2018. augusztus 15. (szerda) 22:47 (UTC+1) - Budapest

Napsütéses reggelre ébredtem. Éreztem, hogy ez a nap is forró lesz. Reggeli után elköszöntem azoktól, akik nem tartottak velünk az utolsó szakaszon. Ilyenkor titkon bízni szoktam benne, hogy ne kell egy újabb évet várni a viszontlátásra.

Szokás szerint pontosan kilenc órakor, Vadad felé vettük az útirányt. Mezőn keresztül gyalogoltunk, szikrázó napsütésben. Időnként megálltunk, megpihentünk, ittunk egy korty vizet. Egy magányos korosabb fa mellett haladtunk el, s többen megragadták az alkalmat arra, hogy átöleljék a fa törzsét. 

Beérve Vadadra, újra megtöltöttük kulacsainkat friss vízzel, majd bementünk a kicsiny unitárius templomba. Kovács Tanár Úr ezúttal is tartott egy rövid ismertetőt a templom történetéről. Megható volt hallgatni a templomot újjáépítő, sok szenvedést átvészelő tiszteletes, Nyitrai Mózes történetét. 

Énekeltünk egyet, majd elbúcsúzva Vadadtól, folytattuk Székelykál felé. Jól esett a friss és hideg kútvíz, melyet elég gyakran kortyolgattam. Utolsó napra már csak egy kulacsot hagytam, s éreztem hogy ez rossz döntés volt.

Székelykálon fogadott minket a helyi tiszteletes, s tartottunk egy hosszabb szünetet. Ízletes, s friss paradicsomokból csemegézhettünk. Bepillantást nyerhettünk a dohánytermelés mindennapjaiba is.

Mielőtt elhagytuk a falut, újabb hűs forrásvízzel gazdagodtunk, majd egy fél órás dombra kapaszkodás után jöhetett az ebédszünet. Egy erdős rész szélén tartottuk a pihenőnket. Magam szundítottam is egy jó húsz percet.

Kipihenve indultunk tehát az utunk hátralévő részére, mely két kisebb falunk keresztül vezetett. Nagyrészt műúton koptattuk a túracipőinket. Idén én is azt hoztam, nem a bakancsomat. Nem mondom, hogy jó választás volt, mivel nálam is jelentkezett egy apró kis vízhólyag. Fáradtan, szomjasan értünk be Marosszentgyörgyre. Nagy szerencsénkre épp egy fagyi árus akadt az utunkba. Pár finom gombóccal gazdagabban tettük meg az utolsó métereket. Akkor tudatosult bennem, hogy véget ért az idei Via Unitariana.

Talán ezen Út alatt gondolkodtam eddig a legtöbbet. Magamon, az életen, mindenen. Sokszor tettem ezt már, korábban. Jár az agyam gyaloglások alatt, túrázások során, de egy-egy futáskor is. Ilyenkor tudok tisztán látni. Ezúttal arra jöttem rá, hogy a szívem három részből áll. Mindhárom része teli van egy-egy számomra fontos dologgal. Az elmúlt években próbáltam azokat szétválasztani, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik. Mindhárom részére szükségem van. Az egyik ilyen része szívemnek a Szülőföldem, ezért ha tehetem minél gyakrabban hazalátogatok feltöltődni. Bízom benne, hogy jövőre is tudom ezt tenni, Veletek, kedves Szent Lődörgők.

Mivel a szívem részét képezi a vándorlás, az utazás is, ezért természetesen a jövőben ezt is folytatni fogom. Mégpedig holnap után. Új helyszín következik, s részben számomra teljesen új módon. Beszámoló rövidesen. Addig is, ahogy ott mondják: Zbogom!

