2016. december 02. (péntek) 13:16 (UTC+1) - Budapest

Vasárnap lesz egy hete, hogy részt vettem a világcsavargók találkozóján, azaz a 4. Járatlan utakon fesztiválon. Ahogy márciusi posztomban említettem, ezen a fesztiválon olyan világutazók tartanak előadást, akik a világ különböző helyeire utaznak, nem mindennapi módon. Gyalog, stoppolva, kerékpárral, lóháton, vagy át az óceánokon hajóstoppal. Megismerhetünk különböző országokat, történeteket olyan utazóktól akik nemrég vágtak bele, vagy már évtizedek óta úton vannak. Teszik ezt egyedül, párban, vagy családdal.

Ezúttal két napossá bővült a fesztivál, azonban csak a második napján tudtam részt venni. Olyan előadókra voltam kíváncsi, akikről már valamilyen úton, módon hallottam. Legtöbbjük valamilyen formában jelen vannak a világhálón, akár blogon, honlapon, vagy közösségi oldalon. Most is több teremben zajlottak párhuzamosan az előadások. Előre elnézéseteket kérem a fényképek minősége miatt, ugyanis továbbra is mobiltelefonnal fényképezem. Az egyik kisteremben kezdtem, ahol Balaton Zoltán tartott beszámolót. Zoltán a családjával, a Maia nevű vitorlásával járja az északi jeges, zord tengereket. Épp tavaly Dublinban voltam, amikor érkezett a hír, hogy első magyarként átkeltek az Észak-nyugati átjárón. Ezúttal a Grönland melletti útjukról meséltek.

Az előadás során, bepillantást nyerhettünk a jégtáblák közötti hajózás mindennapjaiba. Megtudhattuk, hogy a pézsmatulok veszélyesebb a jegesmedvénél. Gyönyörű élénk színre festik a grönlandiak a házaikat, megelőzve ezzel a hosszan tartó zord idő mélabú hangulatát. Természetesen már senki nem lakik jégkunyhóban, azonban bálnára, fókára még ma is vadásznak. Megismerhettük a régmúlt idők eszközeit, használati tárgyait, népviseletét. Itt tudtam meg, hogy a sziget déli részén élő szánhúzó kutyákat, az északi sarkkörön túli társaikkal - fajtavédés okán - nem vegyítik. Gyönyörű képek szemléltették a jéghegyek megszámlálhatatlan, szín-, illetve formavilágát. Érdekes volt hallani az állandó nappali világosságról szóló beszámolót.

Zoltánék nem egyfolytában hajóznak, hanem évről-évre, egy 2-3 hónapos időszakot töltenek a jégtáblák közt. Kalandjaikat végig követhetitek a http://www.balatonok.hu/ oldalon.

Amint véget ért Zoltánék vetítése, már mentem a Vándor Verembe, amely egy nagyobb előadóterem volt. Itt készülődött az előadásához Mayer Márton, aki több héten keresztül hazastoppolt az oroszországi Vlagyivosztokból. Ugye legutóbb egy másik utazót mutattam be, aki a transzszibériai vonattal jutott el Vlagyivosztokba. Márton tehát a távol-keletről indult stopposként, hátizsákkal, sátorral felszerelkezve. Az út kedvéért még oroszul is megtanult. Izgalmas előadásnak ígérkezett tehát. Rögtön az útja elején le is tartóztatták, mivel meglátogatta az észak-koreai határhoz legközelebbi települést. Rövid őrizetbevételt követően azonban útnak engedték, így folytathatta útját. Elmondása szerint a moszkvai vezetés rengeteg pénzt fordított a távol-keleti utak fejlesztésére. Mártont hol kamionba, hol személyautóba szállt be, akik egy-egy szakaszon elvitték. A mongol határt is átlépte, mely szintén kalandosra sikeredett. Elhaladt a Bajkál-tónál, valamint átlépte az Ural hegységnél lévő Európa-Ázsia szimbolikus határvonalat is. 

