2015. június 14. (vasárnap) 19:00 (UTC-6) - San Jose (Alajuela)

Mint említettem, hajnalban fejezték be a bulit a szomszédban. Addig próbáltam elaludni, de rendszerint megébredtem egy-egy nagyobb hangra. Szokták mondani, hogy aki fáradt, az bármilyen hangzavarban elalszik. Igen ám, csak én nem voltam fáradt. Még nem. Majd két-három nap múlva, mikor megérkezem Budapestre. Kilátás a szobám ablakából.

Mint megszokhattátok, mindig bemutattam az ország pénzét, amerre jártam. Mármint a bankjegyeket. Ezúttal addig-addig halogattam, amíg kifogytam belőlük. De közülük egyet, a 10.000-es címletűt közszemlére teszem. Ez kivételesen papír alapú, de a többi címlet hasonló az eddig megismertekhez. Eltéphetetlen műanyag. Marvin mesélte, hogy a 2000-es évek közepén hígult meg a nemzeti valuta, és azóta tartja ezt a nagy összeget. Azt kell tenni, mint a románok. Levágtak négy nullát. Bár nem vagyok közgazdász, így fogalmam sincs, hogy a costa ricaiak, vagy például a  japánok miért nem teszik.

Reggel kilenckor már le is adtam a szobakulcsot, és elindultam a belvárosba ismét. Kora délutánra terveztem, hogy kimegyek a repülőtérre. Addig kicsit szét akartam nézni a városban. Bár nagyjából a tegnapi helyszíneken, de mégiscsak világosban. Kezdtem rögtön a kínai negyed bejáratával, ahol egy hangulatos kolumbiai kávézó volt. Itt megreggeliztem, majd tovább a számozott utcákon.

Igyekeztem a régebbi stílusú épületeket fényképezni. Gyönyörűek vannak, és a legtöbbjük szépen karban tartottak. Mint ezek a lakóházként használt épületek.

Majd következett a Nemzeti Múzeum, egy nagyobb templom, a posta épülete, és a tegnap említett főtéri építmény. A Nemzeti Bank épülete előtt egy szoborcsoport mutatta be a korabeli vidéki lakosság viseletét.

Közel huszonöt kilogramm súlyt cipeltem, köszönhetően a hátamra és a mellkasomra vett táskáknak. Bevallom őszintén, kicsit elszoktam a hátizsákos gyaloglástól. Bő négy órás séta után, meg kellett pihenjek, a tegnap meglátogatott templom előtti parkjában. Tele volt emberrel a park. Mindenki pihent, evett, ivott, a gyerekek játszottak. A felnőttek beszélgettek, vásároltak az árusoktól, akik szokás szerint mindenfélét árultak.

Délután már nem akartam tovább csavarogni, így hát felszálltam a reptéri buszra, és irány a repülőtér. Bő tizenöt óra várakozás várt rám, egy ott töltött éjszakával. De mivel volt wifi jel, egy kávézónál, így az időmet az elmaradt blog bejegyzés pótlásával töltöttem. Aludni nem sokat fogok tudni, mivel csak székek vannak, és azokból sem sok. Nem egy nagy repülőtér. Majdnem akkora, mint a Budapesti Liszt Ferenc.