2018. augusztus 14. (kedd) 20:12 (UTC+1) - Budapest

Ismét reggelre maradt az aktuális templombemutató. Eleve a telefonommal nem tudok este jó képeket készíteni, másrészt mint említettem, előző este nagyon fáradt voltam. Reggeli után, indulás előtt a szokásos templomi gyülekező következett, mégpedig egy nemrég épült, modern templomban. 2011-ben került felszentelésre a Borsos Antal által tervezett épület, melyben akkor Lázár Levente szolgált. Levente azóta Korondon lelkész, s lődörgött velünk is a második Via Unitariana-n. Tavaly Ő fogadott minket Fenyőkúton.

Bevallom őszintén, hogy nekem a modern templomok nem igazán szoktak tetszeni. Most azonban kivételt tettem. Valamiért tényleg megfogott a szépen kialakított belső tér, s a letisztult díszítőelemek.

Az ezt követő elindulásunk ezúttal nem a megszokott formában történt. Az előzetes tervezések alapján olyan döntés született, hogy a Szováta és Vármező közötti távolságot vasúton tegyük meg. Ráadásul nem is akármilyen vonattal. 

Életemben nem ültem még gőzmozdony vontatta vonaton. Ideje volt tehát kipróbálni. A "Mokanica" névre hallgató gőzös naponta három alkalommal teszi meg az említett 14 kilométeres utat. Volt egy óránk az indulásig, ám helyet tudtunk foglalni addig a vagonokban. Igazi fapados érzés volt. 

Rajtunk kívül több csoport is utazott, s a kalauz hangosbemondón keresztül ismertette az előttünk álló útvonalat. Még nagyobb hatást lehetett volna elérni, ha korhű vasutas ruhában tette volna mindezt. Elindultunk tehát Vármező irányába, időnként hangos sípolással, s az azt kísérő tapsviharral. Időnként az ember testrészeire egy-egy apró korom darabot hozott a menetszél.

Órákig el tudtam volna még zötykölődni, azonban megérkeztünk a vármezei végállomásra. A mi csoportunk leszállt, a mozdony pedig a vagonok mögé állt, előkészülvén a visszaútra. Jómagam pedig elbúcsúztam Mokanicától. 

Búcsút intve az elhaladó gőzösnek, Nyárádremete felé vettük az irányt. Előtte bekentem magam, mert a nap ezúttal is kezdett pirítani. Utunk nagyrészt aszfalton vezetett, csak időnként hagytuk azt el, s tértünk rá a mezei utakra.

Nyárádremete után Nyárádköszvényes következett, majd Mikházára értünk. Beérve a falu központjába, annak kultúrházában vettük ki a kései ebédszünetünket. Szétszóródott a csapat a hűvös csűrszinházban, én a színpadot választottam. 

A pihenő végeztével, útban a faluból kifelé, megtekintettük a közeli régészeti ásatásokat, mely egy római kori légió állomáshelyének leleteit tárta fel. Marosvásárhelyi vezetésű volt a feltárás, de Európa számos országából érkeztek oda régészek.

Utunkat Deményházán keresztül folytattuk, én pedig közben csemegéztem gyerekkorom kedvenc édességéből. Végig műúton haladtunk, a nap sütött, a vizem fogott. Lassan úgy éreztem, hogy az erőm is. Késő délután volt már, amikor Búzaházára értünk.

Annyira fáradt voltam, hogy nem vettem észre azt a helyet, ahol az előző nap elmentünk. Vágytam már a megérkezésre, s egy tisztító zuhanyra. Épp jókor jött a kis patak, ahova többen is belegázoltunk. Druszámmal egyszerűen csak leültünk a hűs patakban.

Kellőképpen lehűlve tettem meg az utolsó métereket, majd beléptem újból a nyárádszentmártoni szállásunk kapuján. Kicsit megpihentem, mielőtt újból lehűtöttem magam a hideg zuhannyal. Vacsorára Czire Tanár Úr és Aba az egyik kedvencemet készítették. Kénytelen voltam másodjára is tenni, annyira remek volt.