Márton pont abban az időben tartózkodott Oroszországban, amikor a krími események zajlottak. Személyes tapasztalatait meg is osztotta velünk. Elsők között volt, akik külföldiként, az immár orosz Krímre betették a lábukat. Hazaérkezése óta Márton többször járt Oroszországban, és személyes küldetésének érzi, hogy az országot megismertesse az itthoniakkal, eloszlatva a negatív sztereotípiákat erről a színes, változatos, vendégszerető kontinensnyi országról.

Kicsit magamra ismertem, amikor közzétette Márton az útja elején, és a végén készített arcképét. Nemhiába mondják, hogy útközben felejtsd el a borotvát. Magam is így gondolom, mint ahogyan a következő világvándor. Kinyó Zsolt már túl van a 12000-ik kilométerén. Megjárta a spanyolországi Szent Jakab zarándokutat, majd hazatérve azt újból végigjárta, ám az utat Budapesten kezdte. 

Zsolt volt a második olyan Budapestről zarándokló, akinek az előadását végignéztem. Teljesen más szemszögből, más beállítású, témájú fényképeken keresztül idézhettem fel a saját camino-s élményeimet. Zsolt egy három fős társasággal tette meg a spanyol szakaszt, a végére szoros barátságot kötve. 

Az előadás második részében Zsolt mesélt az idei útjáról, mely Szent Márton életútjának helyszíneit köti össze a magyarországi Szombathelytől a franciaországi Tours-ig. Őszintén bevallom, eddig erről a zarándokútról magam sem tudtam. Az Európa Tanács az útvonalat 2005-ben Európai Kulturális Útvonallá nyilvánította. Hasonlóan a Via Francigena zarándokúthoz, ez az út sem zsúfolt annyira, mint a spanyolországi Szent Jakab út, azaz az El Camino. Zsolt eddigi és további kilométereit megismerhetitek a http://www.kinyozsolt.hu/home.html oldalon.

Következő előadás nem kifejezetten az utazásról szólt, hanem annak egyik lehetséges módjáról, a housesitting-ről. Ebbe a témába László Bea avatott be minket, aki maga is használja eme remek dolgot. Mint a neve is sugallja, házfelügyeletet jelent. Hasonlót nyújt, mint az általam is használt workaway nevű oldal, mivel segíti az utazót abban, hogy minél kevesebbet költsön a rendelkezésre álló költségvetéséből. Míg a workaway az önkéntes munkáért cserébe szállást és ellátást ad, addig a housesitting biztosítja a szállást. A lényege, hogy a világ bármely pontján lévő házakra, lakásokra vigyáz az utazó addig, amíg a tulajdonos távol van. Természetesen még mielőtt találkoznának, és az utazó megkapná a kulcsokat, megelőzi sok minden. Regisztráció, referencia, skype-on keresztüli beszélgetés, kölcsönös szimpátia, és legvégül a kölcsönös bizalom. Első hallásra sokaknak furán hangozhat, de higgyétek el, működik. Bea legelőször Ecuadorban próbálta ki, azóta a housesitting segítségével nyaralt Franciaországban, Spanyolországban. Az utazó, elindulása előtt kikeresi úti célja közelében lévő, regisztrált ingatlantulajdonosokat, felveszi a kapcsolatot velük, majd jöhet a többi. A lényeg, hogy vigyázol a házra, öntözöd a szobanövényeket, megeteted a háziállatokat, és közben felfedezheted a környéket. Rengeteget lehet vele spórolni. Időtartama 2-3 naptól akár hónapokig terjedhet.

Annak idején, amikor e blogot megálmodtam, egy olyan helyszínre szerettem volna eljutni, mint amilyen a következő előadás helyszíne volt. Kókuszpálmák, fehér homok, örök nyár, jókedv. Gyenes Tímea ide, azaz Hawaii-ra kalauzolt el minket. A több szigetből álló Hawaii az Amerika Egyesült Államok 50-ik tagállama. Meleg trópusi éghajlata, nyilvános strandjai, szörfparadicsoma, aktív vulkánjai miatt sokan telepednek le a szigeteken. Egyik jellegzetes szimbóluma a mao hau hele virágszirmaiból készített vendégváró virágfüzér, a lei. A szigetekre érkező turistáknak akasztják a nyakukba, ajándékként. Eddig legalábbis így tudtam. De Tímea elmondta, hogy manapság meg kell a virágfüzért venni, máskülönben nem akasztják az ember nyakába. Kivételt képez, ha valakit tényleg várják az ismerősei. 

