2023. április 08. (szombat) 21:11 (UTC+1) - Üllő

Szokásos lemaradással pótolom a közelmúltban történteket. Egész pontosan a február végit. Történt ugyanis, hogy Chili születésnapomra meglepett egy kis kiruccanással, a közeli Párkányba, Szlovákiába. Azon belül is a közismert Parasztétteremmel. Korábban többször is beszéltük, hogy egyszer ellátogatunk oda. Hát most eljött az idő.

Mint említettem, Párkány tényleg nincs messze Üllőtől. Autóval mentünk, az M4-es, majd az M0-ás autóúton, át a Dunán, a Budai-hegység kisebb településein keresztül egészen Esztergomig. Ott át a Mária Valéria hídon át a túlparti Párkányba. Kis város lévén, a szállásunk szerencsére közel volt az étteremhez. Gyorsan lepakoltunk, majd átsétáltunk a híres parasztétterembe. Kicsit várakozni kellett, ugyanis időre foglaltunk előzetesen asztalt. Amíg telt az idő, szétnéztünk kicsit a vendéglátóhelyiség udvarán.

Ilyen, s ehhez hasonló díszletek színesítették a középkori ihletésű étterem környékét. Emmával magunk is kipróbáltuk egyik, másikat. Szerencsére a lakat ezúttal nem volt, így könnyen szabadulhattunk. 

Lassan nyílt az ajtó, elhangzott a hívószó, mi meg átléptünk a nem mindennapi étkezde küszöbén. Minden magyarul, szlovákul és angolul volt kiírva, s a személyzet is e három nyelven állt a rendelkezésünkre. Tudtuk, hogy ezen a helyen nem éppen a megszokott módon zajlik a felszolgálás, vendéglátás. Így nem lepett meg annyira a vendéglátósok kommunikációs stílusa, amivel rögtön a belépést követően szembesültünk.

Az étterem belseje is hasonlóképpen volt berendezve, mint az udvar. Az étlapon sem a hétköznapi elnevezések voltak feltüntetve. Tartalmazta továbbá a viccesen megfogalmazott tanácsokat is, melyek használata esetén nem érhette meglepetés a vendégeket. 

Közben folyamatosan érkeztek a vendégek, akik a rájuk ripakodó felszolgálóknak köszönhetően tüstént helyet is foglaltak. Mi pedig minden egyes megszólaláskor derültünk. Időnként ezért is megkaptuk a magunkét. Azért is, hogy nem voltunk még készen a rendeléssel. Azonnal pótoltuk is, mielőtt még mielőtt nagyobb bajunk esett volna.

Emberes adagot kaptunk, ránézésre tudtuk, hogy nem fogjuk tudni mindet megenni. Főleg Emma. Evőeszköz nem járt az étel mellé, ahogy az étlapon is olvashattuk. Egyik vendég kért villát, le is teremtette a pincérnő azonnal. Így hát kézzel kezdtünk neki az evésnek, akarom mondani a zabálásnak. 

Közben Chili meglepett egy nem mindennapi születésnapi köszöntéssel, ami egy főtt krumpliba szúrt gyertya kíséretében meg is érkezett. Ezúttal kissé békésebb hangnemben. Gyorsan el is fújtam, nehogy a békés hangnemnek vége legyen.

Lassan a végéhez közeledett a lakománk, a hasunk sem bírta tovább. Épp megkértük a pincért, hogy csomagolják be nekünk a maradékot, amikor Emmát kézen fogta, s mire fölocsúdtunk, már a tömlöcben csücsült. Mi meg kezdhettünk hozzá a fogoly kiváltásához.

Szerencsére meglett gyorsan a váltságdíj, s mindhárman épségben hagyhattuk el az étterem falait. Visszasétáltunk a szállásunkra, egy kicsit szusszanni a kiadós késői ebéd után. Egy panziót foglalt le Chili, ami nagyon tetszett mindhármunknak. Sajnos az udvar épp felújítás, rendezés alatt volt, így a fürdődézsa üzemen kívül volt.

Tekintettel arra, hogy a szállásunkhoz ellátás nem járt, este kiugrottunk a városba, az egyik szupermarketbe egy-két dologért. Kellett is a séta, hogy ledolgozzuk az ebédet. Az est hátralévő részében a társasjátékoké volt a főszerep, egészen addig, amíg el nem nyomott mindenkit az álom.

Másnap reggel, miután kijelentkeztünk a szállásunkról, a Duna parti büfében reggeliztünk. Választásunk egy-egy finom melegszendvics tejeskávéval, kakaóval. Gyönyörűen felújították az Esztergomi bazilikát, ami szembetűnő is volt, a réz színű kupola miatt. Korábban, hasonlóan a többi régi épületek kupoláihoz, ez is zöld színű volt.

Reggeli után kicsit szétnéztünk Párkány főbb közterületén. Nagyon sok látnivaló nem volt a kisvárosban, ráadásul a boltok is zárva voltak. Sobieski Jánosnak emelt szobor mellett sétáltunk el. A török hadak ellen, épp Párkányban aratott győzelmet.

Ahogy a város sétálóutcáján járva tapasztalhattuk, minden két nyelven volt kiírva. A Mária Valéria híd felújítása, Magyarország és Szlovákia schengeni egyezményhez történt csatlakozása, a határellenőrzés eltörlése mind mind hozzájárult ahhoz, hogy az ember szabadon használhassa anyanyelvét. Követendő példa lehetne sok Kárpát-medencei településen.

Kora délutánra járt az idő, lassan-lassan búcsút kellett intsünk Párkánynak. Rövid kiruccanásra lett tervezve, de nagyon élveztük. Jó volt újra kimozdulni, új helyszínre eljutni. A jövőben, ha minden jól megy, lesznek még hasonló hétvégi kiruccanások belföldön és külföldön egyaránt. Hazafele menet még elugrottunk a közismert Üvegtigris című film helyszínére, a Tinnye közeli büfékocsihoz. 

Előbbi blogbejegyzésemben említettem, hogy be fogok számolni egy újabb dologról, egy álomról, ami hamarosan bekövetkezik. Nos, a következő bejegyzés témája többek között ez lesz. Rég volt már helyzetjelentés, ideje hát egy újabbnak ...

2023. február 11. (szombat) 20:19 (UTC+1) - Üllő

Ezúttal nem kellett korán kelnem, így nem is tettük. Persze azért nem aludtunk délig, mert egyrészt tízkor el kellett hagyjuk a szállást, másrészt szerettük volna még egy kicsit felfedezni a várost, az utolsó napon. Késő este indult a gépünk vissza Budapestre, így előttünk állt majdnem egy egész nap. Érzékeny búcsút vettem a futócipőimtől, mivel nem akartam hazavinni őket. Sok esemény, élmény, kilométer volt bennük, de ideje volt megválnunk egymástól, s erre a legjobb helyszín a legutolsó esemény helye volt.

Összepakoltuk a dolgainkat, visszatettük a szállásunk kulcsát a kulcsszekrénybe, majd a metró megálló felé vettük az irányt. Fél óra múlva már az egyik kávézóban ülve kezdtünk hozzá a reggelinkhez.

Miután a kellő mennyiségű kalóriát magunkhoz vettük, megindultunk a görög Parlamenthez. Jól időzítettünk, ugyanis hamarosan delet ütött az óra, s kezdődhetett a híres őrségváltás. Rajtunk kívül összegyűltek még páran a parlament előtti téren, várva nem mindennapos eseményt.

A Syntagma tér - ahol a parlament található - jelentése alkotmány. Az épületet a görög hadsereg elit katonai alakulata őrzi, az 1800-as évek óta. A szolgálatot teljesítő őrök egy speciális mozdulatsort követve mozdulhatnak meg. Ruhájuk is a 19-ik századból való katonai uniformis.

Ahogy delet ütött az óra, jött is a díszőrség váltása, majd egy jó negyedórás mozdulatsor következett. A tömeg szétnyílt, beengedték a katonákat, ők meg tették a dolgukat a mi nagy örömünkre. 

Az őrségváltás után mi is továbbálltunk, újra metró, ezúttal a közeli Agóra. Leszállva a metróról a közeli parkban, Theseus szobrához közel megpihentünk egy kicsit. Magába az Agóra területére nem mentünk be, csak kívülről tekintettük meg.

Elengedtük a megtekintést, ugyanis sok időt vett volna igénybe. Úgy voltunk vele, ha legközelebb újra ellátogatunk Athénba, bepótoljuk. Ebbe a kiruccanásba megpróbáltunk pár dolgot belesűríteni, de ahogy szokták mondani, egy-két nap egy város felfedezésére nem elég. Arra viszont igen, hogy betekintést nyerjünk. Eddig is így jártam, keltem a világban.

