2024. december 30. (hétfő) 19:38 (UTC+1) - Üllő

Év végén összegzést kellene írnom, no meg lezárnom az évet, ezzel szemben most kezdek hozzá a nyaralásról készült beszámolóhoz. Szokásomhoz híven kissé meg vagyok csúszva. No de sosem késő, nem igaz?!

Chilivel még év elején terveztünk eljutni az ország túlsó felére. Mégpedig oda, ahol eddig nem, vagy jó régen jártunk. Ilyen a Fertő-tó, annak közvetlen környezete. Beleértve Magyarországot, s Ausztriát. Választásunk a Sopron közeli Fertőrákosra esett. Egy kis panziót néztünk ki, annak is a padlásterét. Ezúttal is Chili, a munkahelyén keresztül hozott egy autót, mely a miénknél kissé újabb, így hamar le is jutottunk Fertőrákosra.

Kora délután volt, mire leértünk. Elfoglaltuk a szállásunk,kipakoltunk, s még maradt pár óránk, hogy kipróbáljuk a a szomszédos szabad strandot. A közeli Sopron-Tómalom nevű kicsiny fürdőhelyet néztük ki. Oda pedig két keréken, azaz háromszor két keréken terveztünk eljutni.

Emma kerékpárját otthonról vittük, az általunk használtak pedig a panziótól voltak. Utóbbiakra nem igazán lehetett mondani, hogy karbantartottak voltak. Nem volt egyszerű, de azért megbirkóztunk velük. Bő fél óra múlva már a fürdőhelyen voltunk.

A Tómalom fürdő nekem kicsit a kolozsi sósfürdőre emlékeztetett. Kicsiny, eldugott, családias hangulatú volt. Nem is voltak sokan, de nem is igazán volt ok, amiért sokan legyenek. Mi viszont nagyon jól éreztük magunkat.

Kicsit fürödtünk, szétnéztünk, majd miután megéheztünk, felfedeztük a büfék kínálatát. Ahhoz képest, hogy tényleg kicsiny fürdő volt, nem volt okunk panaszra. Nagyon nem akartunk jól lakni, mert vacsorára kinéztünk egy útszéli éttermet, Fertőrákos településén belül.

Visszafele kicsit nehezebb volt a tekerés, ugyanis utunk nagy része hegynek felfele vezetett. Jócskán sötétedett, mire a szállásunkra értünk. Gyors átöltözés, majd irány az étterem. Gyalog mentünk, mert kb. 400 méterre volt tőlünk.

Másnap az ausztriai Family Parkba vezetett az utunk. Ahhoz képest, hogy hétköznap voltunk, s nem hétvégén, eléggé tele voltak a parkolók. Igaz, nyár volt, betudtuk a tömeg nagy részét nyaralóknak. Aki nem halott még a parkról, úgy képzelje el, mint egy óriás vidámparkot.

A csajok rögtön a bejárat közelében fel is pattantak az első pörgő, forgó játékra. Én ezt így éhgyomorra kihagytam, gondoltam valami egyszerűbbel fogok kezdeni. Chiliék viszont egész jól bírták. Mint említettem, Ausztriában található ez a kalandpark, mégpedig St. Margarethenben, azaz Szentmargitbányán.

A park a Fertőmelléki-dombság szívében található, mintegy 145 000 négyzetméternyi területen. Több tematikus részre lett osztva, úgymint Élményvárra, Meseerdőre, Falusi gazdaságra és Kalandszigetre. Rengeteg pörgő, forgó, mozgó játék, számtalan kalandot kínálva. Élmény park, vízi játszótér, mászókák, kötélparkok várják a kicsiket és a nagyobbakat.

Ide is igaz volt az a mondás, hogy egy ilyen parkra egy egész nap is kevés. Kevés ahhoz, hogy bejárjuk minden zegét, zugát, de azért megtettük, amit meg lehetett. Egyik másik kevésbé "veszélyes" játékra magam is felültem. 

Maga a Familypark egyébként nemcsak a kalandok és játékok terén egyedülálló. A területet virágágyások, patakok, sövények, fák, különböző kisebb, nagyobb építmények teszik változatossá. A legapróbb részletekig ki lett dolgozva minden, megjelenítve azt a fantáziavilágot, amit a látogatók örömmel fogadnak.

Az élményparkban a kulináris élvezetről is gondoskodtak, hisz több helyszínen is rendelkezésre álltak a falatozó, étkező helyek. Ki is próbáltunk egyet-egyet. Kellett is, mert a sok kalandban meg is éheztünk. A szomjunkról már nem is beszélve.

Ebéd után javarészt a napközben legjobban tetszett játékokon mentünk még egy kört. Közeledett már a zárás időpontja, így mi is a kijárat felé vettük az irányt. Mindhárman maradtunk volna még egy napot, de menni kellett. A jövőben talán még visszatérünk.

Másnapra újra egy kis fürdőzést terveztünk. Ezúttal a Fertő-tó osztrák részén. Sajnos a magyarországi oldalon erre jelenleg nincs lehetőség. Bízom benne, hogy a jövőben ez változni fog. Mörbisch am See, azaz Fertőmeggyes strandját választottuk tehát.

Élmény volt belépni a strand területére. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire tetszenek a tiszta, rendezett közterületek. Ausztria pedig ilyen. Ha tetszene a német nyelv, akár még egy későbbi lakhely is lehetne, de sajnos nem tetszik. Inkább az angol, valamint a mediterrán nyelvek. No de térjünk vissza Fertőmeggyesre.

Közel volt a szállásunktól, mehettünk volna kerékpárokkal, ha lettek volna jó kerékpárjaink. Mondjuk gépkocsival kényelmesebb, tekintve, hogy enni-, innivalót, strandeszközöket is vittünk magunkkal. Hatalmas autóparkoló állt rendelkezésünkre. Ami a tóparthoz illett, minden megtalálható volt: vitorláskikötők, szörfiskolák, kemping és a strand. Utóbbiból szabad-, illetve medencés. 

Szerencsénkre itt sem volt nagy tömeg, így élvezhetőbbé vált mind a vízparti, mind a medencei fürdés. Egy-egy magyar beszélgetést is lehetett hallani, hisz közel volt a határ. Egyébként sok magyar vendégmunkással találkoztunk az előző napon is. 

Vacsoránkat ismét a szomszéd étteremben költöttük el. Ezúttal is akkora adagokat kaptunk, hogy jutott másnapra is belőle. Azaz jutott volna, ha nem a következő kalandpark lett volna a helyszín. Lutzmannsburg, azaz Locsmánd kicsiny városának fürdőkomplexumát választottuk ki. Sajnálatos módon annyira lefoglalt minket a vízi kalandpark, a sok medence, hogy ezúttal kevés képet készítettünk. Annál is inkább, mert macerásabb lett volna magunkkal vinni a telefont, úgy, hogy ne érje víz. Azért egy-egy kép készült.

Rengeteg kültéri-, beltéri medence volt. Legtöbbjük élmény medence. Mindegyiket többször kipróbáltuk. Az óriási csúszdákat ezúttal kihagytam, a csajok viszont többször is lecsúsztak. Emma még egy VR csúszdát is, meg egy VR búvárkodást is kipróbált. Mindkettő virtuális képi világot nyújt a használója számára.

Természetesen zárásig maradtunk, így mire a szállásunkra értünk volna, a közeli étterem már bezárt. Úgy döntöttünk, hogy az aznapi vacsoránkat az egyik soproni gyorsétteremben költjük el. Tudom, hogy egészségtelen, de mi szeretjük. Ennyi, azaz az időnkénti alkalom belefér. Szerintem.

Utolsó teljes napunkat ismét víz közelben töltöttük, mégpedig az osztrák Neusiedl am See, azaz Nezsider kisváros szabadstrandján. Ahogy megérkeztünk, rögtön láttuk, hogy a közeli-, s távoli lakosság kedvenc hétvégi kirándulóhelye volt. Gondozott pázsit, nagy árnyas fák, édesvizű gyermekmedence, játszóterek.

Kellemes hőmérsékletű volt mind a víz, mind a levegő hőmérséklete. A tó széle kavicsos, beljebb iszapos volt, de szépen, tisztán karbantartott part volt. Mint látjátok, ezúttal is volt bőven hely. Kicsit pancsoltunk, kicsit pihentünk a parton. A fő étkezésünket a közeli büfében költöttük el.

