2017. szeptember 08. (péntek) 20:03 (UTC+1) - Domoszló

Elérkeztem hát az utolsó szakaszhoz. Az Országos Kéktúra utolsó hátralévő részéhez, amely nem volt több mint 15 kilométer. Valóban nem tűnt soknak, de a céltól még vissza kellett térnem a legelső településig. Szóval volt még előttem lépkedni való. Reggelre megszáradt a poncsóm, sőt ezúttal a sátrat is szárazon csomagoltam el.

Nyolc óra körül indultam, kényelmes tempóban hagytam el Kőszeg városát, észak-északkeleti irányban. Elhaladtam amellett a bunker bejárata mellett, ahol a második világháború végén a magyar szent koronát, valamint a koronázási jelvényeket őrizték. Következett az Andalgónak nevezett sétány, mely a Kálvária-hegyre vezetett. Felérve Kőszeg városának gyönyörű panorámájában gyönyörködhettem. 

A Kálvária-templom körül kőfallal védett kert, valamint mellette egy remetelak is található. Kicsit megpihentem, mielőtt továbbindultam volna. Kis kitérőt tettem, mivel meg akartam nézni a nem messze lévő Trianoni keresztet. 1936-ban építették a trianoni döntés mementójaként. Különleges helyen van, hiszen pont az egyik elcsatolt területre néz, s onnan is jól látható.

Visszatérve a Kékre, folytattam az utam. Egy házaspárt segítettem útbaigazítani, akik maguk is a Kéken sétáltak, de csak a Hét-forrásig. Erdőben haladtam, időnként erdőirtások mellett. Nagyon közel voltam az osztrák határhoz. Időnként láttam is a szomszédos Rőtfalvát (Rattersdorf) a lombok mögött.

Ismét együtt haladtam a Mária úttal, s ezúttal a zöld turistaút is becsatlakozott. Kisvártatva elértem a Kéktúra egyik nevezetes pontját, a Hét-forrást. 1896-ban, a Millenium évében építették meg a hét kifolyónyílással rendelkező forrást, melyet a honfoglaló hét vezérről neveztek el. A közhiedelem szerint aki mind a hét forrásból iszik, annak teljesül egy kívánsága. Elővettem hát a vizes palackjaimat, és mind a hét kifolyáshoz odatartottam azokat.

Közben egy kéktúrázó érkezett a forráshoz, Írottkő felől. Aznap kezdte a Kéket, azonban igazolófüzet nélkül. Szegedi lakos volt, azonban ott nem tudta beszerezni a füzetet, így anélkül kezdte meg. Úgy volt vele, hogy később pótolja a pecséteket. Én azonban bélyegeztem, majd megnéztem a hátrahagyott régi bélyegzőtartó ládikákat. Ott maradtak örök emlékül.

Feltankolva a hűs forrásvízzel, a kívánság után elindultam az Óház-tető irányába. Meredeken vezetett az út, emlékeztetve arra, hogy milyen emelkedőkön kellett a Kék során feljutnom. A 609 méter magasan lévő kilátó helyén, a középkor hajnalán egy vár állott. Itt kezdődött Kőszeg történelme. A mostani kilátót 1996-ban avatták át, a korábbi lakótorony romjaira építve.

Tovább indultam a következő támpontig, a Vörös-keresztig. Útközben több kerékpárossal, túrázóval találkoztam. Elég forgalmas a környék, köszönhetően a jól karbantartott Írottkő Natúrparknak. Osztrák-magyar közös kialakítású túraútvonal került kiépítésre, a környékbeli települések bevonásával. 

A kereszttől nem messze, gyönyörű kis faház volt, melyet elnézve el tudtam volna képzelni végig a Kéktúra mentén, egymástól 25-30 kilométernyi távolságra. Mennyire jó lenne ilyen kis kulcsosházakban megszállnia a túrázónak. Ittam hát még egy kortyot abból a forrásvízből ...

Már nem jártam messze, amikor a következő forrásig jutottam. A Hörmann-forrásnál bélyegeztem, majd egy-két kortyot magamhoz vettem. Kisvártatva egy újabb tematikus séta következett, mely a hátralévő Kék szakasz szélén egy-egy tábla információval mutatta be a környékbeli településeket. A lábaim előtt pedig a régi öreg cimborám tevékenykedett. Scarabaeidae, azaz közönséges ganajtúró, aki társaival mindvégig jelen volt a Kéktúra ösvényén, attól a pillanattól kezdve, amióta azon magam is elindultam.

Utolsó lépések, utolsó jelzések következtek. Velem szemben több turista is jött, páran gondolom Kéktúrások lehettek, a méretes hátizsákjaik alapján. Elérkezve az utolsó bélyegzőhelyre, meglepődve vettem tudomásul, hogy a pecsételőről eltűnt a gumi rész. Pont az utolsó bélyegző hiányzott, amivel az utolsó pecsétemet is megszerezhettem. Szomorúan készülődtem az alternatívára, azaz magam lefényképezésére, igazolva hogy ott jártam. Ekkor érkezett egy srác, hogy a kilátónál is van egy bélyegző.

 Írott-kő a Kőszegi-hegység, és egyben a Dunántúl legmagasabb pontján, 882 méter magasan fekszik. A trianoni osztrák-magyar határ az 1913-ban épült kilátó belsején keresztül húzódott. Mivel a kilátó bejárata az osztrák oldalon van, így az 1989-ig nem volt látogatható. A "vasfüggöny" lebontása után, 1988. június 17-én találkozhattak 40 év után újra a magyar és az osztrák turisták. 

Ottlétemkor is sok osztrák turista volt jelen. Voltak gyalogosok, de voltak akik kerékpárral érkeztek. Visszatekintettem a látóhatárra, ám csak halványan tudtam kivenni a Balaton-felvidék hegyeit. Visszaindultam a csigalépcsőn lefele, helyet adva a felfele igyekvőknek. Kicsit pihentem még a torony lábánál lévő padon, majd elindultam Velem község irányába, ezúttal a piros jelzésen.

Miközben magam mögött hagytam Írott-kő pontját, eltűnődtem. Furcsa érzés volt beérni a célba. Más, mint eddig hasonló céloknál. Valahogy hiányzott az euforikus érzés. Lehet, hogy ez annak is betudható, hogy egy 0-ás kilométerkő hiányzott. Nem volt semmi olyan jelzés, hogy itt az Országos Kéktúra kezdő pontja (ugyanakkor a teljes Kékkör kezdő pontja is). Itt végződik a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra is. De ennek se volt semmi nyoma. Persze ezek csak külsőségek, de egy kicsit azért hozzájárulnak az ember érzéseiben. Úgy hasonlítanám, mintha végigfutnám a maratont, és mikor beérnék a célba, nem lenne ott semmi. Természetesen attól a maratont még lefutotta az ember, de nem volt része abban az érzésben, amit akkor él át a futó, amikor áthalad a célvonalon. Mindenesetre Velembe beérve megünnepeltem a célba érést egy velős pirítóssal, valamint egy korsó sörrel.

Velemből busszal jutottam el Szombathelyre, ahonnan vonattal tovább Budapestre. A fővárosból másnap utaztam Domoszlóra. Úgy terveztem, hogy személyesen viszem be az igazolófüzetemet a Magyar Természetjáró Szövetséghez, ám azt később postáztam. Nekik kell ugyanis átnézniük, majd hitelesíteniük az igazolófüzetemet. 

Véget ért tehát egy újabb hosszabb utam, teljesítettem az Országos Kéktúra teljes útvonalát. Most nem elemzem, erre a közeljövőben egy teljes blog bejegyzést szánok. Le kell ugyanis ülepedjen mindaz, ami az első lépések, azaz 2013. május 25. óta, az 1167 kilométer alatt átéltem.

2017. szeptember 06. (szerda) 22:12 (UTC+1) - Domoszló

Esőmentes volt az éjszaka, s reggel is csak részben volt felhős az ég. Egész éjjel bőgtek a szarvasok, időnként elég közelről hallatszott. Megkezdődött tehát a szarvasbőgés időszaka. Reggelit követően vizesen került elcsomagolásra a sátor, valamint a poncsó. Elköszöntem Petrától, Barnabástól és Zsolttól, majd megindultam Kőszeg felé.

Javarészt erdőkön keresztül haladtam, körülbelül egy liter vízzel. Tömördig nem is volt forrás, vagy kút tervezve, az pedig körülbelül kilenc kilométer volt. Továbbra is segítségemre voltak a Mária zarándokútvonal eligazító táblái . Egyik, másikon egy-egy bibliai idézet is szerepelt. 

A Kincsédi-mező határához érve, az út szélén pár cseresznyeszilvafát fedeztem fel. A köznyelv fosóka szilvaként ismeri. Magam is több marékkal csemegéztem, bízván abban, hogy a népies elnevezés oka esetemben nem igazolódik be. Időközben feltűntek a Kőszegi-hegység csúcsai. Most még távolinak tűntek.

A Tömördig hátralévő út hamar eltelt. Ezen a délelőttön valahogy jobban haladtam. Az időjárás is sokkal jobb volt az elmúlt napokéhoz képest. Tömördre beérve, egy csapnál gyorsan kimostam az előző napi ruháimat, majd megkerestem a bélyegzőhelyet.

