2022. november 20. (vasárnap) 18:32 (UTC+1) - Üllő

Elérkezett tehát a várva várt pillanat, mégpedig az Alföldi Kéktúra befejezése. Hat évvel ezelőtt még Tónit kísérve tettem meg rajta az első lépéseket. Akkor ugye még nem voltam kész az Országos Kéktúrával. Adott volt a lehetőség, s éltem vele. Tónival akkor kéthetente tudtam túrázni. Ez idő alatt pont az elején, a közepén, s a végén sikerült megismernem a második legnagyobb Kéktúrát. Pont Szarvasnál ismertem meg Ricsit, akivel folytattam 2018 májusában Cigándtól. Még ugyanabban az évben ősszel tovább gyűjtöttem az alföldi kilométereket és a pecséteket. Onnantól kialakult egy őszi állandó túrázás, így amikor az időnk engedte, folytattuk a hiányzó részek bejárását. Idén tavasszal már csak pár kilométer maradt hátra, mégpedig a Rém és Baja közötti szakasz. 

Szintén szokássá vált már, hogy az indulást megelőző este Ricsi lejött hozzánk Üllőre. Másnap reggel vonattal mentünk be Budapestre, onnan busszal tovább Rémig, egy átszállással. Rémre leérve nem időztünk sokat, bementünk egy kisboltba, beszerezni pár hiányzó dolgot, feltöltöttük a vízkészletünket, majd megindultunk a Kéktúra útvonaláig. Mintegy másfél kilométer múlva elértük a Kéket, s Sükösd felé vettük az irányt.

A tavasszal otthagyott, minden apró résbe behatoló homoknak ezúttal nyoma sem volt. Az időjárásnak hála, könnyen tudtunk rajta lépkedni, ezúttal jobban is haladtunk. Következő bélyegzőhelyünk Ólom-hegynél volt. Mármint, ha a 172,4 méter magasságú helyet annak lehet nevezni.

Tartottunk egy ebédszünetet is, ugyanis rég volt már a reggeli. Faltunk pár falatot a jórészt szalonna, pörc, kolbász, hagyma, fokhagyma, kenyér összeállítású kínálatból, melyet egy instant kávéval zártunk. Ekkor már elmúlt délután egy óra, így jól is jött az energia, mert Sükösd utáni helyszínt kerestünk szállásnak.

Titkon bíztam benne, hogy találunk még az erdőkben gombát, mivel a túránk előtti hetekben rengetegen osztották meg a gombázó képeiket. Sajnos azonban egyetlen egyet sem találtunk, pedig jó lett volna egy kis őzlábgomba. Józsefteleknél egy szépen kialakított birtokot tekinthettünk meg. Kiváltképp a lovak tetszettek nagyon.

Sükösd településig nem volt már nagy távolság hátra. Mint említettem, utána szerettünk volna találni sátorozásra alkalmas helyet. Végül is majdnem minden helyen fel lehet állítani a sátrat, de szeretjük, ami kicsit védve van. Szerettük volna, ha nem vagyunk szem előtt. Másik szükséges szempont pedig a tűzifa volt. Nem volt tűzgyújtási tilalom, így nyugodtan tervezhettük az esti tábortüzet. Ez is hagyománnyá vált, amint az időjárás lehetővé tette.

Sükösdre érve, sajnos nem találtunk sem közkutat, sem nyitva lévő boltot, vagy vendéglátó helyiséget, ahol vehettünk volna vizet. Így kénytelenek voltunk továbbállni. Egészen a közeli Szent Anna-kápolnáig. Végül is annyi vizünk volt, hogy este főzzünk, s reggel egy kávét igyunk. Másfajta folyadék volt nálunk, de azt inkább csak kortyolgattuk.

Sükösdöt elhagyva, már feltűnt a horizonton a Szent Anna-kápolna. Nyílegyenes út vezetett odáig, jobbra, balra szántóföld. Megszaporáztuk hát a lépteinket, hogy minél előbb érjünk oda. Bő húsz perc múlva már kezdődhetett is a terepszemle.

A kicsiny kápolnát fás, bokros rész határolta, négyzet alakban. Ezen belül semmiféleképp nem akartunk tábort verni, így hát körbe jártunk. Az egyik részen, a szántóföld szélén meg is lett a mi helyünk. Lepakoltuk a hátizsákokat, s nekikezdtünk a tűzifa gyűjtésnek. Sietnünk kellett, mert kezdett sötétedni.

Összeszedtünk annyi száraz ágat, amennyit gondoltunk, hogy az esti tűzrakáshoz elég lesz. Amíg Ricsi elkezdte begyújtani, addig én felállítottam a sátrat. Amint a tűz már lobogott, átvettem annak táplálását, s Ricsi is nekikezdett az éjszakai szállásának. Hamarosan már mindketten élveztük a tűz melegét. Jó is volt, mert kezdett lehűlni a levegő. 

Vacsora után még sztorizgattunk egy kicsit a tűz mellett, aztán úgy kilenc körül elvonultunk a sátrainkba. Az időjárás előrejelzés 7-8 fokra jósolta az éjszakai minimum hőmérsékletet. Szerencsénkre esőt nem jeleztek. Nyugodt éjszakánk volt, a kutya sem járt arra. Épp hogy kezdett virradni, s mi már talpon voltunk. Ahogy ilyentájt szokás, sajnos ezúttal is nedvesen csomagoltuk el a sátrakat. Úgy voltunk vele, hogy este majd hamarabb felállítjuk őket, időt hagyva a száradásukra.

Indulás után még visszatekintettem a távolodó, ködbe burkolózó kápolnára, majd Ósükösd felé folytattuk. Nem volt annyira messze, ezért úgy terveztük, hogy ott reggelizünk. Egy darabig szántóföldek mellett vezetett az út, majd a Vajas-foki csatorna bal partja mellett folytatódott.

Az idő továbbra is ködös, párás volt. Sajnos a túraútvonal is, mivel a fűszálakról a harmat hamar a cipőnkbe jutott. Egyikőnk sem hozott bakancsot, sem nagyobb kamáslit, amivel a nadrágunk szárát védhettük volna, így maradt a későbbi zoknicsere lehetősége.

Ósükösd egy kicsiny település, inkább üdülőfalunak mondanám. Nincs közvetlenül a Kéken, pár méter kitérő kellett hozzá. A csatornán újra átkeltünk egy hídon, s már láttuk is az első házakat. Közülük az egyik volt a kulcsosház, ami egyben igazolópont is volt.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy a turistaházhoz értünk. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy milyen mértékű fejlesztést végeztek ahhoz, hogy szebbé, jobbá tegyék a túrázók életét. Ugyanakkor szomorú volt látni, hogy milyen könnyen vége lesz ennek a drága beruházásnak, ha nem gondoskodnak az állagmegóvásról. Nem csak építeni, fejleszteni kellene, hanem karban is kell azokat tartani. 

Ottjártunkkor zárva volt a kulcsosház, azonban szerencsére a vízvezeték még nem volt téliesítve, így fel tudtuk tölteni a kulacsainkat. Bekerültek a pecsétek is az igazolófüzetbe, nekem ezennel az utolsó, majd nekiálltunk a reggelinknek. Ehhez társaságot is kaptunk egy négylábú személyében.

Immár jóllakottan tértünk vissza a Kékre, s rövidesen már a Duna bal partján folytattuk a túrát. Anno a vízirendészetnél dolgozva, az első napon tudtam meg, hogy melyik a folyók jobb és bal partja. A folyásiránynak megfelelően állva kapjuk meg a választ.

Rátértünk hát a "kedvenc" terepünkre, mégpedig az aszfaltra. Ez az egyetlen dolog, ami az Alföldi Kéktúra során nem lett a szívünk csücske. Nem tesz jó sem a térdeknek, sem a lábbeliknek. Messze volt még Szekszárd, így várt még ránk egy kis aszfaltozás. Szerencsére azonban nem csak szilárd útburkolatú út volt még előttünk, s ezt az út mellett is megtudtuk.

Anno a Camino során sok négylevelű lóherét találtam, de a Kék mentén is akadt egy-egy. Szerencsére ezúttal sem volt másképpen. Folytattuk hát a végeláthatatlan gyaloglást a töltésen, végig a Duna mellett. A folyót az ártéri fás sáv miatt ritkán láttuk. Köztünk és a Duna között időnként feltűntek nagyobb üdülőrészek, kis fából épült hétvégi házakkal.

Mielőtt Bajára értünk volna, tartottunk egy-egy rövid pár perces pihenőt. Jó volt időnként megállni, vagy ahogy Ricsi tette, vízszintesbe helyezni magát.

Kora délután elértük Baját. Innentől nekem már megvolt a további szakasz, így elvileg célba értem. Ricsinek azonban hiányzott a Szekszárdig tartó rész. É is rég jártam már rajta, így folytattuk tovább. Előtte azonban tettünk egy kis kitérőt, az egyik nagyobb bevásárló központba. 

A Duna parti turistaközpontot, ahol hat éve Tóniékkal voltunk, ezúttal nem érintettük, egyenesen a Türr István-hídra mentünk. Ismét nosztalgiáztam egy kicsit, eszembe jutottak a hajós évek. A hídról letérve már ismerős volt a terep, de csak részben. Csak eltelt azóta hat év, minden részletre nem emlékeztem.

