2023. augusztus 06. (vasárnap) 13:08 (UTC+1) - Üllő

Hát nem most volt, hogy Chilivel Szálkán abbahagytuk a Kéket. Egész pontosan három évvel ezelőtt. Akkor is a pünkösdi hosszú hétvégét választottuk a túránkra. Így volt ez most is. Eredetileg úgy terveztük, hogy az autónkban alszunk, egy felfújható matracon, amit a hátsó ülések helyére beteszünk. Sajnos azonban a gépkocsi kialakítása nem tette ezt lehetővé, így maradt a "B" terv, azaz a sátor. Mindenképp úgy akartuk, hogy legyen egy központi bázispont, ahol leparkolunk az autóval, majd eljutunk Szálkára, a kiindulási ponthoz. Onnan, napi távként pedig elgyalogolni a kocsihoz.

A bázispontot Mórágyon néztük ki. Az M-6-os autópályán hamar lejutottunk Szekszárdra, onnan pedig harmadrendű utakon Mórágyra. A település szélén kerestünk egy alkalmas szálláshelyet, amit egy közösségi tér mellett meg is találtunk. Volt ott parkoló, színpad, füves terület, megfelelő közvilágítás. Leparkoltunk, kivettük a túrafelszerelésünket, s megkerestük az első vendéglátó helységet, feltölteni a készleteinket. Először azonban jöhetett az elmaradhatatlan indító korty.

Mórágy központjában kellemes meglepetés fogadott minket, ami a helyi buszmegállót illeti. Sok helyt megfordultam már az országban, de ehhez hasonlót eddig még nem tapasztaltam. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy nincs még veszve minden. Ezek a pozitív tapasztalatok adnak erőt.

Mórágyról Szálkára autóbusszal kissé körülményes lett volna eljutni, ezért úgy döntöttünk, hogy új dologgal próbálkozunk, mégpedig az autóstoppal. Idehaza nem igen próbáltam korábban, legutóbb 2018-ban, a Dalmát tengerparton, Horvátországban. Akkor összességében pozitív tapasztalatom volt, bíztam benne, hogy most is jól alakulnak majd a dolgok. Előtte jöhetett egy kis frissítő, ami a nagy meleg miatt igazán jól esett.

Szóval elkezdtük a stoppolást, s közben megindultunk a falu főutcáján, hogy addig is haladjunk, amíg fel nem vesznek minket. Egy-egy autóval találkoztunk, de azok csak a település határain belül közlekedtek. Mintegy háromnegyed óra alatt elértük a csatlakozó műutat, ahol folytattuk a stoppolást. Ezúttal szerencsénk lett, mert egy autós megállt. 

Egy fiatal srác vett fel minket, aki nem Szálkára tartott, de a kedvünkért tett egy pár perces-kilométeres kitérőt. Ezért mi rendkívül hálásak voltunk. Az alatt a pár perces utunk alatt betekintést nyertünk a környék kisebb-nagyobb problémáira, ami a lakosság munkalehetőségeit illeti. Csodaszép, dombok között megbújó falvak lakossága  lassan elnéptelenedik, mert helyben nagyon kevés a lehetőség, a közeli városokban pedig nagyobb munkahelyek szűnnek meg. Mindez kicsit elszomorító, hisz oly sok lehetőség lenne. Szerencsére alkalmi segítőnk bizakodó volt. Szálkára érve megköszöntük a segítségét, s megkerestük a bélyegzőt.

Szomorúan vettük tudomásul, hogy a pecsételőhelynek otthont adó szállás, étterem, ahol három éve voltunk, idén bezárt. Kár érte, mert jó kis hely volt. Nekivágtunk hát az előttünk álló, kb. kilenc kilométeres távnak. Utunk első része a szálkai víztározó mellett vezetett, ahol sok horgász is hódolt kedvenc hobbijának.

Épphogy elkanyarodtunk a víztározó mellől, amikor Chili túracipője megadta magát. Ekkor még csak elkezdett leválni a talprésze, ugyanis ragasztás elvált. Emiatt egy kicsit lassítottunk a tempón, hogy minél tovább el tudjunk jutni. Tartalék túracipő volt az autóban, csak odáig el kellett érjünk.

