2015. május 16. (szombat) 18:15 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Nagyon korán nem keltem, mivel az egy óra vissza állítás nekem kedvezett. Panamai idő szerint nyolc óra körül be is fejeztem a reggelit. A bambuszházból reggel korán hárman már elindultak. Egy alvó maradt csak, amikor én eljöttem. Kijelentkeztem a recepción, majd irány a két saroknyira lévő buszmegálló. Öt percen belül már a buszban is voltam. Mint ahogyan a videó is szemlélteti, hamisítatlan latin hangulatú utazásom volt. 

A fizetésnél volt egy kis gondom, ugyanis nem tetszett a srácnak az öt dollárosom. Régebbi címlet volt. Vakargatta, dörzsölgette, kapargatta, de nem fogadta el. Miután megérkeztünk a határra, megmutatta egy másik buszvezetőnek, aki viszont eredetinek titulálta. Mindenesetre, jobbnak láttam mihamarabb túladni rajta.

A panamai határvizsgálaton rákérdezett a határőr a foglalkozásomra. Kicsit füllentettem, így történelem tanár lettem erre a pár percre. Sajnos Bella, amit javasoltál, hidd el, nem működik. Nem szeretik a határőrök a vándor féléket. Ez olyan fajta előítélet, mint a szakáll, vagy a tetoválás. Szóval szó, szót követett. Rákérdezett a hazautamra, de megelégedett a válasszal, nem kellett jegyet mutatnom. A végén kiderült, hogy az egyik rokona Budapesten él. Miért nem ezzel kezdte - gondoltam magamban.

Immár kiléptetve Panamából, újra a "senki" földjén gyalogoltam. A képen egy kamion mosó látható, melyen minden kamionnak keresztül kell mennie. Gondolom, valamilyen fertőtlenítés céljából. Megérkeztem hát a costa ricai útlevélkezelőhöz. Itt már sokkal többen voltak. A szokásos adatlap kitöltés, majd sorban állás után, én következtem. Természetesen az útlevelemmel ismételten gond volt. Pár perc türelmet kértek, amíg beszélnek a konzullal. De hogy melyikkel, azt nem árulták el. Kis idő múlva szóltak, hogy minden rendben van, folytatódhat a "párbeszéd". Ugyanis ő kérdezett, én meg válaszoltam. Rögtön arra, hogy meddig tervezem a costa ricai tartózkodásom. Az indulásom dátumáig (pont 30 nap), válaszoltam, majd megmutattam a repülőjegyem. A válaszom elfogadta, majd a beléptető pecsétet beleütötte az útlevelembe. Érdekes, hogy azért ráírta a 90 napot. Bezzeg egy hónappal ezelőtt nem adták meg. Most, hogy az országot elhagyom 30 nap múlva, nagylelkűen adja a 90 napot.

Ma nem maradt ki a vámvizsgálat sem. A buszindulás előtt került sorra. Épp, hogy csak belenézett a nagyobbik hátizsákomba a vámos. Ugyanazzal a busztársasággal mentem Palmar Norte-ig. Útközben volt még egy ellenőrző, áteresztő pont. Gondolom az illegális bevándorlókat próbálják kiszűrni.

Megérkezvén Palmar Norte-ba, taxival kellett tovább utazzam Sierpe-be, mert a mikrobusz nem volt a szokásos helyén. Hajó járat pedig csak kettő van, naponta. Egy 11:30-kor, egy pedig 15:30-kor. Az esőre álló időt elnézve, jobbnak láttam az első járattal mihamarabb Agujitasba érni. Ezért maradt hát a taxi, horror áron. Megérkezve Sierpe-be, vettem egy kókuszt, mármint annak hűsítő levét. Haláli a srác, aki árusítja. Körülbelül húsz nyelven köszönti a leendő vendégeit. Ezeket mind a turistáktól tanulta. Tőlem is kérdezte, azonnal meg is tanulta a jó reggelt, és a köszönöm szavakat. Az utánam következő vásárlónak büszkén mondata a 21-ik variációt.

A motorcsónakok indulásra készen álltak. Három közül lehetett választani. Én maradtam az eddig jól beváltnál. 