A Kéktúra járása óta, Tömördön láttam második alkalommal olyan emlékművet, amely Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozásának állít emléket. Az előzőt Bakonybélen láttam. Mostanában sajnos többen nem tekintik a nevezetes 2004-es eseményt ünnepelendő eseménynek.

Tetszett a másik alkotás is, mely különböző világvárosokat mutatott be, a Tömördtől lévő távolság feltüntetésével. Magam is tervezek hasonlót elkészíteni azokkal a helyszínekkel, ahol megfordultam. Itt láttam először egy friss kezdeményezést, mely szintén a Kékhez kapcsolódik. Egy facsemetét ültettek, mely előtt egy kis tábla volt elhelyezve, rajta annak a nevével, aki mindezt lehetővé tette.

Tömördöt elhagyva egy forrást jelzett a térképvázlatom, valamint az útjelző tábla is. A Gradics forrásnál magam is egy kicsit felfrissültem, egy-egy bögre friss forrásvízzel, valamint egy kis falatozással. A Tömördön teletöltött kulacsokat is kicseréltem forrásvízzel. Ha már lehetett választani.

Erdőben folytattam tehát tovább az utat. Eleinte lombhullató, később tűlevelű erdőben. Kissé hűvös lett, így felvettem a hosszú ujjú ingemet. A jelzések ezúttal is rendben fel voltak festve, igaz az egyik jelzést, amely egy szerencsétlenül járt fára volt felfestve, lassan pótolni kell.

Egy-egy helyen megjelent az őszi kikerics, gyönyörű színfoltokat eredményezve. Több helyen is jelen volt az én egyik kedvenc virágom is, a búzavirág. Változatos helyszíneken is előfordul, az én nagy örömömre.

Ezúttal is tartottam egy szusszanásnyi pihenőt az egyik kereszteződésben. Zoknik, cipők lekerültek, ivóvizes palack, meg egy kis nassolni való pedig előkerült. Egy-egy erdészen kívül senkivel nem találkoztam, csendes volt az erdő. Az égbolt borús volt, bíztam benne, hogy amíg Kőszegig érek, rosszabb nem lesz.

Az Alsó erdőben járva ismét fenyőfák között haladtam. Kellemes fenyőillat töltötte be a teret. Szemben velem két túrázó közeledett, akik mint később kiderült, szintén Kéktúrázók voltak. Lassan eljutottam az osztrák határig. Kőszeg előtt egy rövid ideig határvonalon vezet a Kék, s több túraútvonal is egyesül ezen a rövid szakaszon.

Már csak pár kilométer volt hátra Kőszegig. Köszönhetően a kellemesebb időjárásnak, az ivóvizem ezúttal nem fogyott annyira, mint a korábbi napokban. Hetedik napja voltam úton. Azt terveztem, hogy Kőszegen ismét olyan helyen keresek szállást, ahol tudok tisztálkodni, mosni, telefont tölteni. Átvágtam még egy utolsó fenyőerdőn, majd következett Kőszeg.

Utam elvezetett az úgynevezett organikus stílusú református templom, valamint az egykori Unger kertben található óriás juharlevelű platánfa mellett. Törzskerülete majdnem 9 méter, magassága 28 méter, kora megközelítőleg 200 év. Létezik egy legenda, mely szerint a vizsgázó kőszegi diákok vizsgáik előtt meglátogatták a fát, törzséhez letéve a tankönyveiket, pihentek. Eközben "beléjük szállt a tudás".

Hamarosan eljutottam a város főterére, ahol a Jézus szíve plébánia templom található. Bélyegeztem egyet, majd kicsit szétnéztem a történelmi belváros területén. Tudtam, hogy a következő nap is erre folytatom majd, de azért körülnéztem.

Az egykoron vizesárokkal körülvett Jurisics vár belső és külső várból áll. A 13- században keletkezhetett, s legjelentősebb szerepét az 1532-es török hadjárat során játszotta. Jurisics Miklós a török ostrom során hősiesen védte Kőszeg várát, maroknyi várvédőivel az akkori világ legerősebb hadseregének számító I. Szulejmán szultán seregével szemben.

A sikertelen ostrom után a török megkésve vonult Bécs alá, ahol már az addigra összegyűlt keresztény zsoldos sereg várta őket. Hozzájárult tehát a keresztény Európa megmentéséhez a kőszegi várvédők hősiessége, melyet a nyugati világ alig négyszáz év elmúltával Trianonnal jutalmazta meg. 

A nevezetes diadalt követően Kőszeget elkerülték a további háborúk, így Magyarország műemlékekben egyik leggazdagabb városa lett. Ennek magam is tanúja voltam, hisz olyan érzésem volt a Jurisics téren állni, mintha egy mesebeli történetben lettem volna. Szemben velem az ország egyik legrégebbi, s mindmáig városházaként működő pompás épülete állt. A képet a másnapi elindulás után készítettem, azért nincsenek felhők az égen. 

A teret a Hősök kapuja uralja, melyet a korábbi rossz állapotú kapu helyet építettek a múlt század elején. Alatta került elhelyezésre az 1532-es várvédő diadalt felidéző emlékmű is. Mindent összevetve a tér szépen felújított éke a városnak.

Lassan ideje volt szállás után néznem, ezért a bélyegzéskor szerzett tájékoztató füzetből kinéztem a Gyöngyvirág Panzió és Camping nevű helyet. Természetesen a kemping részét választottam. Érkezésemkor csak én voltam sátorral, a kemping további lakói olasz lakóautósok voltak. Kezdtem azzal, hogy a reggel óta vizes sátrat, valamint a poncsót megszárítottam. Már csak egy lépés választott el a végcélomtól. Egész pontosan tizennégy és fél kilométeres lépés ...

2017. szeptember 05. (kedd) 19:35 (UTC+1) - Domoszló

Kissé beborult hajnalra, sőt pár csepp is esett ahogy reggel készülődtem. Az időjárás jelentő szerint elszórtan eső volt várható. Elő is szedtem a poncsómat, hogy kézközelben legyen, ha elered az eső. Az éjszaka sikeresen feltöltődött a power bank, valamint a telefonom. Kénytelen vagyok használni a külső akkumulátort is, mivel a fényképezéssel hamar merül a telefonom. Ezúttal csak kávé és néhány keksz volt a reggeli indulás előtt. Elköszöntem a recepción, és megindultam a Sárvárból kivezető úton.

Mielőtt elhagytam volna Sárvárt, egy helybélivel találkoztam, aki épp sétáltatta a puliját. Szépen ápolt bundája volt a kutyának. Mivel nekem is pulim van, kicsit elbeszélgettünk. Sárvár után a csatorna mellett haladt a Kék, egészen Csénye újmajor határáig. A távolban szélerőművek dolgoztak rendületlenül. A felhők időközben eloszlottak, ismét kezdett melegedni az idő.

Az újmajori Lourdesi kápolnánál tartottam egy kis pihenőt, ahol a bélyegzést követően folytattam egy bögre epres zabpehellyel. Siettem tovább, mert még sok kilométer volt előttem. Csényéig műúton folytattam, a távolban már látszottak a Kőszegi-hegység vonulatai. 

"Békesség a betérőnek, áldás az elmenőnek!" - fogadott Csénye lakossága. Nagyon tetszenek ezek a fajta táblák, melyeket olvasva jó kedvvel tér be az ember. Kicsit betértem a helyi kocsmába egy üveg hideg üdítőre. Felhő nélküli égbolt volt már ekkor, szükség volt egy kis hűsítőre. Csényét elhagyva újabb kéktúrás jött velem szembe. Minden napra jutott legalább egy-két fő. 

Ismét magasabb fűben vezetett egy szakaszon az utam. A jövőbeli túráimhoz lehet beszerzek egy pár kamáslit is. Jól jön, ha az ember rövidnadrágot venne fel. Ezúttal szerencsém volt, ugyanis hosszú nadrágban voltam. Ekkor még nem tudtam, hogy nem csak emiatt jártam jól.

Bögötre beérve lepakoltam a hátizsákom a kicsiny község központjában, megtöltöttem a flakonokat friss vízzel, majd megindultam a pecsételőhely irányába. Sok helyen láttam már a Kéktúra bélyegzőjét, ám ilyen helyen még nem.

Visszatérve a hátizsákomhoz, pár percet még szusszantam, mielőtt továbbmentem volna. Jó kilenc kilométer volt hátra a következő településig, Szelestéig. Kezdetben szántóföldekkel szegélyezve, később erdőn keresztül haladtam. Rövid ideig egy újabb főút keresztezte az utam. 

Mint látható, megjelentek a tűlevelű erdők. Egyre több szakaszon, hisz az úgynevezett Alpokaljához közeledtem. Többször irányt váltott a Kék, sokszor úgy tűnt, mintha visszatérnék oda, ahonnan jöttem. Az M 86-os számú autóutat kerülte meg a túraútvonal, így egy kicsit hosszabbnak tűnt.

Szelestére beérkezésem után ismét kerestem egy közkutat, hogy a vízkészletemet pótoljam. A nap végére ugyanis olyan területen készültem megállni, ahol csak egy csárdát írt az igazolófüzetem. Két helyen is pecsételtem, mivel az egyik kocsmában még megvolt a régi típusú bélyegző is. Az egyik kocsmáros tájékoztatott, hogy a napi szálláshelyül választott Ablánci csárda már nem üzemel.

