2015. október 30. (péntek) 09:27 (UTC) - Dublin

Tegnap immár a szokásos ceremónia szerint, a szüleimmel megindultunk a Liszt Ferenc 2B terminál irányába. Ezúttal a keresztlányom, Hanna is velünk tartott. A reptéri rövid búcsúzkodás után megkerestem a választott légitársaság pultját, és feladtam a poggyászom. Ezután megindultam volna az átvizsgáló helységhez, azonban az átjáró terület le volt zárva. Egy elhagyott csomagot találtak, és a hatóság átvizsgálta. Természetesen mi türelmesen vártunk. Amíg várakoztam, felfedeztem a szolgálatot teljesítők között egyik volt kollégámat. Nem akartam megzavarni a munkájában, így a beszélgetés elmaradt, de jó volt viszont látni.

Amint átestem az átvizsgáláson, maradt egy bő háromnegyed órám a beszállásig. Fapados légitársaság lévén, a gép nem állt közvetlenül az épület mellé, hanem a távolságot gyalog kellett megtennem. Miután az utolsó jegyvizsgáló állomáson is túljutottam, már a Boeing 737-800 típusú gép is a helyén volt.

Mintegy három órás repülőút állt előttem. A felszállás után megpróbáltam pihenni egy kicsit, így nem sokkal később félálomba is szenderültem. Étel, ital felszolgálás ezúttal csak külön fizetség ellenében lett volna, így azt kihagytam.

Ezúttal a folyosó mellett ültem, így a fel-, és leszállás pillanatait nem tudtam nyomon követni az ablakon keresztül. A landolást követően a pilótát ezúttal is tapsvihar köszöntötte. A terminálba belépve, hosszú folyosón kellett végigmenni, mire az útlevélkezelőkhöz, valamint a csomagokhoz értem. A poggyászomat ismét szerencsésen viszontláttam.

Amint a csomagomat magamhoz vettem, és kiértem a kijárathoz, megláttam Istvánt, a várakozók között. Előtte nemsokkal érkezett, pont időben. Meg kell szoknom a baloldali közlekedést, ugyanis rögtön az autó úgynevezett "anyós üléshez" indultam, oda akartam beszállni. Körülbelül tíz perces autózás után meg is érkeztünk István lakásához. Dublin 15-ik kerületében van, a kertvárosi részen. Az alábbi képen kék ponttal jelölve.

A belváros tehát kicsit távolabb van, de busszal nem vészes. Az este további részében beszélgettem egy kicsit Istvánnal, és a lányával, Olíviával. Istvánnal a Camino óta nem találkoztam, így volt miről társalogni. Mindketten korán reggel szoktak kezdeni a munkahelyükön, így későig nem húztuk el a beszélgetést.

Természetesen reggel esős, párás időre ébredtem. István épp indult, így magamra maradtam. A jövő hét elején kezdek neki az álláskereséshez, és a többi elintézéshez. Addig akklimatizálódás, és a környék felfedezése. Mint kiderült, az önéletrajzom is át kell szerkesztenem. Szóval lesz teendőm. Miközben a blogot írtam, többször hallottam a sirály hangját. Kicsit távol vagyunk a tengertől (10-15 km), de azért eljönnek idáig. Már hiányzott a hangjuk. 

Itt vagyok tehát Dublinban. Ezelőtt egy fél évvel nem gondoltam volna, hogy e házakat fogom nézni, miközben a blogom írom. De a célunk eléréséhez nem mindig nyílegyenes az út. Vannak útkereszteződések, zsákutcák, sőt, néha körforgalmak is. A későbbiekben kiderül majd, hogy e kitérő melyik is volt. Addig is hetente, egy újabb bejegyzés vár titeket, többnyire pénteken. Most pedig irány a környék. Megnézem mi van a házakon túl.

2015. október 24. (szombat) 11:53 (UTC+1) - Domoszló

Legutóbbi bejegyzésem úgy zártam, hogy nemsokára változni fog a futás helyszíne. Annyira, hogy egy teljesen új helyszínt választottam. Májusban, amikor szerveztem a hazaérkezésem, úgy gondoltam, hogy vissza kell térnem. Nagyon vágytam arra, hogy újra találkozzak a szeretteimmel, azokkal, akik fontosak nekem. Arra is gondoltam akkor, hogy visszatérve talán megtalálom az új utam. De amióta visszatértem, úgy érzem, hogy egy részem ott maradt. Ott, az úton. Sokan, sokféleképpen írták már le ezt az érzést. Van aki vándorvágynak nevezi. Megpróbáltam én is vissza illeszkedni, de rájöttem, hogy nem megy. Talán azért, mert nem is igazán akartam.

