2023. január 03. (kedd) 15:38 (UTC+1) - Üllő

Nem volt egy pihentető alvás, sőt ami a hosszát illeti, az sem volt az igazi, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Ráadásul korán is kellett kelnem, mert helyi idő szerint 5:30-kor indult az első busz a rajt helyszínére. Keltem tehát fél ötkor. Gyors tisztálkodás, öltözködés, bepakolás, majd Chilinek egy búcsúpuszi. Kicsit irigykedtem, hogy Ő még szundizhatott tovább egy kicsit. Pár perc múlva már a metró megállóban voltam, ám annak bejárata zárva volt. Hirtelen levert a víz, de az ott várakozó egyik hölgy megnyugtatott, hogy hamarosan nyit a peron.

Úgy is lett, rövidesen már a metrón voltam. Átszálltam egy másik vonalra, majd egy megálló után már le is szálltam. A felszínre érve megpillantottam a buszokat, amik a maratoni futókat vitték át Maraton városába. Megkerestem az első buszt, még volt rajta pár szabad hely, így felszálltam. Pár perc múlva indultunk is. Útközben még egyszer át tanulmányoztam a leendő útirányt. Egy apró kitérőtől eltekintve nem lesz ide-oda vezetve az útvonal. Ami aggasztott, az a kb. 300 méteres, hosszú kilométereken át tartó emelkedő. Pozitív volt viszont a sok-sok frissítőpont. 

Az első busszal mentem tehát a rajt helyszínére. Lehet mehettem volna később is, de jobb túlesni rajta az elején, később nagyobb lett volna a tömeg, s az ezzel járó kapkodás. Bő háromnegyed órás buszozás után érkeztünk meg azon az útvonalon, ahol majd vissza is kellett futnom. 

A helyszín nem éppen a pontos megfogalmazás, ugyanis a buszok egy-két kilométerrel hamarabb álltak meg. A hajnali sötétben várt ránk egy kis távolság, ami nem is volt rossz, legalább ráhangolódtunk. Kaptunk nylon anyagú zsákot, abból a célból, hogy aki fázik, magára húzza. Jómagam is rövidnadrágban érkeztem, a pulóveremet úgy terveztem, hogy visszaküldöm a célba. 

Szóval kicsit hűvös volt a hajnal, de azért nem annyira, hogy kelljen az ajándék "védő" öltözet. A  rajthelyszín megközelítése egyébként szépen, rendben biztosítva volt, hála a sok önkéntesnek. Szinte lehetetlen lett volna eltévedni. Elhaladtunk Niké szobra mellett, s magam is megálltam előtte egy pillanat erejéig. A görög mitológiában Niké volt a győzelem istennője. Mind a hadi, mind az atlétikai győzelemé. Reméltem, hogy nekem is segíteni fog.

Ahogy megérkeztem a maratoni futó csarnokhoz, a futók is egyre többen lettek. Picit szétnéztem a helyszínen, aztán helyet foglaltam az egyik öltöző padlóján, többed magammal. Megvártam, amíg a nap feljön, s érződik a napsugarainak melege.

Annyira eltelt az idő, hogy azon kaptam magam, hogy bő másfél óra van a rajtig. Kiléptem az öltözőből, s hirtelen egy hömpölygő embertömeg vett körül. Gyorsan megkerestem a rajtszámomnak megfelelő részt, ahova leadtam a visszaszállítandó kis csomagomat. Időközben a magyar futók közösségi oldali csoportjában szerveződött egy verseny előtti találkozó, egy fénykép erejéig. Mire visszatértem a megbeszélt helyszínre, már vártak is hárman.

Márti, Ricsi és Attila jött egy a megbeszélt helyszínre, persze többen voltunk. Több mint 170 fő nevezett Magyarországról. Innen, onnan hallottam is a magyar szót. Nemrégiben megismert futótársaimnak kívántam az előttünk álló kilométerekre erőt, kitartást, majd megkerestem a rajtzónámat. 

A versenyszervezők a nevezésemkor leadott előzetes maratoni eredményeim alapján soroltak a 6-os zónába. Természetesen éreztem, hogy a korább eredményeimnél ezúttal lassabb leszek. A lényeg azonban ezúttal is adott volt. Azt akartam, hogy sikerüljön, teljesüljön a célba érkezés. Mindegy milyen eredménnyel, csak meglegyen a cél. A többi nem számított. Most aztán tényleg nem. Teltek, múltak a percek, s közeledett a rajt ideje.

Több versenyen vettem már részt, kisebbeken, nagyobbakon, de ezúttal tényleg más volt. Lehet azért, mert volt egy kis töltete, miszerint az úgynevezett eredeti maratoni helyszínen készültem elstartolni. Pár dologért azonban aggódtam. Egyik a futócipőm volt, mégpedig, hogy kibírja-e a célig. Több éve nyüstöltem már szegényt, de ezzel a futóeseménnyel szerettem volna neki búcsút inteni. A másik pedig a telefonom volt. Megfeledkeztem róla, hogy ne használjam nagyon a rajtig. Megérett már egy akkumulátor cserére, ezért gyakran kell tölteni. A rajt pillanatában pedig csak 50 % felett volt az akkumulátor szintje. Több, mint valószínű volt, hogy a célba érkezésig nem bírja. 

Elrajtoltam tehát, jöhetett a szokásos araszolás. Ezúttal is kellett pár száz méter, amíg a tömeg nagy része fellazult, s lehetett futni. Helyi idő szerint kilenckor rajtoltunk el, a nap azonban már szinte perzselt. Legtöbben rövid ujjúban futottunk, azonban voltak páran, akik hosszú ujjúban vágtak neki. A futás jól ment, igyekeztem tartani a tempót, azt amit a felkészülés során gyakoroltam. A negyedik kilométer után volt egy kis kitérő, melynek során a főútról letértünk egy kisebb településre. Itt kaptam egy olajágat is a helyi szurkolóktól, azonban később az egyik frissítőpontnál elhagytam.

