2016. november 05. (szombat) - Császár

Régóta nem mozdultam ki. Mostanában úgy alakultak a mindennapjaim, hogy nem tudtam túrázni. Leszámítva az idei Alföldi-kéktúra szakaszokat, valamint a nyári Via Unitariana-t, nem is túráztam. Ez egyrészt a folyamatos futóversenyeknek, és az azokra történő felkészüléseknek volt köszönhető. Itt volt tehát az ideje egy kis kiruccanásnak. Még a nyáron ígéretet kaptam Tónitól, hogy megismerhetem a lakóhelyét, egy oda szervezett kísérő-találkozó alkalmával. Az ígéretét be is tartotta, így pár kísérővel egyeztetve meg is indultam Császár felé. Tóni szülőfaluja Komárom-Esztergom megye déli peremén fekszik, a Kisalföld és a Vértes hegy közötti részen. Még dimbes-dombos a terep, de már látszik az alföldi síkság. Tónitól megtudtam, hogy ezt a részt Bársonyosnak hívják.

Mire megérkeztünk Császárra, az időjárás is a szebbik arcát mutatta. Napsütésben fogadott minket Tóni. Sokan összegyűltünk a korábbi kísérők közül. Jó pár társamat ismertem már, de szép számmal akadtak olyanok, akikkel még nem találkoztam. Miután az új ismertséget rögtönzött koccintással is megünnepeltük, a csapat megindult Tóni háza irányába. Az édesanyja, valamint a nővére terülj-terülj asztalkával fogadtak minket. Megkóstolhattuk a császári pogácsát, melyet kiváló borral, valamint szíverősítőkkel öblíthettünk le.

A falut elhagyva, megkezdtük a kb. 20 kilométeresre tervezett túránkat. Menet közben a csoport eddig ismeretlen tagjai kezdték egymást megismerni. Hála a jól ismert közösségi oldalnak, többen közülünk tudtunk már egymásról, hisz mindannyian csoporttagok voltunk. Viszont mindenki más és más szakaszon kísérte Tónit a Kék kör során, így sokan eddig még nem találkoztak. 

Az időjárás tökéletes volt, igazi őszi kirándulóidő. Időnként tartottunk egy kis pihenőt, ahol több embernek is előkerült a mellényzsebéből a "frissítője", mely aztán kézről kézre járt, mindannyiunkat felfrissítve.

Tóni korábbi munkahelyét is útba ejtettük, ahol vadőrként dolgozott. Most az egykori vadásztársaság épülete, valamint a terület egy vállalkozóé, aki vendégfogadóvá alakította át. Volt itt sütőkemence, grillező, fűthető fakád, szauna, egyszóval minden, ami egy kényelmes pihenéshez kell. 

A tulajdonos egy igazi kincset is beszerzett, melyet örömmel fedeztünk fel. Többen is megörökítettük magunkat, a régmúlt idők egyik bűnüldöző technikájával. Az autó még ma is működik, melyet gyakran visznek el egy-egy rendezvényre.

A túránk hátralévő részében olyan területen mentünk keresztül, melyet 26 évvel ezelőtt nem tudtunk volna megtenni. Egy hajdani szovjet laktanya romjait kerestük ugyanis fel. Itt tárolták a szovjetek az atomtöltetek célba juttatását biztosító hordozó rakétákat.

A mára már elhagyatott területet ismét birtokba vette a természet. Nyugodtan sétálhattunk ott, ahol korábban háromszoros őrség, kerítések, sorompók, ellenőrző-áteresztő pontok akadályozták meg a hívatlan látogatást. Szemügyre vehettük azokat a földdel borított betoncsarnokokat, melyekben a rakétákat tárolták. Nyoma sem volt annak, hogy annak idején e csarnokok légkondicionáltak voltak.

Egyik helyi kísérő társamtól bepillantást nyerhettem a korabeli laktanya mindennapi életébe, ugyanis ott dolgozott a laktanyában. Mennyivel másképpen festhetett a lenti épület akkor. A nagy Szovjetunió minden területéről érkeztek ide sorkatonák, hogy letöltsék a három éves (!) katonai szolgálatukat. Nyugodtabb szívvel jöhettek ide a békésebb országba, mint például az afganisztáni bázisokra. 

Kiérve az erdőből, Császár felé vettük az irányt. Ideje is volt, mivel kezdett az időjárás rosszabb lenni. Nagyon esőre állt az idő. No meg mi is kezdtünk éhesek lenni. A faluba műúton keresztül érkeztünk, melynek során Laci egy pár perces jókedvről is gondoskodott.

A nap további része a község szélén fekvő Henryx City-ben folytatódott. Tulajdonosa a western filmekből ismert várost álmodott meg, és épített fel. Megtalálható volt itt minden, aminek egy vadnyugati városban meg kellett lennie.

Henryx, a tulajdonos csodálatos várost alakított ki. Első benyomásom, amikor átléptem a kapun, kicsit elutasító volt, mondván tájidegen az egész. De minél többet szemléltem, és belegondoltam, hogy az ötletadónak az amerikai élet a mindene, már nem is tűnt olyan idegennek. Megálmodta, megtervezte, és megcsinálta. Nem is akárhogyan.

Miután idefele jövet Laci sikeresen túlélte a kerékbetörést, megérkezvén azonnal kötélnek is állt. Persze ezúttal is megúszta a dolgot, hála a hosszú lábainak. Ezek után beléptünk a hamisíthatatlan vadnyugati vendégfogadóba, ahol a berendezés gondos összeválogatása hűen tükrözte Henryx nagyszerű munkáját.

Az étterem jelenleg állandó jelleggel nincs nyitva, kizárólag rendezvényekre nyit ki. Így a fenti menü ezúttal nem állt rendelkezésünkre. Volt helyette viszont egy nagyszerű vaddisznópörkölt, melyet forralt borral, és stílusosan Henryx seriffcsillagával díszített üvegbögrébe csapolt sörrel öblítettünk.

A vacsora végén, miközben Tóni Kék körének teljesítése során készített képeket nézegettük, Tóni köszönetet mondott a kísérőknek, a túra során átélt pillanatokért. Mi pedig, Laci tolmácsolásán keresztül, Tóninak köszöntük meg ezen pillanatok lehetőségét.

Jómagam meg mind Tóninak, mind a kísérők csapatának szeretném megköszönni azokat az élményeket, melyeket a túraszakaszok során átélhettem. Szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy ily kiváló emberekkel ismerkedhettem meg. De legesleginkább szeretném megköszönni azt a csodálatos érzést, hogy megtapasztalhattam annak a tanúbizonyságát, hogy a mai világban egy álom beteljesüléséért ennyi ember kész önzetlenül segíteni. Valamiért úgy érzem, hogy ennek a kalandnak jó sokáig nem lesz vége ...