2023. február 11. (szombat) 20:19 (UTC+1) - Üllő

Ezúttal nem kellett korán kelnem, így nem is tettük. Persze azért nem aludtunk délig, mert egyrészt tízkor el kellett hagyjuk a szállást, másrészt szerettük volna még egy kicsit felfedezni a várost, az utolsó napon. Késő este indult a gépünk vissza Budapestre, így előttünk állt majdnem egy egész nap. Érzékeny búcsút vettem a futócipőimtől, mivel nem akartam hazavinni őket. Sok esemény, élmény, kilométer volt bennük, de ideje volt megválnunk egymástól, s erre a legjobb helyszín a legutolsó esemény helye volt.

Összepakoltuk a dolgainkat, visszatettük a szállásunk kulcsát a kulcsszekrénybe, majd a metró megálló felé vettük az irányt. Fél óra múlva már az egyik kávézóban ülve kezdtünk hozzá a reggelinkhez.

Miután a kellő mennyiségű kalóriát magunkhoz vettük, megindultunk a görög Parlamenthez. Jól időzítettünk, ugyanis hamarosan delet ütött az óra, s kezdődhetett a híres őrségváltás. Rajtunk kívül összegyűltek még páran a parlament előtti téren, várva nem mindennapos eseményt.

A Syntagma tér - ahol a parlament található - jelentése alkotmány. Az épületet a görög hadsereg elit katonai alakulata őrzi, az 1800-as évek óta. A szolgálatot teljesítő őrök egy speciális mozdulatsort követve mozdulhatnak meg. Ruhájuk is a 19-ik századból való katonai uniformis.

Ahogy delet ütött az óra, jött is a díszőrség váltása, majd egy jó negyedórás mozdulatsor következett. A tömeg szétnyílt, beengedték a katonákat, ők meg tették a dolgukat a mi nagy örömünkre. 

Az őrségváltás után mi is továbbálltunk, újra metró, ezúttal a közeli Agóra. Leszállva a metróról a közeli parkban, Theseus szobrához közel megpihentünk egy kicsit. Magába az Agóra területére nem mentünk be, csak kívülről tekintettük meg.

Elengedtük a megtekintést, ugyanis sok időt vett volna igénybe. Úgy voltunk vele, ha legközelebb újra ellátogatunk Athénba, bepótoljuk. Ebbe a kiruccanásba megpróbáltunk pár dolgot belesűríteni, de ahogy szokták mondani, egy-két nap egy város felfedezésére nem elég. Arra viszont igen, hogy betekintést nyerjünk. Eddig is így jártam, keltem a világban.

Közben gyalog elkezdtünk menni a metróvonal közelében, vissza a városközpont irányába. Végig a szűk utcákon, kétoldalt bazárok, s éttermek, kávézók teraszai. Kezdtünk is megéhezni. Monastiraki tér közelében el is kezdtünk keresni egy szimpatikus teraszt magunknak.

Egy olyan hangulatok kis helyet sikerült találtunk, ahova a helyiek is beültek, ezért úgy gondoltuk, hogy akkor nem lehet rossz. Az épület mellett közvetlen foglaltunk helyet, mellettünk egy folyosóként funkcionáló hely, majd újabb sor asztal. A folyosón pedig jöttek, mentek az emberek, lévén, hogy járda is volt egyben. Szerencsénkre a pincér is jött, s hamarosan már hozzákezdhettünk az újabb görög finomságokhoz.

Ebéd után kicsit nehézkesen indultunk tovább, kellett egy kis idő a szusszanásra. Szóval szépen, lassan lépdeltünk tovább. Újabb bazársorok, majd szebbnél szebb templomok. Egyik, másikba be is mentünk.

Először ebbe a kicsiny kápolnába, mely Athén egyik legrégebbi keresztény temploma. Mennyi mindent láthattak e falak az azóta eltelt időszakban, amióta megépült. Odabent magunk is meggyújtottunk egy mécsest, kívánva valamit.

Közvetlenül mellette állt a nagyobb testvére, azaz az 1800-as években épült metropolita székesegyház. Hatalmas görög-bizánci és neoklasszikus építészeti remekművekkel. 1999-ben földrengést szenvedett az épület, de azóta újra a régi szépségében tündökölt.