Közben gyalog elkezdtünk menni a metróvonal közelében, vissza a városközpont irányába. Végig a szűk utcákon, kétoldalt bazárok, s éttermek, kávézók teraszai. Kezdtünk is megéhezni. Monastiraki tér közelében el is kezdtünk keresni egy szimpatikus teraszt magunknak.

Egy olyan hangulatok kis helyet sikerült találtunk, ahova a helyiek is beültek, ezért úgy gondoltuk, hogy akkor nem lehet rossz. Az épület mellett közvetlen foglaltunk helyet, mellettünk egy folyosóként funkcionáló hely, majd újabb sor asztal. A folyosón pedig jöttek, mentek az emberek, lévén, hogy járda is volt egyben. Szerencsénkre a pincér is jött, s hamarosan már hozzákezdhettünk az újabb görög finomságokhoz.

Ebéd után kicsit nehézkesen indultunk tovább, kellett egy kis idő a szusszanásra. Szóval szépen, lassan lépdeltünk tovább. Újabb bazársorok, majd szebbnél szebb templomok. Egyik, másikba be is mentünk.

Először ebbe a kicsiny kápolnába, mely Athén egyik legrégebbi keresztény temploma. Mennyi mindent láthattak e falak az azóta eltelt időszakban, amióta megépült. Odabent magunk is meggyújtottunk egy mécsest, kívánva valamit.

Közvetlenül mellette állt a nagyobb testvére, azaz az 1800-as években épült metropolita székesegyház. Hatalmas görög-bizánci és neoklasszikus építészeti remekművekkel. 1999-ben földrengést szenvedett az épület, de azóta újra a régi szépségében tündökölt.

A hűvös templomokból kijőve ismét a Syntagma teret céloztuk meg. Ekkor már kora délután volt, tehát kb. hat óránk volt a gép indulásáig. Úgy döntöttünk, hogy még egy kicsi városnézés belefér, így hát egy újabb irányt választottunk magunknak. Útba ejtettük az Athéni Akadémia épületét, valamint a görög irodalom neoklasszicista otthonát.

Tartottunk egy kávényi szünetet egyik közeli kis kávézóban. Tetszett ebből a szempontból is a görög főváros, mert rengeteg kávézót láttunk. A kis szünet után újra Monastiraki terére érkeztünk. Ezúttal a bazársort vettük tüzetesebben szemügyre.

Rengetegen voltak így este fele a közterületen. Helyiek, akik beszélgettek, sakkoztak, falatoztak. Hozzájuk kapcsolódtak a turisták, akik a bazárokat járták, ahol időnként furábbnál furább dolgokat is lehetett vásárolni.

A tér mellett még megtekintettük az ókori romokat mind a felszínen, mind a felszín alatt. Ugyanis a metró felé indultunk, lassan közeledett a búcsú ideje. Be is sötétedett, mire megérkeztünk a repülőtérre.

Időben érkeztünk, könnyen, gyorsan átjutottunk a biztonsági vizsgálaton. Volt bő másfél óránk a gép indulásáig. Kihasználtuk az időt, s megvacsoráztunk. Utána jöhetett még pár apróság beszerzése. Épp az egyik boltban nézelődtem, amikor kezeim közé akadtak a korábbi évek maratoni érmei. Fura, de nekem eszembe nem jutna megvásárolni egy ilyet, de hát nem vagyunk egyformák.

Sokan voltunk a hazafele tartó gépre várva, ezúttal is többnyire futók. A maratoni rajt előtt megismert Mártiék is ott voltak. Pár mondatot váltottam velük, megosztottuk egymással az élményeinket. Sokan viselték a hivatalos esemény pólót, egy-két futó nyakában még az érem is ott volt. Pár perces késéssel kezdődött csak az utasbeszállítás, majd az indulás. 

Eseménydús hosszú hétvégén voltunk túl, de összességében elmondhatom, hogy ismét ki lett pipálva egy bakancslista elem. Eme álom nem teljesülhetett az én drága feleségem támogatása nélkül. Még egyszer köszönöm Chili! Futóesemények miatt elvileg a jövőben nem nagyon fogunk külföldre menni, de ahogy mondani szokás, soha ne mond, hogy soha. A közeljövőben azt sem igazán tervezzük, hogy repüljünk, de bízunk benne, hogy nem kell egy újabb útra sokat várni. Most egy teljesen más dolog foglalkoztat, mégpedig egy újabb álom, mely hamarosan beteljesül. Legközelebbi bejegyzésemben be is fogok róla számolni ...

2023. január 03. (kedd) 15:38 (UTC+1) - Üllő

Nem volt egy pihentető alvás, sőt ami a hosszát illeti, az sem volt az igazi, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Ráadásul korán is kellett kelnem, mert helyi idő szerint 5:30-kor indult az első busz a rajt helyszínére. Keltem tehát fél ötkor. Gyors tisztálkodás, öltözködés, bepakolás, majd Chilinek egy búcsúpuszi. Kicsit irigykedtem, hogy Ő még szundizhatott tovább egy kicsit. Pár perc múlva már a metró megállóban voltam, ám annak bejárata zárva volt. Hirtelen levert a víz, de az ott várakozó egyik hölgy megnyugtatott, hogy hamarosan nyit a peron.

Úgy is lett, rövidesen már a metrón voltam. Átszálltam egy másik vonalra, majd egy megálló után már le is szálltam. A felszínre érve megpillantottam a buszokat, amik a maratoni futókat vitték át Maraton városába. Megkerestem az első buszt, még volt rajta pár szabad hely, így felszálltam. Pár perc múlva indultunk is. Útközben még egyszer át tanulmányoztam a leendő útirányt. Egy apró kitérőtől eltekintve nem lesz ide-oda vezetve az útvonal. Ami aggasztott, az a kb. 300 méteres, hosszú kilométereken át tartó emelkedő. Pozitív volt viszont a sok-sok frissítőpont. 

Az első busszal mentem tehát a rajt helyszínére. Lehet mehettem volna később is, de jobb túlesni rajta az elején, később nagyobb lett volna a tömeg, s az ezzel járó kapkodás. Bő háromnegyed órás buszozás után érkeztünk meg azon az útvonalon, ahol majd vissza is kellett futnom. 

A helyszín nem éppen a pontos megfogalmazás, ugyanis a buszok egy-két kilométerrel hamarabb álltak meg. A hajnali sötétben várt ránk egy kis távolság, ami nem is volt rossz, legalább ráhangolódtunk. Kaptunk nylon anyagú zsákot, abból a célból, hogy aki fázik, magára húzza. Jómagam is rövidnadrágban érkeztem, a pulóveremet úgy terveztem, hogy visszaküldöm a célba. 

Szóval kicsit hűvös volt a hajnal, de azért nem annyira, hogy kelljen az ajándék "védő" öltözet. A  rajthelyszín megközelítése egyébként szépen, rendben biztosítva volt, hála a sok önkéntesnek. Szinte lehetetlen lett volna eltévedni. Elhaladtunk Niké szobra mellett, s magam is megálltam előtte egy pillanat erejéig. A görög mitológiában Niké volt a győzelem istennője. Mind a hadi, mind az atlétikai győzelemé. Reméltem, hogy nekem is segíteni fog.

Ahogy megérkeztem a maratoni futó csarnokhoz, a futók is egyre többen lettek. Picit szétnéztem a helyszínen, aztán helyet foglaltam az egyik öltöző padlóján, többed magammal. Megvártam, amíg a nap feljön, s érződik a napsugarainak melege.

Annyira eltelt az idő, hogy azon kaptam magam, hogy bő másfél óra van a rajtig. Kiléptem az öltözőből, s hirtelen egy hömpölygő embertömeg vett körül. Gyorsan megkerestem a rajtszámomnak megfelelő részt, ahova leadtam a visszaszállítandó kis csomagomat. Időközben a magyar futók közösségi oldali csoportjában szerveződött egy verseny előtti találkozó, egy fénykép erejéig. Mire visszatértem a megbeszélt helyszínre, már vártak is hárman.

Márti, Ricsi és Attila jött egy a megbeszélt helyszínre, persze többen voltunk. Több mint 170 fő nevezett Magyarországról. Innen, onnan hallottam is a magyar szót. Nemrégiben megismert futótársaimnak kívántam az előttünk álló kilométerekre erőt, kitartást, majd megkerestem a rajtzónámat. 

A versenyszervezők a nevezésemkor leadott előzetes maratoni eredményeim alapján soroltak a 6-os zónába. Természetesen éreztem, hogy a korább eredményeimnél ezúttal lassabb leszek. A lényeg azonban ezúttal is adott volt. Azt akartam, hogy sikerüljön, teljesüljön a célba érkezés. Mindegy milyen eredménnyel, csak meglegyen a cél. A többi nem számított. Most aztán tényleg nem. Teltek, múltak a percek, s közeledett a rajt ideje.

