2022. október 25. (kedd) 22:41 (UTC+1) - Üllő

Három év kihagyás után újra ott álltam a kedvenc futóversenyem előtt. Az utolsót 2019-ben úgy zártam, hogy ha tudom, minden évben teljesíteni fogom. A rá következő évben ugye jött a világjárványnak nevezett őrület, ami miatt a késő tavaszi esemény időpontja áttevődött őszre. Abban az évben azonban nem igazán a futóversenyekről szólt az életem. Tavaly sem annyira, bár már többet edzettem. A tavalyi esemény időpontjában volt az évfolyamtalálkozóm Miskolcon, így megint kimaradt a Kékes Csúcsfutás. Idén viszont már január óta készültem, futottam. Túl voltam három félmaratonon, s úgy gondoltam, jöhet hozzá a Kékes is. Máltáról visszatérve azonban valamit összeszedhettem, mert kissé kapart a torkom, s a közérzetem sem a legjobb volt. A futás sem úgy ment, mint ahogy elterveztem. Közeledett azonban az esemény időpontja, így hát gondoltam, valahogy csak felérek.

Az idei Kékes különösen fontos volt nekem, mert elkísért Chili és Emma, valamint Chili édesanyja Andrea, élettársa Zoli, valamint a szüleim. Mindannyian együtt vártak engem Mátraházán, így nem okozhattam nekik csalódást, nem igaz?! Döcögősen indult a megérkezésünk a helyszínre, mivel Gyöngyöstől lépésben araszoltunk, annyira nagy volt a forgalom. A rajtcsomagom Kati vette föl, akivel Mátrafüreden találkoztam. A rajt előtt összefutottunk Angival, Beával és Alízzal. Mindhárman Domoszlón élnek, így nekik is hazai pálya volt.

Idén a szervezők újítottak, ugyanis terepfutással is lehetett teljesíteni a távot. Először a terepfutókat indították, majd következtünk mi, az aszfalton, a már jól ismert szakaszon. A rajt után rövid időn belül szem elől tévesztettem Katit és a többieket. Éreztem, hogy nem szabad erős tempót diktálnom. Az első kilométer után az érzésem erősödött, sőt, még lassabb lettem. Alig vártam, hogy elérjem a sástói első frissítőpontot. Ezúttal Balázs nem biztosította a helyszínt, mint a korábbi években.

Ittam, ettem pár falat banánkarikát, s folytattam a futást. Rettentő meleg volt, izzadtam is rendesen. A tempóm továbbra is lassú volt, de a kezdeti holtponton szerencsére átlendültem. Most is egy cél lebegett a szemem előtt, mégpedig beérni. Addig azonban volt még pár kilométer. A második frissítőponton több folyadékot ittam. Következett a kedvenc szakaszom, ahol pár métert lejt lefele az út. Majd elértem Mátraházára, ahol a család szurkolása óriási doppingként hatott. Kellett is, mert ezután jött még csak a java. A harmadik frissítő után hirtelen emelkedő, szerpentinek, még lassúbb tempó. Mielőtt elértem volna a sípályát, Alíz utolért. Meglepődtem, mert azt hittem előttem volt. Egymást támogatva tettük meg az utolsó métereket. 

A célvonalon áthaladva megláttam Angit és Beát, majd később Katit. Gratuláltunk egymásnak, majd beálltam a sorba, a szokásos csúcsfotóra. Közben kifújtam magam, ettem, ittam a célban átadott befutócsomagból. Hát nem adta magát könnyen az idei Kékes Csúcsfutás, de végül csak sikerült. A verseny előtti hetekben történt gyengélkedésem ellenére. 

Ahogy vártam a soromra, lőttem egy szintén szokásos képet a torony előtt. Egy-egy ismerős arcot felfedeztem a teljesítők között. Ott volt Krisz, a néhai Ligetkörből. Köles Pisti Domoszlóról, akinek ez volt az első versenye, habár évek óta fut. Ahogy láttam, lesz folytatás neki is.