A hűvös templomokból kijőve ismét a Syntagma teret céloztuk meg. Ekkor már kora délután volt, tehát kb. hat óránk volt a gép indulásáig. Úgy döntöttünk, hogy még egy kicsi városnézés belefér, így hát egy újabb irányt választottunk magunknak. Útba ejtettük az Athéni Akadémia épületét, valamint a görög irodalom neoklasszicista otthonát.

Tartottunk egy kávényi szünetet egyik közeli kis kávézóban. Tetszett ebből a szempontból is a görög főváros, mert rengeteg kávézót láttunk. A kis szünet után újra Monastiraki terére érkeztünk. Ezúttal a bazársort vettük tüzetesebben szemügyre.

Rengetegen voltak így este fele a közterületen. Helyiek, akik beszélgettek, sakkoztak, falatoztak. Hozzájuk kapcsolódtak a turisták, akik a bazárokat járták, ahol időnként furábbnál furább dolgokat is lehetett vásárolni.

A tér mellett még megtekintettük az ókori romokat mind a felszínen, mind a felszín alatt. Ugyanis a metró felé indultunk, lassan közeledett a búcsú ideje. Be is sötétedett, mire megérkeztünk a repülőtérre.

Időben érkeztünk, könnyen, gyorsan átjutottunk a biztonsági vizsgálaton. Volt bő másfél óránk a gép indulásáig. Kihasználtuk az időt, s megvacsoráztunk. Utána jöhetett még pár apróság beszerzése. Épp az egyik boltban nézelődtem, amikor kezeim közé akadtak a korábbi évek maratoni érmei. Fura, de nekem eszembe nem jutna megvásárolni egy ilyet, de hát nem vagyunk egyformák.

Sokan voltunk a hazafele tartó gépre várva, ezúttal is többnyire futók. A maratoni rajt előtt megismert Mártiék is ott voltak. Pár mondatot váltottam velük, megosztottuk egymással az élményeinket. Sokan viselték a hivatalos esemény pólót, egy-két futó nyakában még az érem is ott volt. Pár perces késéssel kezdődött csak az utasbeszállítás, majd az indulás. 

Eseménydús hosszú hétvégén voltunk túl, de összességében elmondhatom, hogy ismét ki lett pipálva egy bakancslista elem. Eme álom nem teljesülhetett az én drága feleségem támogatása nélkül. Még egyszer köszönöm Chili! Futóesemények miatt elvileg a jövőben nem nagyon fogunk külföldre menni, de ahogy mondani szokás, soha ne mond, hogy soha. A közeljövőben azt sem igazán tervezzük, hogy repüljünk, de bízunk benne, hogy nem kell egy újabb útra sokat várni. Most egy teljesen más dolog foglalkoztat, mégpedig egy újabb álom, mely hamarosan beteljesül. Legközelebbi bejegyzésemben be is fogok róla számolni ...

2023. január 03. (kedd) 15:38 (UTC+1) - Üllő

Nem volt egy pihentető alvás, sőt ami a hosszát illeti, az sem volt az igazi, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Ráadásul korán is kellett kelnem, mert helyi idő szerint 5:30-kor indult az első busz a rajt helyszínére. Keltem tehát fél ötkor. Gyors tisztálkodás, öltözködés, bepakolás, majd Chilinek egy búcsúpuszi. Kicsit irigykedtem, hogy Ő még szundizhatott tovább egy kicsit. Pár perc múlva már a metró megállóban voltam, ám annak bejárata zárva volt. Hirtelen levert a víz, de az ott várakozó egyik hölgy megnyugtatott, hogy hamarosan nyit a peron.

Úgy is lett, rövidesen már a metrón voltam. Átszálltam egy másik vonalra, majd egy megálló után már le is szálltam. A felszínre érve megpillantottam a buszokat, amik a maratoni futókat vitték át Maraton városába. Megkerestem az első buszt, még volt rajta pár szabad hely, így felszálltam. Pár perc múlva indultunk is. Útközben még egyszer át tanulmányoztam a leendő útirányt. Egy apró kitérőtől eltekintve nem lesz ide-oda vezetve az útvonal. Ami aggasztott, az a kb. 300 méteres, hosszú kilométereken át tartó emelkedő. Pozitív volt viszont a sok-sok frissítőpont. 