Szerencsére Chili jókedvét nem szegte az eset, vidáman lépdelt tovább. Szegénynek kicsit kényelmetlen volt, hogy a cipőtalpa kezdett önálló életet élni, de a túrabotok is segítettek. Vidámságnak pedig, hála az út széli "dekorációnak", nem voltunk híján. 

A nap is hevesen sütött ekkor már, időnként kellett egy kis pihenőidőt tartanunk. Változatos terepen haladtunk, erdőirtásokon, később gyümölcsösökön keresztül. Az út legtöbb helyen, mindkét oldalon vadhálóval volt elkerítve. 

Ekkor szegény Chili már egyre nehezebben lépdelt. Egyik pillanatban a talprész orr része teljesen elvált. Rögtönzött, ideiglenes megoldásként azonnal rögzítettem a fejlámpám pántjával. A hátralévő kilométereket így kibírta.

Nem voltunk már messze Mórágytól. Érintettük még Kismórágy települését, majd bő háromnegyed óra múlva beérkeztünk a napi távunk végére, Mórágyra.

A településre egy dombról ereszkedtünk le, présházak, pincék mentén. Szeretek falvakat ily módon megismerni, hogy a település széléről közelítem meg a kicsiny utcákon a központot. Ilyenkor tüzetesen szemügyre tudom venni az épületeket, kerteket.

Visszaérkeztünk a kiindulási pontunkhoz, pecsételtünk a vendéglátóhelyen ahol jöhetett a jutalom ital. Ezt követően elsétáltunk az autónkhoz, s megkezdődött a táborbontás. Előkerültek a kemping székek, asztal, sátor, s szépen berendezkedtünk. Ez idő alatt senki nem érdeklődött afelől, hogy mit keresünk ott. Hamarosan jöhetett a vacsora, meg egy kis esti chillezés a színpad közelében. Aztán lassan nyugovóra tértünk.

Nem terveztünk korán ébredni, mert a folytatást sem terveztem nagyobb távra. Megébredtünk, reggeliztünk, majd összepakoltunk. A készülődés közben egy pár érkezett motorral a parkolóba, ami egy-két érdekes percet okozott. Épp átöltözés közben voltunk, a nem messze lévő melléképületnél, de a jelzésem ellenére nem igazán akarták ezt tudomásul venni. Nagy nehezen megértették, hogy egy picit várniuk kell. 

Cuccainkat bepakoltuk tehát az autóba, s megindultunk tovább a Kéken Bátaapáti felé. Rögtön egy nagyobb emelkedő következett, de hála az új cipőknek, Chili már könnyebben tette meg a lépéseit. Kissé párás, fülledt volt a levegő.

Ezúttal is többnyire elkerített területen haladtunk. Az erdőgazdálkodás miatt vannak lekerítve a fiatalabb fásítások. A túraút viszonylag járható volt, ezúttal nem volt gond a magas aljnövényzettel. Igaz, ekkor még a nyár elején jártunk.

A Henrik - forrásnál tartottunk egy rövid pihenőt. Frissítettük az ivóvíz készleteinket is. Szépen karbantartott forrás volt, finom, hűvös forrásvízzel. A pihenő után, újult erővel folytattuk a túrát, s nagyjából fél óra elteltével már feltűntek Bátaapáti házainak teteje.

Bátaapátira beérve, újabb pihenőhely kínálkozott. Maga a Kéktúra útvonala itt elkanyarodik, nem megy be a faluba. A bélyegzőhely viszont bent volt a központban. Amúgy is itt terveztük a túra végpontját, így egy rövid pihenő után megindultunk a bélyegzőhely felé.

Szép kis település tárult ezúttal is a szemeink elé. Ezúttal különösen. Valószínűleg ehhez hozzájárulhatott az is, hogy itt található Magyarország rádióaktív hulladéklerakója. Mármint lent a mélyben, a föld alatt. Az Állam bérli a területet a községtől, így cserébe jelentős támogatás ékezik.

Megérkeztünk a bélyegzőponthoz, belekerültek a pecsétek az igazolófüzetekbe, majd megnéztük a busz menetrendet. Épp egy negyedórával késtük le az utolsó járatot, ami visszavitt volna minket Mórágyra. Így maradt ismét a stoppolás. Megindultunk kifelé a faluból, s közben feltartottuk a hüvelykujjunkat.