A csúcsfotó után a parkoló felé vettem az irányt, mert várt rám Chili és Emma. Feljöttek értem Mátraházáról, s indultunk is tovább Domoszlóra. A szüleim már vártak minket egy finom ebéddel. Andrea és Zoli is csatlakozott. Másnap hazafele menet újra megpillantottam Kékes tornyát, amint méltóságteljesen emelkedett a hegyek fölé.

Meglett tehát a hatodik csúcsfutás. Ez volt eddig a legnehezebb, de megérte. Egy kicsit közelebb kerültem a bűvös tizenötös számhoz, azaz a jubileumi csúcsfutók klubjához. Remélem ezentúl semmi nem jön közbe és évente részt tudok venni.

Köszönöm még egyszer Chilinek, Emmának, Andreának, Zolinak, Édesanyámnak és Édesapámnak a helyszíni szurkolást. Óriási erőt adtatok azzal, hogy ott voltatok. Jövőre ismétlés. Addig viszont még van egy kis futni való. Következzen hát a 37. Wizz Air félmaraton ...

2019. június 04. (kedd) 21:57 (UTC+1) - Budapest

Ismét eltelt egy év, s megint itt volt a Kékes Csúcsfutás. Idén 22-ik alkalommal került megrendezésre a népszerű hazai futóverseny, s én ötödjére készültem meghódítani a csúcsot. A csúcsot, amiről ugye tudjuk, hogy ott kell abbahagyni. De csak egy évig ugyebár.

Idén a kezdeti futócsapatomból egyedül Kati tartott velem. Évről évre változik a velem futók összetétele, s volt egy év, amikor a világcsavargás miatt magam is kihagytam. Jó pár éve viszont ez az egyik olyan futóesemény, amihez ragaszkodom. Idén egy kicsit nehézkesen folyt a felkészülés, mivel az előtte lévő hetekben kissé betegeskedtem. Bíztam azonban az eddigi tapasztalatomban.

Ezúttal is többen voltunk Domoszlóról, hasonlóan a tavalyi évhez. Angi és Bea idén is csúcstámadásra készült, s hozzájuk csatlakozott Alíz is. Kicsit még bemelegítettünk Katival, majd elfoglaltuk a rajtnál a helyünket. Idén is több szakaszban indítottak minket. A seniorok, majd a Suhanj futói után következett az első eresztés. Mi a másodikba fértünk csak be. Jöhetett a már megszokottá vált "húha" sóhajtás, majd megkezdtük a felfelé kapaszkodást.

Mint tudjuk, egész májusban esős idő volt a Kárpát-medencében is. A futóesemény hetében is végig esett. Úgy nézett ki, hogy a hétvégén is fog, de szerencsénkre verőfényes napsütés fogadott minket. Ildi néninek ezúttal is köszönjük az időjárásra vonatkozó jókívánságot. Katival többnyire együtt róttuk a kilométereket. Mindketten úgy éreztük, hogy nehéz menet lesz. De ahogy megláttunk egy tűzoltót, teljes bevetési ruhában, palackkal a hátán, megfogadtuk, hogy többet nem panaszkodunk. 

Mire Mátraházára értünk, kissé már jobban éreztük magunkat, főleg amikor a Szüleimmel találkoztunk. Jól esett a helyszíni biztatásuk idén is. Következett a legnehezebb szakasz, az utolsó három kilométer. Úgy éreztem, hogy sose fogok beérni, annyira távolinak tűnt. Katival minden erőnket összeszedtük, s lassan magunk mögött hagytuk a teljes távot. Kiérve a sípályára, az utolsó futólépéseket a szokásos köves terepen tettük meg. 