Tímea bemutatta a szigetek két tagját, Ohau szigetét, melyen Honolulu is fekszik, valamint Kauai szigetét. Bepillantást nyerhettünk a szigetek élővilágába, kultúrájába, gasztronómiájába. Érdekes volt hallani, hogy a honolului szállodák, illetve azok óceánpartjai bárki által látogathatóak, senkit nem zavarnak el, ha szét akar nézni. Nem úgy mint a mexikói Cancúnban, amikor a szállodához tartozó, elkerített részről anno kizavarták az embert. Valószínű e szemlélet a régmúltra vezethető vissza, amikor is a szigetek uralkodója birtokolta a területet, azonban ingyen használatra adta a népnek. Mennyivel másképpen is zajlottak az események a világ másik pontján. Aki bővebbet meg szeretne tudni Hawaii-ról, böngéssze a http://hawaiibaratok.hu/ oldalt.

Soron következő előadást Baráth Levente tartotta, témája a következő volt: indulj el saját járatlan utadon. Levente sokáig vendéglátósként dolgozott, majd mert nagyot álmodni, és elkezdte azt megvalósítani. Mára már a saját útját járja a világban, fotósként, túravezetőként. Kíváncsi voltam arra, hogy ő hogyan indult el. Közhelynek tűnik, de szerintem is igaz, hogy ha az ember nagyon akar valamit, és tesz is érte, akkor előbb-utóbb be is fog következni. Ha csak álmodozunk, és a kisujjunkat sem mozdítjuk, semmi sem fog történni. Természetesen a célig vezető út nem mindig egyszerű, de ha végig kitartunk a célunk mellett, sikerülni fog. Levente a saját útját végig lehet kísérni a https://emberikiserlet.wordpress.com/ oldalán.

Már jócskán késő délután volt, amikor Jándi Attila elkezdte az előadását, melyben Teleki Sámuel nyomába, Kelet-Afrikába kalauzolt minket. Azt az utat jártuk be, amit annak idején az erdélyi Teleki Sámuel is bejárt, amikor vezette a 400 teherhordójából álló expedícióját Kenya északi részébe. Attila bemutatta azokat a helyszíneket, házakat, ahol Teleki is megfordult. Zanzibár szigetéről indultunk, majd a szavannákon keresztül haladtunk a Kilimandzsáró irányába. Első európaiként érte el a hegy 5310 méteren lévő hóvonalát, azonban a csúcsot nem tudta megmászni. Szintén első európaiként érte el a Kenya-hegyet, ahol egy folyórendszert kezdett feltérképezni. Itt talált rá a tóra, melyet a trónörökösről Rudolf tónak nevezte el. A tavat csak 1975-ben keresztelték át Turkana tóra, a tó partján élő törzsről. A Turkana (Rudolf) tótól délre, egy kiszáradt folyó völgyében felfedeztek egy aktív vulkánt, melyet mind a mai napon Teleki vulkánnak neveznek.

Attila több évtizede ismeri már a környéket, hely-, és személyismerete elismerésre méltó. Bemutatta a szavannák növény és állatvilágát is. Öröm volt viszontlátni a mi fehér gólyánkat is. Attilát az ismert közösségi oldalon keresztül követhetjük nyomon. A világ számos pontjára vezet csoportokat.

Utolsó előadás Portugália büszkeségéről, Madeira szigetéről szólt, melyet Kovács Attila tartotta. Attila rendszeresen, évente kétszer vezet csoportos utazást, a Portugáliától mintegy 978 kilométerre, az Atlanti-óceánban fekvő szigetre. A szigetet egy óriási botanikus kertté varázsolták a portugálok. Mivel a sziget klímája alkalmas mind a trópusi, mind a kontinentális, vagy a magashegységi növények számára. Megtalálható itt a Brazíliából származó banánfa épp úgy, mint az új-zélandi eukaliptusz. A szigeten kezdetben cukornádat kezdtek el termelni, majd angol telepesek szőlővel folytatták. 