Lassan közeledett a késő délután, azaz ideje volt nekünk is tovább hajóznunk. Vártak már ránk a jól megismert fertőrákosi étteremben. Egy ismételten finom és kiadós vacsora elfogyasztása után alig tudtunk hazacammogni. Másnap késő reggel ébredtünk, s hozzákezdtünk az összepakoláshoz. Elköszöntünk nyugdíjas vendéglátóinktól, majd mielőtt Sopron városába értünk volna, tettünk egy kis kitérőt.

Egész héten javarészt a Fertőrákoshoz közeli kishatárátkelőn jöttünk, mentünk, de nem álltunk meg. Az ott található kis területen került megrendezésre 1989. augusztus 19-én az úgynevezett Páneurópai piknik. Az alapötlet az volt, hogy egy tábortűznél beszélgetést folytassanak Európa jövőjéről. Ebből az lett, hogy a keletnémet állampolgárok sok százfős csoportja áttörte a határkerítést Ausztria irányába. Tették ezt az ott szolgálatot teljesítő magyar és osztrák határőrök félrenézése mellett.

Kilenc éves voltam akkor, amikor ez történt, de máig emlékezem arra az eseményre. Meghatározó tett volt az akkori politikai berendezkedésű világban. Az akkorra már rozoga határkapu áttörése fontos pillanata egy olyan láncreakciót indított el, ami az Európát kettéosztó vasfüggöny végleges eltűnését, Németország egyesítését és az Európai Unió keleti bővítését eredményezte.

Az akkori esemény helyszínén kialakított Páneurópai Piknik Emlékpark 2015 óta az Európai Örökség címét viseli. Nekem pedig régóta be volt tervezve, hogy ide ellátogassak, így most ez is teljesült. Következhetett a "leghűségesebb város" meglátogatása, már amennyire ez pár órába bele tud férni.

A belváros egyik kicsiny utcájában parkoltunk le az autóval, majd pár perces sétával az Óváros falai közé értünk. Egy városnéző kisvonatot idéző járműre váltottunk jegyet, ahol idegenvezetéssel fedezhettük fel a város főbb nevezetességeit. Magyarország egyik legrégebbi városa Sopron, műemlékekben a második leggazdagabb település.

A "kisvonat" elindult, mi meg hallgattunk és néztünk. A Fő tér mellől volt az indulás, majd az óváros keskeny utcáin végigmenve a hajdani várfalon kívül folytattuk utunkat. Elhaladtunk többek közt Sopron jelképe, a Tűztorony mellett. Ahogy haladtunk, sorra következtek a gyönyörű állapotban lévő műemléképületek.

Az egy órás városnézésünk a belváros után a Soproni Egyetem, a Lőverek és a Soproni-hegység nevezetességeit érintette. Szó esett híres történelmi személyiségekről, akik Sopron városához köthetőek. Hallhattunk történeteket, legendákat, anekdotákat, de szó esett a híres soproni kékfrankosról is. Végezvén, megkerestük autónkat, majd bő két és fél órás út után értünk haza. Mint a bejegyzésem elején említettem, mindez augusztus közepén történt. Azóta még egy kis kékezés történt, melyről ha minden jól megy, napokon belül beszámolok. A 2024-es évben nem az utazásoké és a kirándulásoké volt a főszerep. Remélhetőleg a 2025-ös év e tekintetben változás lesz. Kívánok Neked kedves olvasóm boldog, eredményekben és egészségben gazdag, békés új évet!

2024. augusztus 19. (hétfő) 23:24 (UTC+1) - Üllő

Miután négy évvel ezelőtt, február 29-én Chili kezét megkértem, eldöntöttük, hogy négy évente vissza fogunk járni Eindhovenbe. Egy-két, az életünkhöz szorosan kötődő helyszínt leszámítva, nem igazán szoktunk visszatérni sehova Chilivel. Mindig úgy alakítjuk, tervezzük, hogy új helyeket keressünk fel, ismerjünk meg. Ezúttal viszont kivételt tettünk. Meg egy kissé az is érdekessé teszi, hogy szökőévenként tesszük ezt. 

Elérkezett hát az első visszatérésünk időpontja. Izgatottan vártuk mindketten. Napokkal előtte már csak erre gondoltunk. Chili hónapokkal előtte lefoglalta a szállást, ami ezúttal máshol volt. Az idei február 29-e csütörtökre esett, így aznapra és péntekre mindketten szabadságot vettünk ki. Kiérve a repülőtérre azt tapasztaltuk, hogy bőven lesz időnk meginni az elmaradhatatlan pezsgőnket, ugyanis a gépünk indulása késett.

Bő másfél óra elteltével megnyitották a beszállókaput, s végre mehettünk. Kicsit csepergett az eső, ahogy szálltunk fel a gépre. Hasonló időjárást jósoltak Hollandiára is. Az úton kicsit beszundítottam, így arra ébredtem, hogy készülünk landolni. 

Az időjósok ezúttal nem tévedtek, ugyanis esőben landolt a gépünk. Szerencsére mire buszra szálltunk, az eső elállt. Bő húsz perc alatt be is értünk Eindhoven belvárosába. Élmény volt haladni a busszal, sehol egy kátyú, vagy egy "megfelelően szintbe helyezett" csatornafedél.

Miközben haladtunk a lefoglalt szállásunk felé, Emma feliratot találtunk, ezúttal egy hotelét. Jópofa lett volna,ha az lett volna a miénk, de sajnos nem a mi kategóriánk. A miénk pár utcával odébb volt, s már az udvarába belépve megtetszett nekünk.

Azt hiszem eddigi hosteljeim, szállásaim egyik legjobbja volt a mostani. Tetszett a stílusa. Gyorsan lepakoltuk a táskáinkat, s siettünk vissza a belvárosi részre. Szerencsére bő negyedórás sétára voltunk csak. Szerettünk volna az egyik teraszos bárnál vacsorázni egyet. Menet közben útba ejtettük a lánykérés helyszínét. Ezúttal körbe volt kerítve, mivel épp felújítás alatt volt a terület. Chilinek ezúttal is okoztam egy kis meglepetést, ugyanis az eljegyzési gyűrűt újra az ujjára húztam. 

Azért lepődött meg, mert egy ideje ugyanis nem viselte a gyűrűt. Egy kis része ugyanis mindig beleakadt a ruhák szálaiba. Az út előtt elvittem egy ötvöshöz, aki helyrehozta a hibát, sőt egy polírozással újra varázslatossá tette a gyűrűt. Így hát sikerült újra meglepnem Chilit. Kiderült, hogy továbbra is volna kedve velem megöregedni.

Az örömteli pillanatok után felkerestük a másik múltkori helyszínt, az egyik bár teraszát. Rengetegen voltak még ebben a késői órában is. Rendeltünk magunknak, élveztük a finom kortyokat, falatokat, s közben nosztalgiáztunk.

Éjfél múlt már, mire visszaértünk a szállásunkra. Másnap nem keltünk korán. Miért is tettük volna, nem? Persze azért nem délig aludtunk. Ismét nosztalgia következett, mégpedig a reggelit illetően. Oda mentünk ugyanis reggelizni, ahol négy évvel ezelőtt voltunk. Az akkori szállásunkkal szemben.

A reggelink elfogyasztása után elindultunk egy kis városfelfedező sétára. Egy érdekes épületet néztük ki, amit közelebbről is meg akartunk tekinteni. Chilivel úgy döntöttünk, hogy most sétálgatunk kicsit a belvárosban, s annak környezetében. A legközelebbi utunkkor bérelünk majd kerékpárt, hogy felfedezhessük a távolabbi helyeket. Az azt követő utunk során pedig autóval még távolabbra.

Ezúttal is tetszett a holland kisváros látképe. A magyar átlaghoz viszonyítva tisztább közterületek, felfestett útburkolati jelek, parkosítottabb felületek. Kertészként látni lehetett, hogy legtöbb helyen a tavaszi metszésekkel már végeztek. 

Az épületek legtöbbjének falai téglával volt burkolva, ezáltal egyedivé tette a város hangulatát. Legtöbb ablakban be lehetett tekinteni, s látni lehetett, ha a tulajdonosának esetleg gyűjtőszenvedélye van. Tetszetős volt a modern cölöpház is, a házat körülvevő tavi növényzettel, a vízben úszkáló halakkal.