Felerősödött újra az az érzés, amit akkor éreztem, amikor az első elindulást terveztem, szerveztem. Időközben a tartalékaim is csökkenni kezdtek, ezért úgy döntöttem, hogy ideje a tettek mezejére lépni. Nincs mese, vissza kell térnem arra az útra, amire már korábban ráléptem. Előtte azonban meg kell teremtenem, a további utazáshoz nélkülözhetetlen anyagi feltételeket. Mivel itthon, a napi megélhetés mellett egy nagyobb összeg megtakarítása nagyon nehéz, úgy döntöttem külföldön teszem ezt.

A helyszín kiválasztása több szempont alapján történt. Mindenképpen angol nyelvterületet kerestem, lehetőleg közel, itt, Európában. Az is szempont volt, hogy legyen ott egy-két ismerősöm. Így esett a választásom Írországra. A tervezést pár, kezdeti információ beszerzése után a szervezés követte, és október 29-re megvettem a repülőjegyet.

Ezúttal a csomagom - a tőlem szokatlan módon - egy közepes méretű bőröndből, és egy kisebb táskából fog állni. Sajnos az ottani időjárási körülmények jelentősen megnövelik a melegebb ruhák számát, így kénytelen vagyok bőröndöt vinni. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezúttal nem izgulok. Igaz, ezúttal egy kicsit másabb dologra készülök, de azért izgulok. Vissza állok egy ideig a mókuskerékbe, ahhoz, hogy később, tovább élhessem meg az álmaimat. De addig is új, eddig ismeretlen helyszín(ek)en fog forogni az a mókuskerék. 

2015. október 15. (csütörtök) 12:44 (UTC+1) - Domoszló

Elérkezett hát a várva várt futóverseny ideje. Amikor még Costa Ricában voltam, és csatlakoztam az ismert közösségi oldalon az eseményhez, nagyon távolinak tűnt. Főleg az első ottani futások után. De menjünk egy kicsit korábbra vissza. Legelőször 2012 őszén gondoltam arra, hogy milyen jó is lenne egyszer lefutni a maratont. Akkor épp a Városliget mellett laktam Budapesten, így személyesen is láttam az egészet. Abban az évben kezdtem el magam is rendszeresen futni. Ekkor még kis távokkal, mint mindenki, aki elkezdi a futást. Szépen, lassan nőttek a távok, és nőtt az önbizalmam is. Annyira, hogy rávettem magam a nevezésre. Tudatos felkészülés következett, melyet ugye egy-két túrázással, félmaratoni versennyel szinesítettem. A félmaratoni időim kicsivel két órán belüliek voltak, és az edzésként lefutott 31 kilométer is jó időnek számított (2ó55p). Úgy gondoltam, hogy nem lesz gond a maratoni táv alatt.

Felutaztam a verseny előtti pénteken a rajtcsomagért, ahol már zajlottak a készületek. Az időjárás viszont nem igazán tűnt barátinak. Az egész vasárnapra esőt és szelet mondtak. Esély sem volt a jó időre, már ha az időjárás jelentésnek lehet hinni. Amint átvettem a rajtszámot, egy kisebb csalódás ért, mivel nem írták rá a rajtszámom alá, amit elterveztem (unitárius ismerőseim bizonyára sejtik). De ahogy Bella mondta, amit rá szerettem volna íratni, azt már a szívembe zártam.