Az első busszal mentem tehát a rajt helyszínére. Lehet mehettem volna később is, de jobb túlesni rajta az elején, később nagyobb lett volna a tömeg, s az ezzel járó kapkodás. Bő háromnegyed órás buszozás után érkeztünk meg azon az útvonalon, ahol majd vissza is kellett futnom. 

A helyszín nem éppen a pontos megfogalmazás, ugyanis a buszok egy-két kilométerrel hamarabb álltak meg. A hajnali sötétben várt ránk egy kis távolság, ami nem is volt rossz, legalább ráhangolódtunk. Kaptunk nylon anyagú zsákot, abból a célból, hogy aki fázik, magára húzza. Jómagam is rövidnadrágban érkeztem, a pulóveremet úgy terveztem, hogy visszaküldöm a célba. 

Szóval kicsit hűvös volt a hajnal, de azért nem annyira, hogy kelljen az ajándék "védő" öltözet. A  rajthelyszín megközelítése egyébként szépen, rendben biztosítva volt, hála a sok önkéntesnek. Szinte lehetetlen lett volna eltévedni. Elhaladtunk Niké szobra mellett, s magam is megálltam előtte egy pillanat erejéig. A görög mitológiában Niké volt a győzelem istennője. Mind a hadi, mind az atlétikai győzelemé. Reméltem, hogy nekem is segíteni fog.

Ahogy megérkeztem a maratoni futó csarnokhoz, a futók is egyre többen lettek. Picit szétnéztem a helyszínen, aztán helyet foglaltam az egyik öltöző padlóján, többed magammal. Megvártam, amíg a nap feljön, s érződik a napsugarainak melege.

Annyira eltelt az idő, hogy azon kaptam magam, hogy bő másfél óra van a rajtig. Kiléptem az öltözőből, s hirtelen egy hömpölygő embertömeg vett körül. Gyorsan megkerestem a rajtszámomnak megfelelő részt, ahova leadtam a visszaszállítandó kis csomagomat. Időközben a magyar futók közösségi oldali csoportjában szerveződött egy verseny előtti találkozó, egy fénykép erejéig. Mire visszatértem a megbeszélt helyszínre, már vártak is hárman.

Márti, Ricsi és Attila jött egy a megbeszélt helyszínre, persze többen voltunk. Több mint 170 fő nevezett Magyarországról. Innen, onnan hallottam is a magyar szót. Nemrégiben megismert futótársaimnak kívántam az előttünk álló kilométerekre erőt, kitartást, majd megkerestem a rajtzónámat. 

A versenyszervezők a nevezésemkor leadott előzetes maratoni eredményeim alapján soroltak a 6-os zónába. Természetesen éreztem, hogy a korább eredményeimnél ezúttal lassabb leszek. A lényeg azonban ezúttal is adott volt. Azt akartam, hogy sikerüljön, teljesüljön a célba érkezés. Mindegy milyen eredménnyel, csak meglegyen a cél. A többi nem számított. Most aztán tényleg nem. Teltek, múltak a percek, s közeledett a rajt ideje.

Több versenyen vettem már részt, kisebbeken, nagyobbakon, de ezúttal tényleg más volt. Lehet azért, mert volt egy kis töltete, miszerint az úgynevezett eredeti maratoni helyszínen készültem elstartolni. Pár dologért azonban aggódtam. Egyik a futócipőm volt, mégpedig, hogy kibírja-e a célig. Több éve nyüstöltem már szegényt, de ezzel a futóeseménnyel szerettem volna neki búcsút inteni. A másik pedig a telefonom volt. Megfeledkeztem róla, hogy ne használjam nagyon a rajtig. Megérett már egy akkumulátor cserére, ezért gyakran kell tölteni. A rajt pillanatában pedig csak 50 % felett volt az akkumulátor szintje. Több, mint valószínű volt, hogy a célba érkezésig nem bírja. 

Elrajtoltam tehát, jöhetett a szokásos araszolás. Ezúttal is kellett pár száz méter, amíg a tömeg nagy része fellazult, s lehetett futni. Helyi idő szerint kilenckor rajtoltunk el, a nap azonban már szinte perzselt. Legtöbben rövid ujjúban futottunk, azonban voltak páran, akik hosszú ujjúban vágtak neki. A futás jól ment, igyekeztem tartani a tempót, azt amit a felkészülés során gyakoroltam. A negyedik kilométer után volt egy kis kitérő, melynek során a főútról letértünk egy kisebb településre. Itt kaptam egy olajágat is a helyi szurkolóktól, azonban később az egyik frissítőpontnál elhagytam.