Elérkeztünk a gyaloglási úticélunkig, Eindhoven gomba alakú, különleges épületéhez. 1966-ban épült, a helybéli Philips cég 75. születésnapjára. A sokak által repülőcsészealjra hasonlító épület a gyár technikai fejlesztéseinek állít emléket. A '80-as évekig technológiai múzeumként működött, napjainkban konferencia központként működik.

Kezdtünk szomjazni, s éhesek lenni, így hát elindultunk a belváros felé. Más utcákon keresztül tettük ezt, hogy még többet lássunk a városból. Amúgy elég átlátható kisváros Eindhoven. Szinte lehetetlen lenne eltévedni. A kis utcákban továbbra is téglaburkolatú kis házak voltak többségben. Elhaladtunk egy helyi muszlim közösség mecsetje mellett is. Rég volt, amikor az egri minaret volt Európa legészakibb minaretje.

Az úgynevezett Markt terére tartottunk, ahol előző este is voltunk. Itt van a Philips gyár alapítójának, Frits Philips szobra is. A tér nagy részét az ott lévő bárok, éttermek teraszai foglalják el. Rengeteg kerékpár volt mindenhol. Már-már az éttermek teraszain lévő asztalok között is., igaz Chili?!

Szomjunk oltása után újabb helyszínre tértünk vissza, ezúttal a kedvenc éttermünkbe, ami olyan volt, mint egy óriási pálmaház. Isteni finom salátát ettünk. Annyira ízlett, hogy falatról falatra élveztük eme kulináris csodát.

Nehezünkre esett elindulni. Óvatosan is tettük. Lépésről lépésre. Jóllakottan. Visszafele indultunk a hostelbe. Szerencsére egész nap jó volt az idő, leszámítva a szelet. Eső azonban nem volt, így tökéletes volt minden. Nem szeretek esernyővel várost nézni.

A hollandok szeretik a mindennapjukat feldobni, vidámabbá tenni, s ez sok helyen volt látható. A közterületeken, épületeken, parkokban, de a hostelünk bárjában is. Egy kis időt eltöltöttünk az ott lévő billiárd asztalnál. Két évvel ezelőtt játszottunk utoljára.

Másnap sem keltünk korán. Annál inkább sem, mert nem kellett sietni a szoba leadással. A repülőnk is késő délután indult, így volt időnk bőven. Összeszedelőzködtünk, leadtuk a kulcsot, kijelentkeztünk. Szívesen maradtunk volna még pár napot, annyira tetszett a szállás. Kerestünk egy kávézót, hogy legyen energiánk az előttünk álló napra.

Tettünk egy kisebb sétát a belvárosban. Felkerestük a kocsmanegyedet. Hasonló volt a dublinihoz, csak itt nem voltak vendégek. Sőt nyitva sem voltak. Nem tudtuk eldönteni, hogy mi voltunk ott korán, vagy egy múzeum negyedbe csöppentünk. Tovább álltunk a már jól ismert teraszunk felé.

Legutóbb nem tudtuk megtekinteni, ezért mostanra halasztottuk a Szent Katalin templom felkeresését. Többször haladtunk már el mellette, így hát ideje volt betérni. A város központjában helyezkedik el, a Városháza közelében.

A templom neogótikus stílusban épült 1867-ben. Korábban a 13-ik században már épült egy templom a helyén, ám az az idők során, háborúk, s tűzvész áldozatául esett. Két tornya 73 méter magas. Szépek voltak az orgonái és az ólomüvegből készült ablakai.

Hagytunk egy kis üzenetet a vendégkönyvben, majd nekivágtunk a belváros éttermeit felkutatni. Ezúttal egy gyorsétteremre esett a választásunk. Vágytunk valami gyorsra, valami csípősre, valami egészségtelenre. Hát megkaptuk. 

Volt még egy kis időnk, de úgy döntöttünk, nem húzzuk tovább, időben kimegyünk a repülőtérre. Utunk során elhaladtunk a Philips múzeum mellett. Legközelebb talán belülről is megnézzük, bár egyikőnk sem az a nagy múzeum látogató. Tetszett a buszmegálló kialakítása is. Közelebb hozni a természetet, barátságosabbá tenni a városi környezetet.

Kiérkeztünk a repülőtérre, megkerestük a kapunkat, s vártuk a gépre szállás pillanatát. Ezúttal sem találtunk magunknak holland táska felvarrót, s kisebb holland zászlót. Vissza kell hát térnünk nem csak ezért. Négy év múlva. Egy-kettőre eltelik.

Egy-kettőre, mint ahogyan eltelt az elmúlt tíz év is. Épp tíz évvel ezelőtt írtam első bejegyzésem ezen a felületen. Mennyire más dologra készültem. Mennyire más dolgon járt az eszem. Mennyire máshol tartok most, ráadásul nem egyedül. Bízom benne, hogy tíz év múlva is máshol leszünk. Abban is bízom, hogy mindezt leírhatom majd Neked, kedves Olvasóm! 

2024. május 4. (szombat) 22:34 (UTC+1) - Üllő

Nem keltünk korán, de annyira későn sem. Volt még egy szoba a sajátunkon kívül, de nem érkezett senki, így csak miénk volt az egész apartman. Szóval ébredés után kényelmesen elkészültünk, majd elindultunk Miskolctapolca felé. A GPS szokás szerint okozott némi meglepetést, ám végül csak megérkeztünk.

Leparkoltunk, majd egy rövidebb sétát követően már a pénztárnál is voltunk. Az ünnepek előtti időszakot helyesen választottuk ki, ugyanis alig volt fürdővendég. A fürdőkomplexum előcsarnokában pótoltuk az elmaradt reggelit, kávét. Közben kicsit szemügyre vettem a barlangfürdő történetét.

Miskolc egyik leglátogatottabb turistalátványossága a termálfürdő. Gyógyvize 30 °C-os, a barlang klímája is gyógyhatású. Főként ízületi betegségekre javallott. Tekintettel arra, hogy a víz egész évben meleg, így a fürdő is nyitva van az év minden napján. Emma már nyaggatott is minket, hogy csobbanna, s ezért igyuk már azt a kávét gyorsabban.

Eleinte kissé hideg volt a víz, legalábbis nekünk. Kellett pár perc, mire a testünk hozzászokott. Legelőször a fürdőcsarnokban néztünk szét. Itt a víz 29-30 °C-os volt. Rajtunk kívül egy-két vendég volt csak.

Gyönyörű kristálytiszta vize volt. Lassan a hőmérsékletét is megszoktuk. Több sziklába vájt folyosó vezetett különböző irányban. Az időnként szabadon járható folyosó padlójának egyes részeit gyönyörűvé varázsolta a termálvíz. Óvatosan közlekedtünk, mert volt ám csúszásveszély.

A barlangfürdő több nagyobb terme kapott az idők során nevet. Ilyen volt a Római terem, a Csillagterem, az Öreg barlangi medence és a korábban említett Fürdőcsarnok. Mindegyiket sorra látogattuk, mielőtt tartottunk volna egy ebédszünetet. Gyomrunk ugyanis hangosan jelzett, hogy ideje lenne kimenni a vízből, s megkeresni az éttermet.

A kissé aranyárban mért ebédünk után, immár halk gyomorral folytattuk a testi kényeztetést a zegzugos barlang folyosóin. Emma egyből felismerte már a folyosókat, tudta melyik termet hol találjuk. Kis időt én is még a vízben töltöttem, majd elindultam a szauna világ felé. A csajok maradtak.

A szauna környékén már egy kicsivel nagyobb volt a tömeg. Annyira azért nem, hogy ne lehessen élvezni. Jöhetett a hideg zuhany, a forró szauna, majd a jéghideg merülőmedence. Ebből lett két kör. Aztán vissza a csajokhoz. Az úszómedencénél találtam meg őket.

Nagyjából volt még két óránk hátra, így hát tettünk még egy kört. Ekkor már nem csak Emma, hanem mi is kiismertük magunkat a barlang folyosóin. Testünk is hozzászokott a víz hőmérsékletéhez, igaz időnként azért alámerültünk.

Következett a Csillagterem, utoljára ott időztünk egy kicsit. A mennyezeten megannyi apró világítás adta azt a hatást, mintha egy éjszakai égbolt alatt lettünk volna.

Késő délutánra járt az idő, be is sötétedett, így mi is az öltöző felé vettük az irányt. Várt még ránk egy hosszabb hazaút. Utoljára még vezettünk egy pillantást a Barlangfürdő épületére.