Az utolsó napra a felkészítő edzésterv előírt egy 3-4 kilométer laza tempójú futást, ám azt az eső miatt nem teljesítettem. Úgy voltam vele, hogy ezen már nem fog múlni. Vasárnap reggel buszra szálltam, Kati Gyöngyösön csatlakozott, és elindultunk. Mire megérkeztünk, Budapesten az égbolt teljesen borult volt, időnként esett, az aszfalt vizes volt. Mire a versenyközponthoz értünk, csak szemelkélés volt. Íme a távolság, ami várt rám:

Az útvonal, az őszi félmaratonhoz hasonlóan Budapest nevezetességeit ejtette útba, csak egy kicsit hosszabban. Hősök tere - Andrássy út - Bajcsy Zsilinszky út - Jászai Mari tér - Margit híd - Margit sziget - Árpád híd - Pesti alsó rakpart - Jászai Mari tér - Honvéd utca - Széchenyi István tér - Lánchíd - Clark Ádám tér - Attila út - Alagút - Clark Ádám tér - Fő utca - Budai alsó rakpart - Dombóvári út - Szent Gellért tér - Szabadság híd - Fővám tér - Közraktár utca - Pesti alsó rakpart - Népfürdő utca - Árpád híd - Margit sziget - Margit híd - Jászai Mari tér - Honvéd utca - Nyugati téri felüljáró - Váci út - Lehel út - Dózsa György út - Hősök tere - Kós Károly sétány - Városliget - Ötvenhatosok tere. Na de hadd jöjjön mindez egy kis videó összeállításban.

A rajt 9:30-kor kezdődött, előtte elfoglalta mindenki a számára előzetesen egyeztetett helyét. Jómagam a 3-as rajtzónából indultam, azaz az 5:00 és 5:30 perc/km közötti szakaszból. Ez 3 óra 52 perc alatti maratont jelentett volna, ami természetesen nem az én várt időm volt. Úgy voltam vele, hogy az edzések során megközelítőleg 5:30 perc/km alatt voltam, így a táv nagy részét fogom tudni futni ezzel a tempóval. A többi meg majd kiderül.

Már csak percek voltak hátra a rajtig, és egyre többen és többen lettünk. Az érzés leírhatatlan volt. Hasonló a félmaratoni rajtjaim előtt, de azért mégis más. Fel sem fogtam, hogy több mint négy óra futás állt előttem.

A rajt előtt magamra vettem egy vékony esőköpenyt, amilyet a fesztiválokon szoktak hordani. Esni viszont nem esett. Egy két csepp volt csak, de az elenyésző. Sokan nem is viseltek esőkabátot, sem esőköpenyt. Elindultunk hát, és én is elindítottam a futóprogramom. A következő képeket természetesen nem magam készítettem, azonban jól szemlélteti a futás során érintett helyszíneket. Mint látszik, jó hosszú volt a rajt utáni sor, az úgynevezett rajt kígyó.

Amint a 3. kilométerhez értem, az esőköpenyemet levettem, és összecsavarva a kezembe vittem tovább. Úgy voltam vele, hogy később hátha kelleni fog. Elhagytam az első kilométereket, és az első frissítő pontot. A Margit szigetet is könnyen hagytam magam mögött. A sziget északi végén lévő szpíker jópofán mondta is a futóknak, hogy ugyanazt a boldog arcot szeretné visszafele is látni. A 11-ik kilométernél hagytam el az első csapat váltóhelyet. Újabb frissítő állomásokon, kilométereken lettem túl.

Rengeteg külföldi futó is volt. Egy-egy spanyol szurkoló csoportot magam is az anyanyelvükön üdvözöltem, melyre válaszul ők is engem. Külön meglepetésként ért, amikor egy costa ricai futó előzött meg. Bár ő még jobban meglepődött, amikor a jellegzetes pura vida köszöntésükkel üdvözöltem. Ilyen hangulatban folyt tehát tovább a verseny. Az útvonal két oldalán szurkolói csapatok, zenészek gondoskodtak a jó hangulatról. A 15 -ik kilométer után már a Lánchíd következett. Budára átérve nemsokára a várnegyed alatt átmenő alagúton futottunk, az eddigi budapesti maratoni versenyek közül idén először. Kivételes alkalom volt tehát. Ennek örömére mindenki hangot adott az alagútban, jókora visszhangot adva.

Az időjárás továbbra is a legjobb arcát mutatta felénk, ugyanis nem esett. Nem fáztunk, de nem is volt melegünk. Szerintem a legtökéletesebb idő volt a futáshoz. A mezőny lekanyarodott a rakpartra, folytatva utunkat a Rákóczi híd irányába. Átnéztem a túlpartra, ahol a mezőny eleje tartott már. 