Az ötödik kilométert követően már 2,5 kilométerenként voltak a frissítőpontok. Nem mindegyiknél ugyanazok voltak, de víz mindegyiknél rendelkezésre állt. Ami egyből szembetűnő volt, hogy itt nem volt a víz poharakba kiöntve. Fél literes műanyag palackokat tettek ki az út menti asztalokra, azonban sok palackból alig ittak, s mind az asztalok utáni részen végezte, az út mentén eldobva. A futással ekkor még nem volt gond, tartottam a tempót egészen a 15-ik kilométerig, amikor azonban kezdtem érezni a testem minden porcikáját. Időnként lassítani kellett még ennél is jobban, mert sok volt még előttem.

A görög szurkolók is csodálatosak voltak, hasonlóan bármelyik futóverseny közönségéhez. Gyerekek, felnőttek álltak, biztattak minket. Kellett is, mert jócskán emelkedett a terep is. A 20-ik kilométert elérve ránéztem a telefonomra, s láttam, hogy már nem sokat fog bírni. Gyorsan megörökítettem a kilométer jelzőt, melynek során segítséget is kaptam az egyik önkéntestől.

Ami a frissítőpontokat illeti, azt a taktikát választottam, amit annak idején a Suhanj! 6 órás éjszakai futásnál. Minden egyes alkalommal más és mást vettem el az asztalról, de víz minden alkalommal közte volt. Gazdagon terített asztalok voltak egyébként. Frissítőzselék, izotóniás italok, energiaszeletek, csokik, banánkarikák, szőlőcukor, kóla. Csak az az elképesztő szeméthalmok ne szegélyezték volna az utakat. Túljutva a táv felénél Chilinek küldtem egy üzenetet, hogy nem leszek elérhető telefonon, de érkezni fogok. Üzentem a Futik csoportba is, melynek tagjai Domoszlóhoz köthetőek. Együtt szoktunk indulni a Kékes Csúcsfutáson is. Mindannyian izgultak értem a távolból.

Jól is esett, hogy annyian aggódtak értem. A felén túl jutva magam is izgulni kezdtem. Egyre jobban kezdtem lassulni, a derekam is kezdett fájni. Utóbbi miatt meg is álltam egy egészségügyi pontnál. Az egyik egészségügyi önkéntes rákent a derekamra valami krémet, ami a továbbiakban hatástalanította a fájdalmat. Utána viszont jobban vigyáztam, inkább elengedtem a tervezett 4-5 óra közötti időmet. Több alkalommal éreztem, hogy kell pár métert gyalogolnom, majd egy-egy frissítőpont után erőre kapva ment a futás is. Közben nőttek az út menti kilométer számok, s csökkentek a hátralévők. Már bőven Athén külvárosában tartottam, kb. a 38-ik kilométernél, amikor utolért egy honfitárs. Tőle tudtam meg a pontos időt, azt, hogy bőven túl voltam az ötödik órámon. Beszélgettünk a futásról, a maratonról, sok mindenről. Időnként gyorsabb volt, máskor én értem utol. Így teltek az utolsó kilométerek. A cél a Panathinaikó stadionban volt. Tudtam, hogy Chili a célban vár, mégpedig a bal oldalon. Lassan fel is tűnt az utolsó tábla, s megkezdődött számomra a visszaszámlálás. Minden porcikám várta már a beérkezést. Természetesen ahogy megláttam a célt jelző kaput, könnybe is lábadt a szemem. 

A stadion Athén egyik fő történelmi látványossága, teljes egészében márványból épült. Ez volt a fő helyszíne az újkori 1896-os Olimpiai Játékoknak is. Felemelő érzés volt áthaladni a célvonalon. Hirtelen nem is tudatosult bennem az egész, tekintetemmel Chilit kerestem, s hamarosan hála Neki meg is találtam. 

A célba érkezés után jöhetett a várva várt érem átadás. Előtte azonban tennem kellett egy félkört az ókori stadionban. Ekkor kezdett előtörni belőlem a meghatódottság második hulláma. Chili közben a kordon túloldalán követett. Nyakba akasztották tehát az érmet, jöhetett egy-két fénykép, majd a befutócsomag.

