Az út végén ígértem egy későbbi összegzést. Tettem ezt azért, mert hirtelen nem tudtam volna leírni mindazt, amit éreztem, átéltem. Azóta eltelt bő egy hét, de továbbra sem tudom megfogalmazni. Kicsit olyan ez, mint a fénykép. Átéled a pillanatot, és megörökíted, de az elkészült fénykép nem adja vissza azt az átélt pillanatot. Így vagyok magam is a Camino-val. Hazaértem, de már semmi sem a régi. Egy jó barát mondta, hogy csak a testem érkezett haza, a lelkem nem. Én is így érzem.

Sokan sok félét szoktak átélni az út során. Ezeket most nem részletezném. Utam elején a Camino-t egy próbatételnek szántam. Egy bevezetőnek, hogy megtudjam, mire számítsak a jövőben. Értem itt az idegen nyelvi környezetet, a hátizsákos utazást, a kevés komfortot, a család és az eddigi ismerősök hátrahagyását, és mindazt, amit le szerettem volna tesztelni. Úgy voltam vele, hogy egy hónap alatt meg tudom nézni, hogy mi vár majd rám a későbbiekben. Az út végén elmondhatom, hogy nekem a Camino magabiztosságot adott. Magabiztosságot a jövőre nézve. Már nem izgulok, hogy mi vár rám. Attól sem, hogy jó lesz-e vagy sem. Tudom, hogy jól döntöttem akkor, amikor a biztonságot jelentő küszöböt átléptem. És nem csak átléptem azt a küszöböt, hanem rá is léptem az ösvényre. Aki pedig az ösvényre rálépett, nehezen hagyja ott. 

Az idegen nyelv (angol) használatánál is változás történt. Az út előtt magam is azok közé tartoztam, akik nem mertek megszólalni. De a másfél hónap alatt ez a félelem teljesen eltűnt. Nem izgulok amiatt, hogy időnként nem beszélek helyesen. Majd javulni fog az idő múltával. De jelenleg tudtam kommunikálni angol anyanyelvűekkel, és ez mindenképpen önbizalmat adott. A nyelvtant át kell ismételnem, valamint a szókincset folyamatosan fejlesztenem kell.

A felszereléssel kapcsolatban elmondhatom, hogy kevés dolgot hagytam ott az úton. A polifoam matrac, egy lecipzározható hosszúnadrág, valamint egy öv maradt ott. A táska jól vizsgázott, a továbbiakban is társam lesz, kiegészítve egy 10 literes hátizsákkal. A ruháknál a rövidnadrággá alakítható hosszúnadrág lesz kicserélve könnyebb anyagú nadrággá. Az úton vásárolt ruhák nagyon jól vizsgáztak, továbbra is hordani fogom őket. A bakancsom kitűnő volt, egy vízhólyagom sem volt, azonban a jövőben sajnos nem fogom hordani, mivel túl meleg lenne. A netbook, mobiltelefon le lesz cserélve. Előbbi súlya miatt, utóbbi kora miatt. Egy készülék fogja a jövőbeli utam során, a blogírást, az internetezést, a telefonálást, és a fényképezést megoldani. Így helyet és súlyt fogok megspórolni. 

Az út során sok emberrel ismerkedtem meg, a világ különböző országaiból. Különböző kultúrák, különböző társadalmak. Számtalan közös élményünk volt, melyek során nem tudok negatív pillanatra vissza emlékezni. Sok információ cserélt gazdára, többek között olyanok, melyeket a jövőben szintén hasznosítani tudok.

Összegzésként tehát elmondhatom, hogy eddigi életem egyik legjobb döntése volt a Camino. És mint már említettem, rajta vagyok az ösvényen. De mielőtt újra elindulok, van egy kis tennivalóm. A következő utam időben is, távolságban is hosszabb lesz. Az elkövetkező bő egy hónap az előkészületekkel fog eltelni. Addig csak egy-egy újabb blog bejegyzés várható. De a böjt után megígérem, kárpótolni foglak titeket!

Utoljára ébredtem emeletes ágyon. Holnaptól jó darabig be kell érnem az egyszerűbbel. Véget ért hát a Camino. Elemzés később. Megébredtem viszonylag korán, kihasználtam hát az alkalmat, hogy bepakoljak. Nyugodtam tehettem, mert elég jó fényviszonyok voltak, és nem volt mivel zörögjek. A hátizsákot telepakoltam, és mellé félig megtöltöttem egy erősebb bevásárló szatyrot, amit a buszra fel tudok majd vinni. Már a Camino előtt gondolkodtam, hogy elhozzam-e a kis 10 literes hátizsákot. Pont jó lett volna a buszra. De így legalább a jövőre nézve tudok tervezni. Az utazás közben meg a kisebb zsák előre lesz csatolva. Sokan gyalogolnak így. Bár a legközelebbi utamon többnyire nem gyalog fogok menni, de egyszer-kétszer biztos.

Szóval bepakoltam, majd megreggeliztem Misunnal és Margarettel. Misunt Burgos óta ismerem, a hostelben egy szobában voltunk. Ő sem jutott be az alberge-be. Margaretet pedig az utóbbi napokban ismertem meg, Gordon családjával jóba lett Ő is.

Miközben készülődtünk az induláshoz, Matteo nyugodtan játszadozott.

