2020. október 12. (hétfő) 21:08 (UTC+1) - Üllő

Szeptember vége felé jártunk, s gondoltuk barangolunk egyet, kihasználva az őszi, esőmentes időjárást. Eredeti terv az volt, hogy elnézünk Szentendrére, a Skanzenba, ám későn indultunk, s tömegközlekedéssel lekéstük a csatlakozásokat. Úgy döntöttünk Chilivel, hogy alaposabb tervezést igényel a dolog, s így áttettük más alkalomra. Mivel épp Budapest belvárosában voltunk, rögtönzött tervek szövésébe kezdtünk, s a végleges variáció a Budai-hegység lett. Azon belül is a Normafától a János-hegyig tartó szakasz.

Kirándulásunkat tehát a Normafánál kezdtük. Csodaszép időnk volt, már-már tikkasztó hőséggel, így mielőtt a vonatra felszálltunk volna, indítottunk egy kis hűsítővel. Jópofa volt a kis vendéglátó helység pultosa. Látszott rajta, hogy korán kezdte a műszakot, s fogyasztott bőven védőitalt. Személyes jókívánságát meghallgatva, nekiindultunk tehát az úttörővasút megállójába. Kisvártatva jött is a vonat. Legutóbb 2-3 éve ültem rajta, így hát ideje volt egy újabb nosztalgiázásnak. 

A mintegy 11,2 km hosszú Gyermekvasutat annak idején az úttörők használták, de mindmáig gyerekek látják el rajta a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot. Természetesen ezúttal is gyerekek kezelték a jegyeinket, bár a járványhelyzetnek köszönhetően nem volt túl sok utas.

A János-hegyi megállónál búcsút vettünk a Széchenyi-hegyi Gyermekvasútnak, és célul tűztük ki a János-hegyi kilátót. Bő húsz perces, kényelmes sétával el lehetett érni a Jánoshegyi utat a piros turistajelzésen. Útközben megnéztük a Béka tavat is.

Felérve a Jánoshegyi útra, betértünk a Libegő végállomásánál található étterembe, ahogy tartottunk egy ebédszünetet. Itt is sokan voltak, sokan családostul. Sokan kihasználták az utolsó napsütötte hétvégi napokat. Gyűjtöttük mi is szorgalmasan a D vitamint.

Pár száz méterre volt a János-hegyi kilátó, amiről egyik korábbi bejegyzésemben, 2017 év végén már tettem említést. Akkor ködbe burkolózva közelítettem meg a kilátót, nem sejtve az előttem álló jövőt sem. Ezúttal azonban verőfényes napsütésben lépkedtünk ketten Chilivel.

Felérve a kilátó tetejére gyönyörű panoráma tárult elénk. Jó messzire el lehetett látni. Szerencsére körbevett minket a természet, annak viszonylag csendes módján, s nem hallhattuk az alattunk lüktető, zajos várost. 

Következett egy kis kávészünet, majd újra a Libegő végállomása felé vettük az irányt. Chili még nem ült rajta, én pedig már rég nem. Itt volt tehát az ideje egy közös libegésnek is. Mint anno említettem, a libegőt működtető drótkötél nem áll meg, így az embernek viszonylag gyorsnak kell lennie a beszállásnál. Felvettük tehát a kezdő pozíciókat, s pár másodperc múlva már rá is huppantunk a páros ülésre.

A lefelé tartó 1040 méter hosszú utunkat , mely 262 méter szintkülönbséget ível át, mintegy 12 perc alatt tettük meg. Újabb és újabb kép tárult elénk a fővárosi panorámából. Ezalatt mi pedig törekedtünk egy-egy elfogadható képet lőni magunkról, a szembe jövő utasok legnagyobb derültségére. Rövid utunk lassan-lassan a végéhez közeledett, talpunk majdnem súrolta a telkeken lévő fák lombkoronáit. 

Már csak pár méter volt hátra, amikor jelzett a tábla, hogy hamarosan villanni fog a vaku. Lehetőség volt ugyanis egy emlékképet is készíttetni. Éltünk is a lehetőséggel, melyet egy hűtőmágnessel ötvözve vásároltunk meg.

Így történt tehát kedves olvasóim, egy sokadik tervmódosítás következtében egy kis kiruccanásunk. Bízom benne, hogy hamarosan örülhetünk még egy kis jó időnek, s pótolhatjuk az elmaradt Skanzen látogatást. Ha mégsem, hát arra is van egy tervünk ...