2015. augusztus 1. (szombat) - Datk - Olthévíz

Reggel, mire felébredtünk nyoma sem volt a tegnapi időjárásnak. A cipőink, és bakancsaink viszont vizesek voltak még, így egy nagy tüzet raktunk, és körberaktuk a lábbeliket hadd száradjanak. Nem siettünk, mert az utolsó napra nem volt nagy a távolság.

Annyira megszáradt a bakancsom, és a zoknim, hogy tudtam használni. Elköszöntünk a lelkésztől, és a családjától, és elindultunk hát az utolsó távunkra. Jómagam egy kicsit vegyes érzelmekkel. A hatodik napon voltam túl, de legszívesebben maradtam volna még egy kicsit. Ahogy körbenéztem, többen is így érezhettek.

Pár kilométer után meg is érkeztünk Oltbogátra. A falut gyorsan magunk mögött hagytuk, és felkapaszkodtunk egy kisebb dombra. Itt egy úgynevezett milleneumi erdőn haladtunk keresztül, melyet 1896-ban ültettek a Honfoglalás tiszteletére.

Az erdő után egy újabb legelő következett, egészen egy patakig, amin át kellett kelnünk. Felettünk népes gólyasereg repkedett olyan formátumban, amely a keselyükre jellemző. 

A két fogásos ebédünket az E 60-as főút mentén lévő étteremben fogyasztottuk el. Többen is megfordultak itt, köszönhetően a főútnak. Népszerű helynek tűnik.

Utunk folytatódott egy darabig a főút mentén, majd arról letérve egy rövid bekötőúton Olthévízre. Legelőször betértünk a falu unitárius templomába. Tartottunk egy rövid pihenőt, és énekeltünk egyet. 

Ebben a templomban rögtön észrevettem, hogy a padok nem voltak kék színre lefestve, mint ahogyan az eddigiekre jellemző volt. Ismét egy gyönyörű templomot ismerhettem meg. 

Az utam során rengetegszer találkozok olyan dolgokkal, melyek úgy jönnek elő, hogy nem tervezem meg a velük való találkozást. Érteném ez alatt, hogy véletlenül találkozom velük. De ez nem így van. Tavaly óta nem hiszek a véletlenekben. Föntről jövő dolgok ezek, melyeket akkor és ott kell meglátnom. Mint például a templom kertjében lévő kopjafa feliratát. Egy közös fényképhez kellett beállni egy-egy oszlophoz. Anélkül választottam ezt, hogy előtte elolvastam volna. 

Ezt követően folytattuk az utat a falu belsejébe, ahol a falu esperese látott minket vendégül. Megkóstolhattuk a helyben sütött lepényt, melyet bivalytej felhasználásával készítették. Itt tartottuk az idei gyalogló tábor záró részét, melyet egy közös, gitárral kísért énekkel tettünk színesebbé.

Ezután mindenki fogta a táskáját, felszerelését, és megkezdődött a hazamenetel. Nehéz volt elköszönni egy ilyen remek társaságtól. Igaz, így visszagondolva, hamar eltelt az idő, a tavalyi út óta. De mégis rossz volt belegondolni, hogy csak egy év múlva fogok a legtöbbjükkel újra összefutni. Remek embereket ismerhettem meg idén is. A hazafele utat Kolozsvárig Czire tanár Úrral tettük meg, mikrobusszal. Zárásképpen páran beültünk még Kolozsváron, egy étterembe egyet beszélgetni.

Véget ért hát a 3. Via Unitariana gyalogló tábor. Véget ért, és bennem újra elkezdődött valami folyamat. Valami, amit úgy gondoltam, hogy le tudok csendesíteni, de kiderült, hogy nem. Bár nem tudom pontosan, hogy merre tovább, de azt tudom, hogy merre nem.