2019. augusztus 25. (vasárnap) 21:35 (UTC+1) - Budapest

Eredetileg nem csak kiruccanásnak terveztem Kassát, hanem egy hat napos zarándoklat végpontjaként. A Szent Erzsébet Út ér itt ugyanis véget, vagy kezdődik. Attól függ, hogy melyik irányból kezdi az ember. Szóval ezt az utat szerettem volna idén augusztusban végigjárni. Egyeztettem Gabival, Tónival és Ricsivel, majd nekikezdtük a tervezést. Sátrakkal tervezték, jómagam pedig természetesen függőággyal. Zarándokútlevelet is kiváltottunk, mivel pecsételni is lehet az út során. Már csak napok voltak hátra az út megkezdéséig, amikor döntenem kellett. Nem tudtam Tóniékkal tartani, egy sokkal de sokkal fontosabb dolog miatt. E fontos dolog részletes ismertetéséhez viszont e bejegyzés végéig várnod kell kedves olvasóm.

Mint legutóbbi bejegyzésemben kiderült, számomra két fontos személy találkozott, s folytatja együtt. Ők pedig nem mások mint Évi és Ricsi. Évi is velem tartott tehát Kassára, egy hétvégi napra, hogy találkozzunk az addigra odaérkező zarándokokkal. Kicsit kalandosan indultunk el Budapestről, izgulva, hogy az araszoló autópályán a vonatpótló buszunk eléri-e a csatlakozást. Sikerült, s immár vonattal robogtunk Kassa felé. Este tízre meg is érkeztünk.

Megérkezvén nem tudtam használni azt a műholdas térképes alkalmazást, amit a túráim során szoktam, ugyanis nem töltöttem le hozzá a szlovák térképeket. Wi-fi jelet nem találtunk, így maradt a Ricsi által megküldött utca kikeresése a hagyományos térképen. Évi mutatóujja lett tehát az irány, s mi megindultunk. Bő egy órás séta után meg is érkeztünk a szálláshelyünkre, ahol Ricsi kijött elénk. Egy kollégiumban vettek ki szobákat, azonban érkezésünkkor Tóniék már mélyen aludtak. 

A reggeli ébredés után tartottunk egy közös reggelit, ahol röviden képet kaphattunk Tóniék elmúlt napjaiból. Lassan összeszedelőzködtünk, majd megindultunk a belváros felé. A portán egyik kedvenc énekesemtől, Axl Rose-tól volt kitéve egy igazán sokat mondó idézet. "Tedd, amit úgy érzel, tenned kell. Arra menj, amerre a szíved terel, hisz időd oly kevés. Légy hát a magad ura, míg élsz." Magam is így éreztem.

Szépen felújított belvárosi, azaz óvárosi városrészen haladtunk végig. Egyik helyen éppen egy észak-amerikai polgárháborús egyenruhába öltözött hagyományőrzőkbe botlottunk. Ahogy megtudtam, Gállfy-Gálik András '48-as honvédtisztről emlékeztek meg, aki az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán harcolt.

Miután mind az északiak, mind a déliek leadták a lövéseiket, mi is megindultunk a Szent Erzsébet dóm irányába. Az első számú célpontunk volt, hisz látni akartuk II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem sírboltját is.

A Szent Erzsébet-székesegyház Európában a legkeletebbre fekvő gótikus székesegyház. Jelenleg Szlovákia legnagyobb temploma. Építése 1380 körül kezdődött. Egyedülálló az egyedi gótikus királylépcsője, valamint lenyűgöző Szent Erzsébet oltára. 

A székesegyház belső és külső falait a kassai illetőségű XV. századi István mester freskói és szobrai díszítik. Évi és Ricsi Indigóval kint maradtak, mi meg beültünk a padok közé. Megnéztük az épp akkor zajló misét, mivel azt követően lehetett csak lemenni a kriptába.

