2021. január 03. (vasárnap) 20:23 (UTC+1) - Üllő

Üdvözöllek kedves Olvasóm!

Szokásomhoz híven, következzék egy kis számvetés az elmúlt esztendő történéseiből. Nem egy átlagos évet hagytunk magunk mögött. Tavaly ilyenkor, de még az év első pár hetében is tele voltunk tervekkel. Nem világot megváltóakkal, csak kicsinyekkel, amiket tőlem megszokhattatok. Ám ezek közül, köszönhetően a kialakult világjárványnak kevés valósulhatott meg. Hála Istennek panaszra nincs okunk, egészségesek vagyunk, a közeli rokonság, ismerősök, s mindazok, akik számunkra fontosak, jól vannak. Tavaly a február végi eindhoveni kiruccanásunk során sejtettük, hogy valami történni fog, de hogy pontosan mi is, arról fogalmunk sem volt. Azóta sok minden történt, s kiderült, hogy ehhez foghatót eddig a mi életünk során nem tapasztaltunk. 

A járvány új helyzeteket, eddig nem ismert gondokat teremtett, melyeket legelőször is tudomásul kellett vennünk. Rossz volt átélni mindezeket, s közben felismerni, hogy ezentúl semmi nem lesz olyan, mint előtte volt. Természetesen az ember ilyenkor hajlamos arra, hogy önző módon magára gondoljon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mi másképp tettünk. Kicsit elszomorodtunk, hogy nem utazhattunk oda és akkor, amikor szerettünk volna. Rossz volt, hogy családi események, ünneplések, találkozások maradtak olykor el. Mindezeket azonban összehasonlítva, hálát adhatunk, hogy csak ennyi negatívum ért minket. Mennyivel rosszabb helyzetben volt az az ember, aki a járvánnyal közvetlenül érintkezett. Aki egészségügyi dolgozóként a kezdetek óta rendületlenül, s fáradhatatlanul küzdve helytáll. Aki a járványkitörés, s azt követő korlátozások hatására elvesztette a munkáját, megélhetését. Őket látva azt hiszem semmi okom nem lehet panaszra. 

Tavaly mind a munkahelyemben, mind a lakhelyünkben változás történt, mint arról a bejegyzések során beszámoltam. Külföldi utak február után már nem voltak. Itthon a Kéktúrát nyár elején folytattam Chilivel. Elkezdtük a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát Szekszárdtól. Több szakasz is be volt tervezve, ám rendre közbejöttek dolgok. Ősszel Ricsivel folytattam az Alföldi Kéktúrát, de azt is csak egy rövid szakaszon. 

Hozzákezdtünk Chilivel a kicsiny, Kolodko Mihály által alkotott szobrocskák felkereséséhez is. Eddig csak Budapesten, de tervben van a magyar fővároson kívüli helyszínek bejárása is. 

Több, kisebb-nagyobb utazásokat, kiruccanásokat tettünk a tavalyi év során, amikor a járványhelyzet lehetővé tette. Beszereztem olyan könyveket, leírásokat, melyek Magyarország változatos helyszíneit tematikusan bemutatja. Ezeket szeretnénk a jövőben elkezdeni. Van olyan érzésem, hogy egyelőre nem fogjuk átlépni az ország határait, így legalább itthon fedezzük fel a világot. 

Sok jövendőbeli tervünk függ a járványhelyzet további alakulásától, így nagyon nem is tudok részleteket sem említeni. Ha lehet, akkor folytatnánk a kékezést, tovább a Dél-dunántúlon. Idén be szeretném fejezni az alföldi szakaszokat is. Lakhelyünk jelenleg nem tervezzük elhagyni, bár sosem lehet tudni, ismerve az utóbbi tíz évemet. Mindketten úgy érezzük, hogy megvan a jövőbeli utazásainkhoz a kiinduló pont, a bázis, az otthon, ahova mindig jó hazatérni. Kívánunk tehát Nektek, kedves Olvasóim egészségben és örömökben gazdag, békés új évet!

2019. január 02. (szerda) 22:55 (UTC+1) - Budapest

Szokásomhoz híven kis késéssel írom a legutóbbi történéseket. Úgy döntöttem, hogy az év utolsó napjait túrázással fogom tölteni. Természetesen ezúttal nem egyedül terveztem kirándulni. Lévén, hogy oly régen találkoztam Tóniékkal is, megszerveztünk tehát egy szilveszterezéssel egybekötött két napos túrát. Tóni korábbi kékezéséről szerzett ismeretségnek köszönhetően, a Visegrádi-hegységben lévő Király-kút melletti vadászházat is megkaptuk. 30-án találkoztunk a Batthyány téren, ahonnan hévvel mentünk ki Pomázra, onnan pedig busszal Dobogókőre.