Késő délutánra járt, így lassan ismét sátorozó hely után kellett néznünk. Elhagyva a Dunafürdő-üdülőterepet, nem is sokat kellett keresgélünk. Egy kiépített táborhely volt, esőbeállóval, asztalokkal, padokkal, tűzrakó hellyel. Kívánhat ennél többet egy hátizsákos utazó?

Ahogy reggel terveztük, gyorsan fel is állítottuk a sátrakat, hogy egy kicsit száradjanak, amíg le nem fekszünk. Ezt követte csak a tűzgyújtás. Épp végeztünk vele, amikor begördült egy lakóautó. Ricsivel sokat beszélgettünk már róla, hogy milyen jó lehet egy ilyen négykerekűvel nekivágni a nagyvilágnak. Bár a mostani életünk ezt nem teszi lehetővé, de azért el szoktunk róla fantáziálni.

Kisvártatva megtudtuk, hogy a szomszédunk egy német srác volt. Kissé sorstársnak éreztem, ugyanis kiderült, hogy felmondott a munkahelyén, s belevágott élete nagy kalandjába. Saját maga átalakította az egyterű  kisteherautót, s célul tűzte ki a Balkánt, azon belül is Görögországot. Szerettünk volna többet is megtudni róla, de hamar bezárkózott. Ketten maradtunk tehát a tűz körül Ricsivel, de mi is kilenc körül tábort bontottunk. Másnap korán akartunk indulni.

Hajnalban keltünk tehát, még sötét volt, amikor összepakoltunk. A lakóautó nem mozdult, s lakója még pihent. Reggeli ezúttal is kimaradt. Későbbre, az egyik pihenőnél terveztük pótolni. Továbbra is párás, nedves volt minden. Szerencsére azonban ezúttal nem volt aszfalt. Jót is tett a talpunknak egy kis pihentető terep. A testünk is lassan megszokta a hátizsákot.

Legutóbb, mikor itt jártam, Tóniékkal egy kisvasút megállóra emlékeztem, ahonnan a vonattal mentünk a Keselyűs csárdáig. A Kéktúra útvonala változott azóta, így most ezt a helyet nem érintettük. A vasút mentén tartottunk egy reggeliző időnyi pihenőt, majd újra következett az aszfaltozott gáton való gyaloglás.

A gát ezúttal rövid volt, jobbra letértünk róla, keresztezve a kisvasutat. Épp jókor, mert pont akkor érkezett oda az egyik mozdony a vagonnal. A közeli pihenőnél szemügyre vehettük az egyik régi halász eszközt, azaz a vejszét.

Újabb pihenő következett, ugyanis kezdett jelezni a lábam, vállam, hogy ideje szünetet tartani. Ismét szerencsénk volt, ugyanis ezúttal a gőzmozdony által vontatott szerelvény jött az utasaival. 

Elhagyva a vasutat, s az erdőt, újra a töltésen találtuk magunkat. A térkép szerint több kilométer hosszú aszfalt várt ránk. Időközben a ködös, párás időt felváltotta a napsütés. Találkoztunk szemközti irányból érkező túrázóval, de rengetegen jöttek kerékpárral is.

Időnként tartva egy rövidebb pihenőt, késő délutánra csak odaértünk a Keselyűsi csárdához. Itt is hasonló élményben volt részem, mint az ósükösdi turista háznál, habár itt nem volt annyira lehangoló a helyzet. Tóniékkal annak idején itt éjszakáztunk, de mostanra már látszottak rajta az idő vasfogai. 

Ricsi pecsételt, s szerzett vizet, ezután tovább indultunk még egy kicsit. Nem akartunk sokat hagyni másnapra, a befejező szakaszra. A Borrévi gátőrház közeli részt néztük ki magunknak éjszakai megállónak. Újabb gát jött, de ezúttal füves résszel. Erre emlékeztem. Siettünk, mert már kezdett sötétedni. Nem akartunk fejlámpával keresni tűzre valót.

Letérve a gátról, a közeli erdőben vertünk tábort. Ezúttal nehezebb volt a tűzgyújtás, ugyanis alig volt száraz fa, de Ricsi megoldotta. Nem ma kezdte. Jöhetett a két fogásos vacsora, ázsiai száraztésztás, fűszeres leves, majd egy újabb tészta étel. Ismét kilenc múlt, mire a sátorba értünk.

Reggel újabb ködös időre ébredtünk. A vicc az egészben, hogy végig jó időt jósoltak, napsütéssel. Amióta azonban elindultunk, többnyire ilyen időnk volt. Igaz, lehetett volna rosszabb is. Kereszteztük az M6-os autópályát a Sió csatorna mentén, majd balra kanyarodva a végállomásunk, Szekszárd felé vettük az irányt. Újabb kellemetlen időjárási meglepetésként feltámadt a szél. Így értük el a jelenlegi túrabotom születési helyszínét. Annak idején itt vágtam a bambusznád botom. Ezúttal Ricsi is kedvet kapott.

Már csak bő fél óra volt hátra az Alföldi Kékből, s feltűnt a jól ismert vonatállomás. Ricsi nyomott egy utolsót az igazolófüzetébe, s betájoltuk a közeli buszmegállót. Szerettünk volna zárásképpen, jutalmul egy jó nagy hamburgert enni, sült krumplival, de munkaszüneti nap lévén, erre nem volt lehetőségünk.

Rövidesen jött is a buszunk, mi meg felszállva rá kicsit pihentünk Budapestig. Véget ért tehát az Alföldi Kéktúra. Több mint 871 kilométer. Magyarország második leghosszabb túraútvonala. A Kékkör része. Sátoraljaújhelytől Szekszárdig. Megannyi tájegységen keresztül.

Más-más időjárási körülmények között, egy-két alkalommal szálláson, de legtöbbször sátorral. Hevítő, tikkasztó júliusban, s ködös, esős, párás novemberben. Füves, máskor aszfaltozott gátakon, erdőkön, mezőkön, többnyire homokos talajon. Végeláthatatlan, soha el nem érő érzetet adó láthatárral. 

39 napig tartott tehát az Alföldi Kék bejárása, mely egy irányban, többszöri megszakítással, váltott sorrendben történt. Sátorral, függőággyal. Kezdetben bakancsban, később túracipőkben. Megannyi szép emlék és egy nagyon jó baráttal való megismerkedés. Köszönök mindent Alföld! Egy álmom ismét teljesült.

Most pedig következzék egy újabb álmomról szóló beszámolás. Jobban mondva kettőről, mert ezúttal két legyet ütöttem egy csapásra.  Mert álmaim továbbra is vannak ...

2022. április 03. (vasárnap) 19:19 (UTC+1) - Üllő

Sokkal enyhébb volt az éjszakai hőmérsékletünk. Fagyni fagyott, de nem annyira, mint legutóbb. A víz sem volt annyira kásás, mint előtte. A négy-, illetve a kétlábúak ezúttal sem zavarták meg álmainkat. Utolsó napi távunk következett tehát, terveink szerint Rémig. Gondolkodtunk Sükösdön is, de elvetettük hamar az ötletet. Sosem a teljesítményről szólt nálunk a Kéktúra. Vannak persze olyanok is, akik naponta akár 50-60 kilométert is megtesznek, de azok nem mi voltunk. 

Gyorsan elértük az első pecsételő-, pihenő-, s egyben reggelizőhelyünket. A Hajósi pincesorra érkeztünk, ami az Alföldi Kéktúra útvonalától egy pár száz méterre odébb volt. Annak idején a török hódoltságot követő időszakban, a kalocsai érsek hívószavára érkeztek a Duna menti németek, akik kiváló szőlőtermesztők, bortermelők voltak. A löszfalba vájt pincefalu Magyarország népi építészetének egyik remekműve.

Szépen karbantartott pincéket vehettünk szemügyre Ricsivel. Egy-egy volt közöttük csak kissé elhanyagolt állapotban, a többségük azonban szép volt. Volt amelyik kissé kitűnt a sorból, egyedi stílusával, festésével, vagy ötletes dekorációjával.

A reggelink a Judit panzió kicsiny éttermében volt. A falon lévő fényképemlék alapján kiderült, annak idején a '90-es években Habsburg Ottó is így tett. Több vendég is reggelizett, köztük túrázók is. Egyik házaspárral az elmúlt napokban találkoztunk is. Jobban mondva a házaspár férfi tagjával, aki túrázott, a felesége pedig autóval hozta, vitte a kezdő-, illetve a végpontra. Így is lehet túrázni.

A finom reggeli után indultunk is tovább, első településünk, Érsekhalma felé. Az út a Duna-völgyi-főcsatorna mellett haladt, majd jó egy óra múlva kereszteztük az 54-es főutat, s az irányt az előbb említett falu felé vettük. Hétfő volt, a többségnek munkaszüneti nap, s ez látszódott is a községen is. Megkerestük a helyi dohányboltot, vettünk némi itókát, ásványvizet, s a közeli tér füves részén tartottunk egy órás pihenőt.

Menet közben végleg eldöntöttük, hogy csak Rémig fogunk menni. Az addig hátralévő távolságot elnézve, több pihenőidőt terveztük tartani. Érsekhalma után ismét szembesültünk a homokkal. Úgy látszódott, hogy nem engedett miket olyan könnyen. A Nagy-Bogyiszló nevű erdőn vágtunk keresztül. Továbbra is akác, s vörösfenyő. Ezen a szakaszon ismét nehézkes volt a lépkedés, de küzdöttünk. A Szentgyörgy Erdőgazdaság épületei mellett kialakított pihenőhelyen mi is megpihentünk, s tartottunk egy ebédszünetet.