Katival vállvetve értünk be a célba, amit poénosan meg is jegyzett a szpíker. Átvettük az érmeket, a frissítőt, majd jöhetett a csúcsfotóhoz vezető hosszú sor. Itt találkoztunk Bálinttal is, aki szintén eredményesen teljesítette a távot. Katival még megörökítettük a Kékes tornyos pillanatot is. Közben kiszúrtak minket, s kénytelenek voltunk mindhárman nyilatkozni az egyik sportcsatorna riporterének.

A csúcsfotó után pár percig tiszteletünket tettük a tragikusan elhunyt Kiss Péter emléktáblájánál, aki maga is többszörös Kékes csúcsfutó volt. Ezután elköszöntünk Bálinttól, s megindultunk gyalog lefele a sípályán, immár hagyományosan. Levezető séta volt ez, mely során kibeszélgettük magunkat.

Mátraházára leérve buszra szálltunk, s Mátrafüreden megkoronáztuk a napunkat egy kalóriadús evéssel, ivással, jól megérdemelt jutalomként. Megcsináltuk tehát idén is, s a magam nevében elmondhatom, hogy ez volt életem legnehezebb, legkeményebb Kékes csúcsfutása. Megvan tehát az ötödik, s már csak tíz kell, hogy jubileumi csúcsfutó legyek. Ha Isten is úgy akarja, minden évben indulni fogok.

A futócipőt ismételten felváltom túracipőre, ugyanis két nap múlva folytatjuk Ricsivel az Alföldi Kéktúrát. Körösladánytól fogunk indulni, s ha minden jól megy, Szarvason fejezzük be. Mint ahogyan a legutóbbi bejegyzésemben is említettem, új társam lett a túrán. Nemrég leltem rá, s most lesz az első közös túránk. Bízom benne, hogy ezúttal sikerült egy hosszabb időszakra választanom, mely időszak alatt rengeteg kalandot, élményt élhetek át általa. Máris imádom! Isten hozott Chilli!

2018. június 09. (szombat) 14:05 (UTC+1) - Budapest

Egy hét elteltével írok a legutóbbi eseményről, mely nem más, mint a már jól megszokott Kékes Csúcsfutás. Sorban a 21-ik, nálam pedig a 4-ik. Igaz, hogy eddig csak kb. egy tucatnyi futóeseményen vettem részt, de bizton állíthatom, hogy nekem ez jelenti a leginkább várt eseményt. Alig telik el az egyik, máris várom a következő évit. Még előző este hazautaztam Domoszlóra, hogy kipihenten indulhassak szombaton. Reggelre a következő kép fogadott a telefon kijelzőjén.

Odakint pedig zuhogott. Az előrejelzés tehát nem jósolt valami biztatót, de tudtam, hogy Ildi néniben, a mi személyes futó-időjósunk idén is bízhatunk. Ezúttal is a szüleimmel indultam neki Mátrafüredre, de idén Hanna és Kinga is csatlakozott. A helyszínre érve Kingával kiszálltunk, ugyanis a többiek Mátraházára tartottak, a szurkolói "zónába". Rövidesen Kati is megérkezett, majd Angi és Bea, valamint Bálint és Zoli. Népes domoszlói csapat állt tehát készen a soron következő Kékes Csúcsfutáshoz.

Anginak és Beának ez volt az első Csúcsfutása, így kicsit izgultak. Bevallom, hogy kicsit így tettem én is. A sérülésem óta kissé hanyagoltam a futóversenyeket, s emiatt néha én is izgulok. Természetesen ez felfogható egy kis egészséges izgalomnak. Idén is két részletben indultunk, s a leges-legelején indultak a seniorok, valamint a suhanjosok.