Időközben megjött az eredmény is, ám mivel a telefonom le volt merülve, utólag tekintettem meg. Hát igen, az utolsó tíz kilométernél nagyon lelassultam. Nem ez lett életem leggyorsabb maratonja, de hogy a legdolgosabb volt, az biztos. Egy év felkészülés előzte meg, igaz, nem olyan testi erővel, mint a korábbiakban. Végig az motivált, hogy célba érjek. Célba érjek egy olyan futóeseményen, melyről régóta álmodoztam. Az álmom hála Istennek teljesült.

Miután átvettem a befutócsomagot, végre Chilit is átölelhettem. Órák óta várakozott szegény, ráadásul a vége felé azt sem tudta, hogy mi volt velem, merre tartottam. Megnyugodott amikor meglátott a célban. Kaptam is Tőle frissítőt, melyet azonnal fel is bontottam. Jutalmul a nap végén.

Ez volt tehát a Classic Athéni Maratoni beszámolóm. Másnap még volt egy napunk estig, hogy még jobban megismerjük a görög fővárost. A futás után természetesen egyenesen a szállásunkra mentünk, előtte egy vacsora erejéig betértünk az egyik teraszos étterembe. Aznap este nem kellett álomba ringatni ...

2022. december 22. (csütörtök) 20:44 (UTC+1) - Üllő

Szóval átvettük a befutócsomagot, majd elindultunk kicsit városnézésre. Következő napra volt ugye tervezve a maraton, utána lévő napra nem akartunk annyi programot hagyni. Még mielőtt tovább mentünk volna a belváros felé, kicsit szétnéztünk a pireuszi kikötőben. Az Attikai-félsziget szélén a görög gályák helyett ezúttal modern hajók, vitorlások horgonyoztak.

Szerettünk volna a kikötő területén beülni egy kávéra, nézni az elénk táruló látképet, de sajnos a közelben nem találtunk egyet sem. Megindultunk beljebb, a közelben lévő trolibusz megállójához. Ezúttal is az internetet hívtuk segítségül, hogy merre is találjuk. Menet közben meg lett a kávézó is, mégpedig egy nagyszerű panorámával. Rendeltünk egy-egy tejeskávét, hozzá waffelt, s jöhetett egy kis kávészünet.

Miután feltöltődtünk, megkerestük a trolimegállót, s vártuk a menetrend szerinti érkezést. Ezúttal is megtapasztalhattuk a mediterrán életérzést, ugyanis a busz nem éppen pontosan érkezett. Fél órányi utat jelzett az úticélunkig  helyi közlekedési applikáció, ám egy kicsit hamarabb meg kellett szakítani, mert dugóba kerültünk. A buszvezető mindenkit leszállított, így gyalog folytattuk. Nem voltunk már messze az Akropolisztól. Fél óra múlva már be is léptünk az európai civilizáció és demokrácia ősi falai közé.

Nagyszerű látvány tárult elénk az athéni fellegvárból. Annak idején, amikor a történelemkönyveket lapoztam, reménykedtem, hogy egyszer majd személyesen is láthatom. Magunk mögött hagytuk a hatalmas márványból épített kaput, s máris ott magasodott a jól ismert Panhenón.

Mint ahogy a képen is látszik, rengeteg látogató volt. Szerencsénkre, mert így rólunk is készíthettek képet. Pallasz Athéné temploma épp renoválás alatt volt, de így is lenyűgöző látványt nyújtott a legismertebb ókori épület. Természetesen magát az épületet nem lehetett teljesen megközelíteni, a látogatók elől le volt zárva.

Kicsit szeles volt odafent az időjárás, össze kellett húzni a kabát cipzárját. Elhaladtunk a Panthenón mellett, s egy újabb kilátóponthoz érkeztünk. Picit várni kellett, amíg a tömeg helyet cserélt. Egyszer-egyszer magyar szót is hallhattunk, ugyanis rajtunk kívül más magyar futók is ekkorra tervezték a városnézést.

Dacolva a tériszonyommal, kicsit körülnéztünk Athén városán. A távolban előbukkant a holnapi végcélom helyszíne is, a Panathinaikó Stadion. Kevesebb, mint tizenkét óra múlva következett a rajt. A stadionig viszont még sok időm volt.