Hazaérve hozzákezdtünk az ünnepi készülődéshez. Bevallom, jelen blog bejegyzést kicsit korábbra terveztem megírni, ezért is szántam utolsó képként a karácsonyi képünket. Igaz, hogy most már májust írunk, de azért kívánok Nektek, kedves olvasóim boldog új évet!

2024. január 31. (szerda) 15:08 (UTC+1) - Üllő

Még az ünnepek előtt úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kis szünetet, s kiruccanunk Miskolcra. Terveztük ezt azért, hogy megtekinthessük a világhírű ottani adventi villamost, no meg egy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból. Jómagam már nem dolgoztam, ugyanis december 15-től fizetett téli leállásom volt. Szóval Chili a munkahelyről ismét bérelt egy autót, s már robogtunk is. 

Kora délután oda is érkeztünk, gyorsan elfoglaltuk a belvárosi szállásunkat, majd kinéztünk a sétáló utcára. Szerencsére nem kellett sokat sétálni, hisz a szálláshelyünk bejárata a sétálóutcáról nyílt. Amint kiértünk, pár perc múlva meg is láttuk a híres villamost. Egyelőre nem ültünk fel, hanem valami harapnivaló után néztünk. Majd következett az adventi vásár megtekintése. 

Lévén, hogy hétköznap volt, nem volt nagy tömeg. Szerencsénkre. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen egy vidéki nagyvárosban a karácsonyi vásár. Szerencsére az időjárásra nem volt panasz. Azért a forró ital jól esett.

Szépen fel volt díszítve a belváros. A Széchenyi István utcán, ahol a villamos közlekedett, valamint a Szent István térnél, a Városházával szemben, ahol a vásár is volt. Pár bódét azért nyitva találtunk. Megnéztük a villamos menetrendjét, majd még egy kicsit körbenéztünk a téren.

Izgatottan vártuk már a villamost, így a közeli megálló felé vettük az irányt. Nagyon kíváncsiak voltunk. Évek óta terveztük, hogy meg kellene nézni, mivel sok cikket olvastunk róla. Minden évben más-más tematika mentén rendezik be, s díszítik fel a miskolciak. 

Megérkezett a villamos, teljes pompájában, a villamosvezetőnél megváltottuk a jegyeket, majd megpróbáltunk minél beljebb jutni. A jelzése szerint ünnepi járat volt, de érvényes volt rá a vonaljegy és a bérlet, így sokan voltak rajta. Voltak akik dolgozni, bevásárolni mentek, de olyanok is utaztak rajta - hozzánk hasonlóan - akik csak ezért váltottak jegyet, hogy megtekintsék.

Ültem már Budapesten is adventi villamoson, de ez teljesen más volt. A budapestit csak kívülről szokták feldíszíteni fényfüzérekkel, égősorral, azonban a miskolci belül is pazarul volt berendezve. Szó szerint pazarul. Ahogy közeledtünk a Felső-Majláth végállomás felé, egyre beljebb jutottunk, így jobban szemügyre vehettünk mindent.

Mint látjátok, fenyőfák, tobozok, karácsonyi kisebb-, nagyobb díszek, lámpások, különféle állatok, bútorok roskadásig telerakva, s rengeteg műhó. Sikerült a kalauzzal beszédbe elegyedni, aki elmesélte, hogy minden évben más a berendezés témája. Változik nemcsak a téma, hanem a színvilág is. Megtudtam, hogy ritkán láthatóak újra az egyes tárgyak, hanem igyekeznek újakat alkotni.

Időközben megérkeztünk a végállomásra, majd rövidebb várakozás után vissza is szálltunk rá. Folytattuk a részletes feltérképezését. Szintén a kalauztól tudtuk meg, hogy a Miskolc Városi Közlekedési Zrt. legelőször 2012-ben indította el a fényvillamost. Azóta minden évben.

Újabb utazás következett tehát, vissza a Szent István térig. Körbenéztünk, s mindenhol vidám, boldog embereket láttunk a villamoson. A gyerekek csodálkozva simogatták a díszeket. Nem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán nem bántják az emberek ezt a különleges díszletet. Igaz, hogy kamerák vannak, állandó kalauzok, de nélkülük is rendesen viselkedik az utazó nagyközönség. Ez mindenképp dicséretes. 

Megérkeztünk a saját végállomásunkig, majd búcsút intettünk a nem mindennapi karácsonyi fényvillamosnak. Minden évben el szokta nyerni Európa legszebb villamosa verseny első díját. Azóta, amióta utaztunk, kiderült, hogy 2023-ban sem volt ez másképp. A miskolciak rettentően büszkék erre, s mi is azok voltunk. A szívünkbe zártuk. 

A napot egy jó kis vacsorával zártuk a Creppy Palacsintaházban. Jóllakva érkeztünk vissza a szállásunkra. Másnapra a közeli Miskolctapolcára terveztük, az ottani barlangfürdőt. Ránk fért már egy kis testi kényeztetés. 

2023. december 28. (csütörtök) 16:05 (UTC+1) - Üllő

Remélem lassan utolérem magam, s naprakész leszek. Jelen bejegyzés eseménye még augusztusban történt. Chilivel úgy döntöttünk, hogy a nyaralást követő hétvégék egyikén folytatjuk a kedvenceink gyűjtését. Azonban ezúttal kicsit megfűszereztük a miniszobor vadászatot. Több éve terveztük már, hogy kipróbáljuk a redjetet. Egyik volt kollégám vezeti a nagy sebességű motorcsónakot, mely a Duna budapesti szakaszán közlekedik. Célba vettük tehát a Kopaszi gátat, s az előzetes regisztrálásnak köszönhetően hamarosan már elő is készülhettünk a nem mindennapi élményünkhöz.

Láthatjátok, komoly biztonsági előírásai voltak a gyorsjáratú motorcsónaknak. Mindhárman kaptunk mentőmellényt, s a ruháinkat is átcseréltük. Picit várni kellett, mire az előttünk lévő csapat visszaérkezett. Mint megtudtuk, sajnos aznap volt munkatársam, Gábor nem dolgozott. Más hajóvezetővel érkezett vissza a redjet, de a segítője, a matrózt nagyon is ismertem.

Csabi volt az, akiről mint kiderült, szintén otthagyta a volt munkahelyünket. Picit beszélgettünk, majd jöhetett a beszállás. Rövid program ismertető után elindultunk hegymenetben, a Margit-híd irányába. A motorcsónak mintegy 440 lóerős vízijármű volt, ezáltal rendkívül gyorsan odaértünk. Menet közben a hajótestet oldalirányban ide-oda kormányozták, mi meg nem győztünk kapaszkodni. 

A képek a hajó orr részére rögzített vízálló kamera által készültek. Magunkkal semmilyen hordozható eszközt nem vihettünk, ugyanis a nagy sebesség miatt kiesett volna a hajóból. Tettünk még pár rövid kört, majd visszaindultunk a Kopaszi-gát térségébe. Menet közben ismét megközelítettünk egy-egy hajót, kikötőpontont.  Leérve a Rákóczi-híd alá, felemelte Csabi a kezét, s jöhetett a várva várt mutatvány.

Pár pillanatra megmerült a hajó, beleszáguldottunk a habokba. Fel voltunk rá készülve, de azért meglepett mindenkit. Olyan volt, mintha maga Poszeidon adott volna egy nagy maflást. Ebből az érzésből nem csak egy jutott. 

Csurom vizesen, de óriási élménnyel szálltunk partra, s adtuk át helyünket a következő bátor csapatnak. Csabinak megköszöntük a maradandó élményben nyújtott segítségét, s mehetett a hajszárítás, átöltözés. Köszönjük még egyszer Gábornak a lehetőséget! Mielőtt megkezdtük volna a miniszobrok felkutatását, még átsétáltunk a vízirendészeti rendőrőrs épületéhez, ahol egy kép erejéig megálltam nosztalgiázni.

A Kopaszi-gáttól villamossal mentünk a Népligetig, majd a hármas metróval a Kálvin-térig, ott átszállva a négyes metróra, a Keleti-pályaudvarig. Itt várt minket a következő Kolodko alkotás. 

A szobrocska neve "Előre a múltba". A közkedvelt kelet-európai trabantot dolgozta össze a Vissza a jövőbe című filmek autójával. Érdekessége, hogy a jármű ajtaját be lehetett csukni. Sajnos ottlétünk óta történt egy szomorú esemény, ugyanis a szobrot ismeretlenek lefeszítették és ellopták.

