2016. augusztus 18. (csütörtök) - Torockó környéke

Erre a napra Torockó közvetlen környékén terveztünk egy rövidebb sétát. De előtte a csoport, rögtön a reggeli elfogyasztása után összegyűlt a szomszédban lévő unitárius templomba. A csoportot a Torockói Unitárius Egyházközség lelkésze, Csécs Márton Lőrinc fogadta, és egy közös ének eléneklése után, bemutatta a templomot.

1796 és 1802 között építették fel a templomukat a torockói unitáriusok, a kolozsvári belvárosi unitárius templom mására. Késő barokk, rokokó díszítéssel épült, ám a protestantizmusra jellemző egyszerűséggel. A templom belsejének hármas központja van: a szószék, az úrasztal, valamint az orgona. Ezek 1823-ban készülnek el. Megtudtuk, hogy a torockóiak messze földről híresek voltak arról, hogy nem akármilyen órát tetettek a templom toronyra. Egyenesen Délvidékről hozatták 1881-ben. Azóta is minden negyed órában hallatszik. A harangtoronyban három harangot tetettek. Egyik a férfiaknak, a másik a nőknek, a harmadik a gyerekeknek jelez, őket hívja az istentiszteletre.

Azt is megtudhattuk, hogy a templom közepén lévő választóvonal képezte a település két részének ülésrendjét is. Aki a vonaltól balra lakott, az balra foglalt helyet, aki pedig jobbra, az oda ült. Mint a legtöbb templomban, itt is megvoltak a férfiak, nők, legények, hajadonok ülésrendje. 

Maga a templomot körülölelő fal védelmi céllal is szolgált a régmúltban. Torockó unitárius közösségéről írta Jókai Mór az Egy az Isten című regényét is. Mint arról ír is: " ... csak egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik fel az égre ... Megtudhattuk tehát, hogy a manapság oly népszerű közösségi oldal hüvelykujj jelzését, Torockó régóta használja. Végül a csoport minden tagja kapott egy lapot, melyen a japán költészet jellegzetes versformája, az úgynevezett haikuk voltak. Ez a versforma háromsoros, tizenhét szótagból álló hangsúlyos vers. Mindenki kiválasztott egyet, mely neki tetsző, majd azt felolvasta. Én egy olyat választottam, aminek a második fele lemaradt a lapról. Azért azt, mert nagyon megtetszett. Kicsit úgy éreztem, én vagyok.

A templomból kifele jövet megtudtam, hogy Bartók Béla is járt Torockón. A templomlátogatást követően megindultunk a település fölötti, hajdani bányászok által használt úton. Meredeken kaptattunk felfelé, kisebb pihenőket tartva. Szép kilátás nyílt Torockóra, valamint a Székelykőre.

Az időjárással ezúttal sem volt gondunk, végig jó időnk volt. A hegyre felérve, utunkat folytattuk az erdőkön keresztül, megkerülve a csúcsokat. Egy-egy helyről szép kilátás nyílt a környékre.

Végig menta illatú mezőkön vezetett keresztül az utunk. Tartottunk egy hosszabb pihenőt is, ahol az uzsonnánk elfogyasztása után jutott idő egy kis pihenésre, amolyan erdélyi sziesztára.

A terep egyébként kiváló gombatermő vidék volt. Az erdőben rókagombát, a mezőn csiperkét találtunk. Leszedtük mindet, gondolván a vacsoránkra. Mivel ismertük a gombákat, nem az utolsó vacsoránkra.

Miután a hegyet megkerültük, közeledtünk vissza Torockó felé. Közbe esett egy hűs forrás is, melynek kinézete bármely japán csobogóval felvehette volna a versenyt. Engem mindenesetre rabul ejtett.

A távolban már feltűnt Torockószentgyörgy is, mi pedig megkezdtük az ereszkedést a hegy oldalán. Egészen Torockó feletti részig mentünk, ahol ismét tartottunk egy kis pihenőt, gyönyörködve az előttünk magasodó Székelykő látványában.