Volt még nagyjából fél óránk a zárásig, így lassan visszafele vettük az irányt. Következett a másik közismert ókori emlék, mégpedig az Erechteion, azaz a fellegvár kultusztemploma, a kariatidákkal, azaz az oszlopként alkalmazott nőalakokkal. A helyszínen épp fültanújuk voltunk, hogy ezek csak másolatok. Az eredeti alkotásokat biztonságban őrzik.

Kifele menet még egy utolsó pillantást vetettünk Pallasz Athéné templomára, majd kijutva a kőkapun, Heródes Atticus színházát kerestük fel. Útközben egy cicát is sikerült lencsevégre kapnunk. Máltához hasonlóan Athénban is sok macska van az utcákon.

A főbejárat előtt jártunk éppen, amikor egy kisebb katonai raj tartott felénk. Hirtelen megállt mindenki, ugyanis nekik is megálljt parancsolt a vezénylő parancsnokuk. Egy-két percig vigyázzban álltak, majd megindultak felénk a lépcsőn. Miután elhaladtak, mi is folytattuk utunkat a kijárat felé. Az egyik olajbogyófáról szedtem pár szem bogyót, hátha magról tudok nevelni egy kis csemetét.

Este hat óra körül járt, s lassan következett a vacsoraidő. Valami görög ételt szerettünk volna enni, s hozzá szintén valami helyi italt inni. Megszaporáztuk tehát a lépteinket, mert a gyomrunk is jelzett. Útközben újabb macsekkal találkoztunk.

Nem messze a metróvonaltól sikerült is találni egy kedvünkre való éttermet, teraszos résszel. Meg akartuk kóstolni, hogy milyen az igazi görög gyros, így amellett döntöttünk. Nem bántuk meg. A felszolgált bor viszont okozott egy kis derűt, amikor egy mini kancsóban kihozták. Szerencsére a sör normál adag volt.

Jól lakva, kissé fáradtan értünk vissza a szállásra. Az izgalmam a másnapi verseny miatt viszont egyre nagyobb volt. Lefekvés előtt még egyszer megnéztem, hogy a másnapi induláshoz hova és mikorra kell odaérkeznem. Ellenőriztem, hogy minden megvan, készen áll a rajtra.

Különleges futáshoz különleges futópóló is jár, nemde?! Elgondolásomat kedves barátom, Barbó valósította meg. Olyan pólót szerettem volna magamnak, ami egy kicsit szemlélteti az életemet, azt, hogy honnan indultam, mit érzek. Barbó ügyesen megoldotta, ugyanis fő motívumaként a kalotaszegi ismert mintákat álmodta újjá, egyéni stílusban. Mindezt a hagyományos piros-fekete színekkel, az én kedvenc színű pólómra. Középen pedig, a becenevem alatt, egy általam kigondolt szöveggel: 

With Transylvanian Heart, azaz erdélyi szívvel. Köszönöm még egyszer Barbó ezt a csodálatos ajándékot! Aki pedig hasonló, egyedi alkotást szeretne, bátran keresse Őt a BarbArt Design oldalát. Későre járt már, ideje volt nyugovóra térnem. Hajnalban korán kellett kelnem. Az izgalomtól alig jött álom a szememre, hevesen vert az erdélyi szívem ...

2022. december 04. (vasárnap) 17:47 (UTC+1) - Üllő

Annak idején, amikor a futásaim egyre jobban mentek, s túl voltam egy pár félmaratonon, bevállaltam két maratoni futást, egymást követő évben. Nagyobb távon is gondolkodtam, ám a gerincem jelzett, hogy nem olyan jó ötlet. Mint emlékeztek, szépen, lassan újra kezdtem, ám maradtam a félmaratonoknál. Időközben a Ligetkör Egyesület - akikkel egy időben sokat futottam - két tagja is lefutotta a maratont, Görögországban, mégpedig a történelmi helyszínen. Akkor úgy voltam vele hogy egyszer hátha nekem is megadatik még egy maraton, s ha szerencsém lesz, épp a görög lesz. Közben úgy alakult az életem, hogy a futás már nem volt része a mindennapjaimnak. Futni futottam, de nem annyira, hogy egy maratoni távot bevállaljak. Tavaly télen kezdtem el újra a futást intenzívebben, megtervezve a felkészülést, melynek része volt az idei négy félmaraton, négy különböző évszakban. Júliusban, miután túl voltam három futóeseményen, vettem a bátorságot és neveztem a görögországi klasszikus maratonra. November 13-ai időpontra volt az esemény tervezve, s addig volt még időm. Ahogy azonban közeledett, egyre inkább kezdtem izgulni. Mégiscsak hat éve volt, hogy utoljára ennyit futottam egyszerre. Nyár végén megvettük a repülőjegyeket is. Vasárnapra volt kiírva a maraton, az odautunkat péntekre, visszautunkat pedig hétfőre szerveztük, így adva volt egy kis idő arra, hogy szétnézzünk a görög fővárosban.