Elhaladtunk a felújított Várkert bazár előtt, ahol egy újabb frissítő pont volt. A Szabadság hidat elhagyva, túl voltam a félmaratoni távon (21 km). A tempóm nagyon jó volt, az időm a tervezettnek megfelelő volt. Elérve a Rákóczi hídon túlra, az útvonal megfordult, és mi a felső rakparton folytattuk tovább. Újabb frissítő pont, újabb csapat váltó hely. A Gellért teret elérve, az út a Szabadság hídon keresztül Pestre vezetett át. Ekkor már a 26-ik kilométernél tartottam. Itt éreztem először, hogy kezdek szomjas lenni. Az addigi frissítő pontokon mindenhol ittam, és ettem. De innentől különösen megnőtt számomra a frissítő állomások fontossága. Mondhatni frissítő állomástól frissítő állomásig futottam. Azonban a tempóm látványosan csökkent. Elérve a 31-ik kilométerhez, a 4:00-ás iramfutók is utolértek. Azok, akik a négy órás maratoni időt futják. Itt láttam meg Kingát és Katit, akik a váltó ponton biztattak. Kinga innen futott váltót, Kati pedig ekkor már túl volt a tíz kilométeres futásán. Jó volt látni őket, erőt adtak a továbbiakhoz. Szükséges is volt az erőre.  Egy rövid ideig megpróbáltam tartani az iramfutókkal a tempót, ám az Árpád hídnál engedtem, hadd menjenek. Innentől kezdve következett a legnehezebb szakasz. Azt szokták mondani, hogy a maratoni távnál, a 30-ik kilométer környékén sokaknak egy fal van. Egy fal, ami nehezít, megállít. Egy határpont, ahol úgy döntenek sokan, hogy nem bírják tovább. Van akinél előjön, van akinél nem. Nálam is előjött, de úgy voltam vele, hogy ha idáig eljutottam, és az időm is jó, akkor meg kell lennie a maratonnak is. Legfeljebb lassabban futok. Időm volt, ugyanis a záróbusz még csak a budai oldalon járt. 

A frissítő állomások előtt gyakran lassítottam a tempómon, többször előfordult, hogy sétáltam. Fáradtságot éreztem a testem minden részén. Sokan biztattak, hogy menjek, fussak tovább, mert már nem sok van hátra. Valóban nem volt sok, de akkor és ott, fényéveknek tűnt. A szurkolók is öntötték belém a lelket, hasonlóan a futótársakhoz. A Margit szigeti frissítő állomáson túljutva, erőre kapva futottam tovább a célom felé. Számítottam nagyon egy újabb frissítőre, valahol a Parlament magasságában, ám az csak a Ferdinánd felüljáró alatt volt. Azt hittem sosem érek oda. Akkor már csak valamivel több mint három kilométer volt hátra. Egy kicsit sétáltam újra, amikor egy futótárs ismét lelket öntött belém. Annyira, hogy úgy döntöttem, vele tartok. Együtt tettük meg a hátralévő kilométereket. Nagyszerű érzés volt látni a Hősök terét újra, ám előtte még be kellett menni a Városligetbe. Ahogy többen is mondták, onnan már gyalogolva is. Hála a szervezőknek, az alábbi videó 52-ik percénél visszanézhető a célba érkezésem pillanata. Az a pillanat, az az érzés, amelyet elmondani, leírni szinte lehetetlen.

Amint áthaladtam a célterületen, sms-ben azonnal megkaptam az eredményem. 4 óra 17 perc 38 másodperc alatt futottam le életem első maratonját. Miután nyakamba akasztották az érmet, és átvettem a befutócsomagot, vissza fordultam a befutó részhez. Megvártam ugyanis Katit, akivel a váltót futó Kingát üdvözöltük a célban. Később Ekka és G is csatlakozott. Ők is váltót futottak.