Madeira egyik fő nevezetessége a levadák hálózata. Öntözőcsatornákkal hálózták be a szigetet, melyek mellett a csatornák tisztítását biztosító gyalogösvény vezet. A levadák több szinten vezetnek végig a szigeten, egy részük sziklába vájt alagutakban, kiváló lehetőséget adva a gyalogtúrázásnak. Nagyon jó kis szigetnek tűnt Madeira, ahogy Attila beszámolóját néztem. Kicsivel a Kanári-szigetek felett van, mégis teljesen más képet fest. Fel is került a listámra. Összegezve a látottakat, és a hallottakat, ismét megbizonyosodtam afelől, hogy nem vagyok egyedül a világban. Nem csak én gondolkodom úgy, hogy időnként fel kell venni a hátizsákot, és elindulni valamerre. Teszik ezt sokan a világban, sokféle módon. De ami a legfontosabb, hogy merjük az álmainkat megélni. Ha valakinek ez abban nyilvánul meg, hogy eljusson egy távoli országba, akkor tegye azt. Másnak az álma egy saját tulajdonú családi ház. A leges legfontosabb, hogy ne bíráljuk mások álmait. Nem vagyunk egyformák. S hogy mi az én következő álmom? Hamarosan kiderül ...

2016. március 07. (hétfő) 16:33 (UTC+1) - Domoszló

A tegnapi nap folyamán, részt vettem az egész napos Járatlan utakon fesztiválon, ahol 09:20 és 22:00 óra között, 4 teremben, 28 előadó tartott vetítést. Ahogy a szervezők is írták, Független Utazók Fiestája volt. Olyan utazóké, akik nem a megszokott módon utaznak, és nem mindennapi helyekre jutnak el. Többnyire gyalog, lovon, kerékpáron, stoppal, hajón, azaz eléggé extrém módon, gyakran még extrémebb helyekre jutnak el ezek a nem mindennapi utazók. Sokszor egy-egy őrültnek tűnő projectet is megvalósítanak, vagy önkéntes munkákat is vállalnak útközben. Van aki közülük hosszas, előzetes tervezések után, más ad hoc jelleggel indul útnak. Mindannyian bátran nekiindulnak a világnak, mert semmi sem lehetetlen.

Természetesen a 28 előadást lehetetlen lett volna végignézni, mivel párhuzamosan zajlottak a különböző helyszíneken. Előzetesen kiválasztottam azokat az előadókat, akiket többnyire már az utazásuk alatt követtem. Többek közülük, személyes történetükkel, utazásaikkal, blogjaikkal engem is inspiráltak annak idején, mielőtt magam is elindultam volna. Hét történetet választottam tehát ki, amiket egyenként most bemutatnék. Az előadók személyes blogjainak linkjét bemásolom, hogy Magatok is bővebben megismerhessétek. Kezdjük tehát!

Elsőként Vízy Péter úti beszámolóján vettem részt, aki ugyanabban az évben teljesítette a Camino-t mint jómagam, csak kicsit hosszabban. Budapestről indult el, és mintegy 156 nap, valamint 4400 km megtétele után, Lisszabonig zarándokolt. Annak idején emlékszem, hogy épp Burgosban voltam, amikor olvastam a hihetetlen zarándokút sikerességét.

Péter Budapestről indult el a magyarországi Camino szakaszon, majd Ausztria, Svájc, Franciaország, és Spanyolországon keresztül Portugáliában ért véget az Útja. Kezdetben hárman voltak, ám később Péter már csak egyedül folytatta az Utat. Ám mint magam is megtudtam, az ember sosincs egyedül a Camino-n. Útja során többnyire sátorban pihente ki magát, de többször aludt Ő is zarándokszállásokon, magánszemélyeknél.

