2017. május 20. (szombat) 10:17 (UTC+1) - Budapest

Ismét egy hét elteltével írom a soron következő bejegyzést. Egyszerűen képtelen vagyok időben begépelni, mivel időhiányban szenvedek. Többször említettem már a "mókuskereket". Hát most pörög rendesen. Egyik ismerősöm szokta mondani, hogy: "aki szédül az kiszáll". Hát én már szédülök, elég rendesen. De még nem szálltam ki, csak tartottam két nap pihenőt. Utoljára másfél évvel ezelőtt fejeztem be a "klasszikus" Kéktúrát Bodajknál, így ideje volt már, hogy folytassam. Szombaton késő estére értem haza a munkahelyről, azonnal neki is láttam a pakolásnak. Két napra terveztem, sátorral, így a kisebb hátizsákra esett a választásom. Vasárnap reggel indult a buszom a Volánbusz népligeti pályaudvaráról Székesfehérvárra, ahol át kellett szállnom a Mór felé tartó buszra. 10:45-re már útra készen is álltam a Bodajk bejáratánál lévő Kéktúra mentén. Bő negyed órás út vezetett az első pecsételőhelyhez, a vasútállomáshoz. Most került be az első modern pecsét az igazolófüzetembe, amióta elkezdtem a Kéket. Amióta a pecséteket megújították, csak az Alföldi Kéken voltam. De nem csak a pecsétek újultak meg, hanem a pecséteket rejlő dobozok. Mindez az Európai Unió támogatásával, valamint az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósult meg. Ezúton is üzenem Brüsszelnek, hogy köszönöm!

No de térjünk vissza a Kékre. Következett Bodajk. Ránézésre községre mondtam volna, ám a tábla szerint már várossá nőtte ki magát. Szerintem a központjában lévő szakközépiskolája miatt kapta e megtisztelő rangot. Épp egy békés, vasárnapi hangulatú település arcát mutatta. A református templom előtt parkoló autók jelezték, hogy rendes templomba járók lakják, a kocsma előtti kerékpárok pedig azt jelezték, hogy törzsvendégek lakják. 

Kicsit gondba voltam az ivóvízzel, valamint a készpénzzel. Előbbiből kevés, utóbbiból pedig nagycímletű volt nálam. Kihasználtam tehát a város adta előnyt, és gyorsan beszereztem egy második palack vizet, valamint kerestem egy bankjegy automatát is. Nem igazán tudtam volna mit kezdeni egy nagyobb számjegyű bankjeggyel egy boltba, vagy kocsmába.

Bodajkot egy szebb napokat látott sípályán keresztül hagytam magam mögött. Elég extrém síelést lehetne manapság itt véghezvinni, ugyanis tele volt csipkebokrokkal. Bízom benne, hogy előbb-utóbb rendbe fogják hozni, és újra a régi pompájába fog kinézni. Ahogy visszatekintettem, a távolban látszódott a Vértes, a csókakői várral, a másfél évvel ezelőtti Kékem befejező helyszíne. Következett hát a Bakony, annak is a keleti része.

A kép jobb szélén lévő piros pont jelölte az aktuális helyzetemet, és a kép közepén lévő Jásd községig kellett eljutnom a két nap alatt, mely közel negyven kilométert jelentett. Tekintve, hogy rég nem túráztam, nem is tűnt olyan könnyűnek. A sípálya tetejére felérve, beléptem az erdőbe, és azonnal magával ragadott a túrázás jól megszokott élménye, a természet közelsége.

Utam a Tölgyes Turista Központ mellett vezetett, mely szintén szebb napokat látott valaha. Sokan túráztak, családok jöttek velem szemben. Jó volt látni, hogy a kicsik hamar kezdik koptatni a kis túrabakancsaikat. Utam a Gaja patak völgyében folytatódott, ahol egy tanösvényt építettek ki. Itt található többek között a bakonyi betyár, Sobri Jóska barlangja. A barlangot ezúttal nem tekintettem meg, hanem haladtam tovább. 

