2015. április 01. (szerda) 20:39 (UTC-6) - San Pedro Sula
Tegnap este felvarrtam a guatemalai hímzett felvarrót a táskámra. Alakul szépen.
Ismét korán keltem, ugyanis 06:15-kor indult a buszom. Az előre leszervezett taxi nem érkezett meg a megbeszélt időpontra, így elindultam gyalog. Útközben leintettem egy tuk-tukot, mert nem értem volna oda időben. Hamar megtaláltam a buszom, egy kis útbaigazítás kérésével.
Ezen a buszon is látszódott, hogy a vezetője vallásos. Szükség is volt imára, mert az elindulás után negyed órával, meg kellett álljunk. Többször is leállt a motor. Végül sikerült megjavítaniuk. Nem tudtam, hogy a kiesett bő fél óra mennyire befolyásolja a csatlakozás elérését. Ugyanis Cruz de Morelos-ból másik busszal kellett mennem San Pedro Sula-ba.
Időközben egyre többen és többen lettünk. Itt is több embert szállítottak, mint amennyit lehetett volna. Az ember tömeg a busz folyosóján, az egyik hangosan telefonált majdnem végig, ketten folyamatosan hányingerrel küszködtek, több-kevesebb sikerrel. Nem ez volt életem legjobb utazása. Ráadásul folyton azon járt az eszem, hogy hol kell majd leszálljak. Logisztika az életem, folyamatos utazás megtervezés, lebonyolítás.
Megérkezvén Cruz de Morelos-ba örömmel nyugtáztam, hogy a másik buszom még nem ért be. Volt egy kis pihenőidő, amit a pályaudvar éttermi részén töltöttem el. Enni nem ettem, csak egy üdítőt vettem. Egy nagyon jó kis chips-et találtam Flores-ba. Három az egyben. Úti eleségnek kiváló.
Beérkezett a busz, mely már sokkal jobb volt. Az ablakon az árnyékoló itt is vallásos töltetű volt. Megismerkedtem egy belizei pappal, ő is önkéntesnek jött Hondurasba.
Hamar megérkeztünk a határhoz. Itt is kilométerek voltak a két határátkelő hely között. A guatemalai részen épp egy banán szállítmány várt az átlépésre. Lehet, hogy épp a te asztalodra kerül belőle majd.
A képen látható egy hűtőtáskás srác. Mindenhol, Mexikóban, és Guatemalában is jelen voltak a különböző árusok. Megy a biznisz rendesen. Sokan ebből élnek, ez a fő állásuk.
Közben szemből is érkeztek utasok. Hasonló a "chicken bus"-hoz, csak nem volt orra. Miután megtörtént az útlevél kezelés, elindultunk a hondurasi határ felé. Az út oldalán pálma ültetvények végeláthatatlan sora.
A hondurasi határhoz érve ki kellett tölteni egy kérdőívet, hasonlót, mint amit a mexikói belépésnél kellett. Foglalkozáshoz itt is tanár került. Még sem írhattam, hogy világcsavargó, nem igaz?!
Ujj lenyomatot is kellett adnom, bár az útlevelem chipje tartalmazza már. Itt is kellett fizetnem a belépésnél 3 US dollárnak megfelelő lempira-t. Jeleztem az ügyintézőnek, hogy fizettem már Guatemalában, és így már nem kellene. Azt a választ kaptam, ez meg itt Honduras. Jobbnak láttam nem vitatkozni tovább.
Átjutottunk tehát Hondurasba. Itt kicsit másabb a táj, és páradúsabb a levegő. A társadalom összetétele is színesebb. Az indiánokon, meszticeken, európaikon kívül afro amerikaiak is vannak. Itt is erős a rendőri, katonai jelenlét. Jót tesz a közérzetnek, és kevesebb az utcai bűnözés.
Mint látható, a két véglet itt is jelen van. Takaros, tiszta házikók, és a szeméttel tarkított nyomornegyedek.
Megérkezve San Pedro Sula-ba, meg kellett keresnem a holnapi busz indulási helyét. Mint tűt a szénakazalban. Végül sikerült megtalálnom, sőt némi készpénzt is levettem. A Sulaco felé tartó járat az enyém, melyet a Ramos társaság üzemelteti.
Már sötétedett, így keresnem kellett egy hotel szobát. A bökkenő az volt, hogy a buszpályaudvar és a város központ között nagy volt a távolság. Itt is jellemző volt a piócaként az emberre ragadó taxis. Egy kisebb busz mellett döntöttem, ötöd annyi tarifáért. A másodiknak megnézett hotel mellett döntöttem.
Holnap irány San Antonio. Onnan jelentkezem ismét. Addig is: Adios!