A rajt után következett a már jól megszokott emelkedő. Ezúttal azonban kissé furán éreztem magam, rögtön a második kilométer magasságában. Eddigi futásaim során, a kezdeti kilométereknél izomfájdalom szokott jelentkezni, ám ezúttal a mellkasi tájékon volt valami furcsaság. Éreztem, mintha "kalapálna" a szívem. Úgy voltam vele, hogy a sástói pihenőnél meglátom, hogyan tovább. Sástóra beérve azonban helyreállt minden, lehet a frissítő pohár víz is jót tett. Egy gyors pacsi volt Balázzsal, a rend helyszíni őrével, majd tovább Mátraháza felé. 

Útközben összefutottam Bélussal is, aki szintén hazai pályán futotta élete első Kékes Csúcsfutását. Pár száz métert együtt tettünk meg, mint ahogyan Bálinttal, aki kora ellenére elképesztő tempót szokott diktálni. Én az ő korában azt sem tudtam, hogy mi a futás. Mátraházára érve újabb pacsizás következett, ahol ezúttal Édesanyám és Hanna biztatott minket. Az elmúlt évekhez hasonlóan, idén is Zoli biztosította itt a rendet. Vele is pacsizás, majd irány az utolsó szakasz. Az a szakasz, amely a Kékes Csúcsfutás legjavának számít. Az utolsó előtti frissítőponton kellőképpen feltankoltam, majd egy nagy levegővétel után megiramodtam. Sosem tudom, hogy melyik a jobb, ha tudom mi vár rám, vagy ha nem tudom. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt is tudtam, hogy már háromszor megcsináltam. Itt volt hát az ideje a negyediknek is.

Idén is úgy szerettem volna feljutni a csúcsra, hogy nem gyalogolok bele. Szerencsére sikerült az elképzelésemet megvalósítani. Amikor megláttam a legutolsó részt, a sípálya rövid szakaszát, már tudtam, hogy megérkeztem. Még egy nagyobb levegővétel, majd az utolsó méterek után egy szöveges üzenet érkezett a telefonomra. A 11,6 kilométeres hosszú, 671 méter szintkülönbségű távot 01:26:36 idővel teljesítettem.

Beérkezésem után visszakanyarodtam a célegyeneshez, biztatni a többieket, akik szépen sorban érkeztek is. Nem kellett sokat várni, és mindannyian együtt álltunk be a sorba, hogy Magyarország legmagasabb pontjánál egy fénykép erejéig megpihenjünk. Még egyszer gratulálok mindenkinek! Isten hozott mindenkit a Csúcson!

Visszafele jöhetett a már jól megszokott séta a sípályán lefelé, majdnem egészen Mátraházáig. A Kékes torony előterében, a hagyományoknak megfelelően készült még pár fénykép.

Mátraházára leérve a kis csapatunk kettévált, majd pedig Mátrafüreden Katival ketten visszapótoltuk az elveszített kalóriát egy finom hamburger, valamint egy pohár sör formájában. Az időjárásra tehát idén sem volt panaszunk. A kezdeti esőcseppeket leszámítva, végig jó időnk volt. Olyannyira, hogy páran le is égtek.

Ez volt tehát a 21. Kékes Csúcsfutás, esetemben a 4-ik, mely számomra azt jelenti, hogy még tizenegy alkalom hiányzik a jubileumi klubtagsághoz. 15 teljesített alkalom kell ugyanis ahhoz, hogy valaki jubileumi Kékes Csúcsfutó lehessen. Ilyen volt többek között a kisújszállási Karcsi bácsi, aki a 83 éves kora ellenére, a kezdetektől évről-évre feljut a Csúcsra. Jó volt hallani tőle a visszafele vezető úton, a régmúlt idők Kékes Csúcsfutásainak eseményeit, s a rengeteg futóeseménnyel tarkított életútját. Még sok szép kilométereket kívánok Karcsi bácsinak!