Több versenyen vettem már részt, kisebbeken, nagyobbakon, de ezúttal tényleg más volt. Lehet azért, mert volt egy kis töltete, miszerint az úgynevezett eredeti maratoni helyszínen készültem elstartolni. Pár dologért azonban aggódtam. Egyik a futócipőm volt, mégpedig, hogy kibírja-e a célig. Több éve nyüstöltem már szegényt, de ezzel a futóeseménnyel szerettem volna neki búcsút inteni. A másik pedig a telefonom volt. Megfeledkeztem róla, hogy ne használjam nagyon a rajtig. Megérett már egy akkumulátor cserére, ezért gyakran kell tölteni. A rajt pillanatában pedig csak 50 % felett volt az akkumulátor szintje. Több, mint valószínű volt, hogy a célba érkezésig nem bírja. 

Elrajtoltam tehát, jöhetett a szokásos araszolás. Ezúttal is kellett pár száz méter, amíg a tömeg nagy része fellazult, s lehetett futni. Helyi idő szerint kilenckor rajtoltunk el, a nap azonban már szinte perzselt. Legtöbben rövid ujjúban futottunk, azonban voltak páran, akik hosszú ujjúban vágtak neki. A futás jól ment, igyekeztem tartani a tempót, azt amit a felkészülés során gyakoroltam. A negyedik kilométer után volt egy kis kitérő, melynek során a főútról letértünk egy kisebb településre. Itt kaptam egy olajágat is a helyi szurkolóktól, azonban később az egyik frissítőpontnál elhagytam.

Az ötödik kilométert követően már 2,5 kilométerenként voltak a frissítőpontok. Nem mindegyiknél ugyanazok voltak, de víz mindegyiknél rendelkezésre állt. Ami egyből szembetűnő volt, hogy itt nem volt a víz poharakba kiöntve. Fél literes műanyag palackokat tettek ki az út menti asztalokra, azonban sok palackból alig ittak, s mind az asztalok utáni részen végezte, az út mentén eldobva. A futással ekkor még nem volt gond, tartottam a tempót egészen a 15-ik kilométerig, amikor azonban kezdtem érezni a testem minden porcikáját. Időnként lassítani kellett még ennél is jobban, mert sok volt még előttem.

A görög szurkolók is csodálatosak voltak, hasonlóan bármelyik futóverseny közönségéhez. Gyerekek, felnőttek álltak, biztattak minket. Kellett is, mert jócskán emelkedett a terep is. A 20-ik kilométert elérve ránéztem a telefonomra, s láttam, hogy már nem sokat fog bírni. Gyorsan megörökítettem a kilométer jelzőt, melynek során segítséget is kaptam az egyik önkéntestől.

Ami a frissítőpontokat illeti, azt a taktikát választottam, amit annak idején a Suhanj! 6 órás éjszakai futásnál. Minden egyes alkalommal más és mást vettem el az asztalról, de víz minden alkalommal közte volt. Gazdagon terített asztalok voltak egyébként. Frissítőzselék, izotóniás italok, energiaszeletek, csokik, banánkarikák, szőlőcukor, kóla. Csak az az elképesztő szeméthalmok ne szegélyezték volna az utakat. Túljutva a táv felénél Chilinek küldtem egy üzenetet, hogy nem leszek elérhető telefonon, de érkezni fogok. Üzentem a Futik csoportba is, melynek tagjai Domoszlóhoz köthetőek. Együtt szoktunk indulni a Kékes Csúcsfutáson is. Mindannyian izgultak értem a távolból.

Jól is esett, hogy annyian aggódtak értem. A felén túl jutva magam is izgulni kezdtem. Egyre jobban kezdtem lassulni, a derekam is kezdett fájni. Utóbbi miatt meg is álltam egy egészségügyi pontnál. Az egyik egészségügyi önkéntes rákent a derekamra valami krémet, ami a továbbiakban hatástalanította a fájdalmat. Utána viszont jobban vigyáztam, inkább elengedtem a tervezett 4-5 óra közötti időmet. Több alkalommal éreztem, hogy kell pár métert gyalogolnom, majd egy-egy frissítőpont után erőre kapva ment a futás is. Közben nőttek az út menti kilométer számok, s csökkentek a hátralévők. Már bőven Athén külvárosában tartottam, kb. a 38-ik kilométernél, amikor utolért egy honfitárs. Tőle tudtam meg a pontos időt, azt, hogy bőven túl voltam az ötödik órámon. Beszélgettünk a futásról, a maratonról, sok mindenről. Időnként gyorsabb volt, máskor én értem utol. Így teltek az utolsó kilométerek. A cél a Panathinaikó stadionban volt. Tudtam, hogy Chili a célban vár, mégpedig a bal oldalon. Lassan fel is tűnt az utolsó tábla, s megkezdődött számomra a visszaszámlálás. Minden porcikám várta már a beérkezést. Természetesen ahogy megláttam a célt jelző kaput, könnybe is lábadt a szemem. 

A stadion Athén egyik fő történelmi látványossága, teljes egészében márványból épült. Ez volt a fő helyszíne az újkori 1896-os Olimpiai Játékoknak is. Felemelő érzés volt áthaladni a célvonalon. Hirtelen nem is tudatosult bennem az egész, tekintetemmel Chilit kerestem, s hamarosan hála Neki meg is találtam. 

A célba érkezés után jöhetett a várva várt érem átadás. Előtte azonban tennem kellett egy félkört az ókori stadionban. Ekkor kezdett előtörni belőlem a meghatódottság második hulláma. Chili közben a kordon túloldalán követett. Nyakba akasztották tehát az érmet, jöhetett egy-két fénykép, majd a befutócsomag.

Időközben megjött az eredmény is, ám mivel a telefonom le volt merülve, utólag tekintettem meg. Hát igen, az utolsó tíz kilométernél nagyon lelassultam. Nem ez lett életem leggyorsabb maratonja, de hogy a legdolgosabb volt, az biztos. Egy év felkészülés előzte meg, igaz, nem olyan testi erővel, mint a korábbiakban. Végig az motivált, hogy célba érjek. Célba érjek egy olyan futóeseményen, melyről régóta álmodoztam. Az álmom hála Istennek teljesült.

Miután átvettem a befutócsomagot, végre Chilit is átölelhettem. Órák óta várakozott szegény, ráadásul a vége felé azt sem tudta, hogy mi volt velem, merre tartottam. Megnyugodott amikor meglátott a célban. Kaptam is Tőle frissítőt, melyet azonnal fel is bontottam. Jutalmul a nap végén.

Ez volt tehát a Classic Athéni Maratoni beszámolóm. Másnap még volt egy napunk estig, hogy még jobban megismerjük a görög fővárost. A futás után természetesen egyenesen a szállásunkra mentünk, előtte egy vacsora erejéig betértünk az egyik teraszos étterembe. Aznap este nem kellett álomba ringatni ...

2022. december 22. (csütörtök) 20:44 (UTC+1) - Üllő

Szóval átvettük a befutócsomagot, majd elindultunk kicsit városnézésre. Következő napra volt ugye tervezve a maraton, utána lévő napra nem akartunk annyi programot hagyni. Még mielőtt tovább mentünk volna a belváros felé, kicsit szétnéztünk a pireuszi kikötőben. Az Attikai-félsziget szélén a görög gályák helyett ezúttal modern hajók, vitorlások horgonyoztak.

Szerettünk volna a kikötő területén beülni egy kávéra, nézni az elénk táruló látképet, de sajnos a közelben nem találtunk egyet sem. Megindultunk beljebb, a közelben lévő trolibusz megállójához. Ezúttal is az internetet hívtuk segítségül, hogy merre is találjuk. Menet közben meg lett a kávézó is, mégpedig egy nagyszerű panorámával. Rendeltünk egy-egy tejeskávét, hozzá waffelt, s jöhetett egy kis kávészünet.

Miután feltöltődtünk, megkerestük a trolimegállót, s vártuk a menetrend szerinti érkezést. Ezúttal is megtapasztalhattuk a mediterrán életérzést, ugyanis a busz nem éppen pontosan érkezett. Fél órányi utat jelzett az úticélunkig  helyi közlekedési applikáció, ám egy kicsit hamarabb meg kellett szakítani, mert dugóba kerültünk. A buszvezető mindenkit leszállított, így gyalog folytattuk. Nem voltunk már messze az Akropolisztól. Fél óra múlva már be is léptünk az európai civilizáció és demokrácia ősi falai közé.

Nagyszerű látvány tárult elénk az athéni fellegvárból. Annak idején, amikor a történelemkönyveket lapoztam, reménykedtem, hogy egyszer majd személyesen is láthatom. Magunk mögött hagytuk a hatalmas márványból épített kaput, s máris ott magasodott a jól ismert Panhenón.

Mint ahogy a képen is látszik, rengeteg látogató volt. Szerencsénkre, mert így rólunk is készíthettek képet. Pallasz Athéné temploma épp renoválás alatt volt, de így is lenyűgöző látványt nyújtott a legismertebb ókori épület. Természetesen magát az épületet nem lehetett teljesen megközelíteni, a látogatók elől le volt zárva.