Furcsa volt elképzelni, hogy e táj valaha a tenger fenekén volt. A tanösvény mentén lévő táblákon lehetett a völgy kialakulásáról, állat-, és növényvilágáról olvasni. A Gaja patak vízébe visszatelepítették a pisztrángot is. Utamat megszakítottam egy kis pihenővel egy kis tó partján, ahol magam is felfrissültem egy kis üveg maláta segítségével.

Itt is sokan pihentek, horgásztak, sütöttek, főztek, lévén, hogy vasárnap volt. Egy fél óra után folytattam az utamat Fehérvárcsurgó irányába. A vállam már kezdte érezni a súlyt. El szokott már ettől az érzéstől a szervezetem. A Kék Fehérvárcsurgóig hol műúton, hol erdőn keresztül vezetett, majd egy pincesorra érkeztem meg. Több helyen kialakításra kerültek ezek a jelzőtáblák, melyek állítólag nem mindig pontosak. Jómagam afféle iránymutatóként tekintettem a táblára. Csak az igazolófüzetet használom, térképet, gps-t nem. 

A pincesor után a Fehérvárcsurgói - víztározó közelében vezetett utam, ahol néha nem egyértelműen jelezték a jelek az utat. Persze mehettem volna "torony" iránt, de mindig ragaszkodom a Kék túraútvonalhoz, így néha bolyongok egy kicsit. Ezúttal tettem egy fél órás kitérőt Fehérvárcsurgóra is, mivel kevés ivóvizem maradt. Ezután lepődtem meg, amikor a víztározó melletti pecsételőhelyre érkeztem, ugyanis ott volt egy utcai csap is, így felesleges volt a fél órás kitérő. Ez van ha az ember türelmetlen. gyakran nem várjuk ki a dolgokat, nem vagyunk türelmesek.

A víztározó partján pár percet megpihentem, majd bevettem magam az erdőbe ismét. Nyugodtan, mit sem sejtve haladtam, amikor egy kisebb emelkedőhöz értem. Ahogy közelítettem az emelkedő tetejéhez, tőlem kb. 50 méterre megpillantottam 6-7 kismalacot. Pontosan nem tudtam megszámolni, mert nem akartam megvárni, amíg az anyjuk is megjelenik. Gyorsan hátrálni kezdtem, és kb. 100 méter megtétele után megálltam, majd telefonos segítséget kértem egyik vadász ismerősömtől, hogy ilyenkor mi a teendő. A kapott tanácsot megfogadva, tapssal, köhögéssel, zajt csapva folytattam az utamat, bízván abban, hogy a népes család elhagyta a helyszínt. Úgy is volt. Azonban ezután az utam már nem a megszokott békés, csendes volt. Időnként tapssal, énekelve, köhögve folytattam az utam. A botommal is oda-odacsaptam egy-egy fához.

Nemrég fialtak le a vaddisznók, így az elkövetkező időszak nem igazán lesz nyugodt a túrázóknak. Ám ha egy kis zajt csapnak, a koca elkerüli a túraútvonalat. Mindenesetre nem árt az óvatosság. Bő 11 kilométer volt hátra Bakonykútiig, ahol a napi távomat terveztem befejezni. A testem minden porcikája érezte, hogy újra túrázom. Úgy éreztem, hogy nagyon lassan haladok, annyira, mint az egyik útitársam, aki mellett épp elhaladtam.

A hátralévő út erdőn mezőn keresztül vezetett. Nagyon vágytam már egy jó sátorozóhelyre, egy vízcsapra, egy forró teára, és arra, hogy belebújjak a hálózsákomba. Nemsokára ki is értem az erdőből, feltűnt Bakonykúti első háza, vele szemben pedig egy kis tisztás, asztallal, paddal, közelben vízcsappal.

Kértem, s megadatott ...