Innen busszal mentünk tovább a Hősök teréig. Nem messze volt ugyanis a soron következő gerillaszobor. Igazi rekkenőség volt, így megszaporáztuk lépteinket. Minél hamarabb kezünkben akartunk tartani egy pohár jéghideg szomjoltót. Pár perces keresgélés következett, a városligeti Vajdahunyad várban, de végül meg lett Drakula is. Valószínűleg azért kerülhetett oda a szobor, mert Drakula ismert megformálójának, Lugosi Béla mellszobra a közelben lett elhelyezve.

Jöhetett tehát a frissítő megálló a közeli kerthelyiségben, mielőtt folytattuk volna a keresgélést. Ezúttal is úgy szerveztük, hogy azokat az eddig nem látott műalkotásokat keressük meg, amik nagyjából egy térségben vannak. Így, miután lehűtöttük magunkat, a következő helyszínre, az Ötvenhatosok teréhez sétáltunk.

Az új Néprajzi Múzeum közelében került kihelyezésre Kolodko Mihály egyik friss alkotása, melynek az Among us, vagyis Közöttünk címet adta. Témája a múlt században ledöntött Sztálin szobor és a gördeszka volt. Itt állt annak idején a szovjet diktátor szobra, melynek ledöntése után csak a csizmák maradtak. A gördeszka valószínűleg arra utalt, hogy a Néprajzi Múzeum épülete egy gördeszka pályához hasonlít.

Az utolsó két szobrocska közel volt, annyira, hogy nem kellett tömegközlekedési eszközre szállnunk. Hasonlóan az előbbi szoborhoz, kicsit nehéz volt megtalálni, annak ellenére, hogy tudtuk merre lehet. A művész egy nappal Karinthy Frigyes születésének 136-ik évfordulója előtt helyezte ki a Damjanich utcában Micimackó szobrát. Mint tudjuk a meseregényt Karinthy ültette át magyarra. Mivel az író sem angolul, sem németül nem beszélt tökéletesen, a fordításban nővére, Emília (Mici) segített.

Következett a jelen kutatásunk utolsó miniszobra, ami nem is volt annyira mini. A gyerekek egyik kedvencét, a lasagnefaló macskát, Garfieldot formázta meg, pont a képregényhős megjelenésének negyvenötödik születésnapjára. 

Kolodko az Állatorvosi Egyetem kerítésére helyezte el Garfieldot. Ezúttal színesre alkotta ezt a szobrot, mint ahogyan annak idején Lisa Simpsont. Kicsit magasan volt a műalkotás, de azért sikerült lencsevégre kapni. 

Garfield volt a negynennegyedik miniszobor, amit felkutattunk. Hála a művész úrnak, van még egy-két szobor hátra itthon, s a nagyvilágban is. Legközelebb folytatjuk a fővárosunk pesti oldalán, s közben árgus szemekkel figyeljük az újak kihelyezéseit. Igyekszünk viszonylag hamar felkeresni őket, mert sajnos egyik-másik alkotásnak nyoma veszik. Ezek szerint nem mindenki úgy viszonyul hozzájuk, mint mi, a rajongók, akik tisztelik az aranyos, kicsiny alkotásokat. 

2023. november 01. (szerda) 19:51 (UTC+1) - Üllő

Vártuk már nagyon az idei nyaralást. Vártuk, hogy hátunk mögött hagyjuk a dolgos hétköznapokat egy pár napra. Ránk fért már egy kis áramszünet. Idén belföldre terveztük a nyári kikapcsolódást. Választásunk az alföldi fürdővárosra, Orosházára esett, azon belül is Gyopárosfürdőre. Egy kis panziót foglaltunk le öt éjszakára. 

Az odautat ezúttal nem a saját autónkkal tettük meg. Chili a munkahelyéről hozott el egy bérelt gépjárművet, mivel autókölcsönzőnél dolgozik. Mindhárman élveztük az utat az új kocsival. Gyorsan le is értünk volna, ha a gps nem viccel meg minket. Egy másfél éve lezárt komphoz navigált minket, így módosítani kellett az útirányt. Szolnokon keltünk át a Tiszán, s onnan már működött minden. Kora délután értünk le, s miután elfoglaltuk a szállásunkat, siettünk is a fürdőre. Aznapra késői nyitvatartást hirdettek, mivel fürdők éjszakája volt.

Gyopárosfürdőt az Alföld gyöngyének is hívják. Orosházától mintegy három kilométerre fekszik, a Gyopáros-tó partján. Annak idején a kiegyezés után kezdődött meg a fürdő kiépítése, miután felfedezték vizének gyógyító hatását. 1999-ben a tó vizét hivatalosan is gyógyvízzé nyilvánították. Alkalmas mozgásszervi, gyulladásos, reumatikus bántalmak, nőgyógyászati panaszok gyógyítására. 

Gyorsan telt az idő, már javában élveztük az esti fürdőzés pillanatait. Emma gondoskodott róla, hogy mozgalmas legyen a fürdők éjszakája, ugyanis gyakorlatilag meg nem álltunk. Egyik medencéből át a másikba. Főleg a sodró medence lett a kedvence, ahol az áramlat segítségével magunk is sodródtunk. Néha-néha azért kikönyörögtünk egy kis pihenőt.

Szerencsénkre nem volt zsúfolt a fürdő, így kényelmesen elfértünk. Kicsit árnyalta a meghirdetett fürdő eseményt az a dolog, hogy az est hátralévő részére a külső medencék egy részét lezárták. Úgy lett volna az igazi, h mindegyiket használhatta volna a közönség. Későre járt, mire a szállásunkra értünk. Másnapra Szarvas városa volt betervezve. 

Szarvas fele félúton megálltunk Árpádhalom nevű kistelepülésen. Annak idején, még 2016 nyarán jártunk erre a Kéken Tónival és Ricsivel, de akkor nem tudtam bélyegezni, s fényképet se készítettem. Most ezt pótoltam utólag. Ezzel meglett minden bélyegzőm az igazoló füzetben, így be lehet adni ellenőrzésre.

Legutoljára mikor Szarvason voltam az arborétumban (szintén Tóniékkal), a mini Magyarország nevű kiállítást akkor nem tudtam megtekinteni. Ezúttal pótolva lett. Egy makettparkot alakítottak ki a történelmi Magyarország központjához közel. Minden tájegységet, nevezetes épületet megörökítettek a részletgazdag makettekben. Többek közt a szülővárosom kedvenc főterét is.

A makettek egyszerűen gyönyörűek, s annyira élethűek voltak. Az egyes helyszíneket vasúti sínek kötötték össze,  rajtuk a magyar vasúttörténet ismert mozdonyaival. A járművek gombnyomásra indultak, akár a látogatók is el tudták indítani. Mini állomásokat alakítottak ki, a legtöbb tájegységet lefedve.

A kicsiny épületek között sok olyat fedeztem fel, ahol jómagam is megfordultam. Ilyen volt a székelyderzsi unitárius erődtemplom, ahol a Via Unitariana során jártam. Jó volt viszont látni, még ha ilyen kicsiben is. Élvezettel lépdeltem a makettek között, újabb és újabbakat felfedezve.

Ami különösen tetszett, hogy az egyes épületek úgy voltak megépítve, hogy egynéhány közülük hangokat adtak ki. Ilyen volt a pécsi dzsámi is, a müezzin imára hívó hangjával. 

Jöhetett a mini Balaton, a kicsiny vitorlásokkal, melyek közt megtalálható volt a híres földkerülő Szent Jupát alapmodellje, a Balaton 31. 

A Balaton közelében, mint ahogy a valóságban is, megtalálható volt a hévízi fürdő komplexum is. Itt is jártam már, igaz egyelőre csak kívülről tekintettem meg. A vizek szemrevételezése következett a Dunával. Először Pozsony, majd Budapest.

Budapesten, a két közismert legrégebbi és legújabb hídon kívül jelen volt a Parlament, a Hősök tere, a Széchenyi fürdő és az Operaház is. Lassan a kiállított épületek végéhez értünk, s amint korábban említettem, a hajdani országközpontnál felállított épületben megpihentünk kicsit. 