Kicsit szeles volt odafent az időjárás, össze kellett húzni a kabát cipzárját. Elhaladtunk a Panthenón mellett, s egy újabb kilátóponthoz érkeztünk. Picit várni kellett, amíg a tömeg helyet cserélt. Egyszer-egyszer magyar szót is hallhattunk, ugyanis rajtunk kívül más magyar futók is ekkorra tervezték a városnézést.

Dacolva a tériszonyommal, kicsit körülnéztünk Athén városán. A távolban előbukkant a holnapi végcélom helyszíne is, a Panathinaikó Stadion. Kevesebb, mint tizenkét óra múlva következett a rajt. A stadionig viszont még sok időm volt.

Volt még nagyjából fél óránk a zárásig, így lassan visszafele vettük az irányt. Következett a másik közismert ókori emlék, mégpedig az Erechteion, azaz a fellegvár kultusztemploma, a kariatidákkal, azaz az oszlopként alkalmazott nőalakokkal. A helyszínen épp fültanújuk voltunk, hogy ezek csak másolatok. Az eredeti alkotásokat biztonságban őrzik.

Kifele menet még egy utolsó pillantást vetettünk Pallasz Athéné templomára, majd kijutva a kőkapun, Heródes Atticus színházát kerestük fel. Útközben egy cicát is sikerült lencsevégre kapnunk. Máltához hasonlóan Athénban is sok macska van az utcákon.

A főbejárat előtt jártunk éppen, amikor egy kisebb katonai raj tartott felénk. Hirtelen megállt mindenki, ugyanis nekik is megálljt parancsolt a vezénylő parancsnokuk. Egy-két percig vigyázzban álltak, majd megindultak felénk a lépcsőn. Miután elhaladtak, mi is folytattuk utunkat a kijárat felé. Az egyik olajbogyófáról szedtem pár szem bogyót, hátha magról tudok nevelni egy kis csemetét.

Este hat óra körül járt, s lassan következett a vacsoraidő. Valami görög ételt szerettünk volna enni, s hozzá szintén valami helyi italt inni. Megszaporáztuk tehát a lépteinket, mert a gyomrunk is jelzett. Útközben újabb macsekkal találkoztunk.

Nem messze a metróvonaltól sikerült is találni egy kedvünkre való éttermet, teraszos résszel. Meg akartuk kóstolni, hogy milyen az igazi görög gyros, így amellett döntöttünk. Nem bántuk meg. A felszolgált bor viszont okozott egy kis derűt, amikor egy mini kancsóban kihozták. Szerencsére a sör normál adag volt.

Jól lakva, kissé fáradtan értünk vissza a szállásra. Az izgalmam a másnapi verseny miatt viszont egyre nagyobb volt. Lefekvés előtt még egyszer megnéztem, hogy a másnapi induláshoz hova és mikorra kell odaérkeznem. Ellenőriztem, hogy minden megvan, készen áll a rajtra.

Különleges futáshoz különleges futópóló is jár, nemde?! Elgondolásomat kedves barátom, Barbó valósította meg. Olyan pólót szerettem volna magamnak, ami egy kicsit szemlélteti az életemet, azt, hogy honnan indultam, mit érzek. Barbó ügyesen megoldotta, ugyanis fő motívumaként a kalotaszegi ismert mintákat álmodta újjá, egyéni stílusban. Mindezt a hagyományos piros-fekete színekkel, az én kedvenc színű pólómra. Középen pedig, a becenevem alatt, egy általam kigondolt szöveggel: 

With Transylvanian Heart, azaz erdélyi szívvel. Köszönöm még egyszer Barbó ezt a csodálatos ajándékot! Aki pedig hasonló, egyedi alkotást szeretne, bátran keresse Őt a BarbArt Design oldalát. Későre járt már, ideje volt nyugovóra térnem. Hajnalban korán kellett kelnem. Az izgalomtól alig jött álom a szememre, hevesen vert az erdélyi szívem ...

2022. december 04. (vasárnap) 17:47 (UTC+1) - Üllő

Annak idején, amikor a futásaim egyre jobban mentek, s túl voltam egy pár félmaratonon, bevállaltam két maratoni futást, egymást követő évben. Nagyobb távon is gondolkodtam, ám a gerincem jelzett, hogy nem olyan jó ötlet. Mint emlékeztek, szépen, lassan újra kezdtem, ám maradtam a félmaratonoknál. Időközben a Ligetkör Egyesület - akikkel egy időben sokat futottam - két tagja is lefutotta a maratont, Görögországban, mégpedig a történelmi helyszínen. Akkor úgy voltam vele hogy egyszer hátha nekem is megadatik még egy maraton, s ha szerencsém lesz, épp a görög lesz. Közben úgy alakult az életem, hogy a futás már nem volt része a mindennapjaimnak. Futni futottam, de nem annyira, hogy egy maratoni távot bevállaljak. Tavaly télen kezdtem el újra a futást intenzívebben, megtervezve a felkészülést, melynek része volt az idei négy félmaraton, négy különböző évszakban. Júliusban, miután túl voltam három futóeseményen, vettem a bátorságot és neveztem a görögországi klasszikus maratonra. November 13-ai időpontra volt az esemény tervezve, s addig volt még időm. Ahogy azonban közeledett, egyre inkább kezdtem izgulni. Mégiscsak hat éve volt, hogy utoljára ennyit futottam egyszerre. Nyár végén megvettük a repülőjegyeket is. Vasárnapra volt kiírva a maraton, az odautunkat péntekre, visszautunkat pedig hétfőre szerveztük, így adva volt egy kis idő arra, hogy szétnézzünk a görög fővárosban.

Elérkezett a várva várt nap, mi pedig izgatottan vágtunk neki a soron következő utunknak. Kézipoggyásszal repültünk, mégpedig a kedvenc hátizsákjainkkal. Köszönhetően a véletlenszerű kiosztásnak, ülőhelyünk ezúttal nem egymás mellé szólt. Közel kétórás út várt ránk, egy órás időeltolódással. 

Hamar eltelt az odafele út, melynek során ezúttal nem aludtam. Tudtam volna, de a mögöttem helyet foglaló utastársaim ezt nem tették lehetővé. Kissé zajosak voltak. Egyébként nem voltam egyedül a gépen futóként. Sokak lábán a futócipő árulkodott erről. Sötét volt már, mikor landolt a gépünk. Kiderítettük, hogy hogyan jutunk el a szállásunkra. Nem volt egyszerű, mivel Athén repülőtere elég messze volt a várostól. Hála az okos telefonnak, na meg a helyi közlekedési társaság segítségének, választásunk a metróra esett. Egy átszállással, röpke ötven perc alatt a szállásunknál voltunk.

Chilinek szuper kis szállást sikerült szereznie, a belvárosban. A zöld metróvonaltól nagyjából 100 méterre. Egy épület alagsorában került kialakításra öt kicsiny lakrész. Tényleg mini volt, de nekünk tökéletesen megfelelt. Megvolt benne minden, ami egy magunkfajta utazónak kell. Gyorsan ki is pakoltunk, mielőtt elindultunk volna keresni egy boltot.

A közelben találtunk egy általunk is jól ismert boltot, ahol beszereztünk pár hiányzó dolgot. A kézipoggyásszal történő utazás ugyanis eléggé behatárolt a tekintetben, hogy minden szükséges holmit magunkkal vigyünk. Vacsorára itt vettük meg az enni és innivalót. 

A fenti kép a szobánk falán volt kifüggesztve. Másnapra mi is terveztük a leghíresebb athéni helyszín felkeresését. Előtte azonban volt még egy kis kitérőnk. Át kellett venni a rajtcsomagot a versenyközpontban. Nem keltünk korán, igaz későn sem. Gyors kávé, s péksütemény után a zöld metróval mentünk el Pireusz kikötő részére. Vásároltunk egy 72 órás jegyet, amivel minden közlekedési eszközt használhattunk.

A metró végállomástól gyalog mentünk a versenyközpontig. Harminc perc körüli út volt, miközben szemügyre vehettük a várost. Ahogy közeledtünk a célunk felé, egyre több és több futó tűnt fel. A bejáratnál volt egy kisebb tömeg, de hamar bejutottunk. Odabent a csarnokban könnyen megtaláltuk a rajtszámom alapján az átvételi helyet.

Hátra volt még a futóverseny hivatalos futópólója, amit elég körülményes volt átvenni. A földszinten kígyózó pavilonsorok között kellett végigmennünk, majd fel az emeletre, hogy aztán átvehessük. Útközben itt-ott volt egy kis termékkóstoló, többek közt egy isteni finom olívaolaj, melyet egy családi manufaktúra készít.