Amint felértünk Dobogókőre, a táj ismét téliesre változott. Az volt a tervünk, hogy kicsit megpihenünk a közeli Zsindelyes nevű helyen, majd szétnézünk Dobogókőn, utána pedig legyalogolunk a vadászházhoz. Négy évvel azelőtt jártam legutoljára Dobogókőn. Akkor a Kéktúra keretén belül, s tavasszal. Pár dolog változott azóta.

A Zsindelyes nevű vendéglátóhelyiségre például nem emlékszem. Lehet, hogy üzemelt már akkor is, csak én nem vettem észre. Mindenesetre most bementünk, s örömmel fedeztem fel a nyitott tűzterű kandallón a kedvenc táblámat, melyen "a Szer-etet! a Gyűl-ölet!" felirat volt látható. Magam is így érzem.

Sajnos az időjárási körülmények nem tették lehetővé, hogy gyönyörködjünk a mintegy 700 méteres csúcsról elénk táruló panorámában. Tiszta időben kilátásunk nyílt volna a Dunakanyarra. A csapatból Tónit és Ricsit már ismerhetitek, de Erikával is találkozhattatok az egyik Alföldi Kéktúra bejegyzésemben. Gabit én is most ismerhettem meg, mint ahogyan Tóni négylábú kísérőjét is, Indigót. Nemrég fejezték be Miskolcon a tanfolyamot, s azóta Indigó Tónival van éjjel-nappal. 

Amint elhagytuk Dobogókőt, s lejjebb ereszkedtünk, a télies táj is eltűnt. Körülbelül két kilométer gyaloglás után, a piros háromszöggel jelzett turistaútvonalon megérkeztünk a vadászházhoz. Amíg vártunk a kulcsra, varázsoltunk egy kis terülj-terülj asztalt. Épp befejeztük az uzsonnát, amikor a vendéglátóink megérkeztek, s begyújtottak a cserépkályhába. Estére főztünk egy finom paprikás krumplit, s az éjszakába nyúlva tartottunk egy elő szilvesztert. A jó hangulat természetesen ezúttal sem maradhatott el.

Másnap nem keltünk korán. Miután megreggeliztünk, és összekészülődtünk, elindultunk a Rám-szakadék irányába. Az elinduláskor még nem döntöttük el, hogy megnézzük-e a nevezetes szurdokvölgyet, vagy másfelé vesszük az irányt. A piros jelzésen indultunk el.

Elindulásunk után magam is Indigót figyeltem, amint Tónit vezette. Nagyon ügyesen tette ezt, annak ellenére, hogy még fiatal labrador, s annyira nem ismerik egymást régóta. Abban azonban mindannyian egyetértettünk, hogy sok közös kilométer vár még rájuk.

A Rám-szakadékhoz elérve úgy döntöttünk, hogy nem a szakadékot nézzük meg, hanem a közelben lévő Vadálló-köveket, és a Prédikálószéket. Egyiket sem láttam korábban, ugyanis nincsenek közvetlenül a Kék mentén. A piros háromszöggel festett jelzésen mentünk tehát tovább, s megkezdtük emelkedőnket, egyre magasabbra.

A vulkanikus eredetű sziklacsoport egyik-másik sziklatornyánál menni, ismét terápia volt számomra. Ezúttal is előjött a tériszonyom. Óvatosan közelítettem meg tehát a sziklatornyokat. Nem úgy mint Indigó, akit nem győztünk csodálni, s fényképezni. Én pedig a fényképezés pillanatát megörökíteni.

Folytattuk tovább a menetelést a Prédikálószék irányába, s lassan magunk mögött hagytuk az utolsó sziklatornyot is. Sok túrázó jött az ellenkező irányból is, lévén, hogy népszerű célpont a Vadálló-kövek. Ha nem lett volna az erős hideg szél, még jobban éreztük volna magunkat.

Utolsó kaptatónk következett, mielőtt elértük volna a 639 méter magas pontot. A Prédikálószéknek nevezett csúcs a Visegrádi-hegység harmadig legmagasabb pontja. A nemrég átadott kilátó tövében fenséges látvány tárult elénk. Ezúttal az időjárás kegyes volt hozzánk. Láthattuk a Dunakanyart, a Börzsönyt, Nagymarost, Visegrádot, Dömöst, valamint távoli hegyeket.