Miután besötétedett, egy tábortűz körül megkezdtük a tábor zárásaként megszokott egy-egy saját gondolat ismertetését. Idén azt, hogy ki, miért jött, mit visz magával, és mit dobna a tűzbe. Engem az első gyaloglóba a kíváncsiság hozott, s a feltöltődést vittem akkor magammal. Teszem ezt azóta minden évben. A tűzbe viszont annyi mindenki dobott előttem valamit, hogy én úgy döntöttem, nem dobok semmit.

2018. augusztus 13. (hétfő) 18:36 (UTC+1) - Budapest

Negyedik gyalogló, azaz lődörgő napunkat kezdtük meg. Sajnos nem éppen a legjobb formánkban. Többen közülünk ugyanis betegek lettek. Pár gyalogló társam hasmenésre panaszkodott, s nem lehetett tudni az okát. Több mint valószínű, hogy az esőzések során nem kellően tiszta kútvíz lehetett az oka. Csodálkoztam, hogy jómagam nem kaptam el, ugyanis elég gyenge a gyomrom néha, igaz csak akkor, amikor otthon vagyok. Mielőtt elindultunk volna, volt egy kis reggeli gyülekező a templomban. Meg is ragadtam az alkalmat arra, hogy az előző este elmaradt fényképeket pótoljam.

Szemügyre vehettem ismét eme gyönyörű templomot, mely Székelyföld egyetlen egyenes szentélyzáródású temploma. E templom mennyezetét is Gálfalfi Kozma Mihály festette, 1667-ben. Különlegességet alkotott, hisz egyike Erdély korai -főleg növényi, geometrikus és figurális elemeket tartalmazó - piros, szürke és fekete színű festett mennyezeteinek. A reggeli éneket követően egy másik énekkel köszöntöttük a nap ünnepeltjét, Zsófit, boldog születésnapot kívánva Neki.

Lassan megindult a csapat, hisz hosszú nap előtt álltunk. Estére Szovátára kellett érjünk, addig pedig még jócskán volt hátra. Nyárádszentmártonból kiérve, egy függőhídon keltünk át a patakon, majd a közeli Búzaháza előtt kereszteztük a műutat.

Újabb emelkedők jöttek, természetesen ezúttal is párával, égető napsütéssel kísérve. Nem győztem a fényvédő krémet magamra kenni. Beérve Márkodra, egy kis pihenőt tartottunk a helyi kisboltnál. Megragadtuk az alkalmat arra, hogy a vízkészletünket feltöltsük.

Következett Kendő nevű település, a megbúvó kicsiny falvak egyike. Újratöltöttük a palackokat, meg pár percet megpihentünk. Itt is csodaszép házakat lehetett felfedezni. 

Kendőt elhagyva, egy emelkedőn kezdtünk felfele kapaszkodni, természetesen szikrázó napsütésben. Folyt a víz rólam rendesen, ki is voltam merülve. Időközben többen kimerültek a korábban említett betegség következtében, s a rosszullét miatt nem kockáztattak. A közeli Nyárádselyére még bekísértük őket, majd megérkeztek a mentők, szakszerű ellátást nyújtva nekik. Mi pedig behúzódtunk az ott lévő bolt fedett terasza alá,mivel az eső eleredt. Kihasználtuk az alkalmat egy ebédszünetre, megtervezve a hátralévő utat.

Ebéd után, immár szikrázó napsütésben megkezdtük a kapaszkodást felfelé, a Bekecs-tető irányába.Vissza-vissza tekintettem, miközben kapaszkodtam felfelé. Szokásomhoz híven, a csapat utolsó gyaloglói felé közeledtem, ugyanis ez a tempó volt nekem kényelmes. Sajnos ilyenkor az a rossz, amikor beérek a pihenőhelyre, mivel az eleje már régebb óta pihent.