Kiérve a központból, odaálltam én is egy fénykép erejéig a hivatalos visszaszámláló órához. Volt tehát még bő tizenkilenc óra hátra a nagy eseményig. Felfoghatatlan érzés volt ott állni, tudni azt, hogy hamarosan indul a rajt. Addig is izgultam, de akkor még jobban. Tudtam, hogy csodálatos élményben lesz részem, még ha fájni is fog.

2022. november 20. (vasárnap) 18:32 (UTC+1) - Üllő

Elérkezett tehát a várva várt pillanat, mégpedig az Alföldi Kéktúra befejezése. Hat évvel ezelőtt még Tónit kísérve tettem meg rajta az első lépéseket. Akkor ugye még nem voltam kész az Országos Kéktúrával. Adott volt a lehetőség, s éltem vele. Tónival akkor kéthetente tudtam túrázni. Ez idő alatt pont az elején, a közepén, s a végén sikerült megismernem a második legnagyobb Kéktúrát. Pont Szarvasnál ismertem meg Ricsit, akivel folytattam 2018 májusában Cigándtól. Még ugyanabban az évben ősszel tovább gyűjtöttem az alföldi kilométereket és a pecséteket. Onnantól kialakult egy őszi állandó túrázás, így amikor az időnk engedte, folytattuk a hiányzó részek bejárását. Idén tavasszal már csak pár kilométer maradt hátra, mégpedig a Rém és Baja közötti szakasz. 

Szintén szokássá vált már, hogy az indulást megelőző este Ricsi lejött hozzánk Üllőre. Másnap reggel vonattal mentünk be Budapestre, onnan busszal tovább Rémig, egy átszállással. Rémre leérve nem időztünk sokat, bementünk egy kisboltba, beszerezni pár hiányzó dolgot, feltöltöttük a vízkészletünket, majd megindultunk a Kéktúra útvonaláig. Mintegy másfél kilométer múlva elértük a Kéket, s Sükösd felé vettük az irányt.

A tavasszal otthagyott, minden apró résbe behatoló homoknak ezúttal nyoma sem volt. Az időjárásnak hála, könnyen tudtunk rajta lépkedni, ezúttal jobban is haladtunk. Következő bélyegzőhelyünk Ólom-hegynél volt. Mármint, ha a 172,4 méter magasságú helyet annak lehet nevezni.

Tartottunk egy ebédszünetet is, ugyanis rég volt már a reggeli. Faltunk pár falatot a jórészt szalonna, pörc, kolbász, hagyma, fokhagyma, kenyér összeállítású kínálatból, melyet egy instant kávéval zártunk. Ekkor már elmúlt délután egy óra, így jól is jött az energia, mert Sükösd utáni helyszínt kerestünk szállásnak.

Titkon bíztam benne, hogy találunk még az erdőkben gombát, mivel a túránk előtti hetekben rengetegen osztották meg a gombázó képeiket. Sajnos azonban egyetlen egyet sem találtunk, pedig jó lett volna egy kis őzlábgomba. Józsefteleknél egy szépen kialakított birtokot tekinthettünk meg. Kiváltképp a lovak tetszettek nagyon.

Sükösd településig nem volt már nagy távolság hátra. Mint említettem, utána szerettünk volna találni sátorozásra alkalmas helyet. Végül is majdnem minden helyen fel lehet állítani a sátrat, de szeretjük, ami kicsit védve van. Szerettük volna, ha nem vagyunk szem előtt. Másik szükséges szempont pedig a tűzifa volt. Nem volt tűzgyújtási tilalom, így nyugodtan tervezhettük az esti tábortüzet. Ez is hagyománnyá vált, amint az időjárás lehetővé tette.

Sükösdre érve, sajnos nem találtunk sem közkutat, sem nyitva lévő boltot, vagy vendéglátó helyiséget, ahol vehettünk volna vizet. Így kénytelenek voltunk továbbállni. Egészen a közeli Szent Anna-kápolnáig. Végül is annyi vizünk volt, hogy este főzzünk, s reggel egy kávét igyunk. Másfajta folyadék volt nálunk, de azt inkább csak kortyolgattuk.

Sükösdöt elhagyva, már feltűnt a horizonton a Szent Anna-kápolna. Nyílegyenes út vezetett odáig, jobbra, balra szántóföld. Megszaporáztuk hát a lépteinket, hogy minél előbb érjünk oda. Bő húsz perc múlva már kezdődhetett is a terepszemle.

A kicsiny kápolnát fás, bokros rész határolta, négyzet alakban. Ezen belül semmiféleképp nem akartunk tábort verni, így hát körbe jártunk. Az egyik részen, a szántóföld szélén meg is lett a mi helyünk. Lepakoltuk a hátizsákokat, s nekikezdtünk a tűzifa gyűjtésnek. Sietnünk kellett, mert kezdett sötétedni.

Összeszedtünk annyi száraz ágat, amennyit gondoltunk, hogy az esti tűzrakáshoz elég lesz. Amíg Ricsi elkezdte begyújtani, addig én felállítottam a sátrat. Amint a tűz már lobogott, átvettem annak táplálását, s Ricsi is nekikezdett az éjszakai szállásának. Hamarosan már mindketten élveztük a tűz melegét. Jó is volt, mert kezdett lehűlni a levegő. 

Vacsora után még sztorizgattunk egy kicsit a tűz mellett, aztán úgy kilenc körül elvonultunk a sátrainkba. Az időjárás előrejelzés 7-8 fokra jósolta az éjszakai minimum hőmérsékletet. Szerencsénkre esőt nem jeleztek. Nyugodt éjszakánk volt, a kutya sem járt arra. Épp hogy kezdett virradni, s mi már talpon voltunk. Ahogy ilyentájt szokás, sajnos ezúttal is nedvesen csomagoltuk el a sátrakat. Úgy voltunk vele, hogy este majd hamarabb felállítjuk őket, időt hagyva a száradásukra.

Indulás után még visszatekintettem a távolodó, ködbe burkolózó kápolnára, majd Ósükösd felé folytattuk. Nem volt annyira messze, ezért úgy terveztük, hogy ott reggelizünk. Egy darabig szántóföldek mellett vezetett az út, majd a Vajas-foki csatorna bal partja mellett folytatódott.

Az idő továbbra is ködös, párás volt. Sajnos a túraútvonal is, mivel a fűszálakról a harmat hamar a cipőnkbe jutott. Egyikőnk sem hozott bakancsot, sem nagyobb kamáslit, amivel a nadrágunk szárát védhettük volna, így maradt a későbbi zoknicsere lehetősége.

Ósükösd egy kicsiny település, inkább üdülőfalunak mondanám. Nincs közvetlenül a Kéken, pár méter kitérő kellett hozzá. A csatornán újra átkeltünk egy hídon, s már láttuk is az első házakat. Közülük az egyik volt a kulcsosház, ami egyben igazolópont is volt.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy a turistaházhoz értünk. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy milyen mértékű fejlesztést végeztek ahhoz, hogy szebbé, jobbá tegyék a túrázók életét. Ugyanakkor szomorú volt látni, hogy milyen könnyen vége lesz ennek a drága beruházásnak, ha nem gondoskodnak az állagmegóvásról. Nem csak építeni, fejleszteni kellene, hanem karban is kell azokat tartani. 

Ottjártunkkor zárva volt a kulcsosház, azonban szerencsére a vízvezeték még nem volt téliesítve, így fel tudtuk tölteni a kulacsainkat. Bekerültek a pecsétek is az igazolófüzetbe, nekem ezennel az utolsó, majd nekiálltunk a reggelinknek. Ehhez társaságot is kaptunk egy négylábú személyében.

Immár jóllakottan tértünk vissza a Kékre, s rövidesen már a Duna bal partján folytattuk a túrát. Anno a vízirendészetnél dolgozva, az első napon tudtam meg, hogy melyik a folyók jobb és bal partja. A folyásiránynak megfelelően állva kapjuk meg a választ.

Rátértünk hát a "kedvenc" terepünkre, mégpedig az aszfaltra. Ez az egyetlen dolog, ami az Alföldi Kéktúra során nem lett a szívünk csücske. Nem tesz jó sem a térdeknek, sem a lábbeliknek. Messze volt még Szekszárd, így várt még ránk egy kis aszfaltozás. Szerencsére azonban nem csak szilárd útburkolatú út volt még előttünk, s ezt az út mellett is megtudtuk.

Anno a Camino során sok négylevelű lóherét találtam, de a Kék mentén is akadt egy-egy. Szerencsére ezúttal sem volt másképpen. Folytattuk hát a végeláthatatlan gyaloglást a töltésen, végig a Duna mellett. A folyót az ártéri fás sáv miatt ritkán láttuk. Köztünk és a Duna között időnként feltűntek nagyobb üdülőrészek, kis fából épült hétvégi házakkal.

Mielőtt Bajára értünk volna, tartottunk egy-egy rövid pár perces pihenőt. Jó volt időnként megállni, vagy ahogy Ricsi tette, vízszintesbe helyezni magát.