A faluban elgondolkodtató, nem mindennapi '56-os emlékművel találkoztam. Bizony sok emberi élet, családi állapot változott meg a forradalom leverését követően. Mielőtt elhagyta volna Szelestét, a falu szélén lévő templom kertjében falatoztam egyet. Ez idő alatt az időjárás más arcát kezdte mutatni. Egyre több lett a felhő az égen, s nem éppen a legszebb felhőkről volt szó.

Sietősre fogtam tehát a dolgot, annál is inkább, mert még sok volt hátra. Elhagyva a falut, az ösvény egyenesen a bozótba vezetett. Nem tudtam eldönteni, hogy a "Süss fel nap" , vagy a "Bújj-bújj zöld ág" című dalt énekeljem. Mindkettőre szükségem volt.

Újabb fenyves következett, ám most egy kicsit sötétebb volt a lombok alatt. Egy-egy szakaszon ahol jobban kiláttam a fák koronája alól, a felhők is egyre sötétebbek voltak. A távolban már dörögni is kezdett, s látszódott, hogy ott már esik.

Egyre közelebb értem a napi végcélomhoz, alig egy órányira. Ekkor azonban elkezdett cseperegni az eső, így gyorsan elővettem a poncsómat, valamint letakartam a hátizsákom az esővédő huzatjával. Alig végeztem, máris szakadni kezdett. Felülről nem áztam, ám a cipőm kisvártatva kezdett beázni. 

Körülbelül negyed óra múlva elállt az eső, így egy kicsit fellélegeztem. Továbbra is a Mária úttal együtt haladt a Kék. Időnként az iránymutató táblákat oszlopok váltották fel. Ötletesen megszerkesztett tájékoztató oszlopok, melyek két irányból mutatták a zarándokutat. Egyik Mariazell, a másik Csíksomlyó felé. Sajnos azonban úgy látszik nem mindenkinek tetszett az oszlop.

Nagyon közel jártam már, amikor megérkezett a második adag zuhany. Ezúttal jobban szakadt, mint legutóbb. Ráadásul olyan szűk részen kellett átvágnom, ahol a bozót ágairól, leveleiről az esőcseppek mind a nadrágomra kerültek. Pillanatok alatt vizes lett a nadrágom, és a cipőm. Amikor kiértem a műútra, már tocsogtam a vizes cipőimben. Elérve az Ablánci csárdához, az egyik fenyő alá húzódva hozzákezdtem a sátor azonnali felállításához. Legutóbb két éve volt hasonló eset. Ezúttal is gyorsan kellett végeznem.

Ahogy lenni szokott, mire felhúztam a sátram, az eső is elállt. Időközben megérkezett egy vadász, akitől megtudtam, hogy a csárda évek óta be van zárva. Ott ahol hajdan illatozó vadpörkölt, finom bor folyt, most az enyészeté minden. Mielőtt beesteledett, három túrázó érkezett Kőszeg irányából. Úgy döntöttek, hogy ők is itt éjszakáznak. Egy óra múlva már lobogott is a tűz, melynek lángjánál mindannyian megvacsoráztunk.

2017. szeptember 05. (kedd) 12:05 (UTC+1) - Domoszló

Éjszaka többször is megébredtem, a körülöttem lévő zajokra. Ugye ha az erdő közepén éjszakázik az ember, akkor óhatatlanul is zajlik az éjszakai élet. Mindenesetre banya nem zavarta meg az álmom. Korábban keltem a szokásosnál, s nyolc órakor már tapostam is az erdei utat. Sherg Lőrinc hajdani erdőmester sírját útba ejtettem. A 19-ik században idetelepült bajor erdésznek sokat köszönhetett a térség. 

Mielőtt Gércére beértem volna, ismét kaptam egy almafát. Újabb ízletes falatok következtek. Pár túrázóval ezúttal is találkoztam. Igaz, kicsi hátizsákkal voltak, gondolom egy napos túrán. Gércén kicsit pihentem, mielőtt folytattam volna. Nagyon nem siettem, mert aznapra csak rövid szakaszt terveztem. Csak Sárvárig akartam eljutni, az pedig alig volt tizenöt kilométer.

Javába sütött a nap, amikor Gércét elhagytam. Reggel, mielőtt elindultam, úgy gondoltam, hogy nem lesz szükségem a hosszú nadrágra. De aztán mégis úgy döntöttem, hogy azt veszem fel, mivel számítottam dús aljnövényzetre. Egyelőre azonban ennek nyoma sem volt. Gérce és Sitke között hétvégi házak, pincék voltak, az előttük álló területen pedig szőlők.

Nem messze voltam már Sitkétől, s ahogy közeledtem, zene ütötte meg a fülemet. Egy ligetes részen kellett keresztül jutnom, majd egy tágas rétre értem. A szélén egy kápolna állt, s az előtt zenei színpad készült. Egy helybéli szerint kora délutántól rock koncertek lesznek, neves sztárokkal, fellépőkkel. Átvágtam tehát a leendő koncert helyszínen, és Sárvár felé vettem az irányt.

A koncertre érkezők egészen távolra, egy erdő széléig tolták ki a sátraikat. A jel is az erdőhöz vezetett, bár időnként nehezen leltem rá. Egy rövid ideig keresgélnem is kellett, mire egy nagyobb létszámú csapat bújt ki a fák közül. Zarándokok voltak, akik a Mária utat járták. Megnéztem hát, hogy honnan bukkantak elő, és onnan beljebb jutva, magam is megtaláltam a jele(ke)t. 

Amikor az erdő feléhez értem, rájöttem, hogy reggel mégiscsak jól döntöttem. Volt ugyanis egy-két olyan rész, ahol embermagasságú volt a növényzet. Kijutva az erdőből, a műúton keresztül folytattam egészen Sárvárig az utam. Keresztüljutva a Rába folyón, már a város kapujába is jutottam.

Híres városba értem, valóban az európai reformáció egyik fontos állomásához. 1541-ben itt nyomtatta ki Sylvester János az Újtestamentum fordítását, amely az első magyar nyelven nyomtatott könyv volt. Beérve Sárvárra, első dolgom volt keríteni egy kempinget. A stranddal szemben lévő Vadkert Majorra esett a választásom. Az éttermében épp esküvői előkészületek zajlottak. 

Először gondolkodtam azon, hogy magam is a közeli strandon pihenjem ki az elmúlt napokat, ám olyan tömeg volt, hogy inkább a város felfedezése mellett döntöttem. Viszonylag közel voltam a város központjának számító várhoz, így hamar odaértem.

A sárvári vár egy teljesen épen máig fennmaradt középkori vár. Magyarországon ez ritkaságszámba megy, ugyanis nagy részük a középkor végére elpusztult. A 15. század közepén már a Nádasdy család birtokába került, s lett a család központja. A fekete bégnek is nevezett II. Nádasdy Ferenc a 16. század végén vitézül védte a török hadak elől. 

A várkastélyban került elhelyezésre a Nádasdy Ferenc Múzeum, melyet nem mindennapi körülmények között látogattam meg. A kastély udvarán ugyanis javában zajlott a sárvári roma nap nevű rendezvény. Állandó kiállításként a "Mi vagyunk a huszárok" nevű bemutatással kezdtem. Alapvetően a Nádasdy huszárezred történetét mutatja be. A huszárezredek a legkorábbi reguláris ezredek közé tartoztak, és egészen a II. világháború végéig fennálltak. 

A 17. századra a Nádasdy család vagyona óriásira nőtt, III. Nádasdy Ferenc volt ekkor a család feje. Ő építtette a kastély barokk stílusú dísztermét, melynek mennyezetén óriási freskók láthatóak. A monumentális csatakép sorozaton többek között II. Nádasdy Ferenc látható, a török elleni harcaiban.

Folytatva a múzeumi látogatást, következtek az elmúlt fél évszázad lakószobai hangulatai. Kredencek, padok, ládák, különböző szekrények, berendezési tárgyak szemléltették a különböző korok lakberendezési szokásait. Itt került elhelyezésre a már korábban említett, 1541-ben nyomtatott Újtestamentum egyik példánya is.

A kiállítás folytatódott a kastély emeletén is, ahol több évszázadnyi térképgyűjtemény alapján került bemutatásra a régi Magyarország, valamint Erdély. Egy szinttel feljebb egy nem mindennapi életképeket megörökítő fotótárlat, majd egy újabb gyönyörű mennyezeti freskó várt.

Lassan el is telt az idő, így indulnom kellett tovább. Ahogy a termekből a szűk csigalépcsőn lépdeltem lefele, az udvari koncert hangja egyre erősödött. Kilépve a várból, kicsit szétnéztem még a város központjában. Sok turista sétált az utcákon, bizonyítva hogy Sárvár előkelő helyet foglal el a népszerűségi listán.

Visszaindulva a szállásomra, egy kicsit még elidőztem a szépen kialakított városi tó partján. A város 2011-re elnyerte a gyógyhely címet. Természeti adottságai, gyógyvize, parkosított környezete, kiváló levegője, valamint társadalmi-gazdasági feltételei erre alkalmassá tették. Egy legközelebbi látogatáskor magam is a gyógyvizét fogom megismerni.

Mire visszaértem a kempingbe, a strandon lévők már kevesebben voltak, hisz lassan záróra következett. Vacsora előtt még egy kicsit szétnéztem a szépen felújított majorban. A következő napra többet terveztem, hisz kezdődött az utolsó szakasz. Bő hetven kilométer választott már csak el az Országos Kéktúra végpontjától.