Útközben egy kis náddal övezett tó került elém, hívogatva a hűs habjai közé. Sajnos búcsút kellett mondjak, mivel a végső emelkedő várt rám. Az erdősávon túl már láttam a Bekecs-tető kápolnáját. Még egy nagy levegő, és Bellával megindultam.

Kisvártatva felértünk az 1080 méter magas tetőre, a Bekecs hegy legmagasabb pontjára. Kár, hogy kicsit be volt borulva, mert jó időben el lehetett volna látni akár a Déli-Kárpátokig, vagy az északi Görgényi-havasokig. 

Kicsit megpihentünk, megtöltöttük friss forrásvízzel a kiürült kulacsainkat, majd mindannyian összegyűltünk egy kört alkotva. Következett a nap második ünneplése, mégpedig Ákos szüleinek házassági évfordulója. Isten éltesse Őket még egyszer!

Mire elindultunk, az idő is jobb lett. Füves terepen haladtunk először, egy-egy erdős rész között. Később egy nagyobb erdőbe vezetett az utunk, mely később a járhatatlan oldalát mutatta. Pár pillanatot tanakodtunk, majd folytattuk utunkat, utolérve egy népesebb csoportot.

Kijutván az erdős részből, újból a kedvencem következett, mégpedig a hegyi legelő. Szeretek ezeken a legelőkön gyalogolni, igaz csoportosan. A pásztorkutyák ugyanis gyakran feltűnnek, de a csoporttal szemben nem mernek kötekedni. Mi pedig lassan elértünk a napi célunk határáig. Egy csodaszép panoráma helyszínén tartottuk utolsó pihenőnket, csodálva Szováta városának látképét.

Miután kellőképpen beteltünk a látvánnyal, ideje volt közelebbről is szemügyre venni Szovátát. Bő háromnegyed óra, s az unitárius templomhoz értünk. Útközben Zsófi teljesen kivirágzott, köszönhetően a díszítő lődörgő társainak.

Beérkezve úgy éreztem, hogy ez a nap volt a hét legnehezebb napja. A zuhanyt követően következett a vacsora, s nemsokára már éreztem, hogy a szemeim leragadnak. Az esti templomi beszélgetést követően már álomra is hajtottam a fejem, a templomkertben kialakított szállásomon. Ki kellett pihennem azt a majdnem harminc kilométert.

2018. augusztus 10. (péntek) 20:07 (UTC+1) - Budapest

Ez az éjszaka sem múlt el horkolás nélkül, de szerencsére ezúttal is rövid ideig hallgattam, ugyanis hamar visszaaludtam. Reggel nem a legjobb időre ébredtünk. Olyan esőre álló idő volt. Szokásos reggeli kávé, útravaló készítés, majd reggeli. A már hagyományosnak mondható kilenc órakor megköszöntük vendéglátóinknak a szíves vendéglátást, majd elindult a csapat.

Szentháromságról kivezető úton haladtunk, majd utunkat folytattuk a megkezdett emelkedőn, hegyi legelőn. Az égbolt felhős volt, az esővédők, kamáslik, poncsók elő voltak készítve. Lévén, hogy emelkedőn kaptattunk felfelé, egy-egy rövid pihenőt közbeiktattunk. Ilyenkor vissza szoktam tekinteni a mögöttem álló szakaszra. Ezúttal viszont nem csak a Via Unitariana-n megtett szakaszra tekintettem vissza, hanem az elmúlt négy évemben történtekre is.

Miután a tetőn is pihentünk egy rövidet, bevettük magunkat egy rövidebb szakaszon az erdőbe. Kis erdő volt, viszont tele különböző gombákkal. Látszott az elmúlt napok esőzésének nyoma. Lefele haladtunk, Nagyadorján irányába.