Kora délután elértük Baját. Innentől nekem már megvolt a további szakasz, így elvileg célba értem. Ricsinek azonban hiányzott a Szekszárdig tartó rész. É is rég jártam már rajta, így folytattuk tovább. Előtte azonban tettünk egy kis kitérőt, az egyik nagyobb bevásárló központba. 

A Duna parti turistaközpontot, ahol hat éve Tóniékkal voltunk, ezúttal nem érintettük, egyenesen a Türr István-hídra mentünk. Ismét nosztalgiáztam egy kicsit, eszembe jutottak a hajós évek. A hídról letérve már ismerős volt a terep, de csak részben. Csak eltelt azóta hat év, minden részletre nem emlékeztem.

Késő délutánra járt, így lassan ismét sátorozó hely után kellett néznünk. Elhagyva a Dunafürdő-üdülőterepet, nem is sokat kellett keresgélünk. Egy kiépített táborhely volt, esőbeállóval, asztalokkal, padokkal, tűzrakó hellyel. Kívánhat ennél többet egy hátizsákos utazó?

Ahogy reggel terveztük, gyorsan fel is állítottuk a sátrakat, hogy egy kicsit száradjanak, amíg le nem fekszünk. Ezt követte csak a tűzgyújtás. Épp végeztünk vele, amikor begördült egy lakóautó. Ricsivel sokat beszélgettünk már róla, hogy milyen jó lehet egy ilyen négykerekűvel nekivágni a nagyvilágnak. Bár a mostani életünk ezt nem teszi lehetővé, de azért el szoktunk róla fantáziálni.

Kisvártatva megtudtuk, hogy a szomszédunk egy német srác volt. Kissé sorstársnak éreztem, ugyanis kiderült, hogy felmondott a munkahelyén, s belevágott élete nagy kalandjába. Saját maga átalakította az egyterű  kisteherautót, s célul tűzte ki a Balkánt, azon belül is Görögországot. Szerettünk volna többet is megtudni róla, de hamar bezárkózott. Ketten maradtunk tehát a tűz körül Ricsivel, de mi is kilenc körül tábort bontottunk. Másnap korán akartunk indulni.

Hajnalban keltünk tehát, még sötét volt, amikor összepakoltunk. A lakóautó nem mozdult, s lakója még pihent. Reggeli ezúttal is kimaradt. Későbbre, az egyik pihenőnél terveztük pótolni. Továbbra is párás, nedves volt minden. Szerencsére azonban ezúttal nem volt aszfalt. Jót is tett a talpunknak egy kis pihentető terep. A testünk is lassan megszokta a hátizsákot.

Legutóbb, mikor itt jártam, Tóniékkal egy kisvasút megállóra emlékeztem, ahonnan a vonattal mentünk a Keselyűs csárdáig. A Kéktúra útvonala változott azóta, így most ezt a helyet nem érintettük. A vasút mentén tartottunk egy reggeliző időnyi pihenőt, majd újra következett az aszfaltozott gáton való gyaloglás.

A gát ezúttal rövid volt, jobbra letértünk róla, keresztezve a kisvasutat. Épp jókor, mert pont akkor érkezett oda az egyik mozdony a vagonnal. A közeli pihenőnél szemügyre vehettük az egyik régi halász eszközt, azaz a vejszét.

Újabb pihenő következett, ugyanis kezdett jelezni a lábam, vállam, hogy ideje szünetet tartani. Ismét szerencsénk volt, ugyanis ezúttal a gőzmozdony által vontatott szerelvény jött az utasaival. 

Elhagyva a vasutat, s az erdőt, újra a töltésen találtuk magunkat. A térkép szerint több kilométer hosszú aszfalt várt ránk. Időközben a ködös, párás időt felváltotta a napsütés. Találkoztunk szemközti irányból érkező túrázóval, de rengetegen jöttek kerékpárral is.

Időnként tartva egy rövidebb pihenőt, késő délutánra csak odaértünk a Keselyűsi csárdához. Itt is hasonló élményben volt részem, mint az ósükösdi turista háznál, habár itt nem volt annyira lehangoló a helyzet. Tóniékkal annak idején itt éjszakáztunk, de mostanra már látszottak rajta az idő vasfogai. 

Ricsi pecsételt, s szerzett vizet, ezután tovább indultunk még egy kicsit. Nem akartunk sokat hagyni másnapra, a befejező szakaszra. A Borrévi gátőrház közeli részt néztük ki magunknak éjszakai megállónak. Újabb gát jött, de ezúttal füves résszel. Erre emlékeztem. Siettünk, mert már kezdett sötétedni. Nem akartunk fejlámpával keresni tűzre valót.

Letérve a gátról, a közeli erdőben vertünk tábort. Ezúttal nehezebb volt a tűzgyújtás, ugyanis alig volt száraz fa, de Ricsi megoldotta. Nem ma kezdte. Jöhetett a két fogásos vacsora, ázsiai száraztésztás, fűszeres leves, majd egy újabb tészta étel. Ismét kilenc múlt, mire a sátorba értünk.

Reggel újabb ködös időre ébredtünk. A vicc az egészben, hogy végig jó időt jósoltak, napsütéssel. Amióta azonban elindultunk, többnyire ilyen időnk volt. Igaz, lehetett volna rosszabb is. Kereszteztük az M6-os autópályát a Sió csatorna mentén, majd balra kanyarodva a végállomásunk, Szekszárd felé vettük az irányt. Újabb kellemetlen időjárási meglepetésként feltámadt a szél. Így értük el a jelenlegi túrabotom születési helyszínét. Annak idején itt vágtam a bambusznád botom. Ezúttal Ricsi is kedvet kapott.

Már csak bő fél óra volt hátra az Alföldi Kékből, s feltűnt a jól ismert vonatállomás. Ricsi nyomott egy utolsót az igazolófüzetébe, s betájoltuk a közeli buszmegállót. Szerettünk volna zárásképpen, jutalmul egy jó nagy hamburgert enni, sült krumplival, de munkaszüneti nap lévén, erre nem volt lehetőségünk.

Rövidesen jött is a buszunk, mi meg felszállva rá kicsit pihentünk Budapestig. Véget ért tehát az Alföldi Kéktúra. Több mint 871 kilométer. Magyarország második leghosszabb túraútvonala. A Kékkör része. Sátoraljaújhelytől Szekszárdig. Megannyi tájegységen keresztül.

Más-más időjárási körülmények között, egy-két alkalommal szálláson, de legtöbbször sátorral. Hevítő, tikkasztó júliusban, s ködös, esős, párás novemberben. Füves, máskor aszfaltozott gátakon, erdőkön, mezőkön, többnyire homokos talajon. Végeláthatatlan, soha el nem érő érzetet adó láthatárral. 

39 napig tartott tehát az Alföldi Kék bejárása, mely egy irányban, többszöri megszakítással, váltott sorrendben történt. Sátorral, függőággyal. Kezdetben bakancsban, később túracipőkben. Megannyi szép emlék és egy nagyon jó baráttal való megismerkedés. Köszönök mindent Alföld! Egy álmom ismét teljesült.

Most pedig következzék egy újabb álmomról szóló beszámolás. Jobban mondva kettőről, mert ezúttal két legyet ütöttem egy csapásra.  Mert álmaim továbbra is vannak ...

2022. november 06. (vasárnap) 22:17 (UTC+1) - Üllő

Elérkezett az idei évre betervezett negyedik félmaratoni futóverseny. Az eddigiek közül a kedvencem. Utoljára 2016-ban vettem rajta részt. Tetszik, mert Budapest Duna melletti részein vezet. Igaz, ebben nagyjából egyezik a tavaszi Vivicittával, de valahogy mégis más. Lehet azért, mert erre többen neveznek. Azért is közel áll a szívemhez, hogy annak idején ez volt az első hivatalos futásom, igaz, akkor még váltóban.

Jó koránra volt téve a kezdés időpontja. Nem is emlékszem, hogy valaha volt ilyen korai rajt. Reggel nyolc órakor. Időben is érkeztem, felvettem a rajtcsomagot, átöltöztem, majd leadtam a táskámat. Maradt egy jó háromnegyed órám a kezdésig. Kihasználtam az időt, s faltam pár falatot. A versenyközpont a Petőfi-híd és a Rákóczi-híd közötti részen volt, az egyetemi városrészen. Ahogy közeledett az esemény kezdetének időpontja, egyre többen és többen lettek.

Elfoglaltam a helyem a 4-es szektorban. Ezúttal is több részletben indítottak minket. Én a másodikba fértem be. A választott futómezem ezúttal is az Ökomenikus Segélyszervezeté volt. Egyik önkéntesük, Kiss Gergely olimpiai bajnok vízilabdázó ott is volt a rajtvonal tribünjén. Elindultunk tehát, rögtön visszakanyarodva a rakpartra. A második kilométernél rögtön ott volt Dj Dominique, azaz Várkonyi Attila. Meglepett, mert általában a táv vége felé szokott gondoskodni a jó hangulatról, aztán rájöttem, hogy ugyanott  jövünk majd vissza. 