Kicsit még élveztük a kilátást, majd megindultunk vissza, a szálláshelyünk irányába. Bevallom, vártam már, hogy visszaérjek. Jobban szeretek ugyanis más évszakokban túrázni. Hidegben, nagykabátban nem annyira. A piros háromszögű jelzést követtük továbbra is, s bő egy óra múlva meg is érkeztünk. Várt ránk még egy évzáró ünneplés, mellyel méltóképpen búcsúztattuk az óévet. 

Az újév első napján sem keltünk korán. Az időjárás sajnos ismét megváltozott, s nyoma sem volt az előző napi napsütésnek. Gyalog indultunk neki Pilisszentkeresztnek, ahonnan tömegközlekedéssel folytattuk utunkat Budapestre. Itt útjaink elváltak, bízván abban, hogy az új évben is lesznek még közös útjaink. Sok minden van tervbe véve az idei évre, meglátjuk mi valósul meg belőle. Úgy döntöttem, hogy folytatom a külföldi hátizsákos kiruccanást is, ezúttal egy új helyszínt választva. Folytatódni fog a futás is, egy januári félmaratonnal kezdve az évet. Egy szó mint száz, ha Isten is úgy akarja, nem fogok tétlenkedni. Addig is kívánok Neked, kedves olvasóm békés, boldog, egészségben, örömökben gazdag új évet!

2017. december 31. (vasárnap) 19:14 (UTC+1) - Budapest

Nos, ilyet sem csináltam még, amit most fogok tenni. Mielőtt lezárom az idei évet, mérlegelni fogok egy kicsit. Úgy terveztem, hogy nem csak ezt az évet, hanem a blogom kezdete óta eltelt időszakot. Több mint három éve kezdtem el írni, azóta majdnem háromszáz bejegyzés született. Hála Vigyorinak, a kezdetek óta nyomon követhetem a statisztikát. 10.730 alkalommal töltöttétek le a blog bejegyzéseit. Ezt 4.685-en tettétek. Ahogy ezeket a számokat a napokban összesítettem, kicsit meghatódtam. Nem vagyok egy közismert utazó blogger, azonban ennyire nem számítottam. Mint ahogyan arra sem, hogy a Világ különböző pontjairól olvastátok, Alaskától Ausztráliáig. Természetesen az elinduláskor meglévő ismerőseim voltak a fő olvasóim, azonban az útjaim során is sok külföldi követőt szereztem. Olyanok is olvasóimmá váltak, akik valamilyen úton módon rátaláltak a blogra.

Szóval kedves Olvasóim, köszönöm Nektek. Természetesen minden marad a megszokott formájában, a jövőben is. Nem akarok hirdetéseket az oldalamra, még akkor sem, ha ez sokkal több olvasót eredményezne. A magam útját járom, azt az utat, amelyet én magam terveztem el. Igaz, mint már többször írtam, a terveim változtak. Változtak, sőt a jövőben is lesz biztosan változás. Érnek engem is hatások, információk, tapasztalatok, melyek hatására az eredeti elképzeléseim változtak, és változni is fognak. A legfőbb dolog azonban úgy tűnik nem változik. Márpedig az, hogy szükségem van a változásra, a felfedezésre, a megismerésre. Többször megpróbáltam visszaállni a hétköznapi életbe, de rájöttem, hogy már nem nekem való. Nem tudok már azonosulni azokkal a társadalmi normákkal, amikkel a körülöttem élők azonosulnak. Talán ez a kép szemlélteti legjobban azt, amit érzek. (Azok kedvéért, akik hadilábon állnak az angol nyelvvel. Amit a társadalom szerint kell(ene) akarnom: autó, ház, gyerek. Amit valójában akarok: utazni a Világban.)

Még mielőtt bárki is mondaná, hadd jegyezzem meg, hogy az égvilágon semmi problémám nincs azzal, ha valaki a kép felső részét választja. Sőt! Ahogy viszont elfogadom mások döntéseit, életútjait, úgy ragaszkodom ahhoz, hogy az enyémet is elfogadják. Szerencsére azért a többség elfogadja, és minden támogatást megkapok tőlük. Természetesen magam is kerülök időnként olyan helyzetbe, hogy csökken a lelkesedésem, elbizonytalanodom. Ilyenkor nagyon jól esik egy-egy bátorító szó, beszélgetés. Ilyen beszélgetés történt a napokban, amikor egy rég nem látott ismerősöm erősített meg abban, hogy jó úton vagyok. Igen, egyelőre csak virtuális úton vagyok, amíg nem végzek a következő utam előkészületeivel.