Ezúttal alig tettünk meg pár lépést, s már meg is állt mellettünk egy német rendszámú autó. Hamarosan kiderült, hogy Németországban élő helybéliek, akik rokonlátogatáson voltak. Ők sem pont Mórágyra tartottak, de tettek egy kitérőt, hiába próbáltuk nekik mondani, hogy nekünk elég a közeli út. Nem tágítottak, így pár perc múlva már újra Mórágyon voltunk. Megköszöntük a segítőinknek a hozzánk való jóságukat. Félóra múlva már mi is az autónkban ültünk, s útban voltunk Üllő felé. Tettünk egy kitérőt Szekszárdra, enni egy jutalom hamburgert. Pótolni kellett az elvesztegetett kalóriákat.

Ez volt tehát a második alkalmunk a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonalán. A teljes 541,5 kilométerből eddig teljesítettünk 40 kilométert. Hamarosan visszatérünk, reméljük ezúttal nem kell három évet várnunk rá ...

2020. június 09. (kedd) 19:09 (UTC+1) - Budapest

"Bármilyen hosszú is egy természetfilm, bármilyen szép is egy kép, bármilyen csodás is egy-egy leírás, nem hihetjük azt, hogy ez pótolja a személyes élményt. Márpedig ezek a helyek bárki számára könnyen elérhetők, felkeresésük, felfedezésük - kinek-kinek a maga számára - jószerivel csak elhatározás kérdése."      Rockenbauer Pál

Ezúttal a fenti idézet szerzőjéről elnevezett túraútvonalra kalauzollak titeket, kedves olvasóim. Nemrég ugyanis elkezdtük Chilivel a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát. Az Írott-kőtől Szekszárdig kanyargó, mintegy 540 kilométer hosszú túraútvonal az 1160 kilométer hosszú Országos Kéktúrával, és a 845 kilométeres Alföldi Kéktúrával együtt alkotja a több mint 2500 kilométer hosszú Országos Kékkört. Esetemben az Országos Kéktúra teljes szakasza, az Alföldi-Kéktúrának pedig 75%-a már teljesítve, így lassan ideje volt elkezdeni a következő Kéktúrát.

Két fajta igazolófüzettel vágtunk neki a túrának. Nekem még megvolt a régebbi példány, amit még 2016-ban kaptam, Tóni kísérése során. Chilinek viszont beszereztem egy újat, melyet lapozva elmondhatom, hogy nagyszerű változtatások születtek. Elviekben a többi Kéktúra füzet is újjászületett, de azokat nem fogom már beszerezni. Van aki többször is újrajárja a Kéktúrát, főleg amióta újfajta pecsétek vannak, ám én teljes egészében nem tervezem ismét végigjárni. Kisebb szakaszok biztosan lesznek, de egészben nem. Inkább az új irányok, új túraútvonalak érdekelnek. Ezekből meg hála Istennek, van sok. Na de most következzék az aktuális.

A három napos pünkösdi hosszú hétvégére terveztük bejárni a Szekszárdtól induló szakaszt. Négy éve oda érkeztünk Tónival az Alföldi Kéktúra lezárásaként. Ezúttal pedig ott kezdtünk. Autóval hamar lejutottunk, az autópályáknak hála, igaz az elején volt egy kisebb torlódás. Előtte még bevásároltunk pár dolgot. Délután egy óra körül már be is pecsételtük az első pecsétünket az igazolófüzetünkben, a szekszárdi vasútállomáson.

Sátorral terveztük az előttünk álló két éjszakát eltölteni, így egy kicsit nagyobb volt a csomagunk. Viszonylag hamar kijutottunk a városból, nagyon nem időztünk. Utunk során elhaladtunk Háry János szobra, majd a Béla király téren álló római katolikus plébániatemplom mellett. Pár utca, s következett a hosszú-hosszú pincesor. Egyik-másik pinceépület szépen fel volt újítva, de nyitva sajnos egyik sem volt. Érződött még az influenza járvány hatása.