Kiváló időjárás volt, nem volt sem túl meleg, sem túl hideg. Minden adott volt egy jó kis futáshoz. A frissítőpontok épp kellő távolságra helyezkedtek el ahhoz, hogy időben hozzájussak a szükséges energiához. A Kékes Csúcsfutáskor tapasztaltaknak ezúttal nyoma sem volt, igaz, most sík volt a terep, de többet is készültem a versenyre. A táv vége felé kezdtem csak kicsit érezni a térdeimet. Mikor a 19-ik kilométer után ráfordultam a Szabadság-hídra, éreztem, hogy meglesz. Az előző és a következő kép ezúttal is a BSI jóvoltából került megörökítésre.

Áthaladva a célban, ezúttal kicsit tovább kellett menni, kanyarogva, mire az úgynevezett befutó csomagot megkaptuk. Átvettem a táskámat is, mert kellett a pulóver, le voltam izzadva. Kicsit szusszantam, aztán kézhez vettem az idei négy teljesített félmaraton után járó félmaraton mánia érmet is. Ez volt a második félmaraton mánia érmem, több nem lesz tervezve.

Meglett tehát a negyedik idei nagyobb távú versenyem, amit tavaly decemberben felkészülésnek elterveztem. Mellettük természetesen folyamatosan készültem rövidebb, hosszabb távokkal, amiket otthon, Üllőn futottam. Már csak egy utolsó nagy falat maradt. Előtte azonban ideje volt újra túracipőt is húzni, ugyanis várt rám az Alföldi Kéktúra befejezése ...

2022. október 25. (kedd) 22:41 (UTC+1) - Üllő

Három év kihagyás után újra ott álltam a kedvenc futóversenyem előtt. Az utolsót 2019-ben úgy zártam, hogy ha tudom, minden évben teljesíteni fogom. A rá következő évben ugye jött a világjárványnak nevezett őrület, ami miatt a késő tavaszi esemény időpontja áttevődött őszre. Abban az évben azonban nem igazán a futóversenyekről szólt az életem. Tavaly sem annyira, bár már többet edzettem. A tavalyi esemény időpontjában volt az évfolyamtalálkozóm Miskolcon, így megint kimaradt a Kékes Csúcsfutás. Idén viszont már január óta készültem, futottam. Túl voltam három félmaratonon, s úgy gondoltam, jöhet hozzá a Kékes is. Máltáról visszatérve azonban valamit összeszedhettem, mert kissé kapart a torkom, s a közérzetem sem a legjobb volt. A futás sem úgy ment, mint ahogy elterveztem. Közeledett azonban az esemény időpontja, így hát gondoltam, valahogy csak felérek.

Az idei Kékes különösen fontos volt nekem, mert elkísért Chili és Emma, valamint Chili édesanyja Andrea, élettársa Zoli, valamint a szüleim. Mindannyian együtt vártak engem Mátraházán, így nem okozhattam nekik csalódást, nem igaz?! Döcögősen indult a megérkezésünk a helyszínre, mivel Gyöngyöstől lépésben araszoltunk, annyira nagy volt a forgalom. A rajtcsomagom Kati vette föl, akivel Mátrafüreden találkoztam. A rajt előtt összefutottunk Angival, Beával és Alízzal. Mindhárman Domoszlón élnek, így nekik is hazai pálya volt.

Idén a szervezők újítottak, ugyanis terepfutással is lehetett teljesíteni a távot. Először a terepfutókat indították, majd következtünk mi, az aszfalton, a már jól ismert szakaszon. A rajt után rövid időn belül szem elől tévesztettem Katit és a többieket. Éreztem, hogy nem szabad erős tempót diktálnom. Az első kilométer után az érzésem erősödött, sőt, még lassabb lettem. Alig vártam, hogy elérjem a sástói első frissítőpontot. Ezúttal Balázs nem biztosította a helyszínt, mint a korábbi években.

Ittam, ettem pár falat banánkarikát, s folytattam a futást. Rettentő meleg volt, izzadtam is rendesen. A tempóm továbbra is lassú volt, de a kezdeti holtponton szerencsére átlendültem. Most is egy cél lebegett a szemem előtt, mégpedig beérni. Addig azonban volt még pár kilométer. A második frissítőponton több folyadékot ittam. Következett a kedvenc szakaszom, ahol pár métert lejt lefele az út. Majd elértem Mátraházára, ahol a család szurkolása óriási doppingként hatott. Kellett is, mert ezután jött még csak a java. A harmadik frissítő után hirtelen emelkedő, szerpentinek, még lassúbb tempó. Mielőtt elértem volna a sípályát, Alíz utolért. Meglepődtem, mert azt hittem előttem volt. Egymást támogatva tettük meg az utolsó métereket. 

A célvonalon áthaladva megláttam Angit és Beát, majd később Katit. Gratuláltunk egymásnak, majd beálltam a sorba, a szokásos csúcsfotóra. Közben kifújtam magam, ettem, ittam a célban átadott befutócsomagból. Hát nem adta magát könnyen az idei Kékes Csúcsfutás, de végül csak sikerült. A verseny előtti hetekben történt gyengélkedésem ellenére. 

Ahogy vártam a soromra, lőttem egy szintén szokásos képet a torony előtt. Egy-egy ismerős arcot felfedeztem a teljesítők között. Ott volt Krisz, a néhai Ligetkörből. Köles Pisti Domoszlóról, akinek ez volt az első versenye, habár évek óta fut. Ahogy láttam, lesz folytatás neki is.

A csúcsfotó után a parkoló felé vettem az irányt, mert várt rám Chili és Emma. Feljöttek értem Mátraházáról, s indultunk is tovább Domoszlóra. A szüleim már vártak minket egy finom ebéddel. Andrea és Zoli is csatlakozott. Másnap hazafele menet újra megpillantottam Kékes tornyát, amint méltóságteljesen emelkedett a hegyek fölé.

Meglett tehát a hatodik csúcsfutás. Ez volt eddig a legnehezebb, de megérte. Egy kicsit közelebb kerültem a bűvös tizenötös számhoz, azaz a jubileumi csúcsfutók klubjához. Remélem ezentúl semmi nem jön közbe és évente részt tudok venni.

Köszönöm még egyszer Chilinek, Emmának, Andreának, Zolinak, Édesanyámnak és Édesapámnak a helyszíni szurkolást. Óriási erőt adtatok azzal, hogy ott voltatok. Jövőre ismétlés. Addig viszont még van egy kis futni való. Következzen hát a 37. Wizz Air félmaraton ...

2022. október 09. (vasárnap) 19:14 (UTC+1) - Üllő

Utolsó napunkhoz érkeztünk az idei nyaralásunkon. Késő délután indult a gépünk, így maradt még egy kis időnk. Úgy döntöttünk, hogy még egy strandot keresünk fel, mégpedig a közeli Sensit. Móniék javasolták, sőt velünk is tartottak. Reggeli gyors elkészülés után indultunk is. Zoli előrement a strand eszközökkel, mi meg gyalog követtük. Tíz perc sétára volt csak.

Egész héten szerettem volna lencsevégre kapni az egyik kedvenc növényemet, a kaktuszt. Sok helyen ültették a kerítések mentén, telekhatároknál. Sajnos azonban legtöbbször buszról, vagy autóból láttam, így nem sikerült jó képet csinálnom. Most azonban összejött. Szóval kicsit lemaradtam a kaktuszt csodálva, így siettem, hogy utolérjem a csapatot. Közben csodálatos panorámaként terült elém a Sensi.

Szépen kiépített partszakasz volt. Az út és a parti sétány között parkosított terület, játszótérrel, padokkal. A parton figyelőszolgálat, tájékoztató táblák, mozgássérülteknek akadálymentesített lejárat. A távolban pedig feltűnt a part névadója, a Sensi vendéglátóhely, ahol a reggelinket terveztük elfogyasztani.

Utolsó máltai étkezésünkkor is jól választottunk. Tonhalas szendvicset, házi készítésű pitában, valamint a mi lecsónkhoz hasonlító ételt, pirítóssal. Hozzá a helyiek körében népszerű kinnie nevű üdítőitalt és narancslevet. Előbbi íze hasonló volt a szlovák kofolához. Hát nem igazán lett a kedvenc italunk.

Reggeli után jöhetett a pancsolás. Homokos partszakasz volt, s viszonylag kevesen is voltunk. Kiélveztük az utolsó máltai óráinkat. Időnként megszakítottuk egy kis napozással, habár a bőrünk jelezte, hogy szerinte túlzásba vittük. Közbeiktattam egy kis sétát is a parton. Megtudtam a kódlobogók szín szerinti jelentését. Melyiket milyen időjárási körülmények között használják.