A folyó felületét borító növény virágját sikerült indulás előtt megörökítenem. Több fényképet a megérkezésig nem készítettem, mert a telefonom eltettem egy vízhatlan tasakba. Ugyanis bármelyik pillanatban eshetett.

Gondoskodtak rólam odafentről, mivel épp hogy megérkeztem Agujitasba, eleredt az eső. Az alapítvány irodájából hívtam Marvint, hogy jöjjön értem autóval. Az eső késő délutánig egyfolytában esett, csak este felé csendesedett egy kicsit. Nem lett volna valami jó utam a tengeren, zuhogó esőben. Szóval, köszönöm Istenem.

Megérkezve a hostelbe, Patacon rögtön a kezeim közé futott. Nem győztem lecsillapítani. Megható, hogy így örült a viszontlátásomhoz. Két napja csak, hogy nem láttam, de úgy tűnik, hogy sokat nőtt. 

Vendég nincs jelenleg a hostelben, csak Virian bátyja és sógornője. Az eső meg csak esett, és esett. Marvin szerint ez vár ránk az elkövetkező hetekre. Remélem azért lesz egy-két nap esőmentes rész.

Késő délután, a palacsinta helyi változatával egészítettük ki a bögre kávénkat. Vastagabbra készítik mint nálunk, ízre viszont hasonló. A cuccaimat a közös hálószobába pakoltam be. A Lapa Roja (papagáj) nevű rész lett az enyém. Az elkövetkező hetekre. Nagyon mehetnékem van már. Vágom a centit.

2015. május 15. (péntek) 18:05 (UTC-5) - David

Viszonylag nyugodt éjszakám volt. Eleinte meg-megébredtem, tartva a szúnyogoktól, de nem csíptek. Nem használtam a szúnyoghálót sem, mert igen macerás lett volna benne aludni. Más, mint Cosat Ricában. Reggel nyolc után már talpon voltam. Korán reggel többen is elhagyták a hostelt.

Tegnap kicsit mutattam a hostelből, következzen hát a többi kép. A recepción keresztül lehet bejutni a területre, ami egyben egy épület is. Itt van a tv szoba, pár külön álló szoba, illemhelyek, zuhany, mosókonyha. A wc helységben itt is a "szokásos" szöveg.

Ezt követően, a kerten keresztül közelíthetjük meg a konyhát, a medencét, valamint a bár helységet és a bambuszházat. Csodálatosan összeválogatott növények vannak mindenfelé, kellemes illatot árasztva.

Most pedig következzék a négylábúak bemutatása. Ugye nem gondoltátok, hogy itt nem lesznek körülöttem kedvencek?! A hostel őrzőjének nevét sajnos nem jegyeztem meg. Mint ahogy az éjjeli szobatársamat se. Úgy néz ki mint egy mini fekete párduc. A harmadik kedvenc pedig jön, megy a kertben, a kőkerítésen.

Reggeli után elindultam felfedezni a várost. A térképen bejegyeztem az utat. A tegnapi helyszínre akartam elérni, a buszpályaudvarra. A hostel a kertvárosban van, így kellett egy kicsit talpalom. De ez nem is baj, méga végén kiesem a gyakorlatból.

Rögtön az elején egy ismerősbe botlottam. A jó öreg Ladába. Úgy látszik az oroszok exportáltak ide is. Már láttam korábban is Nicaraguában, de azt akkor nem tudtam lefényképezni.

Maga a város egy átlagos közép-amerikai kisváros. Rengetek taxival, mikrobusszal. A gyalogosoknak itt sincs meg az elsőbbségük a gyalogátkelőn. Szabályos harcot kell vívjak egy-egy átkelésnél.

Elhaladtam egy fedett piaccsarnok mellett is, de belül nem volt semmi érdekes látnivaló. A diákok itt is egyenruhát viselnek. A templomok pedig itt zárva voltak. Egyébként sokszor találtam zárt templomot korábban is.