Még egy kicsit bolondoztunk, aztán tovább álltunk az arborétum irányába. Kezdett korogni a gyomrunk is, ezért tartottunk egy ebédszünetet is. Amíg vártunk a megrendelt ételünkre, kicsit elszórakoztunk a szabadon mászkáló szebbnél szebb pávákon.

Befizettünk a holt Körösön közlekedő kishajóra, egy kis sétahajózásra. Az indulásig hátralévő időben pedig szétnéztünk az arborétumban. Az ebéd után kellett is egy kis mozgás. Volt egy kis kalandpálya is.

Picit kezdett szemelkélni az eső, de annyira azért nem esett, hogy kelljen az esernyő. Útba ejtettük a mamutfenyőt, melyet immár sokadjára láttam. Utána a kikötő felé vettük az irányt. Útközben őzeket, s további pávákat láttunk.

Picit várakoztunk a kikötőben, ahol megmutattam Chilinek és Emmának a szemközti parton lévő OTP üdülő épületét. Annak idején ott voltunk elszállásolva Tóniékkal. Ott ismertem meg Ricsit is.

Megjött a hajónk, s a kapitányunk. Még 2008-ban szálltam fel a Katalin I. fedélzetére. Akkor is és most is ugyanaz volt a kapitánya. Több mint negyven éve szeli a habokat, ismer minden fát, nádszálat. Történetei, viccei legendássá váltak. Ezúttal is jót derültem rajtuk. Volt egy kis kvíz kérdés is, Emma remekül válaszolt.

Az egyórás hajókázás során eljtutottunk az országközepének emléket állító műalkotáshoz, valamint a vízi színpadhoz. Közben újabb érdekes történeteket mesélt Szarvasról, a holt Körösről a kapitány. Kikötőbe érve elbúcsúztunk tőle, majd Szarvas szélén még megálltunk egy virágzó napraforgó föld mellett.

Fáradtan értünk vissza a szállásunkra. Úgy terveztük, hogy minden másnap megyünk valahova, nem csak a strandra. Így egy kicsit felfedezzük a környéket, s az ottlétünk is változatosabb. Természetesen a fürdés is jól esett, főleg a következő napon. A nap is sütött, ráadásul erősen, így hamar meglett a nyaralás alapszínünk. 

Éreztük is a bőrünket, amikor este a vacsora asztalhoz ültünk. Ezúttal a fürdő melletti étterem teraszára esett a választásunk. No meg részemről az egyik kedvencemre, a cigánypecsenyére. Egyiket sem bántuk meg.

Másnap Makóra terveztünk menni, a Maros partjára. Egy kalandpark volt ott, s egy szabadstrand. Délelőtt érkeztünk a kalandparkba, s egy kisebb várakozást követően neki is kezdhettünk a minden izmunkat megmozgató kalandunkra.

Nem volt egy könnyű pálya, de mindhárman megálltuk a helyünket. Ezután mindhárman átcsúsztunk a Maros felett kifeszített drótkötélpályán. Emmának még arra is maradt ereje, hogy áttekerjen egy drótkötélen rögzített kerékpáron. Bátor kiscsaj az biztos!

Utolsó előtti napunkat ismét a fürdő területén töltöttük. Ezúttal sort kerítettünk egy kis kényeztetésre is a gyógyvizes medencében. Jó sokáig maradtunk a strandon, hisz másnap már vissza kellett indulnunk. Kiélveztük minden pillanatát. Utolsó napon elköszöntünk vendéglátóinktól, majd beautóztunk Orosházára. Kezdtem egy fodrásszal, addig a csajok fagyiztak. Utána felszálltunk a városnéző kisvonatra, s újra elkanyarodtunk Gyopárosfürdő felé. 

A kisvonat visszaért Orosházára, mi megebédeltünk, majd búcsút vettünk a várostól. Jó volt kicsit kikapcsolódni, egy kicsit lazulni, magunk mögött hagyni a dolgos hétköznapokat. Felfedezni hazánk újabb szegletét. Mert jó dolog utazni, országokat meglátogatni, ám itthon is szeretünk jókat kirándulni. A lényeg az utazás és a megismerés. Mert utazni és ezáltal megismerni mindenhol jó ...

2023.szeptember 17. (vasárnap) 21:19 (UTC+1) - Üllő

Szokás szerint "kissé" lemaradásban vagyok a blog bejegyzésekkel. Igyekszem az elkövetkező időszakban utolérni magam. Július elején jártunk a soron következő miniszobor vadászaton. Ezúttal a váci alkotásokat kerestük fel. Megközelítésükre a vasutat választottuk, budapesti átszállással. 

Egész naposra terveztük a kirándulásunkat, annak ellenére, hogy ezúttal csak három szobrocskát nézhettünk meg. Ennyi van ugyanis Vácon. Még 2021-ben gazdagította Vác látnivalóját Kolodko Mihály a bronz miniszobrokkal. Az első alkotás rögtön a vasútállomáson volt.

Itt kapott helyet Morzsa kutya és a tyúk szobra, megidézve Petőfi Sándor váci látogatását. Itt írta ugyanis 1848. februárjában az Anyám tyúkja című versét. Könnyen meg lehetett találni. Emma már messziről kiszúrta.

Ezután következett egy hosszabb séta, egészen a Váci Diadalívhez. Itt került elhelyezésre Mária Terézia kicsiny szobra. A legenda szerint a királynő magyarországi látogatására készült el a diadalív. Mária Terézia a helyszínre érkezve nem mert áthajtani alatta a kocsijával, tekintettel arra, hogy a kőkapu csupán két hét alatt készült el.

Ez a történet Emmának is tetszett, bár ő bátrabb volt, s átment a diadalív alatt. Mivel nem volt hintónk, gyalog mentünk tovább a harmadik és egyben utolsó váci miniszobrunkhoz. A szobrok megtalálása egyébként időnként nehéz, ilyenkor segítségül szoktuk használni a közösségi oldalon lévő Kolodko rajongói oldalt, ahol pontosan le van írva a helyük. Itt szoktunk értesülni arról is, ha a művész elhelyez egy új alkotást is.

Nem messze Mária Terézia szobrától találtuk meg a Csúzli nevű szobrot. A szobrocska, mely a különleges háromszög alakú főtér szélén található, Sajdik Ferenc gyűjteményére utal. Szintén messziről észre lehetett már venni.

A nagy szoborvadászat során meg is éheztünk, ezért a Duna part közelében,egy hangulatos kis étteremben elfogyasztottuk késői ebédünket. Kicsit sétáltunk még a Duna partján, sőt a Dunában is megmártóztunk, de csak térdig. Jómagam kicsit nosztalgiáztam is, hiszen annak idején sokszor szeltem a folyó habjait a szolgálati hajóval.

Hatodik alkalommal vadásztunk tehát a kicsiny alkotásokat, melyek annyira jópofák. Harminckilenc miniszobrot sikerült eddig megtalálni. Vannak olyanok is, amelyek sajnos azóta nincsenek meg, így szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy  mi még láttuk őket. Legközelebb ismét Budapest következik, az ott található szobrok. Hála a művész úrnak, gondoskodik vadászni valóról ...

2023. augusztus 06. (vasárnap) 13:08 (UTC+1) - Üllő

Hát nem most volt, hogy Chilivel Szálkán abbahagytuk a Kéket. Egész pontosan három évvel ezelőtt. Akkor is a pünkösdi hosszú hétvégét választottuk a túránkra. Így volt ez most is. Eredetileg úgy terveztük, hogy az autónkban alszunk, egy felfújható matracon, amit a hátsó ülések helyére beteszünk. Sajnos azonban a gépkocsi kialakítása nem tette ezt lehetővé, így maradt a "B" terv, azaz a sátor. Mindenképp úgy akartuk, hogy legyen egy központi bázispont, ahol leparkolunk az autóval, majd eljutunk Szálkára, a kiindulási ponthoz. Onnan, napi távként pedig elgyalogolni a kocsihoz.

A bázispontot Mórágyon néztük ki. Az M-6-os autópályán hamar lejutottunk Szekszárdra, onnan pedig harmadrendű utakon Mórágyra. A település szélén kerestünk egy alkalmas szálláshelyet, amit egy közösségi tér mellett meg is találtunk. Volt ott parkoló, színpad, füves terület, megfelelő közvilágítás. Leparkoltunk, kivettük a túrafelszerelésünket, s megkerestük az első vendéglátó helységet, feltölteni a készleteinket. Először azonban jöhetett az elmaradhatatlan indító korty.