A társaságból csak Andre és én indultunk vissza Santiagoba. Maradtam volna még, de itt volt az idő. Menni kellett. Nagyon nem terveztem az utam sem visszafelé. Sokan gondolom felelőtlenségnek tartjátok, de ez is a tervem része. Sokszor lesz előre nem tervezett dolog, amit majd meg kell oldanom. Kiváló alkalom a felkészülésre. Meg kell tanulnom, hogy van más megoldás is, nem mindig a legegyszerűbb a legjobb. Még ha eleinte kilátástalannak is tűnik, később úgy is kialakul minden. Meg aztán mielőtt búcsút intek Európának egy időre, meg kell ismernem kicsit jobban. Erre kiváló lehetőség a buszos utazás. Árban nagyjából ugyanott voltam, mintha repültem volna, időben persze hosszabb. De volt időm buszozni. Szóval felszálltunk Andreval a buszra, a csajok kikísértek, elbúcsúztattak minket.

Andre Hamburgba készült a nagyanyjához, én meg ugye Domoszlóra. Andre elképesztő barkács készségről tett tanúbizonyságot az elmúlt idő alatt. Meg is ígérte, hogy amint építeni kezdem a bambuszházam, jön és segít. Rajtam nem fog múlni. Elkezdődött hát a buszos utazásom péntek reggel 9.40-kor Santiago de Compostella-ból.

Beérkeztünk Santiagoba, majd a buszpályaudvaron megkérdeztük az egyik legnagyobb, egész Európára kiterjedő buszhálózatot, hogy Hamburgba, illetve Budapest felé megy-e busz. Mindkettőre igen volt a válasz, de legközelebb csak szerdán. Az előbbiek ugyanis tele voltak. Próbáltunk gondolkodni, de ugye üres hassal nem megy. Irány tehát az információs központ. Gyalog bő negyed óra volt. Ott, ahol a compostellát osztották. Sajnos nem tudtak segíteni ők sem. Minden telített volt. Beültünk egy kávézóba, ahol immár nem üres bendővel jobban ment a gondolkodás. Visszatértünk hát a buszpályaudvarra, más alternatívát keresni. Mindketten találtunk. Előzőleg is átmehettünk volna más társaság ügyintéző ablakához, de mint említettem éhesen nem igazán tud gondolkozni az ember. Andre más társaságnál egyenesen Hamburgba foglalt jegyet. Én is más társaságnál, de nekem nem volt ilyen egyszerű dolgom. Csak Barcelonáig találtam megoldást. Kezdetnek nem rossz, gondoltam. Elbúcsúztam hát Andretól.

Utam A Coruna, Lugo, Villafranca, Astorga, Leon és Burgoson át vezetett Barcelonába. Burgosban át kellett szállnom. Végig a zarándokút mellett vezetett az út, sokszor még láttam is a helyeket, ahol nemrég még az ellenkező irányban gyalogoltam. Reggel fél kilencre értem Barcelonába.

Amint beértem az állomásra, felkerestem az utazási irodákat, és sikerült Marseille-ig megvennem a következő jegyet. Mindössze egy órát kellett várnom csak.

Utam Girona, Montpellier, Nimes, Avignonon át vezetett Marseille-ig. Útközben ismét felfedeztem a már Barcelonában is látott katalán zászlókat. Kifüggesztik az erkélyekre, az ablakokba a függetlenséget támogatók, azzal szimpatizálók.

A határt átlépve megállítottak minket, majd két francia egyenruhás „mélységi” ellenőrzést tartott. Megnézték az úti okmányainkat.

Próbáltam amúgy a buszról fotózni, de nem egyszerű. Sebesség, fékezés, fényviszonyok, stb.

Marseille-be megérkezve a vasútállomásnál szálltam le, egy része volt a buszpályaudvar is. 17.45-re értem be, 17.30-kor zárt be a pénztár. Várnom kellett hát másnap reggel nyolcig, amíg újra kinyit. Sikerült kiderítenem, hogy Budapestre megy közvetlen járat Bécsen keresztül, csak az a kérdés, lesz-e hely.

A párizsi pályaudvarhoz hasonlított ez is. Színes volt a forgatag. Kerestem helyet, hogy feltöltsem a telefonomat, valamint a tartalék akkumulátort. Majd kerestem egy boltot, vettem némi kaját.

Mindenhol arab volt. A boltban, a szállodák bejáratánál, az éttermekben. Sok volt a színes bőrű fiatal is, 3-4 fős csoportokba verődve cigiztek mindenhol. Mindenhol érezni lehetett a „zöld” illatot. Szétnéztem hostel ügyben is, de horror áron akartak adni egy szobát. Meg aztán a tulajok kinézete sem tűnt valami bizalomgerjesztőnek. Maradt tehát a pályaudvar. Éjjel 01:30-ig nyitva van, utána 04:30-ig bezárják. Majd lesz valami, gondoltam. Közben beültem a pályaudvaron az egyik gyorsétkezdébe, közben hallgattam a rögtönzött zenészeket. Bárki kipróbálhatta, akár én is. De nem hittem, hogy a boci-boci tarkával sikerem lett volna.

Közben befutott egy busz, ami Olaszországba ment. Gondolkodtam, hogy Torinoig elmegyek, de meggondoltam magam. Megvártam a reggelt. Az éjszaka arra a három órára kiköltöztem a közeli egyetem előtti parkba. Nem zavart senki, sőt wifi is volt. Mire visszatértem, az élet is visszaköltözött a pályaudvarra. Reggeli nyitás a jegypénztárban, majd közölte a hölgy, hogy nem tud jegyet adni, már csak telefonon tudok foglalni. Bankkártya ugye kellett hozzá, az ugye lejárt, így nem volt más lehetőségem. Legközelebb szerdára volt jegy, azaz két nap múlva. Időközben befutott egy busz, ami Lengyelországba ment, Prágán keresztül. Mivel szerdáig nem akartam várni, megkérdeztem, hogy Prágáig elvinnének-e. Benne voltak. Szóval 08:15-kor buszra fel és Nice, Genova, Milano, Lugano, Zürich, Münchenen át Prága következett.