Nagyadorjánba beérve ugyanazokat tapasztaltam, mint Erdély, valamint Magyarország kisebb falvaiban. Sajnos sok ház el van hanyagolva, le van pusztulva. Különösen érvényes ez az úgynevezett zsákfalvakra. Rengeteget gondolkoztam már, hogy miként kellene ezeket az elhanyagolt házakat újra benépesíteni, hasznosítani. A mai ember kész egy emberöltő idejéig kölcsönökbe verni magát egy zsebkendőnyi városi lakásért cserébe, ahelyett, hogy a töredékéért egy nagy és tágas házzal, telekkel gazdagabb lenne.

A falu szélén egy fiatal házőrző szegődött a nyomunkba, Bellának viszont sikerült visszaterelnie az otthona felé.

Újabb hosszabb szakasz következett. Rigmányra tartottunk, addig viszont volt még mit talpalnunk. Utunk mezei utakon vezetett, ezúttal is alkalmat adva arra, hogy visszatekintsünk. Az idő viszont elég párás volt, megnehezítve a gyaloglást. Az eddigi gyaloglások közül idén különösen éreztem, hogy lassulok. Többnyire hátul is mentem, Szilcsuval beszélgetve.

Lassan megpillantottuk Rigmányt, majd rátértünk a faluba vezető műútra. Épp időben, mert már kezdtem szomjas lenni. Két palack volt nálam, nagyjából 1 liter vízzel. Ebben a párás időben viszont több vizet ittam, ráadásul a környék nem igazán volt forrásban gazdag.

Beérve Rigmányba, egy bolt előtt álltunk meg, ami azonban zárva volt. Körülbelül negyed órát álltunk, várva arra, hogy a tulajdonos - akit közben értesítettek - megérkezzen, azonban egy idő után kénytelenek voltunk továbbállni. Lévén, hogy kb. ötvenen voltunk, a ráérő tulajdonos egy kisebb vásárlóerőtől lemaradt. Köszönhetően a falubelieknek, friss vízzel tudtuk megtölteni a kulacsainkat.

Kiérve a faluból, egy újabb emelkedő következett. Nehezítette a dolgot, hogy időközben a nap is kisütött. Izzadtam is rendesen, miközben kapaszkodtam felfelé. Felérve a dombtetőre, egy enyhe lejtőn értünk el a napi sziesztánkhoz. Tartottunk ugyanis egy kisebb erdős részen egy óra pihenőt, mely során megebédelhettünk.

Az ebédszünet után újabb hosszabb táv következett, mire beértünk Nyárádszeredára. Az ott található kisboltba feltöltöttük ivóvízkészletünket, majd folytattuk tovább. Sajnos kevesebben tettük ezt, mivel páran nem vállalták a hátra lévő kilométereket. Többségüknek izomhúzódása, izomfájdalma volt. Ők taxival jutottak el a napi célunkhoz, Nyárádszentmártonba.

Jobbágyfalvára beérve, már én is éreztem mindenem. Főleg a bőrömet, ugyanis eléggé megpirult a napon. Vágytam már én is arra, hogy beérkezzek a célba. Addig viszont még hátravolt egy kicsi. Jobbágyfalva, Csíkfalva és Nyárádszentmárton össze volt épülve, így elég hosszú menetelés volt a végére, de végül átléptük a szállásunk kapuját. A nyárádszentmártoni unitárius templom melletti óvoda udvarán táboroztunk le. Az éjszakát a szabad ég alatt terveztem eltölteni. Következett egy hideg zuhany, majd - Emesével párhuzamosan - egy kis összegző naplóírás.

A tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is kitettek magukért Czire Tanár Úrék, ugyanis idén is nagyon finom volt a kínai specialitás. Jómagam a csípősségén emeltem, hála Gyuri Kisbácsból kapott chili paprikájának. Meg is könnyeztem a mögöttem lévő napot.