Mórágy központjában kellemes meglepetés fogadott minket, ami a helyi buszmegállót illeti. Sok helyt megfordultam már az országban, de ehhez hasonlót eddig még nem tapasztaltam. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy nincs még veszve minden. Ezek a pozitív tapasztalatok adnak erőt.

Mórágyról Szálkára autóbusszal kissé körülményes lett volna eljutni, ezért úgy döntöttünk, hogy új dologgal próbálkozunk, mégpedig az autóstoppal. Idehaza nem igen próbáltam korábban, legutóbb 2018-ban, a Dalmát tengerparton, Horvátországban. Akkor összességében pozitív tapasztalatom volt, bíztam benne, hogy most is jól alakulnak majd a dolgok. Előtte jöhetett egy kis frissítő, ami a nagy meleg miatt igazán jól esett.

Szóval elkezdtük a stoppolást, s közben megindultunk a falu főutcáján, hogy addig is haladjunk, amíg fel nem vesznek minket. Egy-egy autóval találkoztunk, de azok csak a település határain belül közlekedtek. Mintegy háromnegyed óra alatt elértük a csatlakozó műutat, ahol folytattuk a stoppolást. Ezúttal szerencsénk lett, mert egy autós megállt. 

Egy fiatal srác vett fel minket, aki nem Szálkára tartott, de a kedvünkért tett egy pár perces-kilométeres kitérőt. Ezért mi rendkívül hálásak voltunk. Az alatt a pár perces utunk alatt betekintést nyertünk a környék kisebb-nagyobb problémáira, ami a lakosság munkalehetőségeit illeti. Csodaszép, dombok között megbújó falvak lakossága  lassan elnéptelenedik, mert helyben nagyon kevés a lehetőség, a közeli városokban pedig nagyobb munkahelyek szűnnek meg. Mindez kicsit elszomorító, hisz oly sok lehetőség lenne. Szerencsére alkalmi segítőnk bizakodó volt. Szálkára érve megköszöntük a segítségét, s megkerestük a bélyegzőt.

Szomorúan vettük tudomásul, hogy a pecsételőhelynek otthont adó szállás, étterem, ahol három éve voltunk, idén bezárt. Kár érte, mert jó kis hely volt. Nekivágtunk hát az előttünk álló, kb. kilenc kilométeres távnak. Utunk első része a szálkai víztározó mellett vezetett, ahol sok horgász is hódolt kedvenc hobbijának.

Épphogy elkanyarodtunk a víztározó mellől, amikor Chili túracipője megadta magát. Ekkor még csak elkezdett leválni a talprésze, ugyanis ragasztás elvált. Emiatt egy kicsit lassítottunk a tempón, hogy minél tovább el tudjunk jutni. Tartalék túracipő volt az autóban, csak odáig el kellett érjünk.

Szerencsére Chili jókedvét nem szegte az eset, vidáman lépdelt tovább. Szegénynek kicsit kényelmetlen volt, hogy a cipőtalpa kezdett önálló életet élni, de a túrabotok is segítettek. Vidámságnak pedig, hála az út széli "dekorációnak", nem voltunk híján. 

A nap is hevesen sütött ekkor már, időnként kellett egy kis pihenőidőt tartanunk. Változatos terepen haladtunk, erdőirtásokon, később gyümölcsösökön keresztül. Az út legtöbb helyen, mindkét oldalon vadhálóval volt elkerítve. 

Ekkor szegény Chili már egyre nehezebben lépdelt. Egyik pillanatban a talprész orr része teljesen elvált. Rögtönzött, ideiglenes megoldásként azonnal rögzítettem a fejlámpám pántjával. A hátralévő kilométereket így kibírta.

Nem voltunk már messze Mórágytól. Érintettük még Kismórágy települését, majd bő háromnegyed óra múlva beérkeztünk a napi távunk végére, Mórágyra.

A településre egy dombról ereszkedtünk le, présházak, pincék mentén. Szeretek falvakat ily módon megismerni, hogy a település széléről közelítem meg a kicsiny utcákon a központot. Ilyenkor tüzetesen szemügyre tudom venni az épületeket, kerteket.

Visszaérkeztünk a kiindulási pontunkhoz, pecsételtünk a vendéglátóhelyen ahol jöhetett a jutalom ital. Ezt követően elsétáltunk az autónkhoz, s megkezdődött a táborbontás. Előkerültek a kemping székek, asztal, sátor, s szépen berendezkedtünk. Ez idő alatt senki nem érdeklődött afelől, hogy mit keresünk ott. Hamarosan jöhetett a vacsora, meg egy kis esti chillezés a színpad közelében. Aztán lassan nyugovóra tértünk.

Nem terveztünk korán ébredni, mert a folytatást sem terveztem nagyobb távra. Megébredtünk, reggeliztünk, majd összepakoltunk. A készülődés közben egy pár érkezett motorral a parkolóba, ami egy-két érdekes percet okozott. Épp átöltözés közben voltunk, a nem messze lévő melléképületnél, de a jelzésem ellenére nem igazán akarták ezt tudomásul venni. Nagy nehezen megértették, hogy egy picit várniuk kell. 

Cuccainkat bepakoltuk tehát az autóba, s megindultunk tovább a Kéken Bátaapáti felé. Rögtön egy nagyobb emelkedő következett, de hála az új cipőknek, Chili már könnyebben tette meg a lépéseit. Kissé párás, fülledt volt a levegő.

Ezúttal is többnyire elkerített területen haladtunk. Az erdőgazdálkodás miatt vannak lekerítve a fiatalabb fásítások. A túraút viszonylag járható volt, ezúttal nem volt gond a magas aljnövényzettel. Igaz, ekkor még a nyár elején jártunk.

A Henrik - forrásnál tartottunk egy rövid pihenőt. Frissítettük az ivóvíz készleteinket is. Szépen karbantartott forrás volt, finom, hűvös forrásvízzel. A pihenő után, újult erővel folytattuk a túrát, s nagyjából fél óra elteltével már feltűntek Bátaapáti házainak teteje.

Bátaapátira beérve, újabb pihenőhely kínálkozott. Maga a Kéktúra útvonala itt elkanyarodik, nem megy be a faluba. A bélyegzőhely viszont bent volt a központban. Amúgy is itt terveztük a túra végpontját, így egy rövid pihenő után megindultunk a bélyegzőhely felé.

Szép kis település tárult ezúttal is a szemeink elé. Ezúttal különösen. Valószínűleg ehhez hozzájárulhatott az is, hogy itt található Magyarország rádióaktív hulladéklerakója. Mármint lent a mélyben, a föld alatt. Az Állam bérli a területet a községtől, így cserébe jelentős támogatás ékezik.

Megérkeztünk a bélyegzőponthoz, belekerültek a pecsétek az igazolófüzetekbe, majd megnéztük a busz menetrendet. Épp egy negyedórával késtük le az utolsó járatot, ami visszavitt volna minket Mórágyra. Így maradt ismét a stoppolás. Megindultunk kifelé a faluból, s közben feltartottuk a hüvelykujjunkat.

Ezúttal alig tettünk meg pár lépést, s már meg is állt mellettünk egy német rendszámú autó. Hamarosan kiderült, hogy Németországban élő helybéliek, akik rokonlátogatáson voltak. Ők sem pont Mórágyra tartottak, de tettek egy kitérőt, hiába próbáltuk nekik mondani, hogy nekünk elég a közeli út. Nem tágítottak, így pár perc múlva már újra Mórágyon voltunk. Megköszöntük a segítőinknek a hozzánk való jóságukat. Félóra múlva már mi is az autónkban ültünk, s útban voltunk Üllő felé. Tettünk egy kitérőt Szekszárdra, enni egy jutalom hamburgert. Pótolni kellett az elvesztegetett kalóriákat.

Ez volt tehát a második alkalmunk a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonalán. A teljes 541,5 kilométerből eddig teljesítettünk 40 kilométert. Hamarosan visszatérünk, reméljük ezúttal nem kell három évet várnunk rá ...

2023. június 18. (vasárnap) 18:57 (UTC+1) - Üllő

Pont egy évvel ezelőtt volt az utolsó miniszobor vadászatunk. Mármint áprilisban, mert szokás szerint a blogírással ezúttal is késésben vagyok. Szóval az elmúlt egy-két évben a művész jó pár szobrocskát alkotott, s helyezett el a közterületen. Budapesten is sok olyan alkotása lett, amit még nem kerestünk fel. Ideje volt hát pótolnunk a hiányosságokat.

