2022. október 09. (vasárnap) 19:14 (UTC+1) - Üllő

Utolsó napunkhoz érkeztünk az idei nyaralásunkon. Késő délután indult a gépünk, így maradt még egy kis időnk. Úgy döntöttünk, hogy még egy strandot keresünk fel, mégpedig a közeli Sensit. Móniék javasolták, sőt velünk is tartottak. Reggeli gyors elkészülés után indultunk is. Zoli előrement a strand eszközökkel, mi meg gyalog követtük. Tíz perc sétára volt csak.

Egész héten szerettem volna lencsevégre kapni az egyik kedvenc növényemet, a kaktuszt. Sok helyen ültették a kerítések mentén, telekhatároknál. Sajnos azonban legtöbbször buszról, vagy autóból láttam, így nem sikerült jó képet csinálnom. Most azonban összejött. Szóval kicsit lemaradtam a kaktuszt csodálva, így siettem, hogy utolérjem a csapatot. Közben csodálatos panorámaként terült elém a Sensi.

Szépen kiépített partszakasz volt. Az út és a parti sétány között parkosított terület, játszótérrel, padokkal. A parton figyelőszolgálat, tájékoztató táblák, mozgássérülteknek akadálymentesített lejárat. A távolban pedig feltűnt a part névadója, a Sensi vendéglátóhely, ahol a reggelinket terveztük elfogyasztani.

Utolsó máltai étkezésünkkor is jól választottunk. Tonhalas szendvicset, házi készítésű pitában, valamint a mi lecsónkhoz hasonlító ételt, pirítóssal. Hozzá a helyiek körében népszerű kinnie nevű üdítőitalt és narancslevet. Előbbi íze hasonló volt a szlovák kofolához. Hát nem igazán lett a kedvenc italunk.

Reggeli után jöhetett a pancsolás. Homokos partszakasz volt, s viszonylag kevesen is voltunk. Kiélveztük az utolsó máltai óráinkat. Időnként megszakítottuk egy kis napozással, habár a bőrünk jelezte, hogy szerinte túlzásba vittük. Közbeiktattam egy kis sétát is a parton. Megtudtam a kódlobogók szín szerinti jelentését. Melyiket milyen időjárási körülmények között használják.

Bármennyire szerettük is volna, lassan-lassan eljött a búcsú ideje. Csobbantunk még egy utolsót, majd elindultunk vissza Móniékkal. A távoli horizontot vizsgálva felfedeztem egy fehér vitorlát. Nem lenne rossz egyszer egy vitorláson elhajózni. Anno majdnem sikerült. Ha eljön az ideje, újra megpróbálom, de most már nem egyedül.

Várt még ránk egy bepakolás. Aztán következett egy indulás előtti kávé, majd a búcsú Mónitól és Nóritól. Zoli kivitt minket a repülőtérre, s Dani is velünk tartott. Hála Zolinak, hamar ki is értünk. Szükségünk is volt erre, mert valami hiba folytán az online utasfelvétel nem sikerült. Szerencsére készült egy képernyőfotó, amit megmutatva a helyszínen el lehetett végezni. 

Mivel az alap kategóriájú jegyünk csak véletlenszerű ülőhely kiosztás tett lehetővé, kevés volt az esély arra, hogy mindhárman egymás mellé kerüljünk. Így is lett, de azért Chilinek és Emmának szerencséje volt. A gép majdnem tele lett, mindenhonnan a nyaralások élményeit hallottuk. Mellettem egy fiatalabb pár foglalt helyet. Felszálláskor mindketten videóztak, elfoglalva az ablak szűk nyílását. Ahogy a gépünk emelkedett, türelmesen vártam, hogy én is sorra kerüljek. Sajnos azonban útitársaim nem vették a lapot, így kénytelen voltam megkérni őket, hogy hadd készíthessek én is egy fotót Málta szigeteiről. Olyat sajnos nem sikerült már, amin mindhárom nagyobb sziget látszik. 

Az úton sikerült kicsit szundítanom. A  hazafele tartó út pár perccel rövidebb volt. Landolást követően ezúttal taps köszöntötte a kapitányt. Hamar megtörtént a gépelhagyás, s pár perc múlva a feladott poggyász is a kezünkbe volt. Késő este volt, sokat kellett volna várni a vonatra, emiatt a taxit választottuk, hogy időben hazaérjünk. Nagyon vártuk ezt az utazást mindhárman, s örültünk, hogy minden úgy alakult, ahogy elterveztük. Óriási köszönet még egyszer Móninak és Zolinak, akiknek hála, kicsit bepillantást nyerhettünk a máltai mindennapokba úgy, ahogy egy átlagos nyaralás során nem lehetett volna. Azóta majdnem másfél hónap eltelt, s szépen, lassan visszaszoktunk a mindennapokba. Nekem előkerültek a futócipők újra, hisz következett a Kékes Csúcsfutás, de ez már egy másik történet ...