Vacsora után következett egy kis egészségmegőrző tevékenység, melynek során Emesének és Abának segítettem a hátizomzatuk ellazulásában, regenerálódásában. Sokat gondolkoztam a gyaloglás során a masszázson is. Elhatározásra jutottam, hogy hogyan is legyen tovább. Lefekvés előtt meglátogattuk a templomot, ahol ezúttal is egy meghitt, csendes élménymegosztásos résszel zártuk a napot. Huszonegy kilométeren voltunk túl, de esküszöm, hogy harmincnak éreztem.

Megágyaztam tehát a polifoam matracon, azaz bebújtam a hálózsákomba. Mielőtt leragadtak a szemeim, eszembe jutottak Dorottya szavai: "Ha jó úton járunk, egyszer csak megvilágosodik a cél. Ha nincs cél, hiába keressük a helyes utat?" Elgondolkoztam ...

2018. augusztus 08. (szerda) 20:33 (UTC+1) - Budapest

Legutóbbi bejegyzésben elfelejtettem említeni, hogy természetesen utólag kerül megírásra az idei Via Unitariana. Sem időm, sem alkalmam nem lett volna arra, hogy menet közben írjam. Sőt! Volt végre egy teljes hetem internet nélkül. Na de térjünk is vissza a történethez. Ugye ott hagytam abba, hogy Nyomáton álomra hajtottam a fejem. Szerencsére hamar elaludtam, azonban az éjszaka többször is megébredtem. Nosztalgia fogott el, eszembe jutottak a Camino mentén lévő zarándokszállások. Több lődörgő ugyanis hangos horkolásba kezdett, időnként sztereóban. Mivel fáradt voltam, hamar vissza aludtam.

Reggeli ébredés után következett a már gazdagon megterített reggelizőasztal meglátogatása, s az útravaló szendvics elkészítése. A szendvicskészítés után jöhetett egy tányér müzli, majd egy bögre kávé. Kilenc órára össze is voltunk csomagolva, a csapat készen állt az indulásra.

Az éjszaka nem volt eső, többen is a szabad ég alatt aludtak. Reggel is viszonylag napos időben indultunk el. Kértem is egy kis fényvédő krémet, ugyanis az enyém - a poncsóm mellett - otthon maradt. Első megállónk Nyárádszentlászló községe volt.

Már messziről látszott a templom tornya. Odaérkezésünk után egy pár percet megpihentünk a templom fala mellett álló Szent László király szobránál, majd átléptük az unitárius templom kapuját.

Szeretek belépni ezeken a régi templom kapukon. Nem tudom, hogy más hogy van vele, de én - miközben végigsimítom a kezem a kapufélfán - mintha érezném a több évszázados múltját. A 14-ik században, gótikus stílusba épülhetett a templom, valószínűleg egy román stílusú templom átalakításával. A falán lévő freskókat az 1497-es évben festették. Köszönhetően Kovács Tanár Úrnak, átfogó képet kaphattunk a templom történetéről.

Még mielőtt elhagytuk volna a templomot, volt pár percünk, s szétnéztünk a templomban. Szemrevételeztünk jobban az előzőleg megismertetett részleteket. Közülünk páran a szószéket is birtokba vették. Jól állt nekik, hisz foglalkozásukból adódóan, időről időre maguk is meg szoktak ott fordulni. 

Nyárádszentlászlót követően rövid ideig a közelben lévő Nyárádgálfalvát érintettük, majd egy hosszabb gyalogló szakasz következett. Mezőkön, kaszálókon haladtunk keresztül, a nap pedig egyre forróbban sütött. Égett a nap hevétől a kopár szik sarja rendesen. 

Következhetett a következő állomásunk, mégpedig Szentgerice. Itt terveztük kivenni az egy órás ebédszünetünket. Ebben segítségünkre volt az a szívélyes vendéglátás is, mely a község unitárius lelkészének, valamint családjának köszönhető. A magunkkal vitt elemózsiánkat kiegészíthettük rengeteg finom kaláccsal, mézes puszedlivel, friss gyümölccsel, és hideg vízzel. Még egyszer köszönjük a szíves vendéglátást.