Útközben beugrottam egy katonai egyenruházati boltba, megvenni a hátizsákra való panamai felvarrót. Tőlük kértem egy kis útbaigazítást, hogy mit merre találok a városban. Ugyanis kezdett Managua-hoz hasonlítani. Mindenhol olcsó, műanyagárut áruló bolt, sehol egy szuvenírbolt. Nagy nehezen szereztem lobogót, de mást nem. Majd még holnap megpróbálom a határon. A házak közt lehetett találni a régmúlt időkre jellemző épületet. Jellegzetes, fából épült házak, melyeket a különböző színűre festettek. Itt láthatjátok a második Lada-t.

Beérkeztem a város központi részére. Egy nagy főtér volt, közepén szökőkúttal, padokkal, fákkal. Körülötte hotelek, boltok. Egyébként nehéz volt úgy képet készíteni, hogy ne lógjon bele egy villanyoszlop, villanyvezeték, vagy egy taxi.

Azért sikerült találnom pár téglából épült, régebbi épületet is. Gondolom ez volt a faépületek utáni időszak.

Elértem a sétám végére, a buszpályaudvarra. Tegnap még úgy gondoltam, hogy innen indulok vissza a határhoz, de a hostel közel van a főúthoz, így inkább az ottani buszmegállóba megyek majd ki.

A sárga színű iskolabuszok itt is jelen vannak, de sokkal jobb állapotban. Némelyik csillog, villog. Tartottam egy kis pihenőt, a népszerű, helyi üdítő ital társaságában. Ilyenkor szeretek eltűnődni az embereken, ahogy jönnek, mennek. Ilyenkor lehet igazán megfigyelni a helyi lakosságot. Mit visel, hogy él, mit eszik, mit iszik, stb.

Vissza fele a másik, párhozamos utcán mentem. Egy újabb, bezárt templom mellett. Időnként benéztem "looking-olni" egy üzletbe. Jó dolog, mert mindenhol van klíma, így egy kicsit megnyugszik a szervezet. Útba ejtettem a gyorséttermet is, a szokásos tesztelés miatt. Panama is kipipálva. Az eredmény ugyanaz.

Visszaérkezvén a hostelbe, egy hűsítő zuhany után, a torkom is le kellett hűsítenem. A medencében való fürdés kimaradt, mert elkezdett esni az eső. Úgy látszik naponta esik errefelé. Lehet, hogy már El Progreso-ban is.

Így hát maradt egy kis szieszta a függőágyban. Közben sikerült lefényképeznem egy fekete mókust. Még nem említettem, de a bambuszházon nincs ablak, sem szúnyogháló. Bármi szabadon ki-, bemászhat. Remélem a fekete kandúr résen lesz.

Ez volt hát Panama. Röviden, tömören. Egy kis ízelítőt kaphattunk belőle. Gondolkoztam azon, hogy megnézem a fővárost, és a Panama-csatornát, de annyit nem akartam utazni. Majd legközelebb, máskor, nem igaz?!

Utolsó képem az én drága nővéremnek küldeném. Ma ünnepelte a születésnapját. Isten éltessen Tesó!

2015. május 14. (csütörtök) 19:38 (UTC-5) - David

Korán keltem, bár annyira ne kellett kapkodjak. Tegnap ugyanis elkészültem, már csak fel kellett öltözzek. A reggeli kimaradt, mert nem volt étvágyam. Csak egy kávét ittam. Marvin elvitt Agujitasba, a kikötőbe. Ugyanazzal a motorcsónakkal mentem, mint legutóbb, csak most nem volt kedvezményem.

Ezúttal is volt egy kis mangrove erdő látogatás. Most másik részen vágtuk át a folyót, találva egy rövidebb utat az erdőn keresztül. Megérkezvén Sierpebe, ugyanazzal a mikrobusszal utaztam tovább. Itt sem volt kedvezményem. 

Palmar Norteba érve, megvettem a buszjegyet Paso Canoasba, a határ menti állomásra. Volt másfél órám a tervezett indulásig. Kihasználtam az időt, és megreggeliztem. Természetesen rizs is volt. 