Lassan elhagytuk a pincesort, s közben a terep emelkedni kezdett. Az aszfaltozott út véget ért, s következett a térdeknek kevésbé megterhelő földút. Ahogy a löszfalat magunk mögött hagytuk, s felértünk a tetőre, egyre jobb rálátásunk nyílt a szőlőültetvényekre. Amerre csak a szem ellátott, szépen gondozott szőlősorok voltak.

Bár nem volt közvetlenül a túraútvonal mellett, azért tettünk egy rövid kitérőt az utunkba eső Bati-kereszt-kilátóhoz, melyet 2015-ben adtak át. Mintegy 20 méter magas, fa elemekből készült torony, melyre magam is felmásztam. Gyönyörű kilátás nyílt a környékre. A torony mellett egy baráti társaság főzöcskézett, s egy számomra ismeretlen csapatjátékot játszott.

Rövid pihenőnk után folytattuk utunkat, az aznapra tervezett célunk felé. Első nap nem akartunk sokat gyalogolni, hadd szokja a testünk a terhet. Egy-egy hosszabb kihagyás után érezni szokta a vállam a táska súlyát. Tartottam egy kis kutakodást mielőtt indultunk, hogy hol lehetne vadkempingezni. A népszerű közösségi oldal egyik túracsoportjában a Sötét-völgy tisztását ajánlották. 

Érdekes volt a Szarvas-szurdikon átmenni. Évszázadok alatt alakult ki a löszmélyút, ahogy az itt élők járták a Szekszárdi-dombság dűlőit. Kicsit olyan volt, mint amikor Galicia útjain gyalogoltam a Caminon. Egymás mögött  lépdeltünk mi is a függőleges löszfalak között. Túljutva a szurdikon, bő háromnegyed óra múlva el is értük a Sötét-völgyet. Jobban mondva először a Sötétvölgyi Gyermektábort. Onnan már csak pár lépésre volt az aznapi szállásunk. Hamarosan már ropogott is a tűz, s mi készülődtünk a vacsorához.

 Az időjárás előrejelzés szerint nem volt kizárva az éjjeli eső, így mi is úgy készültünk. Kifeszítettem a sátor fölé a vízálló ponyvát is, biztos ami biztos. Kissé fáradtak voltunk, így hamar a sátorban kötöttünk ki. A távolban egy nagyobb társaság hangja hallatszott, de én lusta voltam kikémlelni. Hamarosan álomba is szenderültünk.

Éjjel szerencsénkre nem esett, így szárazon tudtam elpakolni a sátrat. Ahogy készülődtünk, gyülekeztek a felhők, de nem volt összefüggő a felhőzet. Elhagyva a Sötét-völgyet, az útvonal az erdőben folytatódott. Pár emberrel találkoztunk. Volt aki túrázott, mások terepfutók voltak, de volt olyan is, aki gombázni indult. Első pihenőnk a Haramia-forrás volt.

Mire elértük a forrást, a kulacsunk is kiürült, így friss, hűvös forrásvízzel pótoltuk a hiányt. Ismeretlen terepen voltunk, így alkalmaztuk a túrázók egyik aranyszabályát. Teletöltöttük a kulacsokat, hisz nem tudtuk, hogy mikor lesz újra lehetőségünk erre.

Mint láthatjátok, magammal hoztam a múltkori bejegyzésben említett nyakkendőmet. Innentől fogva minden túrámon viselni fogom. Véget vetvén a pihenőnek, egy hirtelen emelkedővel folytattuk. Fújtattunk mindketten, mire a tetejére értünk. Kanyargott az utunk a tölgyesben, majd elértünk egy aprócska vadászházhoz. Itt is szusszantunk egyet.

A volt grábóczi erdészháznál kicsit tovább mentünk rossz irányba, de pár méter után rájöttünk, hogy valami nem stimmel. Egy sűrű bozótoson keresztül vezetett a jó irány, melyet alig lehetett észrevenni, azonban kisvártatva a már jól ismert kék jelzéssel is találkoztunk. Várt ránk még egy meredek hegyoldal, majd kisvártatva elénk tárult a gyönyörű Gyurkó-völgy füves rétje.