Az ötödik kilométert követően már 2,5 kilométerenként voltak a frissítőpontok. Nem mindegyiknél ugyanazok voltak, de víz mindegyiknél rendelkezésre állt. Ami egyből szembetűnő volt, hogy itt nem volt a víz poharakba kiöntve. Fél literes műanyag palackokat tettek ki az út menti asztalokra, azonban sok palackból alig ittak, s mind az asztalok utáni részen végezte, az út mentén eldobva. A futással ekkor még nem volt gond, tartottam a tempót egészen a 15-ik kilométerig, amikor azonban kezdtem érezni a testem minden porcikáját. Időnként lassítani kellett még ennél is jobban, mert sok volt még előttem.

A görög szurkolók is csodálatosak voltak, hasonlóan bármelyik futóverseny közönségéhez. Gyerekek, felnőttek álltak, biztattak minket. Kellett is, mert jócskán emelkedett a terep is. A 20-ik kilométert elérve ránéztem a telefonomra, s láttam, hogy már nem sokat fog bírni. Gyorsan megörökítettem a kilométer jelzőt, melynek során segítséget is kaptam az egyik önkéntestől.

Ami a frissítőpontokat illeti, azt a taktikát választottam, amit annak idején a Suhanj! 6 órás éjszakai futásnál. Minden egyes alkalommal más és mást vettem el az asztalról, de víz minden alkalommal közte volt. Gazdagon terített asztalok voltak egyébként. Frissítőzselék, izotóniás italok, energiaszeletek, csokik, banánkarikák, szőlőcukor, kóla. Csak az az elképesztő szeméthalmok ne szegélyezték volna az utakat. Túljutva a táv felénél Chilinek küldtem egy üzenetet, hogy nem leszek elérhető telefonon, de érkezni fogok. Üzentem a Futik csoportba is, melynek tagjai Domoszlóhoz köthetőek. Együtt szoktunk indulni a Kékes Csúcsfutáson is. Mindannyian izgultak értem a távolból.

Jól is esett, hogy annyian aggódtak értem. A felén túl jutva magam is izgulni kezdtem. Egyre jobban kezdtem lassulni, a derekam is kezdett fájni. Utóbbi miatt meg is álltam egy egészségügyi pontnál. Az egyik egészségügyi önkéntes rákent a derekamra valami krémet, ami a továbbiakban hatástalanította a fájdalmat. Utána viszont jobban vigyáztam, inkább elengedtem a tervezett 4-5 óra közötti időmet. Több alkalommal éreztem, hogy kell pár métert gyalogolnom, majd egy-egy frissítőpont után erőre kapva ment a futás is. Közben nőttek az út menti kilométer számok, s csökkentek a hátralévők. Már bőven Athén külvárosában tartottam, kb. a 38-ik kilométernél, amikor utolért egy honfitárs. Tőle tudtam meg a pontos időt, azt, hogy bőven túl voltam az ötödik órámon. Beszélgettünk a futásról, a maratonról, sok mindenről. Időnként gyorsabb volt, máskor én értem utol. Így teltek az utolsó kilométerek. A cél a Panathinaikó stadionban volt. Tudtam, hogy Chili a célban vár, mégpedig a bal oldalon. Lassan fel is tűnt az utolsó tábla, s megkezdődött számomra a visszaszámlálás. Minden porcikám várta már a beérkezést. Természetesen ahogy megláttam a célt jelző kaput, könnybe is lábadt a szemem. 

A stadion Athén egyik fő történelmi látványossága, teljes egészében márványból épült. Ez volt a fő helyszíne az újkori 1896-os Olimpiai Játékoknak is. Felemelő érzés volt áthaladni a célvonalon. Hirtelen nem is tudatosult bennem az egész, tekintetemmel Chilit kerestem, s hamarosan hála Neki meg is találtam. 

A célba érkezés után jöhetett a várva várt érem átadás. Előtte azonban tennem kellett egy félkört az ókori stadionban. Ekkor kezdett előtörni belőlem a meghatódottság második hulláma. Chili közben a kordon túloldalán követett. Nyakba akasztották tehát az érmet, jöhetett egy-két fénykép, majd a befutócsomag.

Időközben megjött az eredmény is, ám mivel a telefonom le volt merülve, utólag tekintettem meg. Hát igen, az utolsó tíz kilométernél nagyon lelassultam. Nem ez lett életem leggyorsabb maratonja, de hogy a legdolgosabb volt, az biztos. Egy év felkészülés előzte meg, igaz, nem olyan testi erővel, mint a korábbiakban. Végig az motivált, hogy célba érjek. Célba érjek egy olyan futóeseményen, melyről régóta álmodoztam. Az álmom hála Istennek teljesült.

Miután átvettem a befutócsomagot, végre Chilit is átölelhettem. Órák óta várakozott szegény, ráadásul a vége felé azt sem tudta, hogy mi volt velem, merre tartottam. Megnyugodott amikor meglátott a célban. Kaptam is Tőle frissítőt, melyet azonnal fel is bontottam. Jutalmul a nap végén.

Ez volt tehát a Classic Athéni Maratoni beszámolóm. Másnap még volt egy napunk estig, hogy még jobban megismerjük a görög fővárost. A futás után természetesen egyenesen a szállásunkra mentünk, előtte egy vacsora erejéig betértünk az egyik teraszos étterembe. Aznap este nem kellett álomba ringatni ...