Felszerelésem ismertetése most a ruházattal folytatódik. Téli pehelykabát, polár pulóver, hosszú ujjú ing, hosszú ujjú aláöltözet, négy túra póló, négy alsónadrág, négy zokni, lecipzározható túranadrág, "arab" kendő, fejfedő, túracipő. Most kicsit jobban fel voltam szerelkezve, nyáron kevesebbel indulnék neki. Nehezemre esik, de tényleg be kell vezetnem azt, hogy egy rajtam, egy tartalék. Értem ezalatt az alsót, zoknit, pólót. A többi felesleges súly. Mint ahogyan a Camino alatt volt, mostam mindig. Vissza kell térnem ehhez.

A felszereléshez hozzátartozik továbbá egy elsősegélycsomag (tartalmát szintén felül kell vizsgálnom), kulacs a hozzátartozó szívócsővel, bicska, tároló zsákok, felfújható derékalj, higiéniai felszerelés, túratörülköző, hálózsák, sátor, s végül az úgynevezett "kacatos" tárolózseb (tartalma szintén felülvizsgálandó).

Közben ismét úton voltunk, tovább az erdőkkel szegélyezett homokon. Lassan megérkeztünk Rém határához, de  annyira telement a cipőnk homokkal, hogy kénytelenek voltunk ismét megállni, s a lábbeliket üríteni. Közben, túramotorok, négykerekű motoros járművek (qaudok) jöttek, mentek, nem kis port felverve. Nem győztük arcunk elé tenni a kendőinket. Innen már csak pár száz méter volt hátra, s elértük Rém falu határát. Meg is rémültünk mindketten.

Ezúttal nem terveztünk a civilizációtól távol sátort verni. Volt ugyanis a falu elején egy liget, egy park, ahol kiváló terep várt minket. Előtte azonban betértünk a közelben lévő kocsmába, egy-két sörrel megünnepelni négy napos túránkat.

Volt részünk egy kis hőmérséklet ingadozásban, a "kedvencükké" vált homokban, de összességében elmondhatom, jó kis túra volt, jó volt újra úton lenni. A 868 km-es hosszból most már tényleg nincs sok hátra ...

2022. április 02. (szombat) 17:10 (UTC+1) - Üllő

Hát sokkal hidegebb volt az éjszaka, mint a legutóbbi. Legalább két fokkal. Ahogy Ricsi mondta, még az indulás előtt: a reggeli merevedés ezúttal a hidegtől lesz! És tényleg így volt. Viszont jól vizsgázott a lábaimhoz betett ponyva. Nem azt mondom, hogy melegem volt, de fázni nem fáztam.

Ezúttal is nyugodt volt az éjszakánk. Habár ami a négylábúakat illeti, azért ők a környékünkön voltak, ahogy az éjjel a zajokat hallottam. Ricsi valamivel hamarabb ébredt fel. Magam is viszonylag gyorsan kikászálódtam a sátorból, s jöhetett a reggeli kávé. Anélkül nehezen indul a nap, még a túrán is.

Hamarosan tovább poroszkáltunk a Kéleshalmi homokbuckák között vezető Alföldi Kéktúra nyomvonalán. Egy-egy helyen valóban olyan volt a látvány, mint egy sivatagnál. Ahogy pedig a sivatagoknál lenni szokott, volt egy-egy oázis is. Egyik, másik eléggé elhagyott, leromlott állapotban.

A reggeli ezúttal is elmaradt, a legelső pihenőhelyig. Ez pedig a közeli Kéleshalom nevű kis zsáktelepülés volt. Vasárnap volt igaz, ilyenkor kevesebb az utcákon az ember, de itt tényleg nem igazán volt senki rajtunk kívül. Találtunk egy reggelizésre alkalmas helyszínt, ám előtte könnyítettünk a szerelésen.

Füstölt parenyica sajt, gyulai kolbász, kacsazsír, kenyér, lilahagyma, erőspaprika volt a reggeli menü. Utóbbi eléggé megviselt állapotban volt, ugyanis a fagy nem tett neki jót. Reggeli után jött egy kis generál. Túl voltunk a második napon, lassan jelentkezett pár gyalogló tünet rajtunk. Egy-egy vízhólyag, egy kis fáradtság. A talpamon lévő vízhólyagra tette egy vízhólyagtapaszt. A közeli buszmegálló épülete pedig alkalmas volt egy kis "cica" mosdásra. Ricsi a vízcsapot vette igénybe, magam a nedves törlőkendőt.

A csapon feltöltöttük a vízkészletünket is, majd folytatódott a túra. Továbbra is homok, akác- és fenyőerdők, néha gyümölcsösök. Két óra múlva egy újabb pecsételőhelyet értünk el. Épp egy túrázó csoport pihent ott, amikor odaértünk. Ellenkező irányból érkeztek, s ahogy néztük, kis távokat tesznek meg. Picit megpihentünk, majd mielőtt folytattuk volna, úgy döntöttünk, hogy Császártöltésig mezítláb megyünk tovább.

Eleinte jól esett a talpterápia, bár fura volt hozzászokni. Ahol sütötte a nap a homokot, ott jó volt lépdelni, ám ahogy árnyék volt, ott kissé hűvös volt. Jómagam lassan is lépdeltem, Ricsi azonban megtáltosodott tőle. Következett tehát egy kis magányos zarándoklat a homokbuckák között.

Császártöltés előtt pont egy gyümölcsös mellett haladtam, amikor visszavettem a cipőimet. Ricsi kitartott a település határáig. Késő délutánra járt az idő, ideje volt egy kis pihenésre is. Meg aztán szerettünk volna a vízen kívül is inni valamit.

Szóval tartottunk egy kis szünetet a település központjában nyitva lévő dohányboltnál. Úgy döntöttünk, hogy aznap már nem megyünk tovább, csak a település túlsó határán túlig. A térkép szerint egy keskeny halastó mellett vezetett az út. Találtunk is egy alkalmas helyszínt, igaz ezúttal nem volt messze az út, de a mellettünk lévő kis patak és az út melletti mocsaras rész egy kis szigetet képzett. Ahogy épp állítottuk a sátrakat, két őz pont mellettünk száguldott el. Később, amikor a vacsorához készülődtünk, a kicsiny patak túlpartján épp egy termetes vaddisznó szemezett velünk, mielőtt tovább állt volna.

Az előttünk álló éjszaka ezúttal nem ígérkezett annyira hidegnek. Már a vacsora alatt sokkal jobb volt az idő, s később sem volt az embernek olyan érzése, hogy mindjárt megfagy. A leheletünk sem látszódott. Végre kezdett jó idő lenni. Ha nálam lett volna  a függőágyam, lehet, hogy már kötöttem is volna ki.

Utolsó előtti napunk ért véget, s egy kicsivel megint közelebb kerültünk a végcélhoz. Sajnos a homok nem partner abban, hogy naponta annyit tegyünk meg, mint a más talajviszonyoknál. Nagyon lassít ugyanis, hogy minden lépés süllyed, majd nehezen emelkedik el a homokból. Nem beszélve a mindenhova bejutó homokszemekről. No de volt még egy napunk, s úgy voltunk vele, hogy meglátjuk meddig jutunk. Első terv Rém volt. 

2022. március 30. (szerda) 20:20 (UTC+1) - Üllő

Nyugodt volt az éjszakánk, nem zavart minket senki. Párszor megébredtem. Volt amikor arra, hogy fázik a lábfejem, máskor pedig arra, hogy pózt kell váltsak. Utóbbi kissé körülményes a hálózsákban. Főleg úgy, hogy bent vannak a külső akkumulátorok, s a telefonom. A felfújható derékalj ezúttal is tökéletesen szigetelt. Arra számítottam, hogy a sátor belső falán páralecsapódás lesz, ám szerencsére elmaradt. Gondolom, hogy ezt a külső hőmérsékletnek volt köszönhető. Hát túl voltunk az első éjszakánkon. Nem igazán akaródzott kimászni, s készülődni.

Nem is öltöztünk át a reggeli készülődés során. Mármint az aláöltözetet magunkon hagytuk. Ezúttal korábban keltünk, s indultunk, mint szoktunk. Úgyis később melegedett csak az idő, felesleges volt helyben fagyoskodni. Egy gyors kávé, s már indultunk is vissza a Kék jelzésre.

Első útba eső település Kunfehértó volt. Addig azonban terveztünk egy rövid pihenőt, hisz le kellett venni az aláöltözetet, s nem ártott egy reggeli sem. Találtunk az út mellett egy farakást, jó nagy, vastag rönkökből, s azon kényelmesen megreggeliztünk. 

A terepviszonyok továbbra sem változtak. Mindenütt csak a homok, mely a legapróbb résbe is beférkőzött. A hátizsák súlyát már érezték a vállaim, s a talpaim is jelezték, hogy ezúttal nem fogom megúszni vízhólyagok nélkül. Mindketten úgy ítéltük meg, hogy jobb lett volna erre a terepre egy magas szárú bakancs.