A Földközi-tengert csak messziről láthattam, Monte Carlo-t átaludtam. Genova, Milano szép volt, már amennyire a buszból láthattam. Többnyire a külvárosokat láttam, mivel ott voltak a pályaudvarok. A svájci határon elém tárult mindaz, amit anno apum mesélt. A luganoi tó, az alagutak, a hegyek, minden. Még a Jumbo bevásárló központokat is, ahonnan annak idején az ajándékaink nagy része érkezett.

Zürichben át kellett szállnunk másik buszra. Utastársam is akadt immár egy kameruni születésű, Spanyolországban élő srác személyében. Ő csak Münchenig utazott. Reggel 08:15-re Prágába megérkeztem. Oda, ahol az utamat kezdtem. Nem is volt kérdés, hogy melyik busztársaságot választom. Volt is last minute akciós jegy. Ahogy az utam legelején, most is át kellett szállnom Brnoban. Negyed óra volt az átszállásra. Jegyvétel után irány a gyorsétkezde, ahol egy menü enyhítette reggeli éhségemet. Kávé kimaradt. Mosdóban fogmosás, majd vissza a váróterem, kint még hűvös volt.

11:30-kor elindultam Brno felé a már megismert úton, a már megszokott sárga busszal. Brnoba kicsit késve érkeztem, de a csatlakozó járat is Prágából indult, utánunk, tehát nem késtem le semmiről. Gyors átpakolás és máris újra a sárga buszon ültem. Utastársam a tegnapi srác ellenkezője, talpig feketébe öltözött, tar kopasz árja. Ha lehetett volna választani, újra a tegnapit választottam volna. Újra megnéztem a Hobbit első részét, a Váratlan utazást. Időben érkeztünk Budapestre, ahol a Kosztolányi egyik kereszteződésében óriási karambol lassította a forgalmat. A Puskás Ferenc stadiontól a jól megszokott volán társaság buszával folytattam utamat, a már kívülről ismert útvonalon Domoszló felé.

Maradtam egy napot Finisterre-ben, mivel tegnap ugye elmaradt a fürdés az óceánban. Meg aztán 34 nap után az ember megérdemel egy kis pihenőt, nem igaz?! Sara, Liza, Theresa, Andre maradt, Christina, Fee, Eva, Alex ma ment vissza. Előbbiek később, utóbbiak a legelső busszal. Sokan várták a buszt.

Beültünk reggelizni a parton lévő kávézóba. A teraszról szépen lehetett látni a napfelkeltét. Viszonylag csendben volt mindegyikünk, a csomagok összekészítve, mert más alberget kerestünk.

Reggeli után lementem a kikötőbe, kicsit szétnézni. Akkor értek vissza a halászok, kezükben a friss zsákmány. Természetesen nem az ipari méretű halászatról van szó.

Elbúcsúztattuk Christina-t is, mi meg újra nekivágtunk a világítótoronynak, mert Fee és Theresa tegnap nem ment fel, meg Tamino, Liza, Sara ott aludt. Éjjel Andre vitt nekik takarót. Immár nyugodtan, kezemben a bottal tettem meg a távolságot. A bot köszöni szépen jól van, Triacastella óta használom ismét, bár jelentkezni kezd a korábbi probléma. De kibírta, és ez a lényeg. Ha hazaértem, kitalálok valami megoldást, a jövőre nézve.

Fee és Theresa pótolta a 0.0 km-es fotókat.

Megtaláltuk Taminóékat, épp kávét készültek főzni szabadtűzön. Addig én kerestem egy sziklát, és elővettem az otthonról hozott mécsesem. Az út során sokaknak, sokakért gyújtottam mécsest. Most már csak egy valaki maradt. Egy valaki, akinek meg kellett köszönnöm, hogy idáig eljuthattam. Azt, hogy segítette az utamat. Belőle pedig csak egy van. És miért pont itt, és így? Mert neki nem kell ház, ott van Ő mindenhol. Még egyszer köszönöm Istenem.

Közben néztük az óceánt, kortyolgattuk a kávét közös bögréből, mintha békeszertartás lenne.

Liza, Sara, Tamino összepakolt, majd irány a strand, mert Fee lassan indult vissza.

Beérve a városba visszamentünk a cuccunkért, majd bejelentkeztünk egy másik alberge-be. Wifi is volt, másnapi reggeli, sőt egy négylábú házi-kedvenc is, Matteo.

Mire a partra leértem, a többiek már indultak. Fee-től gyorsan elköszöntem, kapott egy camino karláncot, valamint pár tánclépés még belefért, már amennyire a homokban kivitelezhető volt. Andre készített egy távoli fotót, a közelebbieket majd Andi küldi el, aki időközben megérkezett. Ő is maradt pár napot. Volt fürdés, kagylógyűjtés, parti séta. Meg tudnám szokni.

Visszatérve a szállásra, gyors zuhany, majd elugrottam ennivalóért. Közben összefutottam újra a kedvenc amerikai családommal, és csodák csodájára ott volt Nonie is, akivel az első nap találkoztam. Ő is beért. Mint ahogy az úton megismert kutyás zarándok. Megismertek szakáll nélkül is.

