2018. augusztus 14. (kedd) 20:12 (UTC+1) - Budapest

Ismét reggelre maradt az aktuális templombemutató. Eleve a telefonommal nem tudok este jó képeket készíteni, másrészt mint említettem, előző este nagyon fáradt voltam. Reggeli után, indulás előtt a szokásos templomi gyülekező következett, mégpedig egy nemrég épült, modern templomban. 2011-ben került felszentelésre a Borsos Antal által tervezett épület, melyben akkor Lázár Levente szolgált. Levente azóta Korondon lelkész, s lődörgött velünk is a második Via Unitariana-n. Tavaly Ő fogadott minket Fenyőkúton.

Bevallom őszintén, hogy nekem a modern templomok nem igazán szoktak tetszeni. Most azonban kivételt tettem. Valamiért tényleg megfogott a szépen kialakított belső tér, s a letisztult díszítőelemek.

Az ezt követő elindulásunk ezúttal nem a megszokott formában történt. Az előzetes tervezések alapján olyan döntés született, hogy a Szováta és Vármező közötti távolságot vasúton tegyük meg. Ráadásul nem is akármilyen vonattal. 

Életemben nem ültem még gőzmozdony vontatta vonaton. Ideje volt tehát kipróbálni. A "Mokanica" névre hallgató gőzös naponta három alkalommal teszi meg az említett 14 kilométeres utat. Volt egy óránk az indulásig, ám helyet tudtunk foglalni addig a vagonokban. Igazi fapados érzés volt. 

Rajtunk kívül több csoport is utazott, s a kalauz hangosbemondón keresztül ismertette az előttünk álló útvonalat. Még nagyobb hatást lehetett volna elérni, ha korhű vasutas ruhában tette volna mindezt. Elindultunk tehát Vármező irányába, időnként hangos sípolással, s az azt kísérő tapsviharral. Időnként az ember testrészeire egy-egy apró korom darabot hozott a menetszél.

Órákig el tudtam volna még zötykölődni, azonban megérkeztünk a vármezei végállomásra. A mi csoportunk leszállt, a mozdony pedig a vagonok mögé állt, előkészülvén a visszaútra. Jómagam pedig elbúcsúztam Mokanicától. 

Búcsút intve az elhaladó gőzösnek, Nyárádremete felé vettük az irányt. Előtte bekentem magam, mert a nap ezúttal is kezdett pirítani. Utunk nagyrészt aszfalton vezetett, csak időnként hagytuk azt el, s tértünk rá a mezei utakra.

Nyárádremete után Nyárádköszvényes következett, majd Mikházára értünk. Beérve a falu központjába, annak kultúrházában vettük ki a kései ebédszünetünket. Szétszóródott a csapat a hűvös csűrszinházban, én a színpadot választottam. 

A pihenő végeztével, útban a faluból kifelé, megtekintettük a közeli régészeti ásatásokat, mely egy római kori légió állomáshelyének leleteit tárta fel. Marosvásárhelyi vezetésű volt a feltárás, de Európa számos országából érkeztek oda régészek.

Utunkat Deményházán keresztül folytattuk, én pedig közben csemegéztem gyerekkorom kedvenc édességéből. Végig műúton haladtunk, a nap sütött, a vizem fogott. Lassan úgy éreztem, hogy az erőm is. Késő délután volt már, amikor Búzaházára értünk.

Annyira fáradt voltam, hogy nem vettem észre azt a helyet, ahol az előző nap elmentünk. Vágytam már a megérkezésre, s egy tisztító zuhanyra. Épp jókor jött a kis patak, ahova többen is belegázoltunk. Druszámmal egyszerűen csak leültünk a hűs patakban.

Kellőképpen lehűlve tettem meg az utolsó métereket, majd beléptem újból a nyárádszentmártoni szállásunk kapuján. Kicsit megpihentem, mielőtt újból lehűtöttem magam a hideg zuhannyal. Vacsorára Czire Tanár Úr és Aba az egyik kedvencemet készítették. Kénytelen voltam másodjára is tenni, annyira remek volt.

Miután besötétedett, egy tábortűz körül megkezdtük a tábor zárásaként megszokott egy-egy saját gondolat ismertetését. Idén azt, hogy ki, miért jött, mit visz magával, és mit dobna a tűzbe. Engem az első gyaloglóba a kíváncsiság hozott, s a feltöltődést vittem akkor magammal. Teszem ezt azóta minden évben. A tűzbe viszont annyi mindenki dobott előttem valamit, hogy én úgy döntöttem, nem dobok semmit.