Jó érzés volt viszontlátni azokat a helyeket, helyszíneket, ahol magam is elhaladtam az Út során. Természetesen mindenki máshogyan éli meg a zarándoklatot, éppen ezért különösen érdekes volt megtapasztalni, hogy Péternek mit adott a zarándoklat. Igaz, az övé sokkal tovább tartott mint időben, mint távolságban. Annyira, hogy amíg én egy darab pecsétekkel teli igazolófüzetet adtam le Santiago-ban, Péter öt darabot. Miután Santiago-ba visszatért az Atlanti-óceántól, az Utat folytatta Lisszabonig. Érdekes lehetett mindenkivel szemben zarándokolni, főleg, hogy a jelek is az ellenkező oldalról vannak felfestve. 

Péter azóta minden évben visszatér a Camino-ra, azonban mindig más és más Útra. A Szent Jakab zarándokútvonalnak ugyanis több fajtája van. A zarándokútjairól blogot vezet, azonban azokat utólag írja meg a petycamino.webnode.hu/ oldalon.

Maradtam a nagyteremben, és egy bő tíz perces szünetet követően már kezdődött is a következő előadás, melyet Patkóné Rovács Gyöngyi és Patkó Gergely tartott. Ők egy 11 hónapos világ körüli útról számoltak be.

A vetítés elején röviden összefoglalták az útjukat, annak előkészítését, szervezését. Elmondták, hogy kik inspirálták őket, hogyan döntötték el, hogy belevágnak. Kicsit magamra ismertem, annál a résznél, amikor a korábbi munkahelyükön felmondtak. Választ kaptunk a felszerelés, utazás, szállás, étkezés, tisztálkodás témakörében is.

Gyöngyi és Gergely, utazásukat az esküvőjük utáni évben kezdték meg, így egy nászútnak is beillett. Hátizsákos utazásuk során, négy kontinensen keresztül, 18 országot látogattak meg, keletről-nyugati irányba körbeutazva a Földet, így még egy nappal is fiatalabbak lettek. Törökországgal kezdték, ahonnan Iránon keresztül Indiába mentek. Minden országban időt szántak arra, hogy jobban megismerjék a környéket. Gergely az élete egyik álmát is teljesítette azzal, hogy a nepáli Mount Everest alaptáborába is ellátogattak.

Útjuk folytatódott Délkelet-Ázsia országain át Ausztráliába, majd Új-Zélandra. A különböző közlekedési eszközök majdnem mindegyik fajtáját igénybe vették az útjuk során. Utaztak vonattal, busszal, időnként autót béreltek, de hajóra, és repülőre is szálltak. Új-Zélandról az Egyesült Államokba vezetett tovább az útjuk. Útközben új embereket ismertek meg, akik sok esetben vendégül is látták rövidebb, hosszabb időre is őket.

Az USA-ban bérelt autóval járták be a szebbnél szebb helyszíneket, városokat, a Nyugati-parttól a Keleti-partig. Egy rövid kanadai átruccanást követően, repülővel hazafele vették az irányt, Norvégián keresztül. Mint mondták, várták is már a hazaérkezést, ám titkon reménykednek a folytatásban. Kalandjaikat nyomon követhetitek a backpacking.blog.hu/ oldalon.

Már jócskán dél is elmúlt, amikor következett a harmadik választott előadóm, Méder Áron. Ő volt az első, akinek az utazását elkezdtem követni. 2006. szeptember 24. és 2009. szeptember 19. között kerülte meg a Földet, harmadik szólóvitorlázó magyarként, ám első európaiként egy tavi vitorlás hajóval. Használtan vette meg a hajót, amelyet maga újította fel, és készítette elő a világ körüli útra. A 6 méter hosszú, és 2,2 méter széles Carinával a szlovéniai Koper kikötőjéből indult el, majd a Földközi-tengert elhagyva a Carinát a Kanári-szigetek felé fordította.

