2015. június 17. (szerda) 17:43 (UTC+1) - Domoszló

Mint említettem, kevés ülőhely volt a repülőtér várócsarnokában elhelyezve. Többen lő is vették a hálózsákjukat, és a padlón helyezkedtek el. Vannak akik a székeken próbáltak álomra szenderülni. Magam is a padlót választottam, nekidőlve a nagyobbik hátizsákomnak. Megpróbáltam valamit aludni, mivel majd tizennégy óra repülés várt rám.

Hajnal négy órára állítottam be az ébresztőt, bár többször megébredtem az éjjel. Reggel 7:05-re volt kiírva az indulás, de előtte várt még rám a csomagfeladás, beszállás, vámvizsgálat. Még az este elintéztem a pénzügyi részét, ugyanis ismét fizetni kellett az országból való kilépésért. Méghozzá nem is keveset. Paso Canoas-nál csak hét dollárt, itt viszont 29-et. 

Reggel immár rutinos utazóként beálltam a sorba, felmutattam a repülőjegy foglalásomat, majd megkaptam a két jegyemet. Tavaly ilyenkor még izgultam, most azonban már nem. Tudtam mi fog következni, mikor, hova kell menni. A szokásos átvizsgálás, valamint okmány ellenőrzés után már bent is voltam a vámmentes részen, a kapunál. Érdekes azonban, hogy az útlevélkezelés elmaradt. Kiléptető pecsét nem került az útlevelembe. 

Következett tehát, a Condor légitársaság Boeing 767-300 típusú gépével, a mintegy tizenkét és fél órás utazás. Mielőtt beszálltunk volna, kiszúrtam egy srácot a várakozók között. Könnyű volt, mivel iszonyú lábszaggal rendelkezett. Ezt a környékén helyet foglaló utastársak arckifejezése és elárulta. Bíztam benne, hogy nem mellém fog szólni a jegye.

Megkezdtük a beszállást, nekem a 12-es sorban jutott hely, középen, nem a folyosók mellett. Szerencsére az előbb említett utastársat megúsztam. Érdekesség viszont, hogy ezen a gépen volt 13-as számú ülés. Eddig nem hallottam olyan repülőről, ahol lett volna. Épp indultunk volna, amikor az egyik utasra epilepsziás roham tört rá. Szegény ráadásul gyengén látó is volt. Rögtön orvost hívtak hozzá, akivel konzultált a kapitány, és úgy döntött, hogy nélküle folytatjuk az utat. A férfit a mentők elszállították. Mintegy ötven perces késéssel indultunk, de útközben e késést behoztuk. Ezúttal nem tudtam műholdas térképen nyomon követni az utunkat, nem működött ez a funkció. A fülhallgatómat is a nagytáskában hagytam.

Majd három órás utunk után Santo Domingo-ban megszakítottuk utunkat, ugyanis a Dominikai Köztársaságban személyzet csere volt, tankolták a gépet, valamint utasok ki-, beszállítása történt. Az egyik mellettem ülő utas le is szállt, a helyébe egy erős dohányszagú férfi érkezett. Sajnos nem volt nálam semmi szag mentesítésre alkalmas dolog, így kénytelen voltam tűrni. Próbáltam aludni is valamit, de nem igazán sikerült. Előttem két pici dominikai gyerek ült, akik szintén felsírtak néha.

Kilenc és fél óra repülőút, valamint nyolc óra előre állítás után megérkeztem Frankfurtba. Ezúttal tapsvihar köszöntötte a sikeres földet érést. Bő másfél órám volt a csatlakozásig, így kényelmesen végigmentem az újabb vizsgálatokon. Érdekes volt, hogy az összekötő folyosón az emberek többsége nem gyalogolt, hanem a mozgó folyosón haladt. Magam természetesen középen gyalogoltam. Elfelejtettem kiürisíteni a vizes kulacsomat, így mikor a vizsgálathoz értem, kénytelen voltam úgy elhelyezni a tálcára. Természetesen észrevették, és visszafordítottak. Közölték, hogy igyam meg, majd utána ismét menjek át a kapun. Kérdeztem, hogy nem-e ihatnám meg a kapun belül, de a válasz nem volt. Nem volt mit tennem, újra a cuccaimmal vissza a kapu elé, megittam a mintegy hét deciliter vizet, majd vissza. 