Meglett tehát az első maratonom. Sokat beszélgettem erről előtte olyan futókkal, akik már a sokadik maratonon voltak túl. Arról, hogy miként kell eltervezni a maratoni futást. Hogyan ossza be az ember az előtte álló 42 kilométert. Lehet gyorsulni az elején, kockáztatva azt, hogy "elfutod" az elejét, és nem marad energiád a végére. De be lehet állni egy lassabb tempóra is, de úgy nagyon nehéz és hosszú maraton lesz. Mert azt is mondják, hogy a legnehezebb maratonok az 5:00 - 5:30 óra közötti maratonok. Úgy érzem, hogy jól döntöttem, amikor inkább az elején voltam gyorsabb. De valóban nagy munka a táv teljesítése, különösképpen a jelentkező "fal(ak)" ledöntése. Ha az embernek bármi sérülése keletkezik, természetesen a "fal" magasabbá, erősebbé válik. Hála Istennek, nem lett sérülésem útközben, így leszámítva a testem fáradtságát, csak az agyammal kellett küzdenem. Minden esetre elmondhatom, hogy a félmaratoni táv barátibb táv, könnyebben teljesíthető. De egy maraton azért mégiscsak maraton, viszont teljesen más felkészülést igényel. Valóban komolyan kell venni. Beérni a célba viszont olyan érzés, hogy az minden fájdalmat, szenvedést feledtet, amit a teljesítése során átéreztél. Áthaladsz a célvonalon, és már azon jár az agyad, hogy mikor fogod ugyanezt megtenni.

Ezután egy hét pihenőt engedélyezek magamnak, de utána folytatom tovább az edzést. Folytatom, mivel a futást nem akarom abbahagyni. Nem hagyom abba, mert jó érzés átélni azt a pillanatot, amikor beteljesedik az, amiért annyi héten, hónapon keresztül tettél. Folytatom tehát a futást, azonban az edzések a jövő hónaptól egy új helyen folytatódnak. De erről majd a következő bejegyzésben ...

2015. október 06. (kedd) 18:22 (UTC+1) - Domoszló

E bejegyzés alcíme akár lehetne Tónival a Kéken. Ugyanis, mint korábban említettem, kísérésre készültem a Kéktúrán. Még júliusban akadt meg a figyelmem egy felhíváson, mely szerint önkénteseket kerestek egy látássérült túrázó mellé, aki a teljes Kéktúrát tervezte el végigjárni, az osztrák határ melletti Írottkőtől, a keleti Hollóházáig. Azonnal jelentkeztem, és október 05-re le is szerveztem Puskás Antal kísérését, Rakacaszend - Baktakék közötti szakaszra. Részt vettem a júliusi megbeszélésen is, Budapesten, ahol a Magyar Turistaszövetség szervezésében sor került Tóni bemutatására is.

A helyszínen sokan megjelentek Tóni leendő kísérői közül is, továbbá a támogatói is. Megható volt látni, hallani, hogy mennyien mozdultak meg erre a felhívásra. Ahogy néztem a tervezett túranaptárt, minden napra több kísérő is jutott Tóninak.

Augusztus 15-én indult el Tóni Írottkőről. Teltek a napok, hetek, és Tóni egyre közelebb jutott a végcélja felé. A Turistamagazin honlapján végig követtem az útját. Lassan közeledett a nagy nap, előtte leegyeztettem a találkozás helyszínét, valamint a szállásomat. Október 4-én, vasárnap elindultam tehát Rakacaszendre. Az odáig vezető utat buszokkal, egri és miskolci átszállásokkal tettem meg. Még két éve, november végén, Rakacaszenden fejeztem be a Kéktúra 25. (rész)szakaszát. Amint a faluba értem, épp a helyi búcsú, azaz kirakodóvásár kellős közepébe csöppentem.

A két évvel ezelőtti helyszínhez képest látványos változás volt a faluban elhelyezett információs tábla, mely a Kéktúra útvonalat, továbbá az adott tájegységéről számos információt mutat be. Többek között, hogy mennyi hamburgernek megfelelő kalóriát fogyasztunk el a teljes Kéktúra teljesítése során.

A megbeszélt találkozóig volt egy kis időm, így megtekintettem a falu központjában lévő, görög katolikus templomot. Pecsételtem is az igazolófüzetemben, majd kicsit szétnéztem a faluban. Időközben Móni - Tóni egyik túravezetője - telefonált, hogy változott a napi célállomás, így Tornabarakonyon szállnak meg. Elindultam tehát az új helyszín irányában, magam mögött hagyva Rakacaszendet.

Immár másodszor gyalogoltam tehát a két falu közötti szakaszon, ám a jelzések terén óriási különbség volt. Ezúttal mindenhol friss, messziről jól látható jelzések voltak. Menet közben találkoztam egy túratársammal, aki lassan a teljes Kéktúrát teljesíti. Az elindulás után bő egy óra múlva már látszódott Tornabarakony.

Beérkezve a faluba, találkoztam két emberrel, akik jelezték, hogy Tóniék már nem messze járnak. A falu szélén lévő, önkormányzati tulajdonú vendégház teraszán már látszódott is a készülődés. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen kis polgármesteri hivatalt.