Első miniszobrunk az aquinkumi katonai amfiteátrumban volt. Egy aprócska  római légionárius, a kiürült boros kancsójával a kezében heverészett a kőfalon. Az alkotás címe In vino veritas, azaz, borban az igazság. A kis katona nincs egyedül, ugyanis a légiótársa a horvátországi Pula városában található, szintén egy római amfiteátrumban. Remélhetőleg majd őt is felkeressük egyszer.

Természetesen a Kolodko miniszobrok vadászata nálunk akkor az igazi, ha esik az eső. Nem volt másképpen ezúttal sem. A helyszíneket tömegközlekedéssel közelítettük meg. Úgy szerveztük, hogy nagyjából ketté osztottuk a fővárost. Egyszerre sok lett volna, annyira sok - számunkra új - miniszobrot kellett felkutatni. Villamossal jutottunk el a Margit-híd budai hídfőjénél lévőhöz, ami egy felhúzhatós Trabant volt.

A szobor ezúttal nem fémből, hanem mészkőből készült. Remekül beleillett a rakpart mészkő világába. Közben az eső is kezdett csendesedni, s mi betértünk a közeli vendéglátóhelyre, egy-egy finom palacsintára. Miután jól laktunk, jöhetett az I. kerületi helyszín, annak is a Hattyú és a Batthyány utca találkozásánál lévő kis terecskéje.

Ezúttal Kolodko Mihály alkotása több szobrot takart, ugyanis a téma az "Egyszer volt Budán kutyavásár" volt.  Különböző magyar fajtájú ebek kerültek megörökítésre. A kis terecske különböző pontjain kerültek elhelyezésre.

Bevallom őszintén, hogy kicsit benéztem a tervezésnél a dolgot. Azt hittem, hogy három kutya lesz, de utólag kiderült, hogy még egy volt, s mi kihagytuk. Na mindegy, majd legközelebb pótoljuk.

Megtaláltuk viszont  Mátyás király portréját, melyet a gerillaszobrász a kövezésbe helyezte el, utalva a királyról szóló népmesére. 

Tovább haladtunk, ismét a Duna irányába, maradva a budai oldalon. Egészen a Várkert Bazárhoz kellett villamossal mennünk, ahol hamar megtaláltuk a következőt. A tizedes meg a többiek című film egyik közismert jelenetében jelentik ki, hogy az oroszok már a spájzban vannak. Ez lett az alapötlet, továbbá a tavaly február óta folyó ukrán-orosz háború.

Nem messze volt a következő, mégpedig a híres rajzfilm figura, azaz a Lecsó patkány séfe. Egyik kedvenc rajzfilmünk. Ezúttal is találó volt a helyszín, ugyanis annak idején, amikor a vízirendészetnél dolgoztam, sokszor igazoltattunk a rakparton. Időnként ezeken a helyeken magunk is sok rágcsálót láttunk, főleg áradás idején. Ezúttal a pici szobor mellett egy rózsaszín felirat is volt, ami lehet, hogy Banksyre utal, akinek a patkány az egyik fő motívuma.

Innen csak pár lépés volt a mostanra tervezett utolsó előtti szobrocska. A Gellért-hegy oldalába, a sziklafalban meg is találtuk. Ez az alkotás is a mostani háborúra utalhat, ugyanis a népszerű magyar rajzfilmhős, a kis Vuk egy becsapódó bombába kapaszkodik.

Utolsó szobrocskánk előtt tartottunk egy ebédszünetet a belváros egyik mexikói éttermében. Vonattal indultunk haza, s útközben a Nyugati téren meglátogattuk a '80-as évek népszerű reklámfiguráját, a Skála Kópét, akinek a szíve mindig a vásárlóké volt. Ezúttal a miénké is lett. Szemben a hajdani Skála-Coop áruházzal, egy vonalkód mintájú nyugágyon foglal helyet.

Ennyi volt a legújabb miniszobor vadászatunk. Nemsokára folytatjuk, hisz szerencsére sok van még hátra. Következik Budapest pesti oldala. De addig is ideje egy kicsit kékezni Chilivel, hisz oly rég tettük már ...

2023. április 22. (szombat) 21:21 (UTC+1) - Üllő

Szóval, mint említettem, helyzetjelentés következik. Sorban az ötödik, a blog történetében. Időnként szoktam ilyet is írni, amikor valami olyan történik, ami nem éppen tartozik az utazás, túrázás, futás témakörébe. Ezúttal beszámolnék pár ilyen dologról. Jöjjön is rögtön az első, mégpedig a tavalyi labdarúgó világbajnokság. Aki ismer engem, az tudja, hogy nagyon régóta vártam már, hogy a kedvenc focicsapatom végre újra világbajnok lehessen. Meccsről-meccsre izgulhattam, míg végül Argentína játékosai magasba emelhették a trófeát. Nekik is, nekem is teljesült egy újabb álmom.

A tavalyi novemberi maraton óta a futás parkolópályán van. Terveztem az idei Kékes Csúcsfutást, de úgy döntöttem, hogy mégis kihagyom. Nem érzek rá késztetést, hogy futócipőt húzzak. Most nem. Később biztosan. A túrázás folytatódni fog, ráadásul két szálon. Egyik Chilivel, mégpedig a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrán, a másik Ricsivel és Rolival. Utóbbi túra szintén Kéktúra lesz, erről bővebbet majd később.

Következzék pár sor a kedvencünkről, Hamuról. Idén lesz három éve, hogy nálunk van. Sajnos már csak ő maradt velünk, ugyanis Célia, a kaméleonunk tavaly tavasszal itt hagyott minket. Jómagam világéletemben kutyás voltam, azonban Hamu mindezt megváltoztatta. Természetesen időnként okoz kellemetlen perceket is, de ez a tekintet mindent feledtet. Remélhetőleg még sokáig.

Véget értek a hideg, szürke, sötét hónapok, s végre a kertben is kezd visszatérni az élet. A tavalyi év során tapasztaltak alapján újult erővel vetettem magam bele a tervezésbe. Előkerültek a kerti szerszámok, a vetőmagok, hogy hamarosan újra élvezzük a friss zöldségek, gyümölcsök ízét.

Március elején került megrendezésre a szokásos Jázmin néptáncos jótékonysági bál Domoszlón. A helyi néptánccsoport szervezésében, melynek annak idején jómagam is tagja voltam. Chili még sosem volt ezen a bálon, s én is jó pár éve, így az idein részt vettünk. Jó volt találkozni a régi tagokkal, barátokkal. 

Most pedig következzen egy újabb változásról szóló beszámoló. Több éve már annak, hogy a nagyvilág bezárult a mindennapjaimban a négy fal közé. Azáltal, hogy irodai alkalmazott lettem. A hétköznapjaim azzal teltek, hogy egy asztal mellett dolgoztam, ültem a székben, a számítógép monitorját bámultam. Időközben a helyszín, s a feladat változott, de a lényeg maradt. Vágyakoztam a kinti világ után. Kicsit hiányzott az, hogy változatos legyen a helyszín, a feladat. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mit is szeretnék csinálni. Annak idején terveztem a masszázst, ám azt egy esetleges külföldi munkának. Itthon nem akartam ezt csinálni főállásban. Olyan munkát kerestem, amit szeretek csinálni. Szerencsére ez most megvalósult, s otthagyhattam a bezártságot. Alkalmazott lettem egy kertépítéssel és fenntartással foglalkozó csapatban. A kezdeti napokban hozzá kellett szoknom, főleg a testemnek a fizikai munkához, de mostanra megszoktam. A jövőben tervezem, hogy részt veszek egy iskola rendszerű képzésen is. Szóval egy újabb álom megvalósult, ezúttal a munkámmal kapcsolatosan.

Az új munkám is kizárólag hétköznap végzem, így a hétvégéim szabadok. Jó is, mert szükségem van a szabad hétvégére. Van tennivaló a ház körül, vár a túrázás, s egyéb programok. Beköszöntött tehát a jó idő, s mi ki is használtuk. Az idei első grillezést megejtettük otthon. 

Ezek történtek tehát mostanában kedves olvasóm. Legközelebbi bejegyzésben tovább kalauzollak benneteket a Kolodko miniszobrok világába, ugyanis nemrég folytattuk azok felkeresését ...