2017. szeptember 03. (vasárnap) 16:07 (UTC+1) - Domoszló

Ezúttal sem keltem akkor, amikor elterveztem. Egyszerűen nem tudtam felkelni a tervezett időpontban. Mire összekészültem, már fél nyolcat mutatott az óra. Reggeli után még ücsörögtem egy kicsit, egy bögre kávé mellett, és terveztem az előttem álló szakaszt. Ekkor még nem volt egyértelmű, hogy hol lesz a napi végcélom. Túl nagyok voltak a távolságok az egyes települések között. Úgy voltam vele, hogy döntök, ha odaérek. 

Miután elköszöntem a kemping gondnokától, megindultam az üdülőterületen. Az út végig vezetett a Szajki tavak mellett. Ezeken a tavakon lehetett horgászni, ezzel a lehetőséggel sokan is éltek. Magam sosem voltam a horgászat nagy kedvelője, az eredményének viszont igen. Gyorsan fényképeztem, aztán folytattam tovább az utat, mert újból megjelentek a szúnyogok, és az egyéb idegesítő társaik.

A tavakat elhagyva a helyzet nem változott, a Szajki-erdőben továbbra is zsongtak a fejem körül. Előkerült újra a jól megszokott fejfedőm, és körbetekertem a fejem, csökkentve a közvetlen kapcsolatot a "zaklatóimmal". 

Elhagyva az erdőt, műúton folytatódott a Kék. Kisvártatva egy túrázó jött velem szembe. Ahogy találkoztunk, pár percet beszélgettünk. Kicseréltük egymás tapasztalatait a Kékről, a sátrazásról, a lábbelikről, a forrásokról, és még jó pár dologról. Beszélgetőtársam két héttel azelőtt indult útnak, Írottkő állomást megelőző pontról. 

Hosszúperesztegre beérve, első utam a kisboltba vezetett, kiegészítve a fogyó készletemet. Pecsételtem egyet, majd következett egy pár perces pihenő. A falut kettészeli a 8-as főút. Feltöltöttem még a kulacsokat friss vízzel, majd megindultam a Káldi úti dűlő felé. Bő két és fél órát írt a füzetem a következő településig, Káldig.

A Sümegig megszokott Kéktúrás eligazító táblák továbbra is hiányoztak. Megjelentek viszont a Mária zarándokút hasonló célú táblái, így végre időnként ismét fogalmam lehetett az előttem álló útról, szakaszról. A dűlő útján porban gyalogoltam, annyira száraz volt minden. Olyan érzésem volt, mintha a spanyol fennsíkon, a Mezetán lettem volna. 

Hosszú kilométereken keresztül tűzött a nap, szállt a por a lépteim nyomán, mire beérkeztem a Tomaji-erdőbe. Kicsit fellélegeztem amint a fák árnyékába jutottam. Vízzel nagyjából jól álltam, a fele mennyiségem még megvolt. Az erdős részről egy rövid szakaszon újra mezei utakon haladtam. Mielőtt azonban újra a lombok következtek volna, ideje volt ebédelnem.

Káldra beérve, már kellőképpen vágytam valami jéghideg dologra. Gyorsan megkerestem a soron következő pecsételőhelyet, majd betértem az egyik nemzeti dohányboltba. Egy üveg hideg üdítőt vettem ki a hűtőből, s felbontva a kupakot olvastam annak üzenetét. 

Javában elmúlt délután négy óra, így már tudtam, hogy nem fogok beérni a következő lakott településre, Gércére. Éppen ezért ismételten feltöltöttem a vizes palackjaimat, hisz előttem állt még pár kilométer, az esti étkezés, s még a következő napi táv is. Az útba eső vendéglátó helységben magam is legurítottam egy korsóval. Nyár vége volt, de még egy utolsó kánikulát fogtam ki.

Káldot elhagyva a Farkas-erdőben folytattam utam. Szépen karbantartott erdőrészeken haladtam, rengeteg tájékoztató táblát olvasva. A helyi erdészeti társaság nagyon szép munkát végzett. Tematikus tanösvényeket láthattam errefele is. Időközben elértem az erdő egyik leghíresebb pontjához, az 1995-ben kidőlt "Avasi öreg tölgyhöz". Több mint 250 éves volt, amikor kidőlt a kocsánytalan tölgy, mely az erdeink egyik legfontosabb fafaja. Emlékét azóta is őrzik.

Kicsit fáradtan értem el a soron következő pecsételőhelyre, a Hidegkúti erdészházhoz. Úgy volt, hogy itt verek tábort éjszakára, de menet közben meggondoltam magam. Hosszú, aszfaltozott út vezetett tovább a következő kiépített erdei pihenőhelyig. Elnézve a tájékoztató táblán lévő pihenőhelyeket, a következő pihenőhely, mely a Banya-fánál volt, szimpatikusabbnak tűnt. Igyekeznem kellett, mert már este fél hétnél járt az idő.

Bő háromnegyed óra múlva meg is érkeztem. Egy újabb kidőlt hatalmas kocsánytalan tölgy mellett került kialakításra a pihenőhely. Banyafának hívták az öreg tölgyeket régebben. Már a Farkas erdő telepítése előtt ott álltak, s egy nagyobb vihar döntötte őket ki több száz éves korukban. Bízván abban, hogy az éjszakát igazi banya nélkül megúszom, felállítottam a sátram a szépen kialakított területen. A vacsorámmal sötétedés előtt végeztem is. Jöhetett hát a jól megérdemelt pihenés.

2017. szeptember 02. (szombat) 20:21 (UTC+1) - Domoszló

Szóval az éjszakát a sümegi közösségi ház kertjében töltöttem. A terület nem volt kerítéssel lekerítve, így megragadtam az alkalmat a területfoglalásra. A területen átvezetett egy gyalogút, így sokan jöttek, mentek. Ennek ellenére nyugodt éjszakám volt. Reggel hét óra körül keltem, s már javában reggeliztem, amikor a szemben lévő családi ház kutyája észrevett. Ezt követően az eb nem maradt csendben, végig hallatta a hangját. Még szerencse, hogy nem az előző este vett észre.

Mivel fel kellett töltenem a vízkészletemet, útba ejtettem a vasútállomást. Ugye az előző nap már pecsételtem, így miután a kulacsok megteltek, készültem is indulni. Ekkor jött egy "kolléga", épp az ellenkező oldalról. Pár percet beszélgettünk, mielőtt mindketten továbbálltunk volna. Sümeget magam mögött hagyva, a nyílegyenes főút szélén tapostam az aszfaltot. Időnként figyelnem kellett a forgalomra, mert sokan eléggé megközelítettek. Inkább jobban lehúzódtam az útról, megelőzve a bajt. Közben átléptem a megyehatárt, s Zala megyébe érkeztem.

A megyehatárt követően letértem a műútról, s egy kisebb erdőn keresztül folytattam. Ismét kánikula ígérkezett, ezért örültem a lomboknak. Lassan beérkeztem Kisvásárhely nevű faluba, ám nevével ellentétben még egy kicsinyke boltot sem találtam. Apró falucska, elöregedő lakossággal. Időnként egy mozgóárus jár a faluba, így tudnak vásárolni azok, akiknek más nem vásárol. 

A falu határában falatoztam egyet, majd folytattam utam a mezei utakon. Azt az információt kaptam, hogy napi végcélomig nem fogok se települést, se boltot, se forrást találni. Be kellett hát osztanom a vízkészletemet. Jobban, mint valaha. Épp egy almafa mellett haladtam el, így körbenéztem egy-egy finom példányt keresve. Eszembe jutott az egyik kedvenc filmem főszereplője, Cristopher McCandless, alias Alexander Supertramp. Az Út a vadonban című film vándora talál egy almát, melynek rágása közben elmélkedik arról, hogy milyen finom falatokat kap. Szóval magam is nagyokat haraptam az almába, Alexander Supertramp után szabadon.

Újabb erdők következtek, újabb vadlesekkel. Egyiknek az alján egy méretes darázsfészket fedeztem fel, lakói óriás lódarazsak voltak. Remélhetőleg a vadászles gazdája, a nagy vadász hamarabb észreveszi majd a kis vadászokat. Ha fordítva történik, fájdalmas lesz a találkozás.

Többnyire fiatal erdőkön mentem keresztül, szépen karbantartott területen. Ezúttal azonban majdnem nulla szintemelkedéssel. Sümeg óta egyetlenegy eligazítótáblával sem találkoztam. Amióta Kékezem, egyetlen egy szakaszon sem volt ehhez hasonló. Még akkor kezdtem el a Kéket, amikor a régi pecsétek, régi eligazító táblák voltak. Itt viszont még a régi táblák sem voltak.

Elérkeztem napi utam feléhez, miközben újra átléptem egy megyét. Visszatértem ismételten Veszprém megyébe. Megérkeztem az Ötvösi úthoz, ahol egy nem mindennapi pecsételőhelyet találtam. Egy kivénhedt autóülés pihent a pecsételőhely mellett. A bélyegzőt rejtő fémdobozban egy kisebb üzenetre leltem, egy korábban arra járt túratársamtól.