Pár perc múlva megérkezett Tóni is, a kísérőivel. Rövid, de nehéz napi szakaszon voltak túl. Egy rövid település ismertető, valamint megbeszélés után a csapat elfoglalta az éjszakai szálláshelyét. 

Az elhelyezkedést követően közösen megtekintettük a falu központjában lévő görög katolikus templomot. A templom a 18. századi, barokk stílusú. Ikonosztázionjának királyi - faragott - ajtaja valószínűleg a korábbi, fatemplomból származik.

A falu a törökdúlás idején elpusztult, későbbi lakóit Kárpátaljáról telepítették be. Ők hozták magukkal az új vallást is. Mint megtudtuk, a falu adott már püspököt is a görög katolikus egyháznak. Sajnos a zsákfalu időközben elöregedett, így manapság 2-3 embernek jár heti egy alkalommal misét tartani, a község papja Felvidékről. 

Az elnéptelenedő házakat több idegen vásárolta meg, melyek a felújítás után hétvégi házként, vagy vendégházként üzemelnek. A csapat a vacsora után pihenőre tért, mivel a másnapra tervezett táv nem volt kevés. Reggelre esőre, párás időre ébredtünk. Halkan jegyzem meg, hogy az időjárás jelentés nem jelzett esőt a térségre. Nem volt mit tenni, felvettük az esőnadrágokat, kamáslikat, esőköpenyeket, és elindultunk Rakacaszend felé.

Miközben haladtunk a sáros, agyagos úton, megfigyeltem, hogy miként közlekedik Tóni. Egy ember mindig előtte volt, akit nyomon követett, és a botjával oldalról figyelte a terep viszonyokat. Az előtte lévő személy mindig időben jelezte Tóninak, hogy mi, hogyan fog következni. Tóni tehát önállóan közlekedett, azaz nem kellett vezetni, ám az esetleges akadályokra fel kellett hívni a figyelmét. Így értünk el Rakacaszendre, ahol a csapat egy rövid pihenőt tartott. Pecsételtünk, kávéztunk, és hallgattuk az egyik helyi lakost: "Én ilyen időben nem indulnék el sehova, de maguk sem fognak odaérni Baktakékre ...". 

Utunkat folytattuk tovább, de az eső továbbra is esett. A falut elhagyva, egy dombra kaptattunk fel, majd az út egy erdőn keresztül folytatódott. Tónit a csapat tagjai felváltva kísérték. 

Időnként a csapat egyik-másik tagja megállt telefonálni. Kihasználtuk az amúgy ritka térerőt, mivel minden egyes mozgás megszakította a hívást. Így tett időnként Tóni is, amikor őt hívták.

De természetesen Móninak is szüksége volt a térérőre, mivel Ő folyamatosan szervezte a szállásokat, tartotta a kapcsolatot a többiekkel. Móni egyébként Budapest óta folyamatosan Tónival van, amellett, hogy a naponta keletkezett képanyagot, valamint a beszámolót elküldi a szerkesztőségnek.

Időközben a sár egyre nagyobb lett, tovább nehezítve az amúgy is nehéz menetelést. Szerencsére Irota már nem volt olyan messze, az erdőből kiérve már láttuk a falut a távolban. De addig még várt ránk egy sáros lejtő.

A falu határában már feltűnt az eligazító tábla, és mi megkezdtük a bakancsunk letisztítását. Beérve Irotára, megkerestük a Talentum vendégházat, ahol már vártak minket. Tóni egyik korábbi kísérője, Üveges Évi várta a csapatot egy háromfogásos ebéddel.

Az ebédre kapott forró húsleves, valamint a finom rántott hús a krumpli pürével csodát tett. Nem is beszélve a desszertről, az almás és meggyes rétesről. Évi valóban mentőangyal volt.

Az ebéd után búcsút vettünk a csapat egyik tagjától, Tibortól, aki Irotáig kísérte Tónit. Az eső közben elállt, így az esőkabátok végre a táskába kerültek, mi pedig megindultunk Felsővadász felé.

Az eső elállt, de a sár ugye maradt. Időnként segített, hogy nem pusztán agyagos úton haladtunk, hanem egy-egy füves ösvény is volt, így le tudtuk szedni a nagyobb réteg sarat a bakancsokról.