A továbbindulás előtt meglátogattuk a templomot is, ahol röviden szintén megismerhettük annak történetét. Csodálattal szemléltem a templom legfontosabb művészeti emlékét, azaz a Gálfalvi Kozma Mihály által 1670-ben festett kazettás mennyezetet. 

A hosszabb pihenő után megindultunk a napi végcélunk felé, azaz Szentháromság irányába. Az égbolt kezdett felhősödni. Eddigi gyaloglásunk során többször akadtunk a mi Malvinunk nyomára. Nem volt ez idén sem másképp. Jól megtermett maci friss lábnyoma látszódott a talajon. A képen Czire Tanár Úr túracipője mutatta a hiteles méretarányt.

Nem voltunk tehát egyedül, ezért időnként hangosan adtuk Malvin tudtára, hogy mi is a szabadban vagyunk. Időközben előkerültek az esőköpenyek, valamint az esővédő huzatok is. Kissé megeredt az eső, de annyira nem, hogy elázzunk. Mire elértük Szentháromság határát, már nem is kellettek az esőkabátok.

Beérve a napi végcélunkhoz, a helyi unitárius gyülekezeti teremnél állítottuk fel a szállásunkat. Jöhetett a kipakolás, mosdás, fürdés, majd egy kis szabadfoglalkozás. Köszönhetően Czire Tanár Úrnak, valamint segítőinek, ízletes terül-terülj asztal tárult elénk, sajttal töltött sült gombák, grillezet húsok, zöldségek, saláták formájában.

Vacsora után meglátogattuk a közelben lévő struccfarmot is. Rövid ismertetőt kaphattunk a struccok tenyésztéséről, valamint a nemzetközi strucc-politikáról.

Eltelt tehát a második gyaloglónap is. Valamivel több mint 21 kilométert tettünk meg, vegyes időjárási viszonyok között. Volt benne egy kis aszfalt, mezei út, síkság, domb. A gyakori pára kicsit nehezítette a dolgot. Álomra is hajtottam a fejem, jó nagy strucc tojásokkal álmodva, melyeket szívesen láttam volna viszont egy bőséges reggeli keretében.

2018. augusztus 06. (hétfő) 20:45 (UTC+1) - Budapest

Idén is ugyanazzal a busztársasággal utaztam, mint tavaly. Annyi különbséggel, hogy ezúttal nem egy fél gombóc fagyi volt az ára. Vasárnap estére érkeztem Kolozsvárra. Az időjárás nem éppen a szebbik arcát mutatta. Épp a buszon olvastam, hogy be kellett volna tennem a poncsóm, és egy váltócipőt is. Előbbiről megfeledkeztem, utóbbit nem akartam eleve. Úgy gondoltam, hogy idén nem bakancsban gyalogolok, hanem cipőben. Megérkezéskor várt rám Móni, és megindultunk Kisbács irányába. Másnap reggel Bellával visszabuszoztam Kolozsvárra, a találkozási pontra. Innen indultunk a Dorottya által vezetett mikrobusszal Marosszentgyörgyre. Egy vidám hangulatú utazás következett, mely a Mezőség apró falvain keresztül vezetett. Jó volt, hogy nem a megszokott Kolozsvár-Torda-Marosvásárhely útvonalon mentünk, így legalább megismerhettem az eddig nem látott falvakat is.

A marosszentgyörgyi unitárius templomnál volt a találkozó. Sokan voltak az úgynevezett veteránok közül, de szép számmal akadtak olyanok is, akikkel még sosem találkoztam. Szabolcs tartott egy kis ismertetőt arról, hogy mi vár majd ránk az elkövetkező napokban. Izgatottan néztem körbe, várva az előttünk lévő napokat.