Essen egy kis szó a felszerelésemről. Kezdjük mondjuk a technikai résszel, azon belül is az elektronikaival. Adott volt egy mobiltelefon, annak töltőkábele, öt darab külső akkumulátor, összesen majdnem 70.000 mAh értékben. Vittem még a napelemes töltőmet, amit ki is raktam az egyik kisebb akksi töltésére. Nálam volt még a fejlámpa is, a töltő vezetékével. 

Kunfehértóra beérve, tartottunk egy újabb pihenőt, melynek során meglátogattuk a helyi kisboltot is, feltankolni pár dologgal. Többek között vízzel, hisz nem igazán volt más lehetőségünk a nap hátralévő részében. Ez a baj az Alfölddel, hogy kevés a forrás. Jobb lenne, ha csak egy liter lenne nálunk, nem kellene cipelni a többit.

Kunfehértót követően a Kunfehértói üdülőtelep következett, mely a nevét viselő tó mellett került felépítésre. Hétvégi házak, üdülők, többségük szépen karbantartva. Rövidesen a következő pecsételőhelyet értük el, a Pici-paci-tanyát. Fura volt elsőre, hisz fakerítéssel, kapuval lekerített magánterületen keresztül vezetett a Kék. Nem voltunk ehhez hozzászokva. A bélyegző az egyik épület falán volt.

Alighogy megérkeztünk, s leraktuk a táskáinkat, máris vendégeink lettek. Vagy mi az övék?! Mindenesetre nem voltak félénkek. Csak úgy gyűltek körénk két-, illetve négy lábon. Mi meg élveztük a vendégszeretetüket.

Volta mellettünk egy karám is, benne szebbnél szebb lovakkal. Magam tartok tőlük, így inkább maradtam a táskámnak dőlve a kényelmes gyepen, s pihentettem fáradt lábaimat. Ricsi pedig ismerkedett a lovakkal.

Közben begördült egy terepjáró, kiszállt belőle egy férfi. Biccentett egyet, mi viszonoztuk, majd hozzákezdett kipakolni az autóból. Utána megetette a lovakat, majd eltűnt az egyik épületben. Kisvártatva egy tálcával tért vissza, rajta két kávéval, tejszínnel, cukorral, keksszel. Kiderült, hogy ő volt a tanya tulajdonosa. Német volt, így az angol lett volna a közös nyelv. Lett volna, ugyanis nem volt bőbeszédű. Letette a tálcát, pár szót váltottunk, s ment dolgára. 

Elfogyasztván a kávét, visszavittük a tálcát, s összeszedtük magunkat. Becsukva magunk után a kaput ezt a feliratot láttuk. Még egyszer köszönjük a kedves gesztust az ismeretlen jótevőnknek. Volt kb. egy óránk arra, hogy megfelelő helyszínt találjunk a következő éjszakai táborhelyünknek. Ilyenkor segítségül szoktuk használni a műholdas alkalmazást, megnézni, hogy mi merre. Hol vannak fás, erdős részek. 

Kisvártatva meg is találtuk az aznapi szálláshelyünket. Ezúttal a Kéleshalmi homokbuckák térségében. Viszonylag ritka fenyő erdőben voltunk, ám a fák nem voltak magasak. A talaj természetesen továbbra is homok volt. Amint felvertük a sátrakat, s nekikészültünk a vacsorához, Ricsivel azt vettük észre, hogy a hőmérséklet iszonyú tempóban esett. Olyan érzése volt az embernek, mintha egyik pillanatról a másikra csökkent volna. Ezúttal nem is húztuk el a vacsorát sokáig. Magam gyorsan melegítettem egy tasakos levest, utána pedig kipróbáltam a marokkói kuszkuszt, instant verzióban. Utóbbi nem igazán lett a kedvencem.

Folytatva a felszerelés ismertetését, következzen az élelmiszer. Nagyjából kialakult nálam, hogy mit hozok egy 3-4 napos túrára. A gázfőző, palack, az egymásba forgatható főzőedények, melybe a gázpalack belefér. Evőeszköz, gyufa. Fűszerek, intant ételek (levesporok, kínai tészta, olasz tészta, sajtos tészta), kolbász, hagyma, "tekerős" sajt (Emma nevezte el így a feltekert sajtot), koktél paradicsom, kenyér, protein szelet, rágcsa (olajos magvak), csoki, pezsgőtabletta, májas konzerv (nem fémdobozos), erőspaprika. Nagyjából ez az alap. Menet közben pedig az útba eső boltokban még ki szoktuk egészíteni. 

Kiegészíteném még a felsorolást a legfontosabb, nélkülözhetetlen elemmel, a pálinkával, melyet ezúttal Ricsi hozott. Ezúttal igazán nélkülözhetetlen is volt, ugyanis az előttünk álló éjszakára még hidegebbet mondtak. A lábaimhoz betettem egy ponyvát, hogy ne legyenek szabadon, majd ismét bebújtam a hálózsákba, rajtam majdnem minden ruhadarabommal ...

2022. március 26. (szombat) 21:10 (UTC+1) - Üllő

Eltelt egy év a legutóbbi kékezés óta. Éppen itt volt hát az ideje a folytatásnak. Ricsivel egyeztettem, s kinéztük a március 15 környékét. Idén kedvezett is az ünnepnap, hisz keddre esett, s a hétfőt később kellett ledolgozni. Úgy döntöttünk, hogy már péntek kora reggel elindulunk. Csütörtök este jöhetett tehát a várva várt bepakolás.

Nem szeretem a nagyobb hálózsákot cipelni, sem a sátrat, ám ezúttal kénytelen voltam. Korai lett volna még függőágyazni. Legalábbis a meglévő felszerelésemmel. Létezik ugyanis olyan függőágy alá húzható, úgynevezett underquilt, amivel megvédhető alulról a test a mínuszokban. Tervben van, hogy egyszer majd magam is beszerzek egyet. De addig is marad a sátor, s a hálózsák. A felszerelést rég részleteztem, ezúttal az elkövetkező bejegyzésekben újra ecsetelem kicsit.

Szóval a korai vonattal indultunk Ferihegyre, ott átszálltunk a Szeged felé tartó intercity vonatra. Nemsokkal délelőtt tíz óra körül már lent is voltunk. Elhagytuk a vasútállomást, s mielőtt tovaindultunk volna a buszpályaudvar felé, tartottunk egy reggeliző szünetet. Az egyik kávézóba ültünk be, egy-egy laktató szendvics erejéig. Szegedről bő háromnegyed óra alatt értünk a tavalyi végponthoz, az 55-ös út mellett lévő Petróczi-iskolához. Az ott lévő csárdánál legurítottunk egy kávét, feltöltöttük a kulacsainkat, bepecsételtünk a füzetbe, majd nekivágtunk. 

Mint láthatjátok, új lábbelik vannak. Ideje volt már lecserélni a régi túracipőmet. Eljárt felette az idő. Gondolkodtam bakancsban is, de egyelőre nem találtam alkalmasat. Cipőben viszont sikerült egy kényelmes példányt találni. Bíztam benne, hogy az út során az is marad. Egyből sikerült is a beavatás, ugyanis az alföldi homokszemek már kezdtek is belemenni.

Dél körül volt, amikor nekivágtunk, s az idő is egész elviselhető volt. A nappalokra jó időt, meleget jósoltak, azonban az éjszakákra mínuszokat. Az első napi távunkat úgy terveztük, hogy addig megyünk, amíg sötétedés előtti másfél óra körüli időben egy olyan alkalmas sátorozó helyet nem találunk, ahol háboríthatatlanul éjszakázhatunk.

A terep a jól ismert homokos út volt, oldalt akác, s fenyő erdővel szegélyezve. Kora délután is elmúlt, amikor magunk mögött hagytuk a János-teleki erdőt. Az igazolófüzetemben még itt nem jelzett pecsételőhelyet, azonban volt, így bélyegeztünk is. Kisvártatva kereszteztük a vasutat, majd az 53-as főutat, melynek mentén egy pár métert kellett megtennünk. Lassan-lassan elérkezett az idő, hogy letérjünk a kékről, s keressünk egy táborhelyet magunknak.

A Bíbic nevű erdőben hagytuk magunk mögött a túraútvonalat, s egy bozótoson keresztül vágva, kb- 2-300 méterre a jelzésektől tábort bontottunk. Bent voltunk a sűrűjében, körülöttünk fenyőfák, alul vastag tűlevél paplan. Ahogy lepakoltunk, s felállítottuk a sátrakat, a hőmérséklet viharos gyorsasággal csökkent. Amint a sátor felállítódott, egy pár centis szakadást fedeztem fel az oldalán. Előkerült pár ragtapasz, s kisvártatva már meg is volt foltozva. 

Mikor a vacsoránkat melegítettük a gázégőn, már látni lehetett a leheletünket is. Rövidre terveztük tehát a kint létet. A vacsora után gyorsan felvettük az aláöltözetet, jómagam két zoknit is, két pulóver, kabát, s már bújtam is bele a hálózsákomba. A magunkkal hozott akkumulátorokat pedig szokás szerint a lábainkhoz tettük, a hálózsákba, megakadályozva azt, hogy a hidegben lemerüljenek. Következett egy gyors telefonálás Chilinek, majd mielőtt repülő üzemmódba kapcsoltam a telefonom, ránéztem az időjárás jelenésre. Épp -4 Celsius foknál jártunk, s még csak kilenc óra volt ...