Ezután, egy szakaszon mi vezettük Tónit, Lacival. Ő is egy napon kezdett velem, azonban Ő végig megy Tónival Hollóházáig. Laci ment elől, mögötte Tóni. Én is segítettem Tónit, mögötte haladva, időnként navigálva. Igaz, nem volt egyszerű feladat, mivel Tóni jóval magasabb nálam, így kissé oldalra kellett kitérnem, hogy lássam mi van előttünk. Jórészt a Laci által elmondottakat erősítettem meg, kiváltképp akkor, amikor nyomatékosítani kellett a figyelmeztetést. Rengeteg tócsát, ágat kellett kerülni.

A sár közben egyre jobban ragadt a bakancsunkra, főleg, hogy a mezei utat is beszántotta az egyik gazda.

Felsővadászra beérve megkerestük a pecsételőhelyet, amely egy kocsmánál volt. Tartottunk pár perc pihenőt.

Felsővadászon található a Rákóczi-kastély. 1517-ben került a falu a Rákóczi család birtokába, akiknek a "felsővadászi" előneve is a község nevéből származik.

Felsővadász után következett az utunk legnehezebb része. Itt már szó szerint dagonyáztunk a sárban. A szántóföldek mellett csúsztunk dombra fel, dombról le. A mintegy öt kilométer hosszú távot majdnem két óra alatt tettük meg. 

A túra során egyik-másik csapattaggal sikerült hosszabban is beszélgetnem. Eddigi Kéktúráim során egyedül haladtam, ritkán csatlakoztam másokhoz. Itt azonban kicsit vissza jöttek a Camino során átélt dolgok. Időnként valakivel együtt gyalogolsz, beszélgettek, kicsit megismeritek egymást. Máskor viszont úgy érzi magát az ember, hogy egyedül kell mennie. Mindez az út során gyakorta váltakozva fordul elő. 

Mielőtt Nyéstára értünk, a saras útviszonyokat füves terep váltotta fel. A falut épp hogy csak érintettük, azonban itt is látszódott a község elnéptelenedésének folyamata. Rengeteg az elhagyott ház, pedig némelyik csodálatos díszekkel rendelkezik.

Nyéstán nem kellett pecsételnünk, így csak áthaladtunk a településen. Nem volt vesztegetni való időnk, mert már közeledett a délután négy óra. Be akartunk érni Baktakékre még sötétedés előtt. Vártak már ránk.

Abaújszolnokra beérve, rögtön a falu elején, egy kerítésen találtuk a bélyegzőt. A pecsételést követően tartottunk pár perc pihenőt. Kezdtünk már fáradni, vártuk már, hogy végre megérkezzünk Baktakékre. Annál is inkább, mert tudtuk, hogy várnak minket egy finom vacsorával. Nekivágtunk tehát az utolsó, bő öt kilométeres szakasznak.

Tóni közben találkozott egyik régi ismerősével, aki maga is túrázik, terepfutó, sőt, annál is több. Korát meghazudtolva, számomra elképzelhetetlen távolságokat tesz meg rövid idő alatt. Az ő kíséretében értünk be Baktakékre.

Mire megérkeztünk, már be is esteledett. A vendéglátónk, Ica néni fogadott minket, és beinvitált a már megterített asztalhoz. Ám előbb a sáros bakancsunkat egy erős vízsugárral letisztítottuk. Megcáfoltuk tehát a rakacaszendi lakost, aki nem hitt bennünk. Ezt megünnepelve nekiláttunk a forró húslevesből, és vaddisznópörköltből álló vacsoránknak. De előtte egy kis kóstolóval kínáltam a csapatot, édesapám szilva pálinkájával.

Vacsora után, hála Ica néninek, a ruháink ki lettek mosva, és a szárítógépben (!) meg lettek szárítva. Ennek mi rettentően örültünk. Mint ahogy Laci is mutatja. 

Az este hátralévő részében egy kicsit még beszélgettünk, majd miután mindenki részese lett a meleg vizű, frissítő zuhanynak, nyugovóra tértünk. Másnap Csongor készítette a tojásos lecsót reggelire. 

Reggeli után elköszöntem Tónitól, és a csapattól. Remek társaságot ismertem meg. Bámulatos teljesítmény, amit Tóni visz véghez. 53 napja volt úton a Kéken, és még