2017. május 27. (szombat) 11:15 - 14:00 (UTC+1) - Mátrafüred - Kékestető

Ismét eltelt egy év. Mintha most lett volna, hogy befejeztem a 19. Kékes Csúcsfutás című blog bejegyzésem. Repül az idő az biztos. Következett tehát a következő Csúcsfutás, sorban a 20-ik, nekem a 3-ik. Ezúttal kicsit kevesebbet készültem, mint szoktam. De természetesen az idei indulók nagy része, ezúttal is alföldi volt. Még a verseny napja előtti héten megvolt a sokat várt gerinc CT vizsgálat, valamint annak az eredménye. Nagyon nagy baj nincs, ám ha nem vigyázok lehet. A porckorongsérv "előszobájában" vagyok. A múltkori esetet egy rossz mozdulat, megerőltetés okozhatta. Ez bármikor előfordulhat, így a jövőben elővigyázatosnak kell lennem. Így a sportok közül az úszást kell(ene) inkább gyakorolnom. Úgy is döntöttem, hogy egyelőre több futóversenyre nem fogok nevezni. Maradt az ideiek közül a Kékes, valamint a Tusnádfürdő. Az idei Kékes Csúcsfutásra, nagy örömömre ezúttal a szüleim is elkísértek. Ők vittek fel autóval a rajt színhelyére, Mátrafüredre, majd mentek tovább Mátraházára, elfoglalva a helyüket a verseny útvonala mellett.

Ezúttal, sajnos nem volt együtt a "klasszikus" Kékes Csúcsfutó csapatunk. Ezen a napon került megrendezésre ugyanis a 3. Tihanyi Félmaraton is, így Kinga, Kati és Erika ott voltak. Eredetileg az idei Kékes Csúcsfutás április 22-re esett volna, azzal a szlogennel, hogy "a hőség nem lehet akadály". Hát az nem is lett. A hó viszont igen. Az akkori télies időjárási viszonyok miatt, ugyanis el lett halasztva. Így esett egybe a két esemény időpontja. A már jól megszokott indulót ezúttal én hallgattam meg csak. A versenyzők még csak készülődtek, pihentek, bemelegítettek. Később már egyre többen lettek, és ismerősökkel is találkoztam. Bálint élete első Csúcsfutására, Zoltán hosszú kihagyás után a következőre készült.

A rajt hivatalos kezdete előtt elindultak a seniorok, azaz az idősebb csúcsfutók. Legtöbbjük már nemcsak a sokadik Csúcsfutásán, hanem a sokadik félmaratonján, maratonján is túl voltak. Utánuk következtek a Suhanj! kísérők, majd két részletben mi. Jómagam a második csoportba álltam. A választóvonal az 1 óra 20 perces tervezett idő volt. Úgy voltam vele, hogy valahol ezt az időt célzom meg, aztán lesz ami lesz. A legfontosabb az volt, hogy ne legyen semmi bajom.

A mezőny elindult, én pedig a magam tempójában kezdtem meg az emelkedőt. Sástóig nagyjából egy tömegként futottunk, onnan viszont kezdtünk fellazulni. A tavalyi évhez hasonlóan, a sástói frissítő pont után biztosította rendet Balázs, akinek egy pacsival honoráltam a nekünk nyújtott segítséget. Az időjárásra ezúttal nem volt panaszunk. Ildi néni - a mi személyes időjárás jósnőnk - ezúttal is kitett magáért. Ragyogóan sütött a nap. Időnként jól is fogott az enyhe szellő. Mátraházára érkezve újabb pacsik következtek. Először Édesanyámat és Édesapámat üdvözöltem. Esküszöm, jobban felfrissültem, mint bármikor korábban. Nagyon jó érzés volt Őket a pálya szélén látni. Óriási erőt kaptam, melyre a továbbiakban szükségem is volt. A mátraházai forduló előtt még egy tavalyi ismerőssel futottam össze. Itt Zoli biztosította a rendet. Ő sem úszta meg pacsi nélkül.