Torockóra beérve, útba ejtettük a település legrégebbi, szépen felújított lakóházát, mely jelenleg tájházként működik. A szállásunkra egy szűk sikátoron keresztül jutottunk el, mely szintén jellemző volt Torockó múltbéli település szerkezetére.

Mire vissza értünk, várt minket a hűvös torockói forrásvízben lehűtött, finom görögdinnye. Vacsorára, az egész tábor alatt kiválóan helytálló táborvezetők, egy egészen káprázatos terülj-terülj asztalt varázsoltak. Kulináris élvezet volt a javából.

Az este ezúttal is énekkel, valamint tábortűzzel zárult. Másnap nehezen, de búcsút intettünk egymásnak. Ismét véget ért egy Via Unitariana, és mi ismét várhatjuk az egy év elteltét. Várhatjuk, hogy mihamarabb újra találkozhassunk, és együtt tehessük meg a napi kitűzött célunkat. Várhatjuk, hogy együtt tanuljuk újra a járást, együtt tanuljuk újra a látást, és tanuljuk újra a szülőföldet.

Mivel köszönhetnék jómagam is el, ha nem a torockóiak által használt köszönéssel. Bár (még) kívülállóként, de én is eképpen vallom. És hogy hogyan tovább? Erre a magam kiválasztott haiku egyik részével válaszolnék. Ez pedig így hangzik: "Végem a célom, tartok tőle és felé..."

2016. augusztus 17. (szerda) - Torockó - Remete

Korán akartam ébredni, mivel meg akartam nézni a torockói "dupla" napfelkeltét. Sajnálatos módon azonban az ébresztőórámat nem tájékoztattam a tervemről, így csak a második napfelkeltére ébredtem meg. Sebaj, gondoltam, majd legközelebb. Ébredésemkor az ügyes táborvezetők már egy gazdagon megterített reggelizőasztallal vártak. Az immár több éve kialakult szokás szerint megreggelizik a csapat, majd mindenki csomagol magának a nap további részére ennivalót. Ez általában szendvics, gyümölcs, műzli szelet, halkonzerv szokott lenni. Vacsora időre mindig visszatérünk, amikor is meleg étellel zárjuk a napot.

Mindannyian gépkocsikba ültünk, és megindultunk az erre a napra tervezett célunk felé. Úgy terveztük, hogy ma a Remetei-szorost nézzük meg. Az utat Nagyenyeden keresztül tettük meg, majd újra bevettük magunkat a mócok földjére. Csodálatos vidék, telis-tele kis szalmatetős faházakkal, kaszálókkal, erdőkkel, mezőkkel. Ahhoz azonban, hogy az ember gépkocsival megismerje ezt a vidéket, sajnos nem a hétköznapi autó ajánlott. Nagy ugyanis a gépjármű sérülésének a veszélye az útviszonyok miatt. Egyszerű, szórt köves utak vezetnek a vidéken, melyeket a téli időszakra le is szoktak zárni.

Kiérve egy kőbányához, épp annak voltunk a tanúi, hogy a munkások kihelyeztek egy dák farkassal kiegészített román nemzeti lobogót. A dák, végtag nélküli farkas a jelképe ugyanis a dák-román kontinuitás elméletnek.

Az időjárásra ezúttal nem volt okunk panaszra. Felhősnek felhős volt az idő, de legalább nem esett. A csapat kiszállt a kocsikból, és megindult a Remetei-szurdoknak. Le kellett cserélni a bakancsokat szandálra, vagy egy olyan cipőre, mellyel a vízbe lehet gázolni, mivel sok helyen nem lehetett szárazon továbbhaladni.

A patak mellett haladtunk, a hegyoldalon vezető, tenyérnyi széles gyalogösvényen. Időnként a kövekbe, máskor a sziklába rögzített drótkötelekbe kapaszkodva. Olykor azonban a leszakadt drótkötél, valamint a víz szintjének megemelkedése miatt derékig gázoltunk a hűvös vízbe.