Az elmúlt hetekben végeztem az anatómiával (egyelőre), és megkezdtem a masszázs alapfogásainak elsajátítását. Ehhez viszont sajnos meg kellett válnom a kedvenc karkötőmtől. Harmincnyolc hónapja viseltem a Camino egyik szállásán készített karkötőt. A jövőben olyanná kell készítenem, hogy bármikor le lehessen venni. A masszázs során ugyanis nem viselhetek semmilyen dolgot a kezemen. Az első áldozatot tehát meghoztam.

Korábban írtam, hogy decemberben tervbe volt a soron következő "Járatlan utakon" fesztiválon való részvételem. Sajnos nem tudtam a rendezvényen részt venni, így kénytelen voltam egy-egy előadással azt pótolni. Meghallgattam többek közt Kisgyörgy Éva, azaz Travellina előadását Alaszkáról, valamint Puskás Zoltán beszámolóját a Japánban, és Tajvanon két keréken megtett útjáról. Mindkettőjüket régóta követem. Travellina a Világ országait járja, saját maga által megszervezett módon. Útjáról blogot is vezet: http://travellina.hu/ Zoltán pedig ugyanazt teszi, mint Éva, csak két keréken. Európa legtöbb országába már járt, átszelte az Egyesült Államokat is a keleti parttól a nyugati partig. Őt is nyomon lehet követni a http://usa.notabringa.hu/ oldalon.

Az év utolsó napján magam is kimozdultam kicsit, igaz csak ide a "szomszédba". Kellett egy kis mozgás, ugyanis az ünnepek alatt elkényelmesedik az ember. Ahogy közeledtem a Normafához, azon az úton mentem, amin előtte annyiszor. Közel van ugyanis az a felsőoktatási intézmény, ahol pár évvel ezelőtt végeztem. Erre is visszaemlékeztem kicsit, amint gyalogoltam. Sokan voltak kint a természetben. Volt aki sétált, volt aki kutyát sétáltatott, más kocogott.

Az időjárás - mint látható - nem a legjobb arcát mutatta. Olyannyira nem, hogy reggel még esett az eső. Mire felértem a Libegő végéhez, már mindent betemetett a köd. Az irányt az Erzsébet - kilátó felé vettem, végig a sárgára festett futófelület mellett. Ezúttal terepszemlét is tartottam, ezért választottam ezt a helyszínt. Itt kerül ugyanis megrendezésre februárban a 6. Balboa futás, amelyre én is készülök. A futás csúcspontját jelentő Erzsébet - kilátó, valamint annak környéke ezúttal ködbe burkolózott.

Úgy tűnt, hogy a köd fog győzni, így magam mögött hagytam a kilátót, s megindultam a piros jelzésen, felfedezve kicsit a Libegő végállomásának környékét. A magammal vitt termosznak köszönhetően, forró teát kortyolgatva pihentem egy kicsit. A köd közben kezdett oszladozni, s a nap végül győzedelmeskedett. Megfordultam ismét, és feltekintettem az immár kitisztult János - hegyre, rajta az Erzsébet - kilátóra. Eszembe jutott a Puskás Zoltán előadásán elhangzott mondat, mely szerint a japánok szent hegyét, a Fujit minden japánnak meg kell másznia az életében egyszer. Csak a bolond mássza meg kétszer. Mivel én nem voltam japán, és nem a Fuji állt előttem,  voltam olyan bolond, hogy meginduljak ismét. Szerintem megérte.

Szóval miután a köd feloszlott, magam is tisztábban láttam az előttem álló utat. Ahogy lépdeltem tovább a tervezett szakasz vége felé, megbizonyosodtam, hogy a köd egyfajta jelzés volt számomra. Mire megérkeztem a Hűvösvölgybe, minden kitisztult. Világosan láttam az utat magam előtt. Természetesen hosszú még az út, s lesznek még hullámvölgyek biztosan. Azonban immár megvan a cél, s ezentúl a hullámvölgyeket könnyebben fogom venni. 

Mire visszaértem a belvárosba, már be is sötétedett. Az emberek készülődtek a szilveszterre. Közben átkeltem a Margit-hídon, melynek közepén - a turistákhoz hasonlóan - magam is megálltam egy pillanatra. Korábbi munkahelyemnek köszönhetően, közel tizenöt éven keresztül nap mint nap ez a látvány terült elém, de elmondhatom, hogy ezzel nem lehet betelni. Egy olyan fővárosi látkép van a birtokunkban, amely nem sok nemzetnek adatik meg. Ahogy néztem ezt a csodát, azt éreztem, hogy más dolog is a helyére került. 

Szóval kedves Olvasóm, hadd köszönjem meg Neked, hogy időről időre visszatérsz ide, és követed a bejegyzéseimet. Hadd kívánjak neked nagyon boldog, békés, eseményekben, örömökben gazdag új évet! Isten hozott 2018!