Este nem volt kedvem kimenni a bárba, vettem vacsorának valót, csináltam egy óriási szendvicset, és megírtam az elmaradt napokat. Mire kész lettem, megérkeztek a többiek is, zártuk a napot egy kis beszélgetéssel.

Ébredés Olveiroa-ban. Fee ébresztett. Jut eszembe. Fee esténként mindig ad egy jó éjt puszit. Reggelre pedig egy kérdés, hogy hogy aludtam, milyen volt az éjszakám. Reggeli az étteremben. Csak kávét vettem, a kekszemmel egészítettem ki. Ma volt az utolsó napunk, 31,9 km választott el a világ végétől. 

Elhagyva Olveiroa-t emelkedni kezdett az utam, ösvényen, távolban duzzasztott patak.

Következett Hospital, közben Feevel lépdeltem. Jó időnk volt, nyoma sem volt a tegnapi ködnek. Nem álltunk meg a kis faluban. Közben többen megpihentek, mint ahogy tette Theresa is.

Menet közben ismét nem unatkoztam. Meglett egy-két percen belül a napi adag szerencsém. Szükségem is volt rá. Sok volt még előttem, szállás is kellett estére, meg idő a borotválkozásra.

Elérvén az Ermita de Nuestra Senora de las Nieves kápolnához, az ott lévő pihenőhelyen elfogyasztottam a reggelimet. Közben feltűnt egy tehéncsorda, majd egy németjuhász, aki szintén csemegézett a szendvicsemből.

A reggeli után újult erővel indultam tovább. Elérve a Cruceiro da Armada-hoz pazar kilátás nyílt elém. Az óceánt pillantottam meg, a várva várt óperenciást. Micsoda élmény lehetett a középkorban is a zarándokoknak. Egy biztos, hihetetlen egy élmény volt. Később már tisztábban lehetett kivenni az óceánt.

Ahogy közeledtem, egyre inkább hatalmába kerített az érzés, hogy nagyszerű dolog az óceán közelében élni.

Közben beértünk a többiekkel Cée-be, ahol megebédeltünk. Tapas, sör, tejeskávé.

Ebéd után legszívesebben sziesztáztunk volna, de még várt ránk egy jó 10 km.

Utunk már az óceánpart közelében vezetett, de még mindig nem értünk be a végcélhoz. Fáradtak voltunk már mindannyian.

Végre elértük Finisterre-t. Elfoglaltuk a szállást, én pedig a fürdőszoba felé vettem az irányt. Várt rám a borotválkozás. Spóroltam a súllyal, otthon hagytam a villanyborotvámat, hát megszenvedtem a levágással. De Andre segített, odaadta a borotva készletét. Utolsó szakállas pillanatom.

Miután túl voltam a borotválkozáson, feltűnően fehér arccal, megindultam a világítótorony felé. 3,5 km-re volt, naplementéig oda akartam érni. Fee alig ismert meg, ő maradt, holnap tervezte, hogy felmegy. Szóval szandálban, a Szilcsutól kapott pólóban, valamint a mai túrapólóval és a levágott szakállal felszerelkezve nekivágtam. 

Felérve csatlakoztam a többiekhez, akik először alig ismertek rám. Következett a rituális szertartás. Naplemente nézés, ruha, szakáll elégetés. Miután késő volt már, az úszás holnapra maradt. A világító toronynál veszélyes az úszás.

Igen, a szakáll helye bizony hófehér. Holnap kennem kell rá krémet rendesen. A naplemente egyszerűen csodálatos volt. Igyekeztem fotózni, de lehetetlen vissza adni.

Elindultam tehát égetni. A kijelölt hely a világítótorony alatt van. Ismét gyakoroltam a tériszonyom legyőzését.

Megszabadulván a zarándok ruhámtól, valamint a szakállamtól, részben megújulva mehettem vissza. Részben, mert mint már említettem, a fürdés hátra volt. 

Visszatérve a városba, Evaval megvacsoráztunk. Holnap korán indul haza. A többiek még maradnak.

A nap utolsó képe ezúttal nem csak egy embernek szól. Köszönet az egész augusztusi Via Unitariana tábor résztvevőinek. Ha megbocsájtotok, most nem tudok bővebbet írni annál, amit Tőletek tanultam. Valóban "Egy az Isten." 

Időben ébredve, ruhák beszedve, közös reggeli a csapattal. Összedobtuk, kinek milyen étele volt. Jutott is, maradt is. Utána elbúcsúztam Krisztitől. Együtt reggeliztünk, de külön indultunk el. Szerintem reggel mindenki egyedül akart egy kicsit lenni. Hosszú út várt ránk. 33,2 km Olveiroa-ig. Ködös volt a reggel. Ködös és párás. Tetszett a szobor, volt mondanivalója, nem is kicsi.

Utunk a város után emelkedni kezdett, erdőn keresztül vezetett. Ismét az öreg tölgyes, kiegészítve az eukaliptusszal. Szerintem errefelé nincsenek vaddisznók, mert rengeteg a makk a földön.

Az erdőt elhagyván jött egy település, de bár nélkül. Kenyérosztás volt a helyieknek, a gázpalackos is járkált, spanyol zenét is megosztva. 

Utamat folytattam egy elhagyatott ház mellett, majd ismét egy erdőn keresztül. Majd végre következett az első bár, ahol tejes kávé, rántottás bocadillos volt a második reggelim.

Közben ismét szélerőművek mindenhol, kihasználva a szeles vidék nyújtotta előnyöket. A víz itt is mindenhol jelen van, folynak a csatornában a földek felé.