Épp visszahelyeztem a papírost, amikor egy népes túrázó csapat érkezett. Pontosan nem számoltam össze, de lehettek vagy tizenöten. Ők is egy irányban teljesítik a Kéktúrát. Elbúcsúztam tőlük, s visszaindultam Zala megyébe.

Elérkezett az ebéd ideje, így tábort vertem a vasútvonal mellett, és nekikezdtem a falatozásnak. Ezalatt újabb túrázók érkeztek, s haladtak is tovább. Ők nem voltak beszédes kedvükben. A falatok után következett egy fél órányi szieszta. Természetesen a cipők lekerültek, s a lábak zokni nélkül pihentek. 

Véget vetve a pihenőidőnek, folytattam a gyalogutam. Továbbra sem voltak táblák, így nehezebben saccoltam meg a hátralévő utat. Ha nem is pontosak a táblák, de jó látni, hogy egyre kevesebbet mutatnak, hogy egyre közelebb a cél. Közben változtak az erdők, volt ahol lekerített facsemeték, máshol fiatal erdők mellett vezetett utam. Egy-egy sűrűbb erdős szakaszon megjelentek a muslincák, szúnyogok, legyek. Nagyon zavaró tud lenni, hogy folyton az ember körül zümmögnek. 

Közben egy újabb megyébe érkeztem, ezúttal Vas megyébe. Ekkor már a Bögötei erdőben jártam, s már közeledtem a Szajki tavak felé. A tavakat gróf Endrődy Sándor és Zierer Antal birtokosok kezdték el kialakítani. A Csörgető eret duzzasztották fel, és alakították ki a tizenegy tavat, melyeket gátakkal választottak el egymástól. A hatos számú tóig kellett eljutnom, ahol a szabad strand üzemel.

Mielőtt magam is csobbantam volna a Szajki tóban, felkerestem a pecsételőhelyet, majd az éjszakai szálláshelyem. Egy kempinget választottam, ahol gyorsan fel is húztam a sátram. Regisztráltam, s már mentem is a strandra. Másfél órám volt a zárásig. Rajtam kívül talán heten lehettek a strandon. Zavartalanul úszhattam tehát, szinte csak az enyém volt az egész tó. Ennek a tónak a kijelölt részén csak fürödni lehet, a többiben pedig csak horgászni. Pár tóban pedig halakat nevelnek.

Egy órát töltöttem a vízben, majd mielőtt visszaindultam volna a kempingbe, jöhetett a napi jutalom. Kicsit fáradt voltam, meg kellett szoknom a cipőimet. Ennyit régóta nem gyalogoltam bennük. Hiányzott a bakancsom, de ebben a melegben és ezeken a terepviszonyokon jobb döntés volt otthon hagyni. 

2017. szeptember 01. (péntek) 20:13 (UTC+1) - Domoszló

Korán terveztem kelni, ahhoz képest nem sikerült. Egy órával a tervezettnél később, hatkor keltem csak. Begyújtottam a gázfőzőt, majd nemsokkal később már kanalaztam a bögrényi csokis zabpelyhet. Nem tudom, hogy említettem-e, de a Zemplénben eltört a sátram feszítő rúdja. Sajnos ezeknél a típusú sátraknál gyakori eset. Azóta úgy használom, hogy körbetekerem szigetelőszalaggal, így valamennyire rögzítem. Később majd lecserélem a sátrat, de addig a fenti módszerrel használom.

Miután összepakoltam, a turista szállás kulcsát a megbeszélt helyre tettem, majd továbbálltam. Rezi határában egy idézetre bukkantam, egy természetjáró táblán. "Ne hagyj a természetben semmit, csak a lábnyomodat. Ne vigyél haza semmit, csak az emlékeidet és a fényképedet."

Rezit elhagyva eleinte mezőn, később erdőn keresztül gyalogoltam. A község határában fekvő Rezi vár romját ezúttal nem néztem meg, hisz a nap végére várt rám Sümeg. A következő faluig a terep erősen lejtett lefele. Ilyenkor hálát adok, hogy nem fordított irányban járom a Kéket. Elhagyva az erdőt, ismét jött az embermagasságú csalán. Zalaszántó határában három túrázóval találkoztam, akik Keszthelyre tartottak. 

Miután beértem Zalaszántóra, egy idős helybéli, Imre bácsi szólított meg. Helytörténészként sok érdekes adatot, történetet mesélt a faluról, a környékről. Többek közt egy orosz hölgyről, aki a háború után költözött a faluba. A hölgy nem tudott levest főzni, csak valami sűrű dolgot. Évekkel később a hölgyről lett elnevezve ez a fajta "leves". Elköszönvén Imre bácsitól, a falu központja felé indultam. Elérve a római katolikus templomhoz, két olyan keresztet is találtam, amelyek nem szokványosak. Egyiken Jézus kezei a feje fölött vannak, a másikon már csak a lepel van a kereszten, Jézus alatta van, Mária kezei között. Sajnáltam, hogy ezekről Imre bácsi nem tett említést.

Zalaszántón pecsételtem egyet, majd a falu határában fekvő sztúpa felé vettem az irányt. A Zalaszántói sztúpa Közép Európa első buddhista szentélye, azaz sztúpája volt, és egyben mindmáig a legnagyobb. Egy erdei tisztáson építették fel 1992-ben a 30 méter magas, és 24 méter széles hófehér épületet. Elhelyeztek benne egy díszes tartót, amely a történelmi Buddha néhány csontszilánkját tartalmazza. Azóta a sztúpa szent zarándokhellyé vált. A sztúpát 1993-ban szentelte fel Őszentsége a XIV. Dalai Láma.

Kicsit megpihentem a sztúpával szembeni padoknál, s közben figyeltem mind a szentélyt, mind a körülötte lévőket. Többen látogatják naponta, ottjártamkor is sokan voltak. Láttam, hogy egyesek csak nézelődnek, mások rutinszerűen járkálnak körbe, körbe.

Benéztem a szentéllyel szembeni bazárba, ahol egy különleges Kéktúra pecséttel, valamint egy karkötővel lettem gazdagabb. Megajándékoztak egy füstölővel is, amelyet meggyújtva magam is elindultam a szentély felé.

Magába a sztúpa belsejébe nem lehet bemenni, csak a három szinten lehet közlekedni. Az egyes szinteken balra indul el az ember, kezében a füstölővel. Időközben egy szerzetes is megérkezett, aki a szentély környékén lévő virágokat kezdte locsolni. A legfelső szinten, a lépcsők végén magasodik Buddha aranyozott szobra.

A legfelső szinten helyezkednek el az imamalmok is, melyeket az érdemek és a bölcsesség (jó karma) felhalmozására, valamint a negativitások (rossz karma) megtisztítására használják. Hagyományosan a henger alakú imamalmok külső felületére az Om Mani Padme Hung mantra van szanszkritul írva. A tibeti buddhista hagyomány szerint egy ilyen imamalom megforgatása ugyanolyan érdemi hatással bír, mintha szóban mondaná el az imát. Órajárásnak megfelelő irányban kell megforgatni, mivel a belső mantratekercs olyan irányban íródott, mint ahogyan a nap halad az égen. Szóval megindultam én is, forgatva az imamalmokat, hadd váljon a megforgatásukból származó minden érdem az összes érző lény javára.

Körbeérve az imamalmok szintjén, füstölőmet Buddha szobra alatt lévő helyre szúrtam, ahol a többi füstölő is volt. Több időt is el lehetett volna tölteni, de várt rám még jó pár kilométer is. A szentély körül rengeteg kavics"sztúpa" volt, amelyek eddigi gyaloglásaimat szinte végig kísérték. Még az egyik pihenőhelyet is telerakták az apró kavicstornyokkal.

A szentélytől nem messze található az itt élő szerzetesek lakhelye is, amely szintén egy kis keleti érzést hozott a tájra. Még mielőtt azt gondolnátok, hogy vallást váltottam, mindenkit megnyugtatnék. Továbbra is hitem szerint keresztény vagyok, álláspontom szerint "Egy az Isten!". De úgy gondolom, a világ egyik legbékésebb vallását nem lehet nem szeretni.

Magam mögött hagyva a zalaszántói sztúpát, következtek az erdei kilométerek. A nem messze lévő Tátika várromhoz elérve, megebédeltem. Vízkészletem felénél jártam, de forrást csak egyet jelölt a térképvázlatom. 

Sok kirándulóval találkoztam a vár környékén is. Többen családostól járták az erdőt. A Kék jelzések ezúttal is rendben voltak, bár egyik helyen a felfestés csak félig készült el. Több helyen ki voltak téve az eligazító táblák is, melyek ezúttal rendben voltak. 

Zalaszántótól közel 15 kilométer után érkeztem a Sarvalyi erdészházhoz, ahol az említett forrás található. A forrást meg is találtam, ám a vize épp hogy csordogált. Sajnos kicsit szennyezett volt a kőmedence, így kénytelen voltam elővenni a vízszűrős kulacsomat, amellyel biztonsággal ihattam a hűs forrásvizet.

Kellőképpen felfrissülve, a napi végcélom következett. Sümegig mintegy másfél óra volt hátra. Eleinte tovább az erdőben, később nyílt terepen, mezei utakon. Ekkor már látszódott Sümeg vára is. Kereszteztem még a vasútvonalat, majd szépen lassan beértem a városba. 