2021. április 13. (kedd) 17:44 (UTC+1) - Üllő

Nyugodt éjszakánk volt, kétlábúak nem zavartak. A négylábúak sem, pedig nem kevesen közelítettek meg minket. Nyulak, őzek, s szerintem sakál is volt a közelben. Utóbbinak a hangja ugyanis ugyanolyan volt, mint pár éve itt a Kéken, Álmosd határában. Nem keltünk korán. Ébredés után még egy kicsit felszítottuk a tüzet, így a reggeli mellett kicsit melegedtünk. 

Rég írtam a túrafelszerelésekről. Tavaly beszereztem két úgynevezett kompressziós tárolózsákot. Egyikbe a ruháimat, másikba az ennivalót szoktam tenni. Könnyű használni őket, s csak annyi helyet foglalnak, amennyit hagyok nekik. Lassan-lassan meg lesz minden szükséges túrafelszerelés.

Összepakoltunk, eloltottuk a tüzet, s a hamut betakartuk földdel. Visszatértünk a Kékre, s folytatódott a túra. Egy újabb tanya közelében vezetett az utunk, épp egy birkanyáj mellett. Amint a közelükbe értünk, mindannyian elrohantak, s csak egy kicsiny bárány maradt. 

Első napi állomásunk Zákányszék volt. Bő két órás út után be is értünk a faluba. Először kerestünk egy boltot, ahol pár aprósággal kiegészítettük a készletünket. Ricsi bement a boltba, én meg maradtam a csomagokkal. Szükség is volt rá, ugyanis voltak páran az élelmiszerüzlet  könyékén, nem épp bizalomgerjesztő társaság. Egyikük még a vándorbotom iránt is érdeklődött.

Szóval a frissítés megtörtént, kicsit szemrevételeztük az előttünk álló utat, majd továbbmentünk. Ahogy néztük az Alföldi Kéktúra térképét, felidéztük az eddig megtett szakaszokat, előjöttek a kedvenc helyeink. Ricsi ugye másodjára járja az Alföldet. Legelőször Tónit kísérve a nagyrészét, majd velem újra. Ez a szakasz azonban neki is ismeretlen volt. 

Szóval beszélgettünk az Alföldről. Ricsinek megtetszett. Annyira, hogy a jövőben gyakran vissza-vissza fog térni egy-egy szakaszára. Jómagam az Alföldi Kék befejezését követően egyelőre hanyagolom a rónaságot. Folytatva lesz ugye Chilivel közösen a Dél-Dunántúli Kéktúra, valamint van pár egyéb út is a tarsolyban. 

Nem tudom, hogy más túrázó hogy van vele, de én teljesen kikapcsolódom a mindennapok világából egy-egy ilyen szakasz alkalmával. Leszámítva a testem időnkénti fájdalmas jelzéseitől, jó dolog kimozdulni kicsit, otthagyni a nagyvilágot. Közelebb kerülni a természethez, hátrahagyni a hétköznapok rohanásait.

Továbbra is homokban mentünk. Épp beszéltük Ricsivel, hogy ha kicsit jobb lenne az időjárás, mehettünk volna akár mezítláb is. Egyre többen gyalogolnak, túráznak itthon és a nagyvilágban lábbeli nélkül. Annak idején a Camino során találkoztam a svájci Taminoval, aki maga is mezítláb talpalt. Egy biztos. A talpnak biztosan jót tenne.

Az időjárás változékony volt. Hol kisütött a nap, hol beborult. Váltakozva volt rajtunk a széldzseki, vagy csak a hosszú ujjú ing, avagy ahogy Ricsi szokta mondani, a pumabőr. Pár napos túra után ugyanis az ing nem éppen a legkellemesebb illatot árasztja magából. Fogalmazzunk úgy, hogy olyan a szaga, mint a pumáé. Innen az elnevezés.

Épp egy távoli tanyát fényképeztem, amikor Ricsi felől egy hívatlan vendég érkezett. A "kedvenc" állatom volt, annak is egy ártalmatlan példánya. Egy sikló napozott ugyanis előttünk a homokban. Helyből hátraugrásban majdnem rekordot döntöttem, míg Ricsi először lencsevégre, majd botvégre vette a barátunkat.

Zoológiai megfigyelésünk egy-egy termetes emuval folytatódott. Félórányi pihenőidőt tartottunk egy magányos kis boltnál. Mármint a magányt arra értem, hogy más épület nemigen volt a környékén. Vásárlóereje viszont megszégyenítette volna a nagyobb, falubéli társait is. Ottjártunkkor ugyanis sorra érkeztek az autók, kerékpárosok. Ahogy kortyolgattuk a frissítőnket, élveztük az összeverődött társaságot. Olyan érzésünk volt, mintha a közismert Macskajaj filmben lennénk.

Mielőtt beértünk Ruzsára, az útszélen megebédeltünk. A település központi részén ismét csak a bélyegző hűlt helyét találtuk. Egy kocsmában lett volna, azonban az a járványhelyzet miatt zárva volt. Maradt tehát a jól bevált fényképes igazolás. Lassan fényképalbumot fogok mellékelni az igazolófüzetemhez.

Ruzsát magunk mögött hagytuk, s egy rövid ideig még a műúton haladtunk. Ideje volt esti szálláshelyet találni. A forgatókönyv hasonló volt az előző napihoz. Olyan helyet találni, amely megvéd és elrejt. A Kékről ezúttal is letértünk, miközben néztük a műholdon keresztül az alkalmas terepet. Könnyebben lehet a modern dolgokat felhasználva tájékozódni az előttünk álló ismeretlenben. Fél óra múlva már álltak is a sátrak.

Nem említettem, de ezúttal Ricsi régebbi sátrát használtam. Ő nemrég szerzett be egy vadonatújat, így enyém lehetett erre az útra a korábbi. Kisebb, könnyebb volt az enyémnél. Eredetileg függőággyal akartam jönni, de az időjárás fagykörüli hőmérsékletével nem épp a legideálisabb lett volna a függésre.

Ezt a koponyát rőzsegyűjtés közben találtam. Mint ahogy a következő képen lévő tárgyakat. Táborunk közelében volt a múltban egy másik tábor is, mely a hátrahagyott dolgok alapján egy migráns tábor lehetett. Nem tudtuk megállapítani, hogy mióta lehettek ott a táskák, ruhák, hálózsákok és egyéb személyes tárgyak. Lehet, hogy pár hete, de lehet hogy hónapok vagy évek óta.

Visszatértünk a saját táborunkhoz, s hozzákezdtünk a tűzrakáshoz, a vacsorakészítéshez. Távol voltunk a túraútvonaltól, s egyéb földúttól. A tűzrakás kezdetén jelen lévő vékony füstoszlop is hamar elillant, s helyét átvették a ropogó tűz lángjai. 

Vacsorára előkerült a jól megszokott ázsiai fűszeres levestészta. Mindketten imádjuk, igaz én csak ilyenkor eszem. De a tésztája, valamint a sótartalma kiválóan pótolja a túra során elvesztett kalóriát. Persze azért egy kis kolbásszal, fűszerrel, időnként gombával ki szoktuk egészíteni.

Vacsora után a tűz lángnál még egy kicsit beszélgettünk, iszogattunk. Telihold volt, azonban a telefonjainkkal nem tudtunk volna olyan szép felvételeket készíteni, ezért a képzeletetekre bízom. Ricsi viszont jó képet készített a körülöttünk lévő fákról.

Utolsó részként hadd következzen egy kis videó az esténkről. Sokszor szoktunk zenét is hallgatni az esti tűz mellett. Természetesen nem teljes hangerővel, csak annyira amennyire épp a helyzet hangulatához passzol. Jelen esetben következzék egy sokatok számára közismert filmbéli dalrészlet, mégpedig a Krokodil Dundee című filmből. Csak ültünk a tűz mellett Ricsivel, a vadonban, mint ahogyan a filmbéli hős is ...

2021. április 12. (hétfő) 15:16 (UTC+1) - Üllő

"Kőrösi emléke itt él közöttünk, míg e határok közt szív lesz, melly hazája nevénél feldobog. Míg él a magyar, nemzetiségéért lelkesülni tud: dicső emléke felejtve nem lesz." 

Eötvös József soraival nyitom a következő bejegyzésem, ugyanis nemrég volt Kőrösi Csoma Sándor születésének évfordulója. 1784. március 27-én született az erdélyi Csomakőrösön az általam mélyen tisztelt egyik legnagyobb magyar utazó. Az utóbbi években sokat olvasok róla, megpróbálok minél több információt összegyűjteni a világhírű nyelvészről, felfedezőről, orientalistáról és utazóról. Csodálom az életét, erejét, kitartását, de mindenekelőtt a szerénységét. Tervben van a szülőfalujának felkeresése, s ki tudja, egyszer ha Isten is megsegít, az indiai Dardzsilingban lévő sírjához is eljutok.

Húsvét előtti napokra terveztük Ricsivel az Alföldi Kéktúra folytatását Szatymazról. Gondolkoztam, hogy miként oldjuk meg a túrázást, hogy ne veszélyeztessük másokat, s magunkat a még mindig jelen lévő világjárvány kapcsán. Tekintettel arra, hogy elég messzire mentünk, s az éjszakát is a szabad ég alatt terveztük tölteni, úgy döntöttünk, hogy mindezt a Kelet-Magyarországi Művészeti és Sportegyesület tagjaként fogjuk megtenni. Az egyesület által biztosított igazolás birtokában közlekedhettünk a kijárási tilalom ideje alatt az ország teljes területén.