Közben sikerült élőben is megtekinteni egy hamisíthatatlan galíciai kőfal építését. Szerencsém volt. 

Jut eszembe szerencse. Ma sem ússzátok meg a már szokásossá váló négylevelűket. Azért figyelitek, hogy egymás mellett volt kettő. Mennyi ennek az esélye? Szerintem ha hazaérek, veszek egy lottót.

Utam tovább vezetett a mezők mellett, volt itt minden. Tehenek, őzlábgombák.

Közben összefutottam Tomekkel és Mariaval. Utóbbiról már meséltem, Leonban találkoztunk először. Olasz menyecske. Utóbbi lengyel srác, főállású stoppoló nyaranta. Ismét találkoztam Marjennaval, Tracyvel és Gordonnal, az amerikai családdal.

Érdekes volt az utam, mert sok jel volt, gyakran két irányba mutatott. A megérzésemre hallgattam. Nem tudom, említettem-e már a gabonatárolókat. Ha igen, bocsánat, de sokszor azt sem tudom, milyen nap van, és tegnap hol voltam. Szóval a gabonatárolók. Itt is ezer meg ezer variáció. Persze kőből a legszebb.

Utam továbbra is mezőkön keresztül vezetett. Folyt a kukorica betakarítása. Utamat keresztezte egy gyík, de nem zavartatta magát. Itt még a gyíkok sem fürgék, lehet sziesztázott.

A távolban az olveirai víztározó látszódott, szóval már közel voltam. Kisebb tanyákon vezetett az utam, megtudtam, hogy a kukoricaszárat apróra összedarálják, és hólapáttal (!) összelapátolják. Most már értem, hogy miért volt akciós áron!

Közben összefutottam Feevel, Andreval, és a többiekkel. Fura, mert utolértek, holott előttem voltak. Kiderült, hogy más úton jártunk. Megérkeztünk Olveiroaba. A szállásfoglalás után Gordon meghívott egy sörre. Majd felcuccoltam a szobába. Túlszárnyalva a múltkorit, most nyolc menyecskével osztoztam a szobán. A mosás most is géppel történt, ismét megosztva a költségeket. Majd egy vacsora következett, melyet az étteremben fogyasztottunk el. Galíciai zöldségleves, tintahal sült pityókával (pannonok kedvéért krumplival), galíciai sütemény, kávé, bor, és galíciai rövid ital (a pálinkához hasonló). Az utóbbi valóban csak hasonló volt, meg sem közelítette a jó öreg hazait.

Mai utolsó képem Mámá neked küldöm! A mai negyedik talált négylevelűt neked küldöm, gondolva a hétvégén esedékes lottó sorsolásra!

Tehát az utam folytatódott Finisterre felé, kiegészítve az eddigi 796,8 km-t további 87,2 km-el. Ugyanis az óceánt, azaz az óperenciást látnom kell. Első állomásomnak Negreira volt tervezve. Evaval megbeszéltük, hogy hétkor találkozunk a katedrális előtti téren. Még sötét volt, Eva világított. Nekem nem lett feltöltve a lámpám. Kevesen indultunk ilyen korán, sőt az egész további úton kevesebben voltunk. Sokkal barátibb volt a Finisterre-be vezető út. Sokáig mentünk kisebb falvak mellett elhaladva, sehol sem volt egy bár sem. Ő csokival, én keksszel hozakodtam elő, így az éhségünk csillapodott. Az út is nehéz terep volt, gyakran meredeken kellett felkapaszkodni. Első állomásunk Ventosa volt, ahol megreggeliztünk. Eva ugyanazt döntötte el, mint én. Ő is felszámolt a munkahelyén, sok mindenét eladta, csak ő Portugáliát választotta.

A következő falu előtt megelőztek minket, egy jól megszokott Hola! köszönés kíséretével. Ezt követően elindult egy beszélgetés a hölggyel, sok zászló volt felvarrva a táskájára. Szó szót követett, mire kiderült, hogy Krisztinának hívják, és Angliában élő magyar. 

Ezer felé járt már, dolgozott önkéntesként Afrikában is, volt Brazíliában. Most épp zarándokol. Együtt folytattuk utunk, angolul folyt a társalgás, mert ugye Eva is itt volt. Nem esett nehezünkre, sőt! Egyre jobban megy, persze nem kell bonyolult kifejezésekre gondolni. Megálltunk egy hangulatos kis bárnál.

Ezt követően viszont sajnos Kriszti fájlaltatni kezdte a lábát. Egyre nagyobb lett a fájdalma, megkapta Eva botját, meg egy fáslit. Mi hozzá idomultunk, nem siettünk. Így teltek az órák, szépen, lassan.

Célunkhoz közeledvén, szegény Krisztinek egyre nehezebb lett a gyaloglás. Előkerült a görcsoldó, meg a krém is.

Tetszik ez a fajta kereszt ábrázolás. Krisztus mögött Mária. Háttal a szenvedő fiának. Egy-két kereszt nagyon réginek tűnik.

Közben már Chancela-nál jártunk, már nem volt sok hátra. Kevesen voltak az úton, a kerékpárosok is eltűntek. Beérve Negreira-ba Kriszti mellett megállt egy autó, és felvette, majd elvitte az alberge-ig. Nagyon rendes volt a sofőr. Követtük mi is, majd miután beértünk, összefutottunk Katival is. Ő is ott szállt meg. Gyorsan kiugrottunk Evaval jégért, enyhíteni Kriszti fájdalmát. Majd megosztoztunk a mosógép költségén, és kimosattuk a ruháinkat. Végre géppel! Nyakunkba vettük a várost Evaval. 30-án lejár a bankkártyám. Az új akkor jött meg a postán, amikor már Pamplona-ban voltam. Így magamhoz vettem ma egy kis tartalékot. Eva segített az egy-két ismeretlen szónál. Megünnepelve a sikeres tranzakciót egy sörrel és a bónuszként hozzá járó tapas-al.