Többen is jártak velünk egy időben a szurdokban. Látszott, hogy népszerű hely. Miután elértünk a 2-300 méteres szűk völgy végére, egy rövid pihenő következett. Visszafele jómagam is mélyebben merültem a vízbe, mivel nem igazán sikerült megtalálnom azt a pontot, ahol előzőleg "csak" derékig ért a víz. 

Az egyik kezem is foglalt volt, így nehezebb volt a kapaszkodás. Tartanom kellett ugyanis a botomat, meg a bakancsom is rögzítve volt, nehogy vizes legyen. De sikerült visszatérni a kiindulási ponthoz, a szandál viszont maradt. Úgy voltam vele, hogy amíg a nadrág meg nem szárad, nem veszem át. 

Visszafele megálltunk Nagyenyeden, mivel meg szerettük volna tekinteni a város egyik híres pincéjét. Az időjárás ekkor már ismételten a barátságtalanabb arcát mutatta.

Strasburgban voltunk, azaz Nagyenyeden. Hasonlóan hívják, mint a francia nagyvárost, ugyanis a középkorban szászok alapították. A város nagyhírű, református kollégiumát Bethlen Gábor alapította 1622-ben. Innen indult ázsiai útjára Kőrösi Csoma Sándor is. A borpincébe leérve megismerhettük a vidék borászatának történetét. Krisztus előtt már préselték a szőlőt errefelé. Az óriási borospincét a jelenlegi tulajdonos bérli az egyháztól. Finomabbnál finomabb borokat kóstolhattunk meg. Megtudtuk a nagyenyedi szőlő szüretelésének fortélyait, melyek nagyban különböznek a magyarországi borvidékekétől. Megkóstoltuk a híres Plébános bort is.

Ideje volt tovább állnunk, mert bár belülről fűtve lettünk, a szandál, és a vizes nadrág nem tűnt jó párosításnak a hűvös pincébe. Mire megérkeztünk, már el is volt készítve a finom vacsoránk, mely mellé ugyancsak finom enyedi borokat kortyolhattunk. Természetesen a mai napot is tábortűzzel, valamint énekléssel zártuk.

2016. augusztus 16. (kedd) - Búvópatak - Torockó

Előző bejegyzésem ugye úgy fejeztem be, hogy bíztam az esőmentes éjszakában. Tudván az előttünk álló napok időjárás jelentéséről, erre sajnos kevés esély volt. Ez reggelre be is bizonyosodott. Olyan kiadós eső esett a kora hajnali órákban, hogy többen eláztak a sátrukban. Engem szerencsére nem ért a víz, hisz az előző este választott fekhelyem, a tető alatt biztonságban volt. De mint említettem, többen közülünk nem voltak ilyen szerencsések. Miután mindenki összegyűlt a reggelire, a csapat meghozta a döntést. Úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk tovább a tervezett utunkat. Nem folytatjuk, mert az előttünk álló szakasz, ennél az esős időjárásnál rendkívül veszélyes lett volna. Még jó időben is megterhelő lett volna a hosszú szakaszokkal, ám ilyen esős időben a szurdokok, valamint a patakmedrek csúszóssá és veszélyessé válnak. Nem kockáztathattunk. Szomorú döntés volt, de meg kellett hozzuk.

A csapat, a reggeli elfogyasztását követően úgy döntött, hogy visszamegy Torockóra, és pár napot még eltölt ott, bejárva a környéket. Erre már mindenki boldogabb volt, hisz így vagy úgy, de folytattuk a Via Unitariana-t. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdtem volna, ha haza kellett volna mennem. A sofőrök visszaindultak tehát Torockóra az autókért, mi pedig addig felfedeztük a környéket.

Először a közelben lévő cseppkőbarlanghoz mentünk el, ami sajnos ráccsal el volt zárva a külvilág elől. Az 5200 méter összjárathosszú barlang Európa egyik legnagyobb denevérkolóniájának ad otthont. A barlanghoz azon a hídon kellett keresztül menni, amin előző este jöttünk át. 