A hátralévő táv volt a Csúcsfutás neheze, ugyanis Mátraházától emelkedtünk rendesen. Idén is az volt az egyik célom, hogy ne gyalogoljak bele. Hála Istennek sikerült idén is. Sikerült, de nem volt könnyű. Főleg a vége felé. Amikor elhagytuk az aszfaltot, és rátértünk a sípálya végére, akkor különösen figyelnünk kellett. Nagy volt ugyanis az esés veszélye, a sok kavics, nagyobb kövek miatt. De ha feltekintettem, már láttam a célt, így minden erőmet összeszedve, következtek az utolsó lépések. A célban még hallottam ismerősöm, Gabesz biztatását.

Áthaladtam a célvonalon, s már jött is az SMS. Köszönhetően a modern technikának, már jelezték is, hogy a 11,6 kilométert, a 671 méter szintkülönbséggel, 1 óra 20 perc 31 másodperc alatt teljesítettem. Sikerült tehát a rajt előtti terv. Kértem, s megadatott.

Kicsit megpihenve, vártam a sorom a Csúcskő előtti fotózáshoz. Ezalatt befutott Bálint és Zoli is. Hárman képviseltük Domoszlót ezen a futáson. Hatalmas gratuláció Nekik. Főleg Bálintnak. Én ebben a korban azt sem tudtam, mi az a futóverseny. Ő meg egy félmaratonnal felérő versenyen van túl.

Lassan én következtem a sorban, így odaállhattam Magyarország legmagasabb pontját jelképező Csúcskövéhez. Ezúttal is csúcs volt ez az érzés. Kocsis Árpád versenyigazgató szavaival élve: bárhol futhatunk maratont, New Yorkban a Central parkban, vagy Budapesten a Lánchídnál, de Kékes Csúcsfutást csak itt futhatunk. Itt, Magyarországon, Mátrafüred és Kékestető között.

A csúcsfotó után következett a másik, szokássá vált Csúcsfutás utáni pillanat. Egy újabb hosszú sor kivárása után, egy kevésbé hideg, viszont annál drágább sör legurítása. Kortyolgatva a jól megérdemelt italomat, a sípálya felé vettem az irányt, és megindultam gyalog Mátraháza felé. Eszembe jutott a három évvel ezelőtti, akkori első Csúcsfutásom. Akkor döntöttem el végleg, hogy kilépek az akkori munkahelyemről, és elindulok. Idén sem történt másképpen, igaz, ezúttal hamarabb döntöttem. Május 23-ik napjától ugyanis a felmondási időmet töltöm a jelenlegi munkahelyemen. Mint ahogy említettem, aki szédül, az kiszáll. De hogy merre ezután? Erre a kérdésre jelenleg nem tudok egyértelmű és világos választ adni. Volna egy hosszabb, három éves lehetőségem a nagyvilágban, ám nem érzem magam úgy, mint három évvel ezelőtt. Magabiztosság nélkül pedig, nem biztos, hogy bele vágok. Minden esetre a mókuskerékből egyelőre kiszállok, és tartok három hónap szünetet. Ez alatt, mint korábban említettem, befejezem a Kéket. Kicsit még szaladok Tusnádfürdőn, majd pedig irány az V. Via Unitariana. S hogy utána mi lesz? Hogy látom-e jövőre is ezt a látképet, a Csúcsfutás után? Majd kiderül ...

2016. június 10. (péntek) 22:32 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal félre tesszük a bakancsot, és visszatérünk a futáshoz. Szombaton rendezték meg a 19. Kékes Csúcsfutást, amely versenyt csúcstámadásnak is neveznek. A futók a 343 méter tengerszint feletti magasságról indulnak (hozzászólásban várom, hogy melyik tenger) és mintegy 11,6 kilométer megtétele után az 1014 méter magas Kékestetőre érnek fel.