A fenti képen éppen Las Palmas kikötőjében áll a Carina fedélzetén. Abban a kikötőben, ahol magam is két éve fuvarra vártam. Ismét nosztalgiázhattam tehát egy kicsit, felelevenítve a kanári-szigeteki élményeimet. Áron ezt követően a Zöld-foki-szigetek felé hajózott, ami az utolsó állomása volt az Atlanti-óceán átszelése előtt. Mivel a Carina egy kisméretű hajó volt, ezért ennek eredményeképpen az óceán átszelés is hosszabb ideig tartott, mint a nagyobb testű hajókkal. Áron 39 nap múlva érkezett meg Barbados kikötőjébe. A Karib térség után következett a Panama-csatorna átszelése. Sokat segítettek Áronnak a panamai hatóságok, mivel a Carina paraméterei miatt elvileg nem mehetett volna át a csatornán.

Mint látható, a Galápagos-szigeteknél járva, Áron haja és szakálla eléggé megnőtt. Ismét több hét, és hónap telt el, mire 2007. november 12-én kikötött Fiji szigetén. Addigi útja során rengeteg műszaki probléma merült fel, így kihasználva az éppen beköszönő hurrikán szezont, Fijin eltöltött egy fél évet, megjavítva közben a Carinát. Innentől kezdve, a további útja során több hangsúlyt fektetett a közbeeső szigetek felfedezésére. 

Az Indiai-óceánon hajózva közeledett az afrikai partszakasz, azon belül is Szomália, ahol az előforduló kalóztámadások miatt nem volt veszélytelen az út. Szerencsére azonban biztonságosan túljutott az említett vízterületen, és következhetett a Szuezi-csatorna. Útját ugyanabban a kikötőben - Koper - fejezte be, ahol elkezdte, ahol az érkezését a családja, és a barátai várták.

Áron célja, a legkisebb európai vitorlással végrehajtott szóló földkerülés rekordjának felállítása mellett, a puszta vitorlázás volt. Útja során a szárazföldön előszeretettel kereste a helyiek, egyszerű hétköznapi emberek társaságát, időt szánva az országok megismerésére, új kapcsolatok kialakítására. Nagyszerű teljesítményét megismerhetjük a www.meder.hu/ oldalon.

Miután Áron segítségével újra a szárazföldre érkeztünk, a virtuális utazásomat is ott folytattam. Dr. Kuun Aladár segítségével, a transzszibériai vasúton. Kedves Bella! Bízom benne, hogy hasznos információval szolgálhatok Neked, a jövőbeli utazásoddal kapcsolatban.

Aladár részletesen bemutatta nekünk a világ leghosszabb vasútvonalán tett utazását, annak előkészületeivel. A Transzszibériai vasútvonal Moszkvából indul, majd 9288,2 km után a távol-keleti Vlagyivosztokban ér véget. Mintegy 8 időzónát keresztez a vasútvonal, azonban a menetrendet a moszkvai időzónához mérik. Érdekes lehet az egyes állomásokon, az indulási-, és érkezési időpontot kiszámolni, az aktuális időzónára átváltani. Aladár segítségével megtudhattuk, hogy milyen módszerekkel lehet megvásárolni a vonatjegyet. Megtehetjük az utazást megszakítás nélkül, több mint 147 óra alatt, de az utazásunkat meg is szakíthatjuk a közbeeső városokban. Így tett Aladár is, felfedezve ezáltal Oroszország városait, tájait. 

A vonaton négy különböző osztály található, ő a 3-as osztályon utazott. Szó esett a vasúti etikettről is. Lehetőség van továbbá, a vonaton található szamovárok segítségével teát készíteni. Természetesen étkezési lehetőség is van a mintegy fél kilométer hosszú, 18 kocsiból álló vonaton. Az út során megismerhetjük az ország népeit, szokásait. 

Mintegy 1777 km megtétele után a vonat áthalad Európa és Ázsia határán. A képen Aladár épp ezt szemlélteti a határvonalat jelképező fehér obeliszk előtt állva. Útja során a Transzszibériai vasút 16 nagyobb folyót keresztez. Elhalad a világ legmélyebb tava, a Bajkál-tó mellett is. Rengeteg Lenin szobor található a vasút menti városokban. Többek közt az ulan-udei, mely egyedülálló módon kizárólag Lenin fejét örökítette csak meg.