Ezután következett a várakozás. Eljött a busz indulási ideje, de a busz sehol. Nagyjából hozzá szoktam a latin amerikai "pontossághoz", de egy óra leteltével már kicsit kezdtem izgulni. Közben megismerkedtem egy férfivel, aki az USA-ból jött. Annak idején mérnökként kezdett, majd itt Costa Ricában kitanulta az asztalos-ács szakmát, és most saját vállalkozása is van. Járt Magyarországon, ízlett neki az Egri Bikavér.

Közben megtudtam, hogy a férfi gyakran kel át a határon, tartózkodási engedélyt hosszabbítani. Azt mondta, hogy nincs két egyforma eset. Van amikor semmit nem kérdeznek, de olyan eset is van, hogy három órán keresztül tartott az átkelés. Közben megérkezett a buszunk, rám is fért a klíma.

Bő negyven perces utam volt Paso Canoas-ig. Megérkezvén, egy újabb káosz határátkelőhely fogadott. Semmi, sehol kiírva, nagy tömeg, össze-vissza minden. Először következett a costa ricai kiléptetés. Mint kiderült, hét dollárt kellett fizetni, a kilépésért. Amint odaadtam a nyugtát a határőrnek, rögtön össze is gyűrte. Majd pár percet igénybe vett az útlevél vizsgálat. Valamit megint diskuráltak az útlevelemről. Nem tudom mi lehet vele. A végén azonban megkaptam a pecsétet. Ki voltam léptetve. 

Következett a panamai oldal. Azonnal sorra kerültem, nem voltak sokan. Elővettem a legbarátságosabb arcomat - ezúttal ugye arcszőrzet nélkül érkeztem - és a határőr ablakához léptem. Átadtam az útlevelem, és felkészültem az inkvizícióra. A halotti bizonyítványomon kívül, majdnem mindennel rendelkeztem. Nálam volt a bankszámla kivonatom, a hostel foglalásról igazolás, a repülőjegyem kinyomtatva, valamint egy igazolás a Corcovado alapítványtól. Erre a határőr fogta az útlevelem, nem kérdezett semmit, majd beleütötte a pecsétet. Be voltam léptetve Panamába. Köpni, nyelni nem tudtam. El is húztam gyorsan a csíkot, nehogy meggondolja magát. A vám vizsgálat mindkét oldalon elmaradt. Vagy csak én nem találtam meg.

Érdekes, hogy a beléptető pecsétre nem írtak napot. Elvileg így 180 napot maradhatnék. Elvileg. Immár Panamában voltam tehát, elindultam bankautomatát keresni. Találtam is egyet, a pénzt viszont amerikai dollárban kaptam. Az árfolyam megegyezik. Egy panamai balboa egy amerikai dollár. Az egész határmente egy nagy bevásárló utca volt.

David-be mikrobusszal mentem, ami a határtól indult, kb. tíz percenként. Itt is kellemes hűvös volt, ment a klíma. Volt egy ellenőrző pont is, ahol a rendőrök, és katonák átvizsgálták a buszt, és megnézték az útlevelünket. Fél óra elteltével már David központjában voltam. 

Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy gyalog elinduljak. Nem volt már kedvem keresgélni az utat. Így hónapok óta először taxiba ültem. Pár perc alatt odaértem a hostelhez. Az ára sem volt vészes.

Panamába érve, az órát egy órával előrébb kellett állítsam. Így már csak hét óra különbség van. A bejelentkezés után elfoglaltam a szállásom. Egy bambusz házban van a szállás. Teljesült az újabb vágyam. Egy igazi bambuszházban lakni. Igaz, hogy csak két éjszakát. Szúnyogháló is van. Na és persze az elengedhetetlen függőágyak.

Gyönyörű egyébként a hostel kertje. Holnap részletesebben bemutatom, most csak egy-két képpel szemléltetem. Holnap kicsit szétnézek a városban, majd délután pihenek egyet a medence partján. Mert ugye tudjuk, hogy az élet szép.

Az idő már késő délutánra járt, így a gyomrom már elég hangosan korgott, követelve a neki járó napi adagot. Nem is mentem messzire. Rögtön a hostellel szemben volt egy étterem, ami inkább egy presszóra hasonlított. Sült halat ettem, sült platanossal. Hozzá két üveg Atlas márkájú sörrel. Tökéletesebb estebédem nem is lehetett volna.