Hét óra ötven perckor elindultam az Autsrian Airlines Airbus A321-es gépével, a mintegy egy órás utamra Bécsbe. Itt is felszolgáltak reggelit. Az utasok többsége üzletember volt.

Bécsbe érkezve, gyorsabban kiszálltunk, lévén a gép is kisebb volt, kevesebb utassal. Megkerestem a hátizsákomat, majd becéloztam a kijáratot. Már majdnem elértem, amikor a vámtiszt intett, hogy tegyem a táskáimat az átvilágító részre. Majd következett a táskák tartalmának átvizsgálása, kérdések feltétele. Természetesen vámköteles dolgot nem hoztam, így mehettem.

Megreggeliztem, majd célba vettem a busz indulási helyét, mely nem a megszokott helyen volt. Üzenetben kaptam egy új címet, hogy honnan indul majd a buszom. Szerencsére nem volt olyan messze. 

Két és félórás buszozás után megérkeztem Budapestre, a Népligethez. Kinga kijött elém, majd az újabb buszozás előtt egy kicsit beszélgettünk a Duna parton. Domoszlóra egy közvetlen buszjárattal mentünk. Otthon már várt a kedvenc csülkös bablevesem, a behűtött söröm, valamint a keresztlányom által különböző formára sütött palacsinta. Itthon vagyok.

2015. június 14. (vasárnap) 19:00 (UTC-6) - San Jose (Alajuela)

Mint említettem, hajnalban fejezték be a bulit a szomszédban. Addig próbáltam elaludni, de rendszerint megébredtem egy-egy nagyobb hangra. Szokták mondani, hogy aki fáradt, az bármilyen hangzavarban elalszik. Igen ám, csak én nem voltam fáradt. Még nem. Majd két-három nap múlva, mikor megérkezem Budapestre. Kilátás a szobám ablakából.

Mint megszokhattátok, mindig bemutattam az ország pénzét, amerre jártam. Mármint a bankjegyeket. Ezúttal addig-addig halogattam, amíg kifogytam belőlük. De közülük egyet, a 10.000-es címletűt közszemlére teszem. Ez kivételesen papír alapú, de a többi címlet hasonló az eddig megismertekhez. Eltéphetetlen műanyag. Marvin mesélte, hogy a 2000-es évek közepén hígult meg a nemzeti valuta, és azóta tartja ezt a nagy összeget. Azt kell tenni, mint a románok. Levágtak négy nullát. Bár nem vagyok közgazdász, így fogalmam sincs, hogy a costa ricaiak, vagy például a  japánok miért nem teszik.

Reggel kilenckor már le is adtam a szobakulcsot, és elindultam a belvárosba ismét. Kora délutánra terveztem, hogy kimegyek a repülőtérre. Addig kicsit szét akartam nézni a városban. Bár nagyjából a tegnapi helyszíneken, de mégiscsak világosban. Kezdtem rögtön a kínai negyed bejáratával, ahol egy hangulatos kolumbiai kávézó volt. Itt megreggeliztem, majd tovább a számozott utcákon.

Igyekeztem a régebbi stílusú épületeket fényképezni. Gyönyörűek vannak, és a legtöbbjük szépen karban tartottak. Mint ezek a lakóházként használt épületek.

Majd következett a Nemzeti Múzeum, egy nagyobb templom, a posta épülete, és a tegnap említett főtéri építmény. A Nemzeti Bank épülete előtt egy szoborcsoport mutatta be a korabeli vidéki lakosság viseletét.

Közel huszonöt kilogramm súlyt cipeltem, köszönhetően a hátamra és a mellkasomra vett táskáknak. Bevallom őszintén, kicsit elszoktam a hátizsákos gyaloglástól. Bő négy órás séta után, meg kellett pihenjek, a tegnap meglátogatott templom előtti parkjában. Tele volt emberrel a park. Mindenki pihent, evett, ivott, a gyerekek játszottak. A felnőttek beszélgettek, vásároltak az árusoktól, akik szokás szerint mindenfélét árultak.

Délután már nem akartam tovább csavarogni, így hát felszálltam a reptéri buszra, és irány a repülőtér. Bő tizenöt óra várakozás várt rám, egy ott töltött éjszakával. De mivel volt wifi jel, egy kávézónál, így az időmet az elmaradt blog bejegyzés pótlásával töltöttem. Aludni nem sokat fogok tudni, mivel csak székek vannak, és azokból sem sok. Nem egy nagy repülőtér. Majdnem akkora, mint a Budapesti Liszt Ferenc.

2015. június 14. (vasárnap) 18:00 (UTC-6) - San Jose (Alajuela)

Csaknem indultam el korán gyalog, mert közben sikerült megjavíttatni az autót. Marvinnal kényelmesen megreggeliztünk, én elbúcsúztam Viriantól, Eitantól, na és persze Patacontól.

Megérkezvén Agujitasba, Marvin kedvezményes hajójegyet intézett nekem. Egy pár colónnal olcsóbban vittek Sierpebe. Mondjuk annyival, hogy egy kávé ára kijön. De aki a kicsit nem becsüli ...

Mielőtt behajóztunk a folyóra, még egyszer búcsút intettem a Csendes-óceánnak, az én második Óperenciás tengeremnek. Mint ahogy a hajó utazóponyvájának, a V alakú merevítése is jelzi, valamikor viszont fogom még látni. Úgy érzem.

Sierpe-ből szokás szerint mikrobusszal Palmar Norte-ba, ahol elköszöntem Marvintól. Megvettem a buszjegyet, elköltve az utolsó készpénzemet. A jegyet colónnal és dollárral fizettem, vegyesen. San Jose-ba érve, készpénzt terveztem felvenni.

Közel négy és fél órás út volt. Kétszer álltunk meg egy-egy negyedórás pihenésre. Más úton mentünk, mint a múltkor, amikor érkeztem La Palmaba. Most a Csendes-óceán partvidéke mellett. Később kanyarodtunk be az ország belseje felé. Útközben az elmaradhatatlan olajpálma ültetvények. Hegyek, völgyek, erdők váltogatva egymást.

Miután megérkeztem San Jose-ba, első dolgom volt enni valamit. Útba esett az egyik gyorsétteremlánc, amelyiknek a menüjét tesztelni szoktam. Itt sem változott az ízvilág. Idézzem Tesómat, végre valami egészségtelent ettem.

A múltkori hostelt választottam ismét, de ezúttal máshonnan közelítettem meg. A környék, amelyen keresztülmentem, nem igazán volt bizalomgerjesztő. Mivel a busz másik végállomásra ment, így onnan kellett megtalálnom a hostelt. Útközben egy eső is elkapott, így a hátizsákokra felkerültek az esővédők. Pár kezdeti tévedés után, bő háromnegyed órával a gyorsétterem után meg is érkeztem. Nem ugyanazt a szobát kaptam, így a wifi jel is gyenge volt a netbookom számára. Épp Argentína-Paraguay meccs volt a Copa America-n. Végre egy bajnokság, ahol nincsenek németek. 

Miután vége lett a 2-2-es döntetlennel végződő mérkőzésnek, nyakamba vettem a várost. Meg akartam nézni, hogy honnan fog a buszom indulni a repülőtérre. Mindig ezt teszem, ha van egy kis szabadidőm, és másnap utazom tovább. Megnézem, hogy másnap hova kell mennem. Ez egy jó tanács másoknak is, akik utaznak. Nem aznap kell kapkodni, keresve az ismeretlent. Szóval, bő negyed óra sétára volt a buszvégállomás a hosteltől.

Benéztem a mellette lévő katolikus templomba. Épp esti mise volt, így nagyon nem tudtam fényképezni. Egyébként sok kicsi evangélikus egyház van Közép-Amerika szerte, mint amilyen San Antonioban is volt. Kis deszka épület a többségük, körülbelül 50-100 lélekkel. Ezek a vidéki településekre jellemző. A nagyvárosokban viszont a katolikus vallás a domináns. 

Mielőtt visszatértem volna a hostelbe, még egy kicsit csavarogtam a belvárosban. Rengeteg ember mindenhol, szombat lévén, mindenfele bulik, partik. Sok rendőr is volt a közterületen. Itt is erős a rendőri jelenlét.

Eme kör alakú központi építmény a tér közepén a spanyol kultúra, építészet jellegzetes része. Legtöbb városban megtalálható. Legelőször Pamplonában, Navarrában, Spanyolországban találkoztam vele.

A hostelbe visszatérve, épp egy buliba csöppentem, a mellettünk lévő szórakozóhelyen. Grillparti is volt a járdára kitelepülve. Itt sem voltak az arcok valami bizalomgerjesztőek. Megpróbálta aludni, mivel holnap este már nehezen tudok a repülőtéren. De sajnos hajnal háromnegyed ötig szólt a zene, melyet kiabálás, üvöltés, autóriasztó hangja tett változatossá.

2015. április 16. (csütörtök) - El Progreso

Nyugodt éjjelem volt, és annyira nem kellett korán kelnem. Nyolckor indult a buszom, és csak két utcányira volt. Épp ezért ráértem csak fél hétkor kelni. Nagyon szét sem pakoltam, felesleges egy éjszakára kipakolni a cuccaimat. A busz terminált hamar megtaláltam, igaz a megadott cím pontatlan volt. Ugyanis a 14-ik utca helyett a 12-en volt.

Mivel a jegyiroda zárva volt, reggeliztem egyet. Tejeskávé, csirkemájjal töltött péksüteményekkel. Érdekes, hogy itt minden egyes utazási társaságnak megvan a kis irodája, de egy helyről indulnak. Nálunk többnyire egy társaság van. Megvettem a jegyet La Palma-ig, majd helyet foglaltam a váró részen. Sok backpacker, azaz hátizsákos turista várt velem együtt.

A váróhelység falán egy újabb önkéntes lehetőség szórólapját fedeztem fel. Csakúgy, mint a figyelemfelhívást, mely szerint a csomagokra figyeljenek az utasok.

Elindultunk rendben, időben. Ma sem kerültem az ablak mellé. Utastársam egy fiatal, costa ricai menyecske. Mögöttem viszont egy fiatal anyuka ült két gyermekével. Az egyik végig kiabálva beszélt, a pici meg néha felsírt. Ezért néha jól jött a pihenő.Az első helyen ismerős gyümölcsöt fedeztem fel. Nem tudtam megkóstolni, mert nem találtam közte érett példányt.

Megemlíteném az üdítőitalok érdekes űrtartalmát is. Számomra érthetetlen mennyiségek. Nem az otthon megszokott számok. 

Utam végig a hegyek között vezetett, azokról le, és föl. Magas hőmérséklet, és még nagyobb páratartalom. Legtöbbször vízpára, köd borította hegyek. Ez kérem már a trópusi esőerdők hazája.

Közeledtem az átszállási pont felé, azaz La Palma településéhez. A Drake öböl már látszódott. Itt át kellett szállnom egy mikrobuszra. Időm azonban bőven volt. Majdnem egy óra.

Közben nagyon készülődött az eső. A buszom megtalálta, a sofőr épp evett a közeli büfében, amikor hirtelen elkezdett esni az eső. Nem is esni, szakadni. Mintha dézsából öntötték volna. Mikor kicsit csendesedett, beültünk a buszba. Trópusi eső is kipipálva. Az elkövetkező hetekben lesz részem benne rendesen.

Az út az erdőn keresztül vezetett, szórt, köves úton. Néha egy-egy megáradt patak keresztezte utunkat. De nem állított meg minket semmi. Mondhatnám hogy senki, de ez viszont nem igaz. Ugyanis rendőri igazoltatás volt. Rutinnak gondoltam, de mint kiderült nem volt az. A sofőrünknek nem volt alkalmas vezetői engedélye személyek fuvarozásra. Majdnem egy órát álltunk, mire tovább engedtek minket. A sofőr a büntetést megkapta, de tovább vihetett minket. Remélem ennyi volt az egyenruhásokból egy ideig.

Megérkeztem hát a hostelbe, ahol önkénteskedni fogok egy hónapig. A Csendes-óceán partjától nem messze. A mostani önkéntes pár még itt van, őket váltom én szombattól. De holnap már elkezdem a betanulást.

Holnaptól elkezdem a hostel bemutatását. Már este volt, ahogy megérkeztem, így magam sem tudtam megnézni. Majd reggel pótolom.

Itt sem maradok kedvenc nélkül, ugyanis egy tünemény lesz a társam. Rajta kívül még egy kutya van.