Az 5655-ik km után lehetőség van Peking irányába tovább utazni, a Traszmongol vasútvonalon. Elérve a távol-keleti partszakaszra, az utazás is véget ér Vlagyivsztokban, ahol egy újabb érdekes adatot közölt velünk Aladár. Ugyanis minden oroszországi Lenin szobor keze Moszkva felé mutat, kivéve a vlagyivosztokit. Itt ugyanis Japán felé mutatja az irányt, jelezve a tervezett távol-keleti szovjet hódítás folytatását. Aladár egyébként azon kevés hátizsákos turista közé tartozik, akik beutazást nyertek Észak-Koreába is. Utazásait végigkövethetjük az alitraveling.blog.hu/ oldalon.

Egy rövid ebédszünet közbeiktatása után visszatértem a nagyterembe, ahol Tóth Gábor előadását hallgattam meg, "Hátizsákkal Európában 100 Euróból" címmel. Gábor úgy indult el Lisszabon irányába, hogy az eladott mobiltelefonja ára volt minden tartaléka. A felszerelését is főképp a barátai által szedte össze. Stoppal vágott neki az útnak, mondhatni céltalanul. Életében soha sem stoppolt, nem volt semmi tapasztalata. Útja során sátorozott, aludt az úton megismert embereknél, korábbi ismerősöknél, és rengeteg új barátot szerzett. Utazott autóval, de betekintést nyert a kamionosok mindennapi életébe is. Az útja Nyugat-Franciaországig vezetett, ahol önkéntes munkát vállalt egy kastély felújításában. Itt döntötte el, hogy mit szeretne a jövőben csinálni. Miután hazaérkezett, létrehozta a Tudatos Fiatalok Közösségét. Róla bővebben itt olvashattok: www.toth-gabor.com/

Már kezdett sötétedni, amikor a számomra egyik legjobban várt előadás következett. Zárug Rita és Harkányi Árpád jött el beszámolni a négy éves, földkerülő, kerékpáros nászútjukról. A blogjuk volt a második, amit az interneten követtem. Esküvőjük után egy héttel, 2011. június 11-én indultak el a fekvőkerékpárjukkal, megkerülni a Földet.

Útjuk nem csak a kerékpározásról, utazásról szólt, hanem három dologra szerették volna felhívni a figyelmet. Egyik a család fontossága, mely szerint egy jó család az alapja mindennek. Második a kerékpározás fontossága. Bemutatni azt, hogy milyen fantasztikus dolog felfedezni a világot kerékpárral. Harmadik a fenntarthatóság. Hogyan élhetünk ezen a bolygón anélkül, hogy folytatnánk a kőolaj alapú, környezetszennyező és fenntarthatatlan életünket.

A négy évig tartó útjuk során rengeteg új embert, kultúrát és országot ismertek meg. A világot nem a média hamis tükrén keresztül, hanem a saját szemükkel, a helyi embereken keresztül ismerték meg. Útjukat fekvőbringákkal tették meg, melyeket időként össze kellett csomagolni, amikor muszáj volt repülőre szállniuk.

Sajnos az előadásra jutó idő nem lett volna elég arra, hogy a teljes világkörüli útjukat bemutassák, ezért csak a közép-, és dél-amerikai szakasz került bemutatásra. Számomra külön örömként szolgált, hogy viszont láthattam a Chitzén Itzá és a Tikal piramisait. Zitával és Árpáddal egyébként a Mexikóba utazásom előtt felvettem a kapcsolatot, akkor pont Panamát készültek elhagyni. Tanácsot adtak, hogy a határátlépéseknél mit szoktak kérni. Így tudtam meg az esetleges fizetendő díjakat, valamint a határőrök által gyakran kért egyéb biztosítékokat, papírokat.

A képen épp az Egyenlítőn állnak. Útjuk során rengeteg szép helyen jártak. Ők is legtöbbször sátorban aludtak, de többször vették igénybe a couchsurfing nevű oldalt, melynek segítségével a világ bármely pontján ingyen szállást kaphat a világutazó, egy-két éjszakára. De volt, hogy a helyi tűzoltóság lánglovagjai hívták meg őket, hogy a tűzoltólaktanyában töltsék az éjszakát. Zita és Árpi rengeteg alkalommal megtapasztalta azt az önzetlen segítséget a helyi emberektől, amelyet magam is tapasztaltam. Sokszor kínálták meg őket étellel, itallal olyanok, akik talán jobban rá lettek volna szorulva a támogatásra. Megtapasztalták, hogy a boldogság nem elsősorban a pénztől, és a vagyonról szól. A boldogság ott lehet a legszegényebb bádogviskóban is.