Ekkorra a nap már eltűnt az összefüggő felhőréteg mögött. Közel jártunk már Grábóc településéhez. Gyönyörűen virágzott a rét, s sok gyógynövényt is felfedeztem. Megszárítva kiváló teát lehet főzni belőlük, melynek hatása is jobb, mint a patikaszereké.

A Gyurkó-völgyet lassan magunk után hagytuk, s feltűntek Grábócmajor gazdasági épületei, a körülötte legelésző tehenekkel, borjakkal, bikákkal. Csendesen kérődzve szemléltek minket, miközben lassan elhaladtunk mellettük. Lassan, mert ekkor már éreztük minden porcikánkat.

Nem tudtuk, hogy milyen lesz a település, lesz-e nyitva egy bolt, vagy egy kocsma, hisz pünkösd vasárnapja volt. Szerettünk volna kicsit megpihenni, egy-egy pohár hideg sör társaságában. Sajnos azonban ahogy közeledtünk a falu központjához, kezdtük azt érezni, hogy nem lesz szerencsénk.

A bélyegzőhely egy kisbolt teraszán volt, azonban a bolt zárva volt. Maradt tehát a forrásvíz, s egy pár perces pihenő, mielőtt tovább indultunk volna Szálka irányában. Ekkor már elkezdett cseperegni az eső, így felkerültek a táskákra az esővédő huzatok. Szerencsére azonban nem tartott sokáig. Az esőcseppek megszűntek, a huzatok viszont maradtak.

Grábóc határában található a műemlék szerb ortodox templom és kolostoregyüttes, melyeket a XVIII-ik században építettek. 1994 óta újra a magyarországi szerb ortodox egyház birtokolja. Ottlétünkkor csak a kapuig mentünk be, onnan készítettem a képet.

Grábóc és Szálka között valamivel kevesebb mint négy kilométer volt. Elérve a település szélét, egy völgybe ereszkedtünk be, végig a Petőfi utcán. Jobbra, balra szebbnél szebb, felújított parasztházakat pillanthattunk meg.

Ahogy gyalogoltunk a falu főutcáján, olyan érzésünk volt, hogy sosem érünk el a központig. Éhesek is, szomjasak is voltunk, meg jól esett volna már egy kis pihenő. Meg is örültünk, amikor feltűnt a távolban, a főtéren a Trófea söröző. Jöhetett az újabb bélyegzés, majd a jól megérdemelt pihenő. 

A sörözőben szerencsére nem csak italt szolgáltak fel, így kisvártatva korgó gyomrunk is tele lett. Esetemben egy jó kis szarvaspörköltnek köszönhetően. Az italfelszolgálás során Chilivel átéltünk egy-két kis derűs pillanatot, ugyanis mindig csak egy pohárral hoztak, holott kettőt rendeltünk.

Mialatt szomjunkat, s éhségünket csillapítottuk, arra a döntésre jutottunk, hogy a túránkat itt, Szálkán hagyjuk most abba, s nem megyünk tovább Mórágyig. Az időjárás is közben esős lett, s így nem akartuk folytatni. Mivel a Trófea söröző mellett egy fogadó is üzemelt, kivettünk hát egy szobát. Hamarosan kiderült, hogy jól döntöttünk, ugyanis a forró zuhany, s a puha ágy mennyei volt a fáradt testünknek. Másnap sokkal kipihentebbnek éreztük magunkat. Mielőtt busszal vissza indultunk volna Szekszárdra, szemügyre vettük a fogadó mellett lévő híres szálkai gímszarvasbika szobrát, melynek 11,25 kg súlyú agancsa, az 1891-es elejtése után még hatvan évig világrekorder volt. 

Visszaérkezvén Szekszárdra, várt még ránk a visszaút Budapestre, az autópályán. Kora délutánra már otthon is voltunk, hagyva időt a másnapi dolgos hétköznapig még kicsit pihenni. Elkezdtük tehát Chilivel a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrát, s annak is a keleti részét. Igaz, még kis részével sikerült megismerkednünk, de szépen, lassan, ahogy az időnk engedi, egy-egy kisebb szakaszt mindig meg fogunk tenni. Vár ránk még 77 település, 57 bélyegzőhely, 540 kilométernyi  élmény és kaland. Mindezeket majd ketten, együtt átélve ...