Először a vasútállomásra mentem, a pecsételésért, majd vissza a belvárosba. Nem tudtam meddig van nyitva a vár látogatásra, hisz már fél hét felé járt. Gyorsan beléptem a várkapun, ám a pénztáros már nem adott jegyet. Azt mondta, hogy arra a fél órára, amíg még ott van, már nem ad, menjek be nyugodtan. Megköszönve kedvességét, beléptem a vár kapuján.

Sümeg várát IV. Béla parancsára építették a tatárjárás után. Később a Kőszegi családtól szerezte meg Anjou Károly. A külsővár hozzáépítésével az ország egyik legerősebb vára lett. 1552-ben a veszprémi püspök is ide húzódott vissza.

A katonai szerepe egészen a Rákóczi szabadságharc végéig jelentős volt, ám annak végén a császáriak felrobbantották a falait. Napjainkra az ország egyik legjobban helyreállított középkori kővára. Valóban nem annyira éles a kontraszt, mint a csókakői, vagy a füzéri vár esetében.

Itt is több tematika köré szerveződött, a középkori vár mindennapi életét bemutató kiállítás. Bepillantást nyerhettünk a korabeli pékség, konyha helyszínére, a kamra polcaira, de még a fűszerkert ágyásai közé is.

Megtudhattam, hogy a mindennapi élet során nem kevés bort is fogyasztottak a vár népei. Jellemző a hierarchia a boroshordók mérete alapján is. Szépen felújították a vár kápolnáját is. Az oltáron még ott volt a nemrég felszentelt ünnepi kenyér is. 

Utolsó előtti állomásnak hagytam a hajdani kínok helyszínét. Mint ahogyan a tábla is jelezte, belépés csak saját felelősségre. Viaszbábukkal szemléltették a régmúlt idők kínzásait, kivégzéseit, boszorkányégetését. Már csak az lett volna hatásosabb, ha hanghatás is érte volna az embert.

Mielőtt elhagytam volna a várat, utoljára még lenéztem az előttem lévő tájra. Nem messze egy füves pályát vettem észre, melynek szomszédságában egy nagyobb zöldterület volt. Azt néztem hát ki célul, hogy éjszakára tábort verjek. Leérve a helyszínre, a város közösségi tereként hirdetett művelődési ház kertje volt, így hát nyugodt szívvel húztam fel a sátram. 

2017. augusztus 31. (csütörtök) 21:00 (UTC+1) - Domoszló

Még mielőtt belevágnék a soron következő Kék szakasz(ok)ba, hadd jöjjön egy kis kulisszatitok. Aki túrázik, annak nem biztos, hogy ismeretlen dolog. Egy-egy hosszabb, több napos túra után bizony eléggé megviselt az ember hátizsákja. Így hát ilyenkor következik a szervizelés, ami egy alapos tisztítást, meg egy-két kisebb javítást jelent.

Miután a hátizsák kellőképpen rendbe jött, s a készleteimet is bepakoltam, következett hát újra Keszthely, újra a Kék. Nagyjából 7-8 napra terveztem az Országos Kéktúra befejező részének bejárását. A szokásos kora reggeli indulás busszal Domoszlóról, majd a budapesti Déli-pályaudvarról tovább vonattal Keszthelyre. A megérkezésem délután egy órára esett, így igyekeznem kellett. Jól döntöttem, hogy múltkor szétnéztem a városban, így most csak tovább mentem. Pár új dolgot azonban így is sikerült felfedeznem, többek között azt a házat, amelyben Kacsóh Pongrác 1904-ben megírta a János Vitéz című dalművét.

Keszthelyről egy kerékpár úton folytattam utamat Hévíz felé. Egy-két kilométert leszámítva, az egész Balatont körbe lehet tekerni biciklivel, amire terveim szerint a jövő évben sort is kerítek a Bakabringámmal. Most viszont a gyaloglásra koncentráltam, s arra, hogy időnként nézzek hátra, nehogy meglepjenek a kerékpárosok. Gyalogossal nem találkoztam. Egyedül én tapostam az aszfaltot.

Bő másfél óra múlva már Hévízre is értem. Pár hete még úgy terveztem, hogy maradok itt egy napot, de állítólag egy napi kúra a híres gyógytóban kevés. Maradt tehát egy másik alkalom arra, hogy a hévízi fürdést bepótoljam. Addig is a Kék útvonala melletti kerítésen keresztül szemléltem.

A Hévízi-gyógytó Európa legnagyobb melegvizes gyógytava. Tőzegmedrű forrástó, amely 38 fokos vizet bocsát a test kényeztetésére. A látványt csak fokozza a tavat körülölelő erdő, a vízfelszín felett lebegő páraréteg, valamint a víz felszínén úszó temérdek tündérrózsa. 

Ezúttal nem a jól megszokott bakancsomban mentem, hanem a régebbi túracipőmben. Kicsit viharvert szegény, hisz az elmúlt három évben sok kilométert tettünk meg együtt. Tettük ezt többek közt a Kanárin, valamint Közép-Amerikában is. A lábbeli váltásra azért került sor, mivel a legutóbbi túrán észrevettem, hogy a bakancs bőre több helyen kirepedt. Sajnos volt egy hosszabb túra, melynek során nem kezeltem megfelelően. Marad tehát egy-egy rövidebb kiruccanásra.

Hévíz belvárosán viszonylag hamar átértem, kerülgetve a rengeteg turistát. Pecsételtem a busz pályaudvarnál, majd következett a külváros. Hosszan sorakoztak egymás mellett a panziók, szállások. A cirill betűk láttán, gondolom jelentős lehet az orosz vendég is.

Hévíz külvárosát képező, egykori független községen, Egregyen is keresztül haladtam. Mindenfelé szőlők, pincék, vendéglátó helységek. Nem messze volt egy kicsiny temető, ahol az Árpád-kori templom áll. Tetszenek ezek a kicsiny templomok. Emberközelibbnek érzem őket, mint az agyon aranyozott, díszített társaikat. Kicsit megpihentem a falai közt, a kicsiny padokban.

Egregy után bevettem magam a kicsiny erdőbe. Egy-egy szeder szemet találtam ugyan, de nem volt olyan mennyiség, mint legutóbb a Zemplénben. Egy-egy helyen a már megszokott magasabb aljnövényzet, ám a hosszú nadrág ezúttal is védett. Kijutva az erdős részről, a műúttal párhuzamosan haladtam. Egy régi zsidó temetőnél, magam is megemlékeztem a szokott módon, egy kis kavics emlékműre történő ráhelyezésével.

Elérve a műutat, kicsit vissza fordult az út, mivel az ott lévő Gyöngyösi csárdánál pecsételni kellett. Az egykori bakonyi, és zalai betyárok kedvelt csárdája 1729 óta fogadja a betérő vendégeit. Fogadott engem is, azonban én csak egy korsó sört rendeltem. Közeledett ugyanis a napi szakaszom vége, így nem akartam a megérkezés előtt enni.

Mint ahogyan említettem, közeledett a napi cél helyszíne. Rezin terveztem megszállni, valahol a faluban, vagy annak környékén. Előbb megkerestem a helyi kocsmát, s a pecsétjét, majd következhetett a szállás. Ahogy szétnéztem a faluban, nem igazán láttam olyan területet, ahol felhúzhattam volna a sátramat. Már éppen terveztem elhagyni Rezit, amikor felfedeztem egy kapun a Laky Demeter turistaház hirdetését. A felfedezést telefonhívás követte, majd rövidesen meg is jelent a tulajdonos. Fél órán belül már állt is a sátram a frissen nyírt pázsiton, a gyönyörű vendégház udvarán.

Jól esett a forró zuhany a megtett kilométerek után. Kicsit sajgott a hátam, a vállaim, s a talpaim. Vacsora után hamar álomba is szenderültem, hisz másnapra kicsivel többet terveztem. El akartam jutni Sümegre.

2017. augusztus 20. (vasárnap) 14:49 (UTC+1) - Domoszló

Hát nem mondanám, hogy őszinte volt a mosolyom, amikor hajnal háromkor megébredtem. Mit meg nem tesz az ember egy napfelkeltéért. Gyorsan összepakoltunk a lámpánk fényénél, és miután megtöltöttük a kulacsokat az isteni forrásvízzel, ettünk pár kekszet. Nem húztuk tovább az időt, mivel indulnunk kellett.

Felkapcsoltuk a fejlámpáinkat, s elindultunk a Kis-Milic irányába. Körülbelül egy órányi útra volt, s nagyjából ennyi időnk is volt a napfelkeltéig. Koromsötét vett minket körül. Nem is gyalogoltam még a sötétben, amióta kékezem. Kicsit olyan érzésem volt, mint két éve, amikor Tikal romvárosánál gyalogoltam a sötétben, hogy megmásszam a piramist a napfelkeltéért. Akkor nem sikerült megpillantanom a felkelő napot, ezúttal nagyobb volt az esély.

Majd elfelejtettem! Előző este, miután már besötétedett, épp a forráshoz indultam, amikor a lámpám fénye egy egérre esett. Össze volt kuporodva, semmire nem reagált. Hosszú percekig figyeltük, de semmi reakció nem volt. Úgy hagytuk szegényt, bíztunk benne, hogy reggelre helyrejön. Így is lett, mire újra odaértem, már csak hűlt helyét találtam.

