, a korábbi néptánc oktatómmal. Korábban több futóeseményen is részt vettünk együtt. Úgy voltam vele, hogy ezúttal részt veszek a közös bemelegítésen, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem nekem találták ki ezeket a közös bemelegítéseket. Maradtak tehát az önálló nyújtógyakorlatok. Furán éreztem magam. Úgy ahogy annak idején, az első félmaratonom előtt. Akkor, és most is azért izgultam, hogy sikerüljön beérnem. Izgultam, hogy a derekammal ne legyen semmi gond.

A rajt a Visegrádi várral szemben, Nagymaros Duna partjáról indult. A rajt után a szokásos tumultus alakult ki, azaz eltartott egy kis ideig, amíg a mezőny annyira szétszakadt, hogy kényelmes tempóval tudtunk futni. Az elején ugyanis sokszor kerülgetni kellett egymást. Az időjárásra semmi panasz nem volt, gyönyörű időnk volt. Egy kicsit fújt a szél, ezért a hosszú ujjú felsőmet is magamon hagytam. Ezúttal is az Ökomenikus Segélyszervezet mezét öltöttem magamra.

Az útvonal végig a Duna partján, a kerékpárúton haladt. Gyönyörű kilátás nyílt a folyóra, valamint a túlpartra. Zebegénybe beérve, a falu főterén volt a fordítópont, ahol egy népzenét játszó zenekar gondoskodott a jó hangulatról. A mögöttem futó Zoli - mint utóbb kiderült - pár tánclépéssel kombinálta is a futását. Ezt követően következett csak az igazi meglepetés. A verseny kiírásban szerepelt ugyan egy utalás, hogy lesz egy rövidebb hegymenet is, de nem gondoltam volna, hogy ilyen meredek. Hirtelen emelkedett ugyanis, a futóknak nem kis megpróbáltatást okozva. Magam úgy voltam, hogy remek gyakorlás a hó végi Kékes Csúcsfutásra. Mindenesetre megérte a "kis" szenvedést, ugyanis remek kilátásban lehetett részünk. Ahogy visszafordultunk, a teljes Dunakanyarban gyönyörködhettünk. 

Túl a táv felénél Zoli beért, és együtt folytattuk a futást. Jót beszélgettünk a hátralévő kilométerek alatt, és együtt futottunk be a célba is. Megkönnyebbülve haladtam át a célvonalon. Végig jól éreztem magam, hála Istennek a derékfájásom nem jelentkezett. Az időt tekintve, az eddigi félmaratonjaim alapján, átlagosnak mondható. Szerencsére ezúttal a célvonal után sikerült leállítanom a futóprogramot.

A futás végeztével következett egy rövid nyújtás, pár perc pihenő. Az átöltözés után Krisztivel gondoskodtunk a megfelelő mennyiségű szénhidrát pótlásáról, egy-egy termetesebb hamburger, valamint egy-egy nagy adag sültkrumpli formájában. Lévén, hogy a jó idő miatt Visegrádon sok volt a vendég, eltartott kis ideig, mire kiszolgáltak, de azt hiszem megérte kivárni.

Az ebéd után jóllakva, hazafele vettük az irányt, immár a budai oldalon buszozva. Köszönöm Krisztinek a helyszíni biztatást, segítséget. Köszönöm továbbá Marcsinak, és gyerekeinek, akik szintén a helyszínen szurkoltak. Túl vagyok tehát egy újabb félmaratonon, ám érzem, hogy valami megváltozott. Magával a futással nem volt gond, csak már nem vonz újabb és újabb futóverseny. Amint említettem, a már benevezett eseményeken indulni fogok, ám többre már - jelen állás szerint - nem hiszem, hogy fogok nevezni.

2017. április 01. (szombat) 10:00 - 20:00 (UTC+1) - Budapest

"Uram, légy az utazó társasága, irányadója az elágazásoknál! Adj neki erőt, amikor elgyengül, védelmezd veszély közben, oltalmazd az út során, adj árnyékot a nap hevében, világíts a sötétségben, nyújts vigaszt amikor kedvét szegi és szilárdítsd meg szándékában! Ámen"

Ezúttal ismét egy fesztivál beszámolóval jelentkezem, mégpedig a Szent Jakab Baráti Kör által szervezett Camino Fesztivállal. Egy egész napos program volt a Caminóra készülőknek, és az Utat megjárt zarándokoknak. Olyannyira nagy volt az érdeklődés, hogy hetekkel azelőtt elfogytak a jegyek. Jómagam kíváncsian vártam, hátha összefutok egy régi ismerőssel, valamint hogy megismerjem más zarándokok történeteit.

A fesztiválnak a Párbeszéd Háza adott otthont. Többször megfordultam már itt, legutóbb a világot körbetekerő házaspár, Zita és Árpi előadásán. Ezúttal egy szimbolikus kilométerkő jelezte a fesztivál irányát. De rég is volt, amikor legutoljára láttam a fésűs kagylót ...