Ricsi nálunk aludt péntek este, így szombat kora reggel már tudtunk is indulni Szatymazra. Az odavezető utunkat ezúttal autóval tettük meg. Az autópályának, meg a gyér forgalomnak hála, hamar le is jutottunk. Első bélyegzés a vasúti váróteremnél volt. Ricsi ezúttal nem tudott pecsételni, ugyanis véletlenül az Országos Kéktúra igazolófüzetét hozta el.

A kocsit otthagytuk a falu központjában, a vegyesbolttal szemben, vettünk pár apróságot az útra, aztán nekivágtunk. Hamar kiértünk a településről, majd átmentünk az M5-ös autópálya felett. Zsombón volt a soron következő pecsételőhelyünk, bő 7 km távolságra. 

Mint láthatjátok, a talajviszonyok nem épp ideálisak voltak. Az Alföldi Kéktúra útvonalán hasonló homokos út a Nyírségben volt, de ennyire nem volt járhatatlan. Néhol ki kellett mennünk egészen az út széléig, különben nehezen haladtunk volna. Minden egyes lépésnél látszódott a cipőből kiáramló homokszem. 

Röviddel azután, hogy Zsombóra beértünk, egy lakóbuszt pillantottunk meg az egyik ház udvarán. Mint emlékeztek a blogom története során többször is fényképeztem hasonlókat, többek közt Costa Ricában és Dublinban. Nekem is jó lenne egy ilyen négykerekű, mellyel a közeli, s távoli helyeket be lehetne járni, s közben a szállás is meg lenne oldva. Merek nagyot álmodni, hátha ez is sikerül.

A nagyközségben tartottunk egy rövid pihenőt, pecsételtem egyet, majd megtöltöttük újra a kulacsainkat. Újabb hét kilométer következett, ezúttal Bordány. Zsombóról kifele menet, épp egy jópofa kocsma mellett haladtunk el, melyet muszáj volt megörökítenünk.

Időnként aszfaltozott úton, kerékpárúton haladt a Kék, mely rosszabb volt, mint a homok. Hosszabb távon nem valami jó a talpaknak. A túracipőm sem egy új darab, ráférne már a nyugdíjazás. Másikat azonban nem akarok venni, hanem vissza szeretnék térni újra a bakancsosok táborába. Találtam egy hazai manufaktúrát, mely kiváló bőr bakancsokat gyárt. Ez persze még a jövő zenéje, addig viszont a hátralévő Alföldi Kéktúra kilométereire elég lesz a mostani cipőm.

Bordányra beérve, egy kávészünetet tartottunk a helyi benzinkútnál. Hiányzik a túrának az a része, amikor beültünk egy vendéglátó helyiségbe, tartani egy kis pihenőt. Bízom benne, hogy hamarosan helyreáll minden. Bordányon túlra terveztünk eljutni az első napunkon. Délután négy felé járt az idő, s még szállást is kellett találjunk. 

Lassan hozzá kell szoknunk ahhoz, minden túrán van egy-egy bélyegző pont, amelyet zárva találunk. Ilyen volt a bordányi is, így hát maradt a fényképes igazolás. A falut elhagyva továbbra is homokos úton haladtunk, kertek, tanyavilág, gyümölcsösök közt. Utóbbiakon a rügyek pattanásig feszültek, várták már a tavaszt, a napsütést és a méheket.

Ezúttal is találtunk elhagyatott, szebb napokat megélt tanyát. Ilyenkor olyan rossz nézni, hogy ott megy tönkre egy hajdani ékszerdoboz. Ahogy járom az országot, s hasonló romokat látok, gyakran gondolom, hogy valami nagyon el lett rontva. Egy-egy ilyen tanya, a hozzátartozó földterülettel, a mai modern művelési eszközökkel, s módokkal mennyire meg tudná változtatni az ország sorsát. Az itt termelt dolgokat értékesíteni lehetne a közelben épített feldolgozóipari helyeken. Megannyi munkalehetőséget adna mint a termelői, mint a feldolgozói szinten. 

Hátra volt kb. két óránk a naplementéig, így hát nekiálltunk sátorozásra alkalmas helyszínt keresni. Lévén, hogy adott volt a járványhelyzet, s a szerb határ közelsége miatt sűrűbb rendőri járőrözésekre kellett számítani, olyan helyet akartunk találni, mely a kíváncsi szemek elől nagyjából elzárt.

Szerencsénkre könnyen ráakadtunk egy alkalmas akácosra, mely kellő távolságra volt a szomszédos tanyáktól. Felállítottuk a sátrakat, majd mire besötétedett, már ropogott is az elmaradhatatlan esti tábortűz ...

2020. november 03. (kedd) 20:37 (UTC+1) - Üllő

Egy éve múlt, hogy utoljára az Alföldi Kéken jártam. Akkor Mindszenten fejeztük be Ricsivel, nem épp ideális időjárási körülmények között. Idén sajnos több okból sem tudtuk jó időben összehozni a folytatást Ricsivel, így maradt az immár hagyománnyá vált őszi kékezés.

Az indulás előtti estén Ricsi leutazott hozzánk Üllőre, hogy könnyebb legyen a reggeli elindulás. Ki is néztünk egy kora reggeli járatot, ám másnap, mire az állomásra értünk, kiderült, hogy az a járat nem indul aznap. Kissé kalandos út következett, több átszállással, egy-egy vonat után futással, de dél körül már újra a mindszenti vasútállomáson voltunk. Jöhetett a pecsét, majd a már ismert útszakasz a kompig. Előtte feltankoltuk a vízkészletünket. Jómagam most teszteltem a nyáron vásárolt csövet, melyet a kulacshoz tudom csatlakoztatni. Miközben matattam a hátizsákomban, felfedeztem valamit, amit nem én pakoltam be. Meglepődve bontottam ki a talált borítékot. 

Mint látjátok, Chili üzenetét rejtette a titkos boríték. Habár a hegyek helyett a síkságra készültünk, de a természet békéjének áramlásába szinte biztos voltam. Hát nem imádni való Chili?!!

Sajnos ezúttal csak két napot tudtunk betervezni az Alföldre, de ez is több volt a semminél. Szatymazig terveztünk eljutni. Mindszent is az őszi arcát mutatta ismét. A központi részén elhelyezkedő parkban szinte festői kép fogadott minket.

Ahogy elhagytuk a várost, s közeledtünk a komp lejárójához, egy idős embert fedeztünk fel, aki fel, s lefutott a rámpán. Ahogy közeledtünk, megállított minket, s beszédbe elegyedtünk. A 88 éves bácsiról kiderült, hogy személyében Gémes Ferencet, közép- és szuperhosszútávfutó világ, s Európa bajnokot tisztelhettük. Pár perc alatt megismerhettük a sportos életútját, valamint a futáshoz fűződő szeretetét. Mind a mai napig felveszi a futócipőjét, s fáradhatatlanul futja a kilométereket. 

A következő bélyegző a közelben lévő halászcsárdában lett volna, ám helyette a kompon találtuk meg. Miközben a Tiszán átkeltünk, bele is pecsételtem a következő igazoló pecsétet a füzetemben. Az utunkat Nepomuki Szent János vigyázta.

Átérve immár a Duna-Tisza közére, megindultunk a napi végcélként tervezett Ópusztaszer felé. Korán sötétedett, így maradt kb. három óránk. Nem rohantunk, de azért haladtunk. Az idő párás, borongós volt, olyan esőre álló. Hidegnek azonban nem volt hideg.

Elérve egy termetesebb, egyedül álló fához, tartottunk egy kis pihenőt, főleg hogy 2-3 szalmabála is a fa alatt volt, így szinte hívogatott a sziesztára. Közben jöttek, mentek mellettünk a mezőgazdasági gépek, zajlott az őszi betakarítás.

Szerencsére itt még földúton haladtunk, mely igaz, kicsit nedves volt, de nem annyira, hogy a cipőinkre ragadjon. Mindketten túracipőt hoztunk, nem pedig bakancsot. Igaz nekem utóbbiból nincs is használható darab, s a cipőm is a végét járta. Jövőre mindenképpen be kell szereznem egy új lábbelit, valószínűleg újra bakancsos leszek.

Hamarosan elérkeztünk Ópusztaszerre, ahol a Nemzeti Történeti Emlékpark található. Annak idején még középiskolásként jártam itt, ezúttal azonban kihagytuk a szabadtéri skanzen, s múzeum meglátogatását. Egy teljes napot akarok rászánni valamikor a jövőben. Most csak pecsételtünk egyet, s irány tovább.

A szállásunk helyét az emlékhely és a falu között választottuk meg. A műút melletti akácos erdőben húztuk fel a sátrainkat, a gyönyörű zöld gyepszőnyegre. Épphogy felállítottuk a sátrakat, s megraktuk a tüzet, elkezdett esni. Szerencsére annyira nem, hogy minden elázzon. Érdekes volt egyszerre ázni, s közben melegedni. 

Vacsorára ezúttal a túrázók körében is jól ismert kínai instant tésztás levest fogyasztottuk el. Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy inkább egészségtelen, mint egészséges, de imádjuk. Vacsora közben továbbra is esett, de már hozzá szoktunk. Korán kidőltünk, s meglepően sokáig. Még Ricsi is, pedig ő általában korán kelő.

Reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, s mire odakerültünk, hogy összeszedjük a táborhelyet, nagyjából megszáradt minden. A tervezett napi távunk kb. 20 kilométeres volt. Megint nem várt tehát ránk olyan nagy távolság. Épp ezért nem is siettünk. Kilenc óra is elmúlt, mire elindultunk. 

Eleinte erdei földúton, később utunk kivezetett a műút mellé, az aszfaltozott kerékpárútra. Utóbbinak annyira nem örültünk. Kikészíti hosszú távon mind a lábbelit, a talpat, mind az ízületeket. Szerencsére hamarosan újra a fák között voltunk, Dóc közelében.

Mindenfele rengeteg gomba volt. Ismeretlen, s ismert fajtájúak, közöttük a kedvenceim, az őzlábgombák. Legszívesebben leszakítottam volna egyet-kettőt, s megfőztem volna vacsorára. Sajnos azonban nem volt nálunk nagyobb edény, meg további hozzávaló egy gombapörkölt elkészítéséhez. 

Mielőtt elindultam volna erre a túrára, azt gondoltam, hogy az ősz minden színében pompázó lombkoronákat fogok látni. Ez azonban annyira nem teljesült, mivel legtöbb helyen még zöldek voltak a fák lombjai. Más alkalomra maradtak tehát az őszi színes lombok.

Már csak pár száz méter választott el minket Sándorfalvától. Először azonban egy üdülő övezeten haladtunk keresztül. Egyik háznak a kerítésén egy különösen tetsző üzenetet fedeztünk fel. Jó lenne minél több ilyen üzenettel találkozni szerte az országban. Nagy szükség  lenne rá.

Beérve a településre, mielőtt bementünk volna az egyik vegyesboltba, megszólított miket egy férfi. Kérdezte, hogy kéktúrázók vagyunk-e, majd mesélt a nemrég vásárolt tanyájáról, melyet útba fogunk ejteni. Beavatott minket a közeli, s a távoli terveibe.

Bevásároltunk tehát a vacsoránkhoz, majd folytattuk a település aszfaltozott utcáin. Az itteni bélyegzőt sajnos nem találtuk meg, ugyanis egy étterembe volt bezárva. Maradt a jól bevált fénykép készítés, mellyel igazolható a település meglátogatása.

A város központi részén lévő Szabadság téren megtekintettem az eklektikus stílusban épült római katolikus templomot, meg a tőle nem messze lévő Pallavicini család kastélyát. Szépen fel volt mindkét épület újítva. Vészesen közeledett a naplemente, kb. egy óránk maradt arra, hogy letáborozzunk.

Ismét egy olyan helyet akartunk találni, amilyen az előző este volt. Közel a településhez, de azért mégis kissé távol tőle. Ahogy haladtunk kifele a városból, az utolsó telkek mellett már kezdtük nézni az éjszakázásra alkalmas helyeket. Közben földön, s a levegőben is hangoskodtak egyesek.

Kisvártatva rá is leltünk a következő szállásterületünkre. Ezúttal is egy kis erdőt találtunk, ugyancsak zöld aljzattal, ám kicsit kevesebb száraz gallyal. Gyors sátorállítás, majd tűzgyújtás. Hamarosan már sültek is az alufóliába csomagolt hagymák, burgonyák. 

Természetes ezt az estét sem úsztuk meg eső nélkül. Szerencsénkre ezúttal sem volt az a nagy zuhogó, inkább csak apró szemű. Ezúttal is hamar ágynak, azaz matracnak estünk. Egész éjjel fújt a szél, így reggelre ismét viszonylag száraz sátrat csomagolhattunk el. Jöhetett az instant kávé, és a bőséges bicskás falatozás.

A nyáron beszereztem egy főzőedény készletet is, melyet szintén most teszteltem le. Lassan-lassan meg lesz mindenem, ami egy hátizsákos túrázáshoz kell. Bár jobb szeretem a függőágyat, de lehet kénytelen leszek beszerezni egy újabb sátrat is. Szóval van még egy-két dolog, ami még hátra van.

Továbbra is kitűnő időnk volt, panaszra nem volt okunk. Nyolc kilométer várt ránk Szatymazig. Az útvonal megváltozott, nekünk még a térképek a műút mellett jelezte a Kéket. A változtatás azonban bevitte a földek közé, amit mi egyáltalán nem bántunk.

Kisvártatva elérkeztünk ahhoz a tanyához, melyet az előző napi férfi említett nekünk. Több száz éves fa mellett ott volt a felújításra váró épület, melyben annak idején - a tulajdonos elmondása alapján - többek közt Móricz Zsigmond is megfordult, s egy-egy este a talpalávalót maga Dankó Pista húzta.

Közeledtünk Szatymazhoz, s megszaporodtak a gazdasági épületek,porták. Szebbnél szebbek, élettől telik. Sokszor el szoktam gondolkozni, hogy mennyire megváltozott a vidéki élet. Szerencsére azonban egy-egy helyen találni még gazdálkodás nyomait. Gondolok a családi termelésre, nem a nagyüzemire.

Szatymazra beérve a vasútállomáshoz mentünk, ahol bélyegeztük az idei utolsót. Innen vonattal mentünk haza, Ricsi Ceglédnél irányt váltott. Ennyi volt tehát az idei Alföldi Kéktúra. Jövőre talán tavasszal fogjuk folytatni Szatymaztól Baja irányában. 

Nagyjából 130 kilométernyi táv van még hátra az Alföldi Kéktúrából. A 80 %-a megvan. Idén volt négy éve, hogy elkezdtem, bár abból egy évben nem voltam. Ha minden jól alakul, jövőre be tudom fejezni. S akkor már csak a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra marad, melyet idén már elkezdtünk Chilivel. Előbb-utóbb meglesz az a kör.

Kezdett sötétedni, mire hazaértem. Otthon már javában folyt a készülődés, Chili és Emma a lakóövezetünkben megrendezésre kerülő halloween ünnepségre készülődtek. Utána meg jöhetett a csoki, s megannyi édesség gyűjtés. Magam sem tétlenkedtem, fogtam egy kést, s nekiestem az egyik töknek.

Következik most egy kis téli pihenő, már ami a túrázást illeti. Ha a körülmények engedik, van még egy-két program, melyet szeretnék a téli hónapok alatt megvalósítani. Mert ötleteim továbbra is vannak ...

2019. november 12. (kedd) 22:39 (UTC+1) - Budapest

Annak ellenére, hogy nem messze voltunk a műúttól, elég nyugodt éjjelünk volt. Át is aludtuk ismét a teljes éjszakát. Reggelre, mikor kidugtuk a fejünket, sokkal jobb időjárási körülményeket tapasztaltunk. Nedvesnek nedves volt a sátor, ám látni lehetett, hogy a reggeli napsütés hamar meg foga szárítani. 

Hamarosan ki is sütött a nap, de azért a tegnap esti tűz megmaradt parazsát újra felszítottuk, s a készülődés közben szárítottunk pár dolgot. Több felszerelésünket a szélre, s a napra bíztuk, reménykedve abban, hogy a füst nem fogja túlzottan bebüdösíteni. Úgy néztünk ki, mint egy hajdani vándor tábor.

Sokkal jobb érzés volt szárazon összepakolni a dolgainkat, nem pedig eső, s harmat után. A hátizsákra sem csurgott a sátorból, s a ponyvából a víz, miközben viseltük. Ótompaháton folytattuk tehát, s az idei utolsó Kék túránkra indultunk. Ezúttal gátak, töltések nem vártak ránk, ám síkságok, mezők, szántóföldek igen. De legelőször egy nagyon hosszú aszfaltozott út volt előttünk.

Ezúttal is változatos házak tárultak elénk ezen a ótompaháti szakaszon. A fenti ház különösen tetszett. Ez sem volt lakott, mint a legtöbb az út mentén. Sok-sok elhagyott ház, birtok van az országban. Köztük ez a ház is az volt. Valamit mégiscsak kellene kezdeni ezekkel az elhagyott házakkal. Kár értük.

Amikor pakoltam otthon a túrafelszerelésem, bepakoltam a napszemüvegem is, gondoltam hátha kelleni fog. Erre tessék, ki is sütött a nap, s már vettem is elő. Ki kell élvezni az év utolsó napsütéses túráit, nem igaz?! Ricsi is ugyanígy tett. 

Bő egy óra alatt értünk el Tompahátra. Kicsiny alföldi település volt, elnéptelenedő házakkal, idős gazdákkal, bezárt bolttal. Szerencsénkre a pecsét a bolt falára volt erősítve, így a bélyegzés nem maradt el. Megtöltöttük friss vízzel a kulacsainkat, majd folytattuk tovább a majorok között.

Jó volt ránézni a az Alföldi Kéktúra térképre, hogy mennyi szakasz volt már bejárva, s hogy mennyi van már csak hátra. Természetesen a hátralévő szakaszokat csak jövőre folytatjuk Ricsivel. 

Következett végre egy kis erdei terep is, a sok mezei terep között. Jó volt egy kicsit újra az erdőben lenni, a lehullott lombok között gyalogolni. Valóban van valami megmagyarázhatatlan varázsereje az erdőnek. Ezt érzem én is, akárhányszor beteszem a lábam a lombok alá.