Az este alatt feltöltöttem pár napi adagot a blogra, miközben vacsoráztunk. Kialakult egy újabb csapat. A Barbadeló-ból ismert német lányok, Andre, no meg Fee, Christina, Eva. Vacsorára pasta, dinnye. Vörösborral természetesen. Kriszti úgy döntött marad még egy napot. Közben kiderült, hogy van egy közös ismerősünk, Noémi. Ráadásul Kati berzés volt Gyöngyösön. Tényleg kicsi ez a világ!

A mai napot pihenésre szántam. Maradtam a hostelben, reggeli, majd elindulás a katedrálishoz. Délben mise a zarándokokért is. Kezdtem a téren, ahol rögtön Andiba, és Tamásba botlottam. Megható volt viszont látni az úton megismert embereket.

Aztán irány a zarándok iroda, újabb ismerősök után kutatva. Érdekes a kis téren, szintén a katedrális melletti épület szobrai. Közvetlenül a katedrális mellett.

A zarándok iroda előtti sorban ott volt Carla, Zita, Kati. A katedrális tömve volt, nem igazán akadt ülőhely. Ott volt az amerikai család is, és több ismerős arc is. Sok zarándokló pap segédkezett a mise során, szerte a világból. Közben az áldás átvétele után átmentem a Szent Jakab ereklyéjének kis folyosóján, megérintve az arannyal, drágakövekkel díszített Jakab apostol szobrát. Elvileg csak akkor ér véget a zarándokút, ha átkaroljuk. Mivel, én folytatom tovább utamat, csak a tenyeremmel érintettem meg, majd arra a homlokomat helyeztem. Mindez a mise közben, az oltártér mögött történt. Ezt követően abban a kivételes szerencsében részesülhettem, hogy a Botafumeiro-t, azaz a majd 60 kg tömegű, 160 cm magas ezüstözött tömjéntartót, egy 35 méter hosszú kötélen a kereszthajóban ide-oda mozgatták. Egyébként ezt csak nagyon ritkán használják. Többnyire csak ünnepekkor. Kép készült, de sajnos a videó nem sikerült.

Mise után összefutottam Taminoval, beért ő is. Majd Istvánékkal, akikkel Carrión de los Condesban találkoztam. Velük volt Zita is. Együtt ebédeltünk. Majd összefutottam Carlaval és Evaval, akikkel a Szent Ferenc templomban is kiváltottunk egy compostellat. Itt találkoztam Lauraval, akit Los Arcos óta nem láttam. Lelkemre kötötte, ha Jamaicában járok, keressem fel. Úgy legyen! Rajtam nem fog múlni!

Visszatérve a katedrálishoz épp egy történelmi díszletű, öltözetű tömeg fogadott, Jézus korabeli. Valahonnan jöttek, vagy valahova készültek.

Majd Freddel és a testvérével futottam össze. Elindult ma Finisterre felé, de egy belső hang azt mondta, irány vissza Franciaországba, az ott maradt gyerekeihez. Fred ugyanis elvált. Így hát, ma este már indult is.

Még ücsörögtünk a katedrális melletti lépcsőn kicsit Carlaval, Evaval, Feevel, és a többiekkel, majd irány vissza a hostel. Holnap új nap, irány Finisterre.

Utolsó napomhoz érkeztem. Mármint a Santiago de Compostela felé vezető utamon. Utolsó napra 21 km maradt. Rögtön ahogy elindultam, eddig ismeretlen csoportok tűntek fel, valamelyik iskola diákjai lehettek. Sok ismeretlen volt kis tornazsákkal is. Egyedül Tamino volt a régiek közül. Elszakadt a nadrágja, odaadtam az enyémet. A régi két nadrágom közül egyet megtartottam, mivel mire haza érek, az új nadrágjaimban hideg lenne. Gyakorolni kell úgyis az elengedés művészetét. Taminoval még jót is tettem. Azért kicsit éles a kontraszt. Adni egy használt nadrágot egy svájci srácnak.

Egy érdekes részhez érkeztem, egy útkereszteződéshez, ahol az emberek levágták az utat. Megtesznek (elvileg) majdnem 800 km-t, erre levágnak egy kis szakaszt.

Amenal településen érdekes szélcsengőt figyeltem meg. Mit ki nem találnak.

Lefényképeztem az eukaliptusz fiatal csemetéjét. Más a levele még csemeteként. Eltettem egy-egy termést, hátha otthon kihajt.

Utam a repülőtér mellett vezetett. Sokszor jött, ment gép, jelezvén a zarándokok sokaságát. A kerítésen keresztek hada jelezte az utat.

Mourentán megreggeliztem, csak tejeskávét vettem. Volt egy kis szendvicsem az estéről hozzá. Kedves volt a pultos hölgy, nem csak a szőrös arcomra csalt mosolyt, hanem a tejeskávémra is.

Monte do Gozo-ba érve már-már teljesen lemerült a telefonom, ugyanis éjjel semmit nem töltődött. De odafentről gondoskodtak rólam. Felérve a dombra volt egy kis templom, ahol miközben csendesen ücsörögtem, felfedeztem egy konnektort. Míg töltődött a telefonom, tovább ücsörögtem szépen csendben. A hegyen található Szent II. János Pál pápa látogatásának emlékére emelt emlékmű.