Az előadások, programok több helyszínen zajlottak egy időben, így gyorsan el kellett döntenem, hogy mit válasszak. Az előadótermek - ötletesen - a spanyol, valamint a magyar Camino különböző helyszíneiről voltak elnevezve. Kezdtem tehát a Lébény teremben, ahol egy dokumentumfilmet vetítettek, Elmentünk a Nap után címmel. Magyar zarándokok Camino zarándoklatát mutatta be a film, előtérbe helyezve az egyes zarándokok által megélt pillanatokat. Ezt követően a Burgos terem következett, ahol egy amerikai dokumentumfilmet néztem meg. Hat zarándok személyes útjába nyerhettünk betekintést, az ő történetük, élményeik, átélt pillanataik alapján. 

Időközben megéheztem, így hát kénytelen voltam valami ennivaló után nézni. Mivel Camino Fesztiválon voltam, természetes volt, hogy olyan ételt választok, ami az Utamon annak idején táplált. A szomszédos Loyola kávézóban fogyasztottam tehát el a hideg gazpacho levest, valamint a csirkével és tenger gyümölcsével gazdagított paella-t. 

Ezt követően, a fesztivál további részét a Santiago teremben töltöttem. Először Fóris Norbert előadásán vettem részt. Norbert vakként teljesítette kísérőjével az El Caminót, Pamplonától Santiagoig. Nagyszerű előadás volt, melynek során rengeteg vidám percet ajándékoztak nekünk, köszönhetően Norbiék jókedvének. Megismerhettük azokat az élményeket, amiket Norbi átélhetett az Út során.

Következő előadás a magyarországi zarándokutak bemutatása volt. Megismerhettük az Erzsébet út, a Szent Márton út, a Magyar zarándokút, a Magyar Szent Jakab út, a Mária út, valamint a Gyöngyök útja nevű zarándokutakat. Ezek azok a zarándokutak, melyek a Kárpát-medencében vezetnek, rövidebb - hosszabb távon.

A megismert zarándokútvonalak után egy újabb következett, Varga Lóránt előadásában. Még korábban írtam róla az egyik costa rica-i bejegyzésem idején. A Via Francigena, azaz a zarándokút az angol Canterburry-től Rómáig. Lóránt, miután megjárta a Caminót, barátnőjével eltervezte, hogy végigmegy a Via Francigenán, hisz tudta, minden út Rómába vezet. Ezt is adta címül annak a könyvnek, melyet az útról írt. Lóránt a majd 1800 kilométer során egy kérdésre is megpróbált választ találni, mégpedig arra, hogy mi a boldogság. Érdekes volt olvasni a könyvében, az útja során megszólított emberek válaszait. Kedves olvasóm! Mi a boldogság?! A fesztivál jelen lévő fővédnöke, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát személyes tolmácsolása alapján: "Boldog az az ember, aki szívében zarándok útra indul".

Boldog volt Patrik is, aki tavaly májusban útnak indult Budapestről, az Atlanti-óceán irányába. Vele találkoztam a Szent Jakab Baráti Kör szervezésében megtartott Beavató Túrán. Patrikról nem is tudtunk, egyszer csak megjelent az óriási hátizsákjával, mi pedig körbevettük. Aznap Zsámbékig ment. Másnap meg tovább, és egyre csak tovább. Késő ősszel pedig meg is érkezett Finisterre-be, a világ végére. A rövid idő alatt, amíg beszélgettünk, kiderült, hogy nem vallásos, egyszerűen csak elege lett. Rögtön magamra ismertem. Még inkább magamra ismertem, amikor kiderült, hogy ez a derék fiú, aki világcsavargóként indult neki az ismeretlennek, hívő emberként tért haza. Hazatért, és nemsokára elsőáldozni fog. Patrik azonban csak rövid időre marad, mint mondta, sok út áll még előtte.

Utolsó előadás, amelyen részt vettem, az Galgóczy Sophie előadása volt a napfény útjáról, avagy a Portugál Caminoról. Egyre több zarándok járja meg ezt az utat is, amely a portugál fővárostól, Liszabontól indul, és Porton keresztül Santiagoban ér véget. Kicsit kevesebb, mint a Camono Frances, és a zarándokszállások is ritkábbak. Anikó - az én "Camino" anyám - is tervezi, hogy idén ősszel végigmegy a portugál Úton. S ha már az ismerősöknél tartunk ... Említettem a bejegyzésem elején, hogy titkon reméltem, hogy összefutok egy régi ismerőssel. Hát az Úr meghallgatta kérésem. Nem mással találkoztam, mint a Camino során hallott első magyar szó tulajdonosával, Miguellel, azaz Misivel. Ő volt aki az estrella-i zarándokszálláson megszólított. Jó volt viszont látni.