Az erdős rész után következett egy jobbra forduló, egy szántóföld melletti öntözőcsatorna mentén. Ahogy gyalogoltunk, s lenéztünk a csatorna aljára, döbbenten vettük észre, hogy apró halak ficánkolnak a pár centis vízbe. Ahogy folytattuk utunkat, gondolkodtunk, hogy miként juthattak oda a halak, de nem jöttünk rá.

Utunk az Ördöngős tanyavilágában folytatódott, épp egy baromfitelep mellett. Ezernyi lúd gágogott a kerítés túloldalán. Gondolom rókák is lehettek szép számmal a környéken, hisz volt miből válogatniuk. Egyébként ez a telep  is árulkodott a múltjáról. Látszódtak még a múltbéli rendszer maradványai a kerítésen, a villanyoszlopokon, s az épületeken. Természetesen újonnan épült, s felújított majorságok is akadtak szép számmal.

Nemsokára kiértünk a 45-ös főúthoz, mely mentén egy pár száz métert meneteltünk. Nem az út mentén, hanem mellette a füves terepen. Várt még ránk egy bő kilenc kilométeres szakasz Mindszentig. Hosszú, egyenes, aszfaltozott úton, egészen a napi, s idei célunkig.

Beérve Mindszentre, megálltunk egy-két frissítő erejéig. Úgy terveztük, hogy az éjszakát a Tisza partján töltjük, a töltés aljában. Meg is indultunk, hisz már be volt sötétedve. Nem tudtunk még hozzászokni az őszi óraátállításhoz. 

Elhagyva a mindszenti révet, attól pár száz méterre vertünk tábort, a töltés aljánál. Természetesen ezúttal is ropogott a tűz. Mi pedig miután felállítottuk éjjeli szállásunkat, hozzákezdtünk a vacsoránkhoz.

Vacsora után álomra hajtottuk a fejünket, bízván abban, hogy ezúttal is megússzuk szárazon. Hajnal négykor azonban esőcseppekre ébredtem, s ezek az esőcseppek egyre jobban jöttek. Hamarosan zuhogott, s én visszaszenderültem, hátha csak egy rossz álom. Reggeli ébredéskor az álom szertefoszlott, amikor kibújtam a sátorból. Szerencsére az eső csendesedett, s így nagyjából összetudtunk pakolni. Ismét vizes felszereléssel folytattuk. 

Újra elhaladtunk a rév mellett, ahova majd jövőre harmadjára is vissza fogunk térni. Innentől fogjuk tehát folytatni. A Tiszától már csak pár kilométer Ópusztaszer. Na de ez már a jövő évi szakasz lesz. Addig is jó ránézni a szakaszokra, a Kék Kör térképére. Lassan-lassan alakul, nemde?!

Sikerült tehát folytatni a Kéket ősszel is, mint ahogyan a futást is. Ismét futócipőt vettem ugyanis fel, egy a kerületemben megrendezett félmaratonon vettem részt, melyen nem csak én futottam. Hogy ki volt aki velem futott, s ki volt aki szurkolt, a következő bejegyzésből kiderül.

2019. november 07. (csütörtök) 19:33 (UTC+1) - Budapest

Mindketten arra számítottunk, hogy éjjel megébredünk majd arra, hogy nem tudunk tovább aludni. Szerencsére azonban ez nem következett be. Az eső sem esett az éjjel, ki is tisztult. Ennek eredményeképp a hőmérséklet is fagypont közelébe süllyedt. Amint hozzáértem a sátor ponyvájához, éreztem is a megfagyott réteget.

 Miközben begyújtottuk a főzőket, lassan mi is magunkhoz tértünk . A matracom jól vizsgázott, sokkal jobb volt a sátorban aludni, mint a régi egyszerű polifoam matracon. Ráadásul méretileg is kisebb volt, ami egy túránál ugye sokat számít. Lassan-lassan kialakul az a túrafelszerelésem, melyet már csak meg kell vigyázni. Évek óta túrázom, nyitott szemmel járok, de még mindig van mit beszerezni.

Lassan összepakoltunk, de sajnos vizesen került elcsomagolásra mind a sátor, mind a ponyva. Bő 27 kilométer várt ránk Szarvasig. Természetesen ennek nagy részét továbbra is a csatornák mentén kellett legyalogolnunk. Utolsó kilométerek következtek tehát a gáton, mert a további szakaszok a síkságon vezetnek.

Elindulásunk után nemsokkal el kellett távolodjunk egy pár kilométer erejéig a Hortobágy-Berettyó mellől, mivel útba kellett ejteni a Peresi Bemutatóházat, ahol a Kéktúra bélyegző is volt. Pár száz méterre le is kellett térnem a túraútvonalról, addig Ricsi vizet forralt a második kávénkhoz. Tartottunk is egy pár perces szünetet, majd folytattuk a csatorna túlpartján, átkelve az árvízkapun.

A kezdeti hűvös időjárás után délelőtt már elég jó időnk volt. Hála a réteges öltözetünknek, tudtunk mi is alkalmazkodni. A talaj is már csak foltokban jelezte, hogy előző nap esett. Utunk közben több olyan elhagyott tanyát fedeztünk fel, melyek jó pár éve el lehettek néptelenedve. A körülöttük lévő földterület meg volt ugyan művelve, ám az épületek nagyrésze romosan állt. Kár volt értük. Mennyi embernek adtak hajlékot, s munkát annak idején. 

Ekkor már javában a Hármas-Körös mentén jártunk, s nem sokára egy vasútvonal keresztezte utunkat. A közelben lévő horgásztelepről hazafele tartó horgásszal váltottunk pár szót. Sajátos stílusban adta elő azt a tényt, hogy üres kézzel indult haza.

Közel jártunk már Szarvashoz, ám előtte még át kellett kelnünk újra a Körösön, ezúttal komppal. Itt terveztem megválni a magunkkal hozott szeméttől is, melyet reggel óta vittem magammal. Nem találtam útközben olyan kihelyezett szemetest, ahol otthagyhattam volna.

Elérve a komphoz, a gyomrunk is jelezte, hogy ideje lenne ennünk is valamit. Nem is lehetett volna alkalmasabb helyszín ehhez, mint a révházhoz vezető lépcső mentén lévő pad. Kisvártatva megterítettünk, s miközben zajlott a ki-, s beszállítás, mi csendben falatoztunk, kortyolgattunk.

Immár jóllakva szálltunk mi is fel a kicsiny kompra, mely felső vezetésű, köteles komp volt. Korábbi munkám során a Ráckevei-Soroksári Duna-ágban találkoztam hasonlóval, ám az alsó vezetésű volt. Köszönhetően a komp személyzetének, átkelésünk térítésmentes volt.

Ismét Békés megyébe érkeztünk, s már csak pár kilométer volt hátra Szarvasig. Több mint három évvel ezelőtt jártam itt utoljára, amikor Tónit kísértem az Alföldi Kéken. Itt ismertem meg Ricsit is. Mint ahogyan régebbi olvasóim emlékezhetnek, akkor egy üdülőben voltunk elszállásolva. Mi most Szarvasig terveztük gyalog, majd onnan busszal tovább Nagymágocsra. A két település közt ugyanis annak idején be lett járva az útvonal.

Az Arborétum mellett vezetett az utunk befelé a városba. Kicsit nosztalgiáztunk, ahogy mellette elhaladtunk. Az Arborétum bejáratánál egy bélyegzés idejére megálltunk, majd folytattuk tovább, immár az aszfalton. Újból megpillanthattam a történelmi Magyarország középpontjának emléket állító alkotást.

Átkeltünk a Holt-Körös hídján, s célba vettük a város buszpályaudvarát. Útközben megálltunk egy nagyobb boltnál, pótolni a kifogyott készletünket. Nem siettünk, hisz volt időnk a busz indulásáig. A főút mentén lévő padon megpihenve ezt ki is használtuk.

Véget vetvén a pihenésünknek, hátunkra kaptuk a zsákjainkat, s elsétáltunk a buszpályaudvarhoz. Bő negyed órás késéssel érkezett a buszunk, de sikerült behoznia a késést. Szentesen át kellett szállnunk a Nagymágocs felé tartó buszra. Korom sötét volt már, amikor leszálltunk a buszról. Úgy döntöttünk, hogy Nagymágocs előtt tesszük ezt, Ótompaháton, mivel a térkép szerint alkalmas terep várt ott minket.

Így is lett, s pár perc múlva, nem messze az úttól, egy erdő mellett, a szántóföld szélén, már ropogott is a tűz. Kellett is a jó meleg mind a végtagjainknak, mind a lelkünknek. Jó ugyanis egy fáradt nap után a tűz körül ücsörögni, iszogatni, beszélgetni. Nem volt ez másképp ezúttal sem.

Utána hozzáláttunk a vizes sátraink kicsomagolásához, felállításához. Bíztunk benne, hogy amíg nem bújunk bele, addig kicsit száradni fog, ám a hőmérséklet csökkenés ezt a tervet átírta. Miközben készülődtünk a vacsoránkhoz, a sátor ponyváin csak úgy csillogott a dér.

Lassan hozzáláttunk az evéshez, s közben megbontottunk egy-egy üveg bort, melyeket Szarvason szereztünk be. Későre járt már az idő, s elnézve a sátrakat, nem várt jó idő ránk. Semmink nem volt száraz, csak az olaszrizling ...