Ezt követően megtekintettük a település 18. századi ortodox fatemplomát is. Szomszédságában már felépült a modern beton templom is. Kár volt elrontani szerintem. 

Miután megérkeztek az autók, megkezdődött a csomagok bepakolása, mi pedig visszautaztunk a kiindulási pontunkhoz. Időközben sikerült megkapnunk a torockói iskola két tantermét is, ahol a matracainkat elhelyezhettük. A csapat nagy része pedig hozzákezdett a sáros, elázott cipője megtisztításához.

Míg a csapat egyik része cipőt pucolt, mások naplót írtak, jómagam szétnéztem az iskolában, valamint a községben. Az iskola folyosóján Torockó, valamint Erdély, és Magyarország híres szülöttjeinek arcképe volt elhelyezve.

A falu Erdély legnyugatibb székely szeglete. Lakói a középkorban főleg bányászattal foglalkoztak. A bányászatból eredő gazdagságot jelzik, a település központjában található házak is. A falu központjában található a 18. századi unitárius erődített templom, valamint az ortodox templom.

A délután hátralévő részében a csapat nagy része a Székelykő felé vette az irányt. Na és persze az esőkabátját, mert igencsak esőre állott az idő. A felhők jöttek, mentek, hol beborult, hol pedig kitisztult. De mi azért nekivágtunk. Izgatottan kaptattam felfele, hisz mint említettem, még nem voltam a Székelykőn. 

A képen középen látható az a rész, ahol megmásztuk a hegyet. Keskeny gyalogút vezet föl, mely időnként elég csúszóssá tud válni. Tette ezt most is, mivel el kezdett esni az eső. Szerencsére rövid ideig tartott, és inkább csak csepergés volt.

Feljutva a csúcsra, megpihentünk egy kicsit, gyönyörködve az előttünk elterülő tájban. Időközben az időjárás is velünk volt, hisz az eső elállt, és mire elindultunk lefelé, a terep is ismét szárazzá vált. Köszönhetően a szélnek, mely eléggé fújt odafent. 

Mire visszaértünk, éreztük a készülő vacsora finom illatait. Miccset, padlizsánt és juhtúróval töltött gombát sütöttek az ügyes szakácsok. Vacsora után, az elmúlt évekhez hasonlóan, a tábortűz körüli, gitárral kísért énekléssel zártuk a napot. 

2016. augusztus 15. (hétfő) - Torockó - Búvópatak 

Elérkezett hát a várva várt Unitárius Gyalogló Tábor, azaz a Via Unitariana, sorban immár a negyedik. Tavaly előtt vettem részt először, és azóta minden évben. Amint véget ér az egyik, már türelmetlenül várom a soron következő tábor kihirdetését. Azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül.

Mint már a korábbi bejegyzéseimben már említettem, ez a Tábor egyfajta zarándoklat, mely Erdély különböző falvain, gyalogösvényein, patakmedrein vezet át, megvalósítva a fizikai megterhelés, lelki élmény valamint a vallási- és honismeret szerzés egyensúlyát. Idén az Aranyos mentére, valamint az Erdélyi-szigethegység tájaira esett a választás.

Hétfő kora délután érkeztem meg Torockóra, a helyi iskola udvarára. Régi ismerősöket üdvözölhettem újra, de szép számmal voltak olyanok is, akikkel eddig még nem találkoztam. Amíg zajlott a készülődés, addig megragadtam az alkalmat arra, hogy egy kicsit szétnézzek a falu központjában. Életemben először jártam Torockón. Ámulva bámultam az egykori bányászváros fölé magasodó Székelykövet. Egyedülálló jelenséggel is büszkélkedhet Torockó, hisz a nap itt látszólag kétszer kel fel, mivel a faluból nézve visszabújik a Székelykő sziklái mögé, hogy egy kicsivel később újra előbukkanjon.