Hát nem volt egy sétagalopp az utolsó napunk kezdete. Csak felfele mentünk, egyre feljebb és feljebb. Időnként egy-egy pillanatra megálltam, de annyira nem, hogy levegyem a táskámat. Már kezdett világosodni, amikor az utolsó emelkedőhöz érkeztünk. Ahogy közeledtünk a Kis-Milic csúcsához, már tisztán kivehető volt a kilátó.

A 880 méter magas, kis-milici csúcsra felérve, már csak fel kellett másznunk a két évvel átadott Károlyi-kilátóra. A négyszögletes, háromszintű, fából épült kilátó tetejére épp időben értünk fel, mert már kelt is fel a nap. Ahogy ott álltam, és néztem az előttem felkelő napot, valami nyugodtság fogott el. Nem tudom leírni, bárhogy próbálom is. Egyszerűen csak néztem, ahogy a nap sugarai előtörnek a távolban, s bevilágítják fényükkel az előttem álló Hegyközt, és a Zempléni-hegység északi részét.

Időközben eléggé feltámadt a szél, s mi is fedezéket kerestünk a kilátó falai közt. Ricsi felerősítette a matracát a kilátó faszerkezetére, s a kapott szélmentes helyen nekiállt a víz forralásához. Pár perc múlva már kortyoltuk is a friss "gyors" kávét. 

Miután elfogyasztottuk a reggelinket, folytattuk az utunkat a nem messze lévő Nagy-Milic csúcsához. A 895 méteres csúcsig végig a magyar-szlovák határvonalon haladtunk. Maga a csúcs is ott van, s mára csak egy kőoszlop hirdeti a szlovák oldalon. Itt volt egykoron az Országos Kéktúra keleti végpontja. Innen indult 1979-ben, a Rockenbauer Pál vezette Másfélmillió Lépés Magyarországon nevű műsor forgatócsoport, hogy végigjárják a Kék jelzést.

Ottjártunkkor nem volt lefestve a szlovák címer. Ricsi említette, hogy gyakran lemázolják a címert, ami ugye további feszültséget generál. De jó is lenne, ha ezek a cselekedetek, feszültségek megszűnnének. Megszűnnének mindenki részéről. Kevesebb lenne a probléma a világban.

A Nagy-Milictől már csak lefele haladtunk. Szűk nyolc kilométer volt már csak hátra a Kék keleti szakaszából. Találkoztunk több túrázóval is, mielőtt az utolsó előtti pecsételőhelyre értünk volna. Természetesen az elmúlt napokban tapasztalt magas aljnövényzet ezúttal is jelen volt. Utoljára még megmutatta magát, mielőtt beértünk volna Hollóházára. Most már tényleg nagyon közel jártunk. 

Mielőtt beértünk volna Hollóházára, egy házaspár jött velünk szembe, hasonlóan nagy hátizsákokkal. Mint megtudtuk, azon a reggelen indultak el a Kéken, ezek volt az első kilométereik. További sok szép kilométereket kívántunk nekik az előttük álló Kékre. Mi pedig célba vettük az Országos Kéktúra turista útvonal keleti pontján álló emlékkövet. 

Mivel többen kezdik itt a Kéket, mások viszont itt fejezik be, ezért a kilométerkő egyik oldalán a 0-ás, másik oldalán az 1160-as kilométer szám van felfestve. Jómagam egyiket sem csináltam, hisz még hátra van egy kicsi. De a keleti végponthoz mindenképpen elértem, így hát az 1160-as szám lett a nyerő. Utoljára a Camino-n láttam 0-ás kilométer követ, Fisterra partjánál, az Atlanti-óceán szélén. A következőt, ha Isten is úgy akarja, Írott-kőnél fogom.

Ugyancsak itt áll egy emlékmű, mely szintén a Kéktúrának állít emléket. Az emlékművön álló táblán még 1100 kilométer hosszan vezetett a Kék. Amikor én négy éve elkezdtem, már 1128. Az azóta történt útvonal változtatások eredményeként jelenleg 1160 kilométer. 

Miután megérkeztünk tehát a végponthoz, ideje volt koccintani az örömre. Be is tértünk a közelben lévő vendéglátó helységbe, ahol megünnepelhettük a sikeres megérkezésünket. Időközben több érkező vendég is érdeklődött felőlünk, látván a méretes hátizsákjainkat.

A busz indulásig volt még egy kis időnk, így meglátogattuk a híres Hollóházi Porcelángyárat. Itt is a '90-es évek elején jártam utoljára, s a hogy lenni szokott - ha gyermekkorában látta utoljára az ember - minden kicsinek tűnt. 

Bár a múzeum jelenleg átalakítás alatt állt, azért sikerült bejutnunk. A felújítás miatt kicsit össze volt zsúfolva minden, de így is szépen összefogott képet kaptunk a méltán híres hollóházi porcelán történetéből. Egy-egy darabot magam is felismertem, mely típusokból nekünk is van. 

Sajnos a rendszerváltás, s az azt követő privatizáció, a korábbi ezer főről alig ötven főre csökkentette az alkalmazottak számát. Az évtizedek során azonban olyan világhírre tett szert az itt gyártott porcelán, hogy Japántól az Egyesült Államokig, Svédországtól Ausztráliáig mindenhol ismerik. Remélem eme ismertség még sokáig fenn fog maradni.

Szóval kedves Olvasóm, mint már említettem, elérkeztem az Országos Kéktúra keleti végpontjához. Pár kilométer híján az ezredik megtett kilométerhez. Ezáltal Keszthelytől Hollóházáig, összefüggő szakaszon van meg az eddigi teljesített Kéktúra. Hátravan még a Keszthely és Írott-kő közötti szakasz, amelyet nemsokára folytatom.

Hollóházáról Sátoraljaújhelyre busszal mentünk, ahonnan vonattal folytattam Budapestre az utat. Ricsitől Szerencsen elköszöntem, bízván abban, hogy a közös túrázást hamarosan folytatni fogjuk. Budapestre felérve, egyenesen a hőgyes utcai unitárius templomhoz mentem, ahol Zsófi és Aba már vártak. Az este hátralévő részében szétnéztünk a pesti éjszakában, hosszan beszélgetve. Másnap tovább bővült a veterán Via Unitariana-s barátok köre, hiszen Kati és Gyuri látott minket vendégül egy kiadós, finom ebédre az otthonukban.

Még egy dologgal tartozom. Az elmúlt hetek, hónapok, s megtett kilométerek alatt rengeteget gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Mint ahogyan már többször is leírtam, éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam vissza állni a mindennapokba, legalábbis nem úgy, ahogyan előtte voltam. Mindenképpen olyan dologra, olyan munkára, foglalkozásra vágytam, amivel ha kedvem tartja, a világban bárhol dolgozhatok. Hosszas hezitálás után megszületett tehát a megoldás, melyet tett is követett. Budapesten járva, a Kálvin-téren talált, Luther Márton idézetét is a sajátoménak éreztem, hisz állandóan úton akarok lenni. Folyton magam mögött akarom hagyni a megszerzett tudást, s keresni azt amit még nem tudok. S hogy mi az? Nemsokára kiderül ...

2017. augusztus 19. (szombat) 09:42 (UTC+1) - Domoszló

Utolsó előtti naphoz érkeztünk a Kéktúra keleti szakaszán. Természetesen nem a Nagy Nyugodón fejeztük be az aznapi szakaszt, csak hát ugye valahogy le kellett zárnom a 26-ik szakaszt. Szóval ebédeltünk, pihentünk, majd egy újabb emelkedővel folytattuk a Kéket. Tegnap este még úgy gondoltuk, hogy Bózsváig ma eljutunk, ma reggel módosítottuk Kishutára, ma délután pedig úgy voltunk vele, hogy elég lesz Nagybózsva is. Kicsit kivette az erőnket a zempléni hullámvasút.

Tehát nekem maradt egy fél liter vizem, Ricsinek valamivel több. Továbbra is meleg volt, és továbbra sem volt forrás. Kénytelen voltam tehát fogyasztani, szederrel enyhíteni. Néztük a térképvázlatot, hogy hol is találhatnánk forrást. Sajnos annyira távol volt a Kéktől, hogy nem érte volna meg. Minél hamarabb el szerettünk volna jutni az első településig, Vágáshutáig.

Elérve a régi pecsételőhelyre, egy vendégházat fedeztünk fel, egy kis tavacskával a kertjében. De szívesen csobbantunk volna a stégről a vízbe. Annak is örültünk volna, ha valaki kijött volna a házból egy kancsó hideg vízzel. De senkivel nem találkoztunk, kihalt volt minden. Nem úgy mint az erdőben lévő ösvény. Egy többsávos hangya-sztráda keresztezte utunkat. Olyan zúgást eredményezett, mintha egy méhkas lett volna. 

Elérkeztem addig a pillanathoz, hogy már csak pár korty vizem maradt, így Ricsitől kaptam. Ő is megkezdte az utolsó tartalék kulacsát. Ahogy néztük a térképvázlatot, nem voltunk már olyan messze Vágáshutától. Elérkeztünk egy fakitermelés színhelyére, ahol több száz köbméter kitermelt fa várt az elszállításra. De mást is találtunk. Egy félig tele palack vizet, amit valószínűleg az erdészek, favágók hagytak ott. Azon nyomban előkerült a vízszűrő betét, és percek múltán már ittuk is a hűvös vizet. 