Utazásuk mintegy 40.075 km megtétele, és több mint 45 ország meglátogatása után, 2015. szeptemberben 6-án ért véget Budapesten. Azóta rengeteg meghívásnak tettek eleget, és elkezdték a könyvük megírását is. Zita és Árpi világ körüli, kerékpáros nászútjukat megismerheted a 360fokbringa.hu/ oldalon.

Utolsó előadásra sajnos nem maradt mindenki, ám jómagam nagyon vártam a legújabb utazó kedvenceim, Szabó Norbert Ádám, valamint Kovácsik Levente élménybeszámolóját. Egyedülálló, világraszóló teljesítményen vannak túl, ugyanis Ők tették meg a leghosszabb utat páros kajakkal, mindenféle külső segítség nélkül, és ezzel Guiness rekordot értek el. Útjuk alatt 64 nap alatt evezték át az Atlanti-óceánt. Megálmodták, megtervezték és véghezvitték a céljukat.

Négy évvel ezelőtt maguk tervezték a mintegy 6,8 méter hosszú, és 95 centiméter széles, Kele nevű páros kajakjukat. A megépítés során kiemelhető tőkesúllyal, és 9 légkamrával látták el a kajakot. Tesztelték az Adriai-tengeren, melynek során képet kaphattak az előttük álló megmérettetésről. Tavaly október 21-én indultak útnak Portugáliából, majd 20 nap után megérkeztek a Kanári-szigetekre. Itt pihentek egy kicsit, valamint ismét feltöltötték a készleteiket. 

November 27-én hagyták maguk mögött a Kanári-szigeteket. A felszerelésüket nagyon jól át kellett gondolni, mivel nem sok helyük volt a Kelén. Éppen ezért nem volt lehetőségük az ivóvíz szállításra sem, így a tengervízből állítottak elő ivóvizet maguknak. Az ivóvizet előállító készülék működéséhez a nap energiáját használták fel. Az ennivalójukat nagyrészt a magukkal vitt konzervek tették ki, ám időnként meglepték magukat egy-egy elraktározott jutalom falattal.

Négy óránként váltották egymást, mivel a kajakot állandóan mozgásban kellett tartaniuk. Volt amikor mindketten eveztek, bár alapvetően egyikőjük pihent, amíg a másik tartotta a frontot. Az állandó só jelenléte igénybe vette a bőrüket, az apróbb sebek nem gyógyultak be. A végtagjaik is megérezték az állandó hajlított állapotban történő ülést, közlekedést. Érdekes volt hallgatni, hogy miként zajlott a tisztálkodás is a kajakban.

2016. január 30-án, 64 nappal az elindulás után, Norbert és Levente szerencsésen megérkezett Antigua kikötőjébe. Mint mesélték, a helyi parti őrség hajója már várta őket, és bekísérte a kajakot a kikötőbe. A partra érést követően pár percig eltartott, mire újra megszokták a szilárd talajt a lábuk alatt, majd büszkén koccintottak a megérkezésük örömére. Norbert és Levente világraszóló útját bővebben is megismerhetitek a https://hu-hu.facebook.com/farfaraway.live oldalukon.

Ők voltak tehát az általam követett, nem mindennapi utazók. Bízom benne, hogy át tudtam adni egy keveset abból, amit róluk, és az utazásaikról magam is megtudtam. A blogjukat szeretettel ajánlom napi olvasásra, mivel általuk olyan helyekre is eljuthatunk, ahova nem biztos, hogy egyelőre el tudnánk jutni. Továbbá bepillantást nyerhetünk az utazásuk mindennapjaiba. Olyan emberek utazásaiba, akik mertek nagyot álmodni, és az álmaikat megélni.