Bármennyire szerettük is volna, lassan-lassan eljött a búcsú ideje. Csobbantunk még egy utolsót, majd elindultunk vissza Móniékkal. A távoli horizontot vizsgálva felfedeztem egy fehér vitorlát. Nem lenne rossz egyszer egy vitorláson elhajózni. Anno majdnem sikerült. Ha eljön az ideje, újra megpróbálom, de most már nem egyedül.

Várt még ránk egy bepakolás. Aztán következett egy indulás előtti kávé, majd a búcsú Mónitól és Nóritól. Zoli kivitt minket a repülőtérre, s Dani is velünk tartott. Hála Zolinak, hamar ki is értünk. Szükségünk is volt erre, mert valami hiba folytán az online utasfelvétel nem sikerült. Szerencsére készült egy képernyőfotó, amit megmutatva a helyszínen el lehetett végezni. 

Mivel az alap kategóriájú jegyünk csak véletlenszerű ülőhely kiosztás tett lehetővé, kevés volt az esély arra, hogy mindhárman egymás mellé kerüljünk. Így is lett, de azért Chilinek és Emmának szerencséje volt. A gép majdnem tele lett, mindenhonnan a nyaralások élményeit hallottuk. Mellettem egy fiatalabb pár foglalt helyet. Felszálláskor mindketten videóztak, elfoglalva az ablak szűk nyílását. Ahogy a gépünk emelkedett, türelmesen vártam, hogy én is sorra kerüljek. Sajnos azonban útitársaim nem vették a lapot, így kénytelen voltam megkérni őket, hogy hadd készíthessek én is egy fotót Málta szigeteiről. Olyat sajnos nem sikerült már, amin mindhárom nagyobb sziget látszik. 

Az úton sikerült kicsit szundítanom. A  hazafele tartó út pár perccel rövidebb volt. Landolást követően ezúttal taps köszöntötte a kapitányt. Hamar megtörtént a gépelhagyás, s pár perc múlva a feladott poggyász is a kezünkbe volt. Késő este volt, sokat kellett volna várni a vonatra, emiatt a taxit választottuk, hogy időben hazaérjünk. Nagyon vártuk ezt az utazást mindhárman, s örültünk, hogy minden úgy alakult, ahogy elterveztük. Óriási köszönet még egyszer Móninak és Zolinak, akiknek hála, kicsit bepillantást nyerhettünk a máltai mindennapokba úgy, ahogy egy átlagos nyaralás során nem lehetett volna. Azóta majdnem másfél hónap eltelt, s szépen, lassan visszaszoktunk a mindennapokba. Nekem előkerültek a futócipők újra, hisz következett a Kékes Csúcsfutás, de ez már egy másik történet ...

2022. szeptember 20. (kedd) 01:25 (UTC+1) - Budapest

Utolsó előtti napunkra hagytuk Comino szigetét. Történt ugye, hogy hétközben módosítottuk a menetrendünket, s a Popeye falu után nem Cominora mentünk, hanem Valettára. Elérkezett tehát, hogy a népszerű máltai kis szigetet mi is meglátogassuk. Ismét korán keltünk, s kilenc óra tájékán már a buszmegállóban voltunk.

Ezúttal is két buszt néztünk ki magunknak, nagyjából arra mentünk, mint legutóbb. Menet közben próbáltam pár képet készíteni a látottakról, de ez nem mindig sikerült. Meg akartam örökíteni a körforgalmak szigeteit, ugyanis tetszettek az ott elültetett pálmák. Magam is nevelek otthon egy fagytűrő kínai legyezőpálmát, meg egy szintén fagytűrő banánfát, emlékeztetve az utazásaimra.

Azért ezúttal is hoztuk a formánkat. Át kellett szállnunk egy másik járatra, de nem figyeltem, hogy melyik buszmegállóból indul. Néztem a járat számát, jött a busz, mi meg felszálltunk. A buszjárat száma stimmelt, a bökkenő az volt, hogy mielőtt ment volna arra, amerre szerettük volna, tett még egy kitérőt. Bő háromnegyed óra múlva tehát megint ott voltunk, ahol előtte felszálltunk, így megint sikerült összehozni majd egy órás kiesést.

Útközben több kikötő mellett vezetett az utunk. Szeretem nézni a horgonyon álló kisebb, nagyobb hajókat. Ki tudja, egyszer majd a miénk is köztük lesz. Ahogy közeledtünk a célunk felé, több helyen is láttuk a máltai gazdálkodást. Az egyes földterületeket kőfalakkal választották el egymástól. 

Az érkezést követően azonnal megtaláltuk a hajós társaság kis bódéját. Sietni kellett, mert a kisgéphajó indulni készült. Megkaptuk a karszalagot, lefoglaltuk a visszautat, s a móló felé vettük az irányt. Jópofa volt a kapitány, röviden ismertette az előttünk álló kb. negyed órás utat.

Rég volt már, hogy hasítottam a hullámok hátán. Annak idején ugye munkámból kifolyólag mindennapos volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a része nem hiányzik. Valami azonban azt súgja, hogy a jövőben lesz még benne részem. Nem ott, nem úgy, de lesz.

A hajóvezetőnk profi volt, odatette magát rendesen. Nem egy átlagos hajóút volt. Szólt a zene, a hajó pedig jobbra, balra kanyarogva haladt Comino szigete felé. Lassan feltűntek a kicsiny sziget partjánál veszteglő hajók. A tengervíz kezdett tisztulni, s mire megközelítettük a kikötőt, kristálytiszta türkizkék színű lett.

Miközben vártunk a sorunkra, hogy a hajónk kiálljon a kikötőpontonhoz, a kapitány ismertette, hogy miként tudunk visszamenni. Mikor fog ránk várni, előtte mikor menjünk le a kikötőbe. Az utolsó előtti járattal terveztünk visszamenni, ami délután öt órakor volt. Addig volt nagyjából négy óránk.

Comino szigetén nem volt lakott terület kialakítva, csak egy ideiglenesen bezárt hotel volt, strand, pár büfé, mosdóhelyiség. Kissé zsúfolt volt, de bevállaltuk. Ennyire gyönyörű tiszta vizet kevés helyen lát az ember. Érkezésünket követően jöhetett a természetes "pohárba" felszolgált koktél. Kérdezte a pultos srác, hogy honnan jöttünk. Jó választ adhattunk, mert utána mondta, hogy mielőtt elhagyjuk majd a szigetet, látogassuk meg újra, kedvezményt kapunk.

A koktélok után az irányt a strand felé vettük. A holminkat a parton, a kőfal tövében hagytuk. A víz kellemes hőmérsékletű volt, ám a nap kegyetlenül égetett. Éreztük, hogy ezt még meg fogjuk emlegetni. Ahhoz képest, hogy mennyien voltak, a strand részen kényelmesen el lehetett férni. Egyáltalán nem volt tömegnyomor. Tartottunk egy ebédszünetet, mely elég sajátságosra sikeredett. Voltak ugyanis a büfék, melyek egy-egy teherautóból lettek kialakítva, ám a büfékhez nem tartoztak asztalok, székek. Megkaptuk a rendelést, s kerestünk magunknak egy alkalmas árnyékos helyet, ahol megehettük az ebédünket. Ahogy a helyiek mondják, mela!

Ebéd után még visszamentünk egy kicsit a vízbe, kihasználtuk a hátralevő időt. Hagytunk annyit hátra, hogy le tudjunk zuhanyozni, meg tudjunk száradni. A zuhanyzó és környéke egy kissé nomád körülménynek számított, de láttam már sokkal rosszabbat. 

Lassan eljött a visszaindulás ideje. Odamentünk a megbeszélt időben a kikötőbe, de egy kicsit késett a mi kapitányunk. Hiába, ez a mediterrán életérzés. Errefelé nem kapkodják el a dolgokat. Szóval megérkezett a hajónk, beszálltunk, s megindultunk visszafelé.

A visszafele út egy kicsit érdekesebb volt. Útba ejtettük ugyanis a környéken lévő sziklás, barlangos részeket. Több kisgéphajó is volt rajtunk kívül, s nagyon ügyesen manővereztek a hajóvezetők. A zene szólt, a sziklákról időnként visszhangzott, s az utasok élvezték.

Időnként annyira közel mentünk a sziklafalhoz, hogy meg is tudtuk érinteni azt. Ilyenkor egy-két percre le is állította a hajóvezető a motort. A nap már veszített az erejéből, s a szél is kezdett feltámadni. Volt még egy kis szlalomozás a kicsiny öblök közt, majd Málta szigete felé vettük az irányt.

Kikötés után nem sokkal jött is a buszunk, ami Valetta határáig jött. Útközben egyeztettünk Zolival, aki elugrott értünk, így hamarabb visszaértünk hozzájuk. Maradt még egy kis időnk az élménybeszámolóra, mielőtt fáradtan ágynak dőltünk.