Kellőképpen megnyugodva folytattuk hát az utat, ám újabb kellemetlenség jött. Egyre több bögöly kezdett el támadni minket, így hát mi is védekeztünk ellenük. Lassan a nyári túrákhoz be kell szereznünk egy trópusi hálós sapkát.

Már csak pár méter volt hátra Vágáshutáig. Beérve a faluba, nagyon megörültünk a jól ismert kék színű utcai kútnak. Megtöltöttük a kiürült kulacsainkat, magunk is többször ittunk. Pecsételtem is egyet, majd továbbmentünk. Beérkeztünk tehát a Huták földjére.

A környékbeli településeken annak idején, a 18-ik században üveghuták működtek. Lakói kezdetben hutás mesterek, inasok voltak, majd a felvidéki Gömör és Árva megyékből érkeztek szlovák favágók. Vágáshután még ma is a lakosság 19 %-a vallja magát szlováknak. Ez tükröződik a község kétnyelvű tábláján. Vágáshutát a Fő utcán (Ulica Hlavná) keresztül hagytuk el, majd rövid időn belül magunk is letértünk a műútról. Várt még ránk egy böglyöktől, szúnyogoktól hemzsegő rész, majd egy meredek emelkedő, mielőtt Nagyhutára értünk. A falu előtti kiserdőben hirtelen röfögést hallottunk, ám hamar megnyugodhattunk, hogy nem vaddisznótól jött. Rengeteg mangalica disznót láttunk, egy elkerített részen, valószínűleg a falué lehetett.

Nagyhután kicsit belassultunk, hisz a napi végcélunkhoz érkeztünk. Annyira belassultunk, hogy mire a kocsmához értünk, már csak a távozó vendégekkel találtuk magunkat szembe. De a kocsmárosné volt olyan rendes, hogy visszajött velem, és kiszolgált jó pincehideg sörrel. Még egyszer óriási köszönet érte.

Szállásunk a falu főterén volt, az önkormányzat szomszédságában. Volt pázsittal fedett terület a sátrainknak, volt vízcsap, valamint rönkasztal, padokkal a vacsorához. A hét eddigi legjobb helyét találtuk meg a szállásunknak. 

Reggel korán keltünk, s miután reggeliztünk, összepakoltunk, indultunk is Kishutára. Végig műúton haladtunk, egészen a kisvasútig. Ott egy kiskocsmát találtunk, s mi be is tértünk egy kis frissítőre. Hála az ingyenes wifi-nek, a "civilizációba" is visszatértünk, egy röpke időre. 

Nem siettünk, mert aznapra csak Füzérig terveztünk menni. Bár a távolság közel annyi volt, mint az azelőtti napon, de nagyrészt sík terepen. Következett Bózsva, mely egy órán belüli távolságra volt. Az út szélén megannyi domboldalba ásott pincéket, kisebb üregeket láttunk. Olyanok voltak, mint valami barlanglakások.

Bózsvára beérve, ismét pecsételtem, majd továbbindultunk a község központjához. Hirtelen egy népesebb csapat jött velünk szembe, én pedig azonnal megismertem a csapat első tagját. Gábor volt, akivel a Camino-n második magyarként találkoztam. Jó volt Őt viszontlátni, még jobb volt azt látni, hogy ő is kékezik. A csoportban volt még egy srác, aki szintén annak idején járta a Szent Jakab Utat, mint én, de vele akkor nem találkoztam. 

Elbúcsúzva Gáboréktól, egy tó mellett haladtunk el. Sajnos ebbe sem csobbantunk, pedig még egy szökőkút is volt. Továbbhaladtunk Füzérkomlós irányába. A távolban már látszódott a Füzéri vár.

Füzérkomlósig vegyes terepen haladtunk. Volt amikor a tűző napon, szántóföld mellett, de akadt olyan is, hogy félárnyékban lombok alatt. Egy-egy részen ismét magas aljnövényzet volt, amit fokoztak még a bokrok belógó ágai. Az egyik képnek akár ez is lehetne a címe: keresd meg Ricsit a képen.

Füzérkomlóson áthaladtunk, a falu szélén álltunk csak meg, elkölteni az ebédünket. Vizet nem tudtunk vételezni, de ma sokkal jobb volt, mint tegnap. Meg Füzér sem volt már olyan messze. Látótávolságon belül volt.

Mint ahogyan a képen is látszódik, a Kék a műútról letérve, a mezőn folytatódott. Az út régebben az aszfalton vezetett, de az újabb változtatás lehozta róla, és a mezőn keresztül vitte. Nagyon meleg volt már, vágytunk egy újabb hideg hűsítőre. 

Füzérre beérve, első utunk a hőn áhított hűsítőhöz vezetett. Kicsit megpihentünk, mielőtt nekivágtunk volna a várnak. Füzér a mai Magyarország legészakibb települése. Első birtokosa 1205 és 1209 között Bánk Bán volt. Utána II. Andráshoz került a területén lévő várral együtt, s onnantól királyi birtok volt. A 16-ik században, többek közt Perényi Péter, a Szent Korona őrzője is a vár birtokosa volt. Magát a Szent Koronát is a várban őrizték 1526-ban, a mohácsi csata után.

A településen is keresztül megy a Szent Erzsébet Út, amely Sárospatakról indul, és a felvidéki Kassán ér véget. Az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett zarándokútvonalat öt nap alatt be lehet járni. Ricsivel fel is írtuk a bakancslistánkra.

Mielőtt megindultunk volna a várba, pecsételtem, majd benéztünk a helyi boltba, megvenni a vacsorának valót. Késő délutánra járt már, nem biztos, hogy mire a várból visszaérünk, még nyitva találtuk volna. A várat egy gyalogösvényen keresztül közelítettük meg. Az alsóvár kaputornyán keresztül léptünk be, s az ottani recepción hagytuk a hátizsákjainkat.

Egy teljesen újjá varázsolt várba nyertünk bebocsátást. 2013-2015 között, jelentős európai uniós forrásból, rekonstrukciós munkálatokat végeztek, melynek során megújult az alsó-, felsővár, palotaszárny, a várkápolna, és az alsó bástya. A jegypénztáros hölgy szerint, a közelmúltban "Citrom díjjal" jutalmazták a füzéri várat. Nem tetszett ugyanis a hozzá értőknek a felújított vár. Kicsit a csókakői vár jutott eszembe. Sokaknak nem tetszik, a manapság felújított vár, amikor teljesen új, korhű anyagokkal felépítik úgy, ahogyan annak idején kinézhetett. Ezeket korabeli leírások, leletek, adatok alapján teszik. A végeredménynek természetesen nem mindenki örül. Építészeti viták, élesen negatív értékelések is születtek. 

A felsővárba a sziklafalba vájt lépcsőkön keresztül jutottunk fel. A kapubástyán túljutva, a vár belső udvarába jutottunk. Legelőször a kiállított gazdasági épületet, a konyhát tekintettük meg. Mellette került kialakításra, a hajdani reneszánsz konyhakert is.

Modern módon, kiállítási tárgyakkal, valamint kép-, és hangok útján, digitális technikával is bemutatták a korabeli vár mindennapi életét. A palota épülete is felépítésre került, ahol egy-egy szobán keresztül tovább bővítettük az ismereteinket.

A Perényi család után a vár a Báthoriaké, majd a Nádasdy családé lett. A Nádasdiak, a Wesselényi-összeesküvésben való részvételük okán  a birtokot elvesztették, s a megszálló császáriak pusztulni hagyták. A környék lakossága kőbányaként használta a várat.

Megnéztük egy filmvetítésen a vár történetét, majd kicsit megpihentünk a vár kápolnájában. A falakon megtalálhatóak voltak a vár birtokosainak zászlói. Természetesen itt is minden felújított, megépített volt. Kevés volt az olyan rész, ami előtte is megvolt.

A várkápolna után, egy rövid ideig magunk is a kerek asztal lovagjai lehettünk, majd mi magunk is kardot rántottunk. Tettünk példáját ezúttal is többen követték. A legfelső szinten került kialakításra többek közt egy numizmatikai kiállítás, mely a középkor forgalomban lévő pénzérméit ismertette. Kedvencem az első erdélyi fejedelem, az unitárius vallású János Zsigmond ezüst tallérja volt.

Utoljára kitekintettünk a vár ablakából a szemben lévő Nagy-, illetve Kis Milic csúcsára. Ott terveztük Ricsivel megtekinteni a holnapi napfelkeltét.

Végezvén a várlátogatással, újra az alsóvár felé vettük az irányt. Útközben ismét szerencsénk lett, mivel az ösvény mellett újabb négylevelű lóherét pillantottam meg. De még milyen szerencsénk! Leérve a közeli étterembe már záráshoz készülődtek, ám még megengedték, hogy egy fél órát töltsük a mobiltelefonjainkat. Sőt! Még egy-egy korsó sört is adtak.

Többszörösen feltöltődve indultunk el a közeli Várforráshoz, ahol az éjszakánkat terveztük eltölteni. A forrás az erdőben van, a várhegy oldalánál. A bővizű forrás felett sátort bontottunk, és hamarosan már ropogott is a tábortűz.

A lángok fényénél fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd nyugovóra tértünk. Másnap ugyanis korán terveztük az ébredést. Egészen pontosan hajnali háromkor. Mint említettem, a napfelkeltét a Kis-Milicről, a kilátó tetejéről szerettük volna megnézni.