Megtöltöttük a kulacsainkat, faltunk pár falatot a bőségesen megterített asztalról, és megindultunk. Természetesen idén is Alpár vezette kicsiny csoportunkat. Lassan-lassan magunk mögött hagytuk Marosszentgyörgyöt. Egy szép nagy dombbal kezdtünk, mely épp alkalmas volt a kezdetre. Szép kihívás volt felmászni rá.

Közben megkezdődtek a beszélgetések. Régi ismerősök köszöntötték újra egymást, s kezdték megismerni egymást olyanok, akik eddig még nem találkoztak. Közben lassan fel is értünk a dombunkra. A napi végcélunk Nyomát volt. Addig viszont volt még mit talpalnunk.

Marosagárd határában haladtunk el, mezei utakon. Az időjárás a kezdeti perzselő kánikulából kezdett felhőssé válni. Az előrejelzés esőt mondott, a valóság is azt mutatta. Bíztam benne, hogy ha lesz is eső, az majd csak a beérkezés után lesz.

Időközben egyre jobban felhősödött. Olyannyira, hogy az esőcseppek is megjelentek. Szerencsére csak rövid ideig tartott, de többünkön rajta maradtak a poncsók, esőköpenyek. Mi pedig a távolban megpillantottuk Nyomát házait.

A szállásunk a község közösségi házában, a kultúrteremben volt. Volt aki a falakon kívül, volt aki azon belül terítette ki a matracát. Én az utóbbi helyszínt választottam. Vacsora után egybegyűltünk a kicsiny unitárius templomba, ahol köszönhetően Ákos nagyszerű szervezésének, egy kis elmélkedéssel zártuk az első napunkat.

Nyomát kicsiny unitárius temploma az Árpád korban épült, egy-két helyen még látszódtak a korabeli freskók. Az unitáriusok 1634-től használják. Sajnos ez a falu is az elöregedő kategóriába tartozik. Sok fiatal hagyta el, és keresett a nagyvárosokban, illetve külföldön megélhetést.

Visszatérve a szállásunkra még egy keveset beszélgettünk, majd álomra hajtottuk a fejünket. Kis ízelítőt kaptunk abból, hogy mi vár majd ránk a következő napokban. Ezt - részben - szemléltetik a Koppándi Tanár Úr által mért adatok is. Pontos napi távot nem tudok mondani, mert egy rövid szakaszon nem mért.

Elkezdtük tehát az idei Szent Lődörgést ...

2018. július 24. (kedd) 22:34 (UTC+1) - Budapest

Ismét eltelt hát egy év. Újra itt van a Via Unitariana Gyaloglótábor. Immár sorban a hatodik. Azt hiszem többek nevében mondhatom, hogy tavasszal különösen megörültem annak a hírnek, hogy idén is megrendezésre kerül. Sokunknak a szívünk csücske ez a Gyaloglótábor. A lenti kép forrása a Magyar Unitárius Egyház honlapja.

Idén is, mint az eddigi évek során, újratanuljuk a járást, újratanuljuk a látást, és újratanuljuk a szülőföldet. Ezúttal a Nyárád mentétől a Görgényi-havasokon át a Gyergyói-medencéig. Keresztül fogunk haladni olyan településeken, mint Nyomát, Nyárádszentlászló, Szentgerice, Vadad, Nyárádszentmárton, Szováta, Laposnya és Gyergyószentmiklós. Pár helyszínen már voltam korábban, de bőven lesz számomra újdonság.

Mint látható, a felszerelés a jól megszokott alapfelszerelés, melyet egy-két dologgal még kiegészítek. Ezúttal egy könyvet is bepakolok, melyet az odafele vezető úton elkezdek majd olvasni. Annyit hallottam az eddigi gyaloglótáborok alkalmával Henry David Thoreau nevét, hogy úgy döntöttem elmélyülök a Walden című művében.  Az elkövetkező időszak tehát a hétköznapokból való kivonulásról fog szólni. Beszámoló hamarosan ...