2023. augusztus 06. (vasárnap) 13:08 (UTC+1) - Üllő

Hát nem most volt, hogy Chilivel Szálkán abbahagytuk a Kéket. Egész pontosan három évvel ezelőtt. Akkor is a pünkösdi hosszú hétvégét választottuk a túránkra. Így volt ez most is. Eredetileg úgy terveztük, hogy az autónkban alszunk, egy felfújható matracon, amit a hátsó ülések helyére beteszünk. Sajnos azonban a gépkocsi kialakítása nem tette ezt lehetővé, így maradt a "B" terv, azaz a sátor. Mindenképp úgy akartuk, hogy legyen egy központi bázispont, ahol leparkolunk az autóval, majd eljutunk Szálkára, a kiindulási ponthoz. Onnan, napi távként pedig elgyalogolni a kocsihoz.

A bázispontot Mórágyon néztük ki. Az M-6-os autópályán hamar lejutottunk Szekszárdra, onnan pedig harmadrendű utakon Mórágyra. A település szélén kerestünk egy alkalmas szálláshelyet, amit egy közösségi tér mellett meg is találtunk. Volt ott parkoló, színpad, füves terület, megfelelő közvilágítás. Leparkoltunk, kivettük a túrafelszerelésünket, s megkerestük az első vendéglátó helységet, feltölteni a készleteinket. Először azonban jöhetett az elmaradhatatlan indító korty.

Mórágy központjában kellemes meglepetés fogadott minket, ami a helyi buszmegállót illeti. Sok helyt megfordultam már az országban, de ehhez hasonlót eddig még nem tapasztaltam. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy nincs még veszve minden. Ezek a pozitív tapasztalatok adnak erőt.

Mórágyról Szálkára autóbusszal kissé körülményes lett volna eljutni, ezért úgy döntöttünk, hogy új dologgal próbálkozunk, mégpedig az autóstoppal. Idehaza nem igen próbáltam korábban, legutóbb 2018-ban, a Dalmát tengerparton, Horvátországban. Akkor összességében pozitív tapasztalatom volt, bíztam benne, hogy most is jól alakulnak majd a dolgok. Előtte jöhetett egy kis frissítő, ami a nagy meleg miatt igazán jól esett.

Szóval elkezdtük a stoppolást, s közben megindultunk a falu főutcáján, hogy addig is haladjunk, amíg fel nem vesznek minket. Egy-egy autóval találkoztunk, de azok csak a település határain belül közlekedtek. Mintegy háromnegyed óra alatt elértük a csatlakozó műutat, ahol folytattuk a stoppolást. Ezúttal szerencsénk lett, mert egy autós megállt. 

Egy fiatal srác vett fel minket, aki nem Szálkára tartott, de a kedvünkért tett egy pár perces-kilométeres kitérőt. Ezért mi rendkívül hálásak voltunk. Az alatt a pár perces utunk alatt betekintést nyertünk a környék kisebb-nagyobb problémáira, ami a lakosság munkalehetőségeit illeti. Csodaszép, dombok között megbújó falvak lakossága  lassan elnéptelenedik, mert helyben nagyon kevés a lehetőség, a közeli városokban pedig nagyobb munkahelyek szűnnek meg. Mindez kicsit elszomorító, hisz oly sok lehetőség lenne. Szerencsére alkalmi segítőnk bizakodó volt. Szálkára érve megköszöntük a segítségét, s megkerestük a bélyegzőt.

Szomorúan vettük tudomásul, hogy a pecsételőhelynek otthont adó szállás, étterem, ahol három éve voltunk, idén bezárt. Kár érte, mert jó kis hely volt. Nekivágtunk hát az előttünk álló, kb. kilenc kilométeres távnak. Utunk első része a szálkai víztározó mellett vezetett, ahol sok horgász is hódolt kedvenc hobbijának.

Épphogy elkanyarodtunk a víztározó mellől, amikor Chili túracipője megadta magát. Ekkor még csak elkezdett leválni a talprésze, ugyanis ragasztás elvált. Emiatt egy kicsit lassítottunk a tempón, hogy minél tovább el tudjunk jutni. Tartalék túracipő volt az autóban, csak odáig el kellett érjünk.

Szerencsére Chili jókedvét nem szegte az eset, vidáman lépdelt tovább. Szegénynek kicsit kényelmetlen volt, hogy a cipőtalpa kezdett önálló életet élni, de a túrabotok is segítettek. Vidámságnak pedig, hála az út széli "dekorációnak", nem voltunk híján. 

A nap is hevesen sütött ekkor már, időnként kellett egy kis pihenőidőt tartanunk. Változatos terepen haladtunk, erdőirtásokon, később gyümölcsösökön keresztül. Az út legtöbb helyen, mindkét oldalon vadhálóval volt elkerítve. 