Elérkezett a várva várt nap, mi pedig izgatottan vágtunk neki a soron következő utunknak. Kézipoggyásszal repültünk, mégpedig a kedvenc hátizsákjainkkal. Köszönhetően a véletlenszerű kiosztásnak, ülőhelyünk ezúttal nem egymás mellé szólt. Közel kétórás út várt ránk, egy órás időeltolódással. 

Hamar eltelt az odafele út, melynek során ezúttal nem aludtam. Tudtam volna, de a mögöttem helyet foglaló utastársaim ezt nem tették lehetővé. Kissé zajosak voltak. Egyébként nem voltam egyedül a gépen futóként. Sokak lábán a futócipő árulkodott erről. Sötét volt már, mikor landolt a gépünk. Kiderítettük, hogy hogyan jutunk el a szállásunkra. Nem volt egyszerű, mivel Athén repülőtere elég messze volt a várostól. Hála az okos telefonnak, na meg a helyi közlekedési társaság segítségének, választásunk a metróra esett. Egy átszállással, röpke ötven perc alatt a szállásunknál voltunk.

Chilinek szuper kis szállást sikerült szereznie, a belvárosban. A zöld metróvonaltól nagyjából 100 méterre. Egy épület alagsorában került kialakításra öt kicsiny lakrész. Tényleg mini volt, de nekünk tökéletesen megfelelt. Megvolt benne minden, ami egy magunkfajta utazónak kell. Gyorsan ki is pakoltunk, mielőtt elindultunk volna keresni egy boltot.

A közelben találtunk egy általunk is jól ismert boltot, ahol beszereztünk pár hiányzó dolgot. A kézipoggyásszal történő utazás ugyanis eléggé behatárolt a tekintetben, hogy minden szükséges holmit magunkkal vigyünk. Vacsorára itt vettük meg az enni és innivalót. 

A fenti kép a szobánk falán volt kifüggesztve. Másnapra mi is terveztük a leghíresebb athéni helyszín felkeresését. Előtte azonban volt még egy kis kitérőnk. Át kellett venni a rajtcsomagot a versenyközpontban. Nem keltünk korán, igaz későn sem. Gyors kávé, s péksütemény után a zöld metróval mentünk el Pireusz kikötő részére. Vásároltunk egy 72 órás jegyet, amivel minden közlekedési eszközt használhattunk.

A metró végállomástól gyalog mentünk a versenyközpontig. Harminc perc körüli út volt, miközben szemügyre vehettük a várost. Ahogy közeledtünk a célunk felé, egyre több és több futó tűnt fel. A bejáratnál volt egy kisebb tömeg, de hamar bejutottunk. Odabent a csarnokban könnyen megtaláltuk a rajtszámom alapján az átvételi helyet.

Hátra volt még a futóverseny hivatalos futópólója, amit elég körülményes volt átvenni. A földszinten kígyózó pavilonsorok között kellett végigmennünk, majd fel az emeletre, hogy aztán átvehessük. Útközben itt-ott volt egy kis termékkóstoló, többek közt egy isteni finom olívaolaj, melyet egy családi manufaktúra készít.

Kiérve a központból, odaálltam én is egy fénykép erejéig a hivatalos visszaszámláló órához. Volt tehát még bő tizenkilenc óra hátra a nagy eseményig. Felfoghatatlan érzés volt ott állni, tudni azt, hogy hamarosan indul a rajt. Addig is izgultam, de akkor még jobban. Tudtam, hogy csodálatos élményben lesz részem, még ha fájni is fog.