Mint ahogyan a tavaly előtti ábra is mutatja, szinte teljesen sík. Nehéz versenyről van szó, de nem teljesíthetetlen. Szokták mondani, hogy az indulók fele alföldi. Márpedig ők nem igazán tudnak rá gyakorolni. Ez a futóverseny az erőbeosztásról szól. Igaz, a többi is, de ez különösen. A rajt utáni pillanattól kezdve fokozatosan emelkedik a terep, majd a távolság 2/3-tól ez fokozódik. Mindezt tavaly előtt éltem át először, igaz akkor Mátraháza után bele-bele gyalogoltam. Idén az volt a célom, hogy a távot bele gyaloglás nélkül teljesítsem. A helyszínen nővérem és a legkisebb unokahúgom biztatott.

Mintegy 1800 nevező gyűlt össze Mátrafüred központi részén, ahol vártuk a rajt pillanatát. Először engedték elrajtolni az idősebb korosztályt, majd utánuk a babakocsis futók következtek. Utóbbiak között sokan jótékonysági futók. A többi futók két részletben rajtoltak. A második eresztésben voltunk mi is Kingával. Átléptük tehát a rajtvonalat, és a szokásos "hűha" szó kiejtése után elkezdtünk felfele kapaszkodni. Sok ismerős arcot fedeztem fel a futók között. Ismerős arc tűnt föl Sástón is, az első frissítőponton is. Balázst, a rend őrét üdvözölhettem, aki biztosította számunkra a zavartalan versenyt. 

Kingától elvált az utam, és haladtam előre, minden egyes frissítőpontnál újult erőre kapva. Sokan álltak az út szélén, szurkolva, biztatva minket. A verseny idejére az utat teljes szélességében lezárták, mivel a 24-es számú főúton folyt a verseny. Mátraháza előtt volt egy rövid szakasz, amikor lefele lejtett az úttest. Itt valósággal szárnyra kapott az ember. Mátraházára beérve újabb frissítő pont volt, sorban a harmadik. Itt találkoztam újabb ismerősökkel, akik a kordonon kívülről biztattak. Itt is vigyáztak a rendre, és itt is egy régi ismerős tette ezt, Zoli személyében. Ezt követően jött a hirtelen emelkedő. Állítólag a Kékes Csúcsfutás megfelel egy félmaratonnak. Természetesen nem a hossza, hanem a nehézsége miatt. Be kellett osztani az erőt az biztos. Kellett hagyni tartalék energiát a verseny utolsó részére is. Arra, hogy a szerpentineken túljutva, feljebb és feljebb jussak. Látva az előbukkanó Kékes adótornyot, éreztem, hogy közel a cél. Idén segített, hogy volt még egy frissítőpont közbeiktatva. A végcél előtt a versenypálya a lesiklópályára terelődött, én meg megkezdtem a végső pár száz méter felkapaszkodást. A pálya oldalán a korábban már beért futótársak biztattak.

Másodjára is feljutottam tehát a csúcsra, tíz perccel javítva a tavaly előtti időmön. A legfontosabb azonban az volt, hogy idén sikerült ezt gyalogló szakaszok nélkül véghezvinnem. Következett a jól megszokott érem átvétel, majd a befutó csomag, és pár falat, valamint korty magamhoz vétele után vártam Kingát a cél melletti szakaszon. Később mindketten kortyolgattuk a jól megérdemelt jutalom italunkat. Kétszeres csúcsfutók lettünk, így már csak röpke 13 alkalom kell ahhoz, hogy a Kékes Csúcsfutók Jubileumi Klubjának tagjai lehessünk. Ez nem is kérdéses, ugye Kinga?!

Legközelebb a június 12-én megrendezésre kerülő, K&H mozdulj! maraton- és félmaraton váltón indulok egyéniben és csapatban. Csapatunk a Tarjanka Team névre hallgat, tagjai pedig Domoszló lakosai: Kinga, Kati és jómagam. Szóval futunk kedves olvasóm, amíg a bakancs pihen. Mert továbbra is vannak így vagy úgy, de legyőzendő kilométerek.