Következett utolsó állomásom. Santiago de Compostella. Harminc nappal ezelőtt indultam el Saint-Jean-Pied-de-Portból. Mintha ezer éve lett volna. Beérve a városba temérdek busz jött, ment. Még annál is több volt a turista. Csak úgy hömpölygött a tömeg.

Elvileg régen már Monte de Gozo-ból is lehetett látni a katedrálist, de manapság az építkezések miatt ez a határ beljebbre tolódott. A mondás szerint az volt a csoportból a zarándokkirály, aki először megpillantotta a katedrálist. Mivel én egyedül voltam, magam királya lettem.

Az óvárosba beérve egyre több volt a turista, a kéregető, a bámészkodó, és egy-egy zarándok is feltűnt. Egy kicsit megpihentem egy rock’n roll duó mellett.

Beérve a katedrális előtti térre, a Praza de Obradoiro-ra épp egy veteránautó találkozó kellős közepébe csöppentem. A buszokat fényképeztem, mondván holnap is itt maradnak. Rosszul tettem, mert pár óra múlva már nem voltak.

Ezt követően irány a zarándokútlevél, a Compostella kiállításának helye. Közel két órás várakozás volt, de aki lenyomja a majd 800 km-es távot, ezt a pár órát kibírja. Vincenzo  és Fee is ott volt. Előbbi tegnap már beért, utóbbi előttem pár perccel. A téren összefutottam Anitaval, aki szintén előbb ért be. Közösen örültünk annak, hogy végig csináltuk.

Utána irány a szálláskeresés. Ahol Anita megszállt, oda mentünk mi is. Már csak egy ágy volt, így Fee-é lett. Nekem adtak egy kanapét, és csak a zuhanyért kellett fizetnem. Esküszöm kényelmesebb volt, mint az eddigi emeletes ágyak matracai. Utána nyakunkba vettük a várost, kutatva az ismerősök után.

Jöttek is szépen sorban. Befutott Christina, Dylan, Andre is. Együtt ünnepeltünk egész este. Köszönhetően a helyi zenészeknek, sikerült kicsit Fee-t megtáncoltatni.

Megismertem Hubertet is. Hat (!) credencialja volt, összesen 415 pecséttel. Németországból kezdte az utat, hat éven át, minden nyáron jött Santiago fele. Bőr rövid-, kantáros nadrágja volt, amilyen a bajoroknak.

És most jöjjön tehát a saját compostellám. Alexandru lettem.

A végére pedig a kép Mikinek szólna. Amint várakoztam a compostella-ra, észrevettem egy öreg szőlő lugast. Nem tudom, hogy a bácsmegei, vagy ez volt idősebb, de mindkettő rekordnak számít.

Ismét fél nyolckor keltem, rendben volt minden, nem volt hangos az éjszaka. Gyors reggeli, majd indulás Pedrouzo felé. 33,2 km volt mára tervezve. Ez a negyedik napja, hogy a blogot online nem tudom írni, csak piszkozatba. De szerintem később még rosszabb állapotok is lesznek.

Rögtön kifelé Mélide-ből észrevettem egy ötletes megoldást az újság, valamint a kenyér tárolására. Gyönyörű alkotás.

Folytatódott az eukaliptusz- és tölgyerdőben vezető utam. Régi erdő lehetett, egy-két ritkítás nyoma látszódott, de más nagyon nem.

Hirtelen támadt éhségemet enyhítettem egy adomány banánnal. Amíg majszolgattam, meg-megálltak mellettem az emberek. Néztem, ahogy vesznek el különböző ételeket, néztem mennyi volt a kis kártyákra írva, és hallgattam, körülbelül mennyit dobhatnak be a perselybe. Sajnos az út vége felé tartva, eléggé elszomorító volt az eredmény. De bízom benne, hogy csak rosszul hallottam.

Boente-be reggeli következett, ahol ismét összefutottam az amerikai családdal. A kislányról kiderült, hogy mostanában csak gyalogolni hajlandó, nem ül be a „baba-túra” kocsiba. Tegnap is több mint 22 km-t gyalogolt.  Kitartásáért kapott tőlem egy kis camino karkötőt, melyet az átadás óta büszkén visel.

Utam során végig figyeltem, hogy többen pecsételnek mindenhol, ahol csak tudnak. Többeknek már több zarándokútlevelük is van. Én csak ott pecsételtem, ahol aludtam. Kivételt képezett két hely. A templom, ahol mamámnak gyújtottam a mécsest, és Logrononál lévő öreg hölgy. A képen is épp egy „semleges” pecsételőhely.

Eukaliptusz erdő ismét, majd Arzúa-ba érkeztem. 2600 lakosa van, de többnek tűnt. Mint egy város. Az egyik benzinkútnál a helyi tűzoltóság tagjai épp tankoltak, amikor odaérkeztem. Mivel Ecet kapott már képet, így hát itt üzenek neki ismételten, és adom át a spanyol kollegái üdvözletét.

Tartottam egy rövid szusszanásnyi pihenőt egy kis bár teraszán, amikor Fee, majd Carla, Christina, és később Vincenzo is feltűnt. Utóbbi ivott is egy üdítőt, majd haladt tovább, mert még ma be akart érni Santiagoba. Eszméletlen a kolumbiai ereje.

Elhagyva Arzúa-t sok kis falu következett, egymástól pár km távolságra. A szél is időnként feltámadt, lengette Galícia lobogóját.