Egy kiadós ebéd elfogyasztása után meg is indultunk a napi tervezett végcélunk, Búvópatak felé. Torockóról műúton mentünk a szomszédos Torockószentgyörgyig. Utunkat végig kísérte a Székelykő által nyújtott csodálatos panoráma. Nem győztem betelni a látványával. Egyedülálló szépsége van, az biztos.

Torockószentgyörgyre érve tartottunk pár perc pihenőt, melynek során megcsodálhattam, a falu unitárius templomára festett kinyilatkoztatást. Azt a mondatot, mely immár két éve meghatározó lett a számomra. Ez a mondat pedig így hangzik: Egy az Isten.

Torockószentgyörgyön híres szülöttje Brassai Sámuel. Unitárius egyházközségét vezette több évig Koppándi Tanár Úr, aki a Via Unitariana rendszeres résztvevője. A község több lakója is kedvesen üdvözölte a hajdani lelkészét. 

A falu fölé magasodott a Várkő romja. A 13-ik században épült várat a Rákóczi szabadságharc idején robbantották fel, azóta pusztul. De jó is lenne, ha ismét a régi pompájában tündökölhetne.

Miután egy végső pillantást vetettünk a várra, valamint a Székelykőre, utunkat az erdő irányába folytattuk. Felfelé vezetett az utunk, melynek során kisebb pihenőket tartottunk. Sajnos az időjárás kezdett megváltozni, egyre több lett a felhő.

Mire egy fennsíkra értünk, elő kellett vennünk az esőkabátokat, poncsókat is. Egy nagy mezőn vezetett keresztül az utunk, ám az ott tartózkodó bivaly csorda egyes tagjai ezt másképpen gondolták. Jókora kerülőt kellett tegyünk, mivel a borjak pont azon a ponton pihentek, ahol mi keresztül kellett volna haladjunk. Ez pedig az őket őriző bivalyoknak nem igazán tetszett.

Ekkor már javában esett az eső. A táskáinkat is befedtük az esővédő huzatokkal, így haladtunk tovább. Utunk mezőkön, erdőkön keresztül vezetett, megküzdve a nedves, csúszós terepviszonyokkal.

A táj is megváltozott. Az Erdélyi-szigethegységre jellemző látkép fogadott. Erdők, mezők, kaszálók, szénakazlak, házak tarkasága, amerre a szem ellát. Megérkeztünk az úgynevezett móc vidékre. Ezt a vidéket a késői középkorban is már a románok, azaz a mócok lakták. Jellegzetes házaik a szénatetővel fedett faházak.

Egy pásztor háza mellett vezetett el az utunk, ahol rögtön kaptunk kíséretet is. Egy jól megtermett pásztorkutya hangosan jelezte, hogy a birtokára értünk. Egészen addig követett minket, amíg el nem hagytuk a területe határát. 

Ekkor már az eső nem esett, ám kezdett sötétedni. Előkerültek hát a fejlámpáink, és nekivágtunk az utolsó szakaszunknak. Be kellett ereszkednünk egy erdővel fedett völgybe, hogy Búvópatakra érjünk. Kígyózott a fejlámpák által megvilágított sorunk, hogy a gyalogösvény szerpentinjén ereszkedtünk alá. Egy patakon is át kellett kelnünk, ehhez két lehetséges mód állt rendelkezésre. Át lehetett kelni egy függőhídon, és lejjebb át lehetett gázolni a sekély vízen. Én magam az előbbit választottam, mivel addig sikerült szárazon megőrizni a bakancsomat. Fáradtan, vizesen érkezett meg a csapat a napi cél helyszínére, ahol az előzőleg megfőzött vacsoránkat azonnal el is fogyasztottuk. Az éjszakát több helyszínen terveztük eltölteni. Volt aki sátorban, más kisebb faházak nyitott tornácára behúzódva. Utóbbi mellett döntöttem én is. Hamar el is aludtam, bízva a nyugodt, és esőmentes éjszakában.