Ekkor szegény Chili már egyre nehezebben lépdelt. Egyik pillanatban a talprész orr része teljesen elvált. Rögtönzött, ideiglenes megoldásként azonnal rögzítettem a fejlámpám pántjával. A hátralévő kilométereket így kibírta.

Nem voltunk már messze Mórágytól. Érintettük még Kismórágy települését, majd bő háromnegyed óra múlva beérkeztünk a napi távunk végére, Mórágyra.

A településre egy dombról ereszkedtünk le, présházak, pincék mentén. Szeretek falvakat ily módon megismerni, hogy a település széléről közelítem meg a kicsiny utcákon a központot. Ilyenkor tüzetesen szemügyre tudom venni az épületeket, kerteket.

Visszaérkeztünk a kiindulási pontunkhoz, pecsételtünk a vendéglátóhelyen ahol jöhetett a jutalom ital. Ezt követően elsétáltunk az autónkhoz, s megkezdődött a táborbontás. Előkerültek a kemping székek, asztal, sátor, s szépen berendezkedtünk. Ez idő alatt senki nem érdeklődött afelől, hogy mit keresünk ott. Hamarosan jöhetett a vacsora, meg egy kis esti chillezés a színpad közelében. Aztán lassan nyugovóra tértünk.

Nem terveztünk korán ébredni, mert a folytatást sem terveztem nagyobb távra. Megébredtünk, reggeliztünk, majd összepakoltunk. A készülődés közben egy pár érkezett motorral a parkolóba, ami egy-két érdekes percet okozott. Épp átöltözés közben voltunk, a nem messze lévő melléképületnél, de a jelzésem ellenére nem igazán akarták ezt tudomásul venni. Nagy nehezen megértették, hogy egy picit várniuk kell. 

Cuccainkat bepakoltuk tehát az autóba, s megindultunk tovább a Kéken Bátaapáti felé. Rögtön egy nagyobb emelkedő következett, de hála az új cipőknek, Chili már könnyebben tette meg a lépéseit. Kissé párás, fülledt volt a levegő.

Ezúttal is többnyire elkerített területen haladtunk. Az erdőgazdálkodás miatt vannak lekerítve a fiatalabb fásítások. A túraút viszonylag járható volt, ezúttal nem volt gond a magas aljnövényzettel. Igaz, ekkor még a nyár elején jártunk.

A Henrik - forrásnál tartottunk egy rövid pihenőt. Frissítettük az ivóvíz készleteinket is. Szépen karbantartott forrás volt, finom, hűvös forrásvízzel. A pihenő után, újult erővel folytattuk a túrát, s nagyjából fél óra elteltével már feltűntek Bátaapáti házainak teteje.

Bátaapátira beérve, újabb pihenőhely kínálkozott. Maga a Kéktúra útvonala itt elkanyarodik, nem megy be a faluba. A bélyegzőhely viszont bent volt a központban. Amúgy is itt terveztük a túra végpontját, így egy rövid pihenő után megindultunk a bélyegzőhely felé.

Szép kis település tárult ezúttal is a szemeink elé. Ezúttal különösen. Valószínűleg ehhez hozzájárulhatott az is, hogy itt található Magyarország rádióaktív hulladéklerakója. Mármint lent a mélyben, a föld alatt. Az Állam bérli a területet a községtől, így cserébe jelentős támogatás ékezik.

Megérkeztünk a bélyegzőponthoz, belekerültek a pecsétek az igazolófüzetekbe, majd megnéztük a busz menetrendet. Épp egy negyedórával késtük le az utolsó járatot, ami visszavitt volna minket Mórágyra. Így maradt ismét a stoppolás. Megindultunk kifelé a faluból, s közben feltartottuk a hüvelykujjunkat.

Ezúttal alig tettünk meg pár lépést, s már meg is állt mellettünk egy német rendszámú autó. Hamarosan kiderült, hogy Németországban élő helybéliek, akik rokonlátogatáson voltak. Ők sem pont Mórágyra tartottak, de tettek egy kitérőt, hiába próbáltuk nekik mondani, hogy nekünk elég a közeli út. Nem tágítottak, így pár perc múlva már újra Mórágyon voltunk. Megköszöntük a segítőinknek a hozzánk való jóságukat. Félóra múlva már mi is az autónkban ültünk, s útban voltunk Üllő felé. Tettünk egy kitérőt Szekszárdra, enni egy jutalom hamburgert. Pótolni kellett az elvesztegetett kalóriákat.

Ez volt tehát a második alkalmunk a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonalán. A teljes 541,5 kilométerből eddig teljesítettünk 40 kilométert. Hamarosan visszatérünk, reméljük ezúttal nem kell három évet várnunk rá ...