A táj továbbra is az utóbbi napok megszokott tája, időnként egy elhagyatott birtokkal. Ilyenkor sokat gondolok arra, hogy milyen jó kis alberge lehetne belőle.

Újabb megálló következett, mert időközben eltelt két óra. Népes társaság volt mellettem. Ilyenkor kényelmesen elfogyasztom amit veszek, minek is kapkodni.

Imádom, hogy kezd egyre több pálma fa lenni. Kíváncsi leszek az óceán közelében. Közben illatok tömkelege vett körül. Nemrég kaszált, száradó széna, majd az út mellett babérlevelek, és a mindenütt jelenlevő eukaliptusz. A látványt a banán fa tette teljessé.

Valaki nagyon ráérhetett bíbelődni az eukaliptusz háncsokkal, mert szép alkotás született.

Beérve Cerceda-ba érdekes hirdető hely fogadott. A szállást hirdette, de nem is akárhogyan! Amint közeledtem, bekapcsolt a hangszóró, és egy hang ismertette a lehetséges opciókat. Nálam mondjuk a módszer nyerő volt, de nem éltem a lehetőséggel, eggyel odébb akartam menni.

Beértem Pedrouzoba, de a szállást nem találtam. Kiderült, hogy megkerültem az egész települést, mert az úton mentem, a jeleket követve. A szállásra előbb kellett volna letérnem. Nagy nehezen megtaláltam. Egy posta épülete is előtte volt.

Zuhany helyett vissza a városba, vacsorára valót venni. Útközben régi stílusú zarándok lehettem egy pillanatra.

Este épp a blognak valót írtam, amikor dudaszó hallatszott. A helyi néptáncosok adtak elő egy kis előadást. Volt itt minden, ének, zene, tánc.

Nyugodt éjszakám volt, korán keltem, még sötét volt. Fél nyolc volt, amikor elindultam. Így is az utolsók előtt jöttem el. Mélide volt a napi célom. 32,3 km. Ismét reggeli nélkül indultam. Sötét volt, ezért elővettem a lámpám, de hamar lemerült. Hiába, másfél hónapja nem töltöttem. Este oda kell tennem. Ligondeba reggeliztem.

Következett Areixe, ahol utolért Carla, Eva, Vincenzo és Nicola. Én kicsit pihentem. Megragasztottam ismét a botom, megigazítottam a hátizsákon a leszakadt camino felvarrót. Közben pihentettem a lábaimat. Pillanatképek következnek Areixe-ből.

Ma is szerencsés napom volt. Sőt az utóbbiról nem is tudtam, hogy szokott négylevelű is lenni.

Gyönyörűek voltak az útszéli hortenziák, no meg az őzláb. Találtam egy főzetre valót. Persze maradt a helyén.

Palas de Rei-be beérve találkoztam Martaval. Velence mellől való, természetesen az olasz Velencéről van szó. Tegnap ő is az asztalnál ült. Együtt néztük meg a kis templomot, majd tovább álltunk.

A legutolsó képnél megegyeztünk, hogy egy kitűnő kapcsolatot ábrázol a szobor pár. Nincs szájuk, nincs szemük.

Beszélgettünk Mártával, amikor megelőzött minket egy hölgy. Buen Camino! hangzott el, melyet viszonoztunk. Ekkor vettem észre a felvarrt lobogót, és camino felvarrót. Olyat, mint az enyém. Kata volt. Ismét egy honfitárs. A Budapesti El Camino Csoport tagja szintén.

Közben már dél is jócskán elmúlt, meg is éheztem. Többiek nem voltak éhesek, így egyedül tértem be egy hangulatos kis étterembe. Miközben figyeltem a söröm csapolását, körbenéztem a fogadóban. Volt itt minden, a világ minden tájáról. Egy-két magyar tárgyat is fel lehetett fedezni. Mint ezt a kokárdát.

Ebéd után feltöltődve nekiláttam a hátra lévő kilométereknek. Ismét összefutottam Carlaékkal. Ők csak Pontecampanaig mentek, a szállásuk falán egy óriási kagyló volt. Itt az udvaron ismét megtekinthettem a régi szekérkereket. Mennyivel másabb mifelénk, a Kárpát-medencében.

Leboreiro előtt provincia határt léptem át. Lugo-ból A Coruna-ba érkeztem.

Elérkeztem az eukaliptusz fákhoz. Életemben először láttam őket. Kellemes illat terjeng az erdőben, nem lenne rossz nálunk sem. Persze koalákat nem láttam. Mélide-be az óvároson keresztül érkeztem. Szokás szerint kő dominancia.

Nem csak az eukaliptusz fák jelentek meg, hanem a pálmák is. Egyre több, jelezve az éghajlati övváltozást. Az biztos, hogy eléggé dekoratívak.

A szállásom a város túlsó végén volt. Sajna semmi felszerelés sem volt a konyhában, így az étterem mellett döntöttem. Már csak azért is, mert az a hír járja, hogy a legfinomabb polip a melidei pulpeiras. Carla is ajánlotta. Betértem hát egy étterembe, ahol csatlakozott hozzám Laci és társasága. Együtt fogyasztottuk el a galíciai zöldséglevest, a polipot, és a sült paprikát. Természetesen a helyi vino tinto kíséretében, melyet a helyi szokás szerint kis tálkából ittuk.

Figyelem, a következő fotók a köznyugalom megzavarására alkalmasak lehetnek.

A záró képet Rókának szántam. Látod, nem csak a Chile - Texas zászlóját lehet össze téveszteni. Valakinek sikerült az magyart az olasszal.