Az istentisztelet végén jeleztünk Ricsiéknek, akik csatlakoztak hozzánk, s megindultunk a lépcsőn lefele, II. Rákóczi Ferenc fejedelem földi maradványaihoz. A fejedelem földi maradványait 1906-ban szállították haza Rodostóból, és helyezték örök nyugalomra a dóm altemplomában. Régi vágyam volt már felkeresni az utolsó erdélyi fejedelem sírját.

Végezvén a székesegyházban, kicsit megpihentünk a mellette lévő parknál. A park és a dóm között található az Orbán torony, ahol található a borászok és a szőlőtermelők védőszentjének szentelt Orbán-harang.

Közben javában ebédidő volt, s mi elég éhesek is voltunk. A park mellett találtunk is egy kinti teraszos éttermet, ahol kisvártatva helyet is foglaltunk. Természetesen nem is ehettünk mást, mint a méltán híres haluskyt, azaz juhtúrós sztrapacskát. 

Miután elköltöttük finom ebédünket, tovább indultunk a belvárosban, felkeresve Márai Sándor házát. Útközben szemügyre vehettük a szépen felújított, s karbantartott kassai belváros képét.

Könnyen megtaláltuk a Márai emlékházat, melyet Évivel oly régóta meg szerettük volna nézni. Mindketten szeretjük Márai Sándor műveit olvasgatni. Rögtön kellemes meglepetés volt a fogadtatásunk, ugyanis az ott dolgozó fiatal hölgy egy kifogástalan, gazdag ismertetőt osztott meg velük mind Kassa, mind Márai életútjáról.

Mint ismeretes, Márai Sándor Kassa városának szülöttje, s viszonyát a szülővárosával egész életét meghatározta. Családjának egykori házát sikerült az elmúlt években visszaszerezni, felújítani, s benne az író családi bútoraival, személyes berendezési tárgyaival, a mai kor igényeinek megfelelően berendezni.

Megható volt végignézni az egész életét bemutató kiállítás mozzanatain, amiből kiderült a hányatott sorsú, mellőzött, emigráns író hazájától távoli mindennapjai. 

Ezt követően meg szerettük volna tekinteni a Domonkosok templomát, azonban azt zárva találtuk. Tartottunk egy kávészünetnyi időt, majd lassan elindultunk a vasútállomás irányába. Eltelt ugyanis a szombati nap a városnézéssel.

Ennyi volt tehát egy egynapos városlátogatás Kassán. Tervben van az elmaradt Szent Erzsébet Út pótlása, melyet valószínűleg ebből a városból fogok indítani. Tóniék ugyanis azt javasolták, hogy visszafele más lenne. Megfogadtam tanácsukat. De hogy mikor is pótolom?! Hát erre a választ jelenleg nem tudom megadni. Meg tudom viszont mondani a bejegyzés elején írt fontos okot, mely miatt az utat elhalasztottam. Közületek többen ismertek, ismeritek eddigi életutam, így vagy úgy. Tudjátok, hogy mindig megpróbáltam a magam útját járni. Ezek az utak ha nem is mindig, de többnyire egy kicsit tervezve voltak. Ezekkel az utakkal mindig az életem során eltervezett álmaimat valósítottam meg. Volt amikor kilépve a komfortzónából, feladva mindent, ami előtte fontos volt. Máskor fél lábbal a komfortzónában maradva, folytattam. Egy ideje viszont úgy érzem, hogy nem tudom száz százalékkal úgy megélni ezeket, mint előtte. Régóta jelentkezett már, csak először nem vettem róla tudomást. Leszámítva a közös túrázásokat, nem igazán tudtam megosztani azt a rengeteg élményt senkivel, ott a helyszínen, csak később, nektek leírva, vagy másoknak elmesélve. Rájöttem, hogy nekem is szükségem van egy társra, akivel mindezt megoszthatom. Nos, úgy néz ki ez az álmom is valóra vált. A jövőben ugyanis a külföldi útjaim során nem leszek többet egyedül, bármerre is vezessen utam. Lehet, hogy nem mindig hátizsákkal fogom ezeket az utakat megtenni, de hogy nem egyedül, az biztos. Mertem nagyot álmodni, és tovább álmodni. Mert álmaim eddig is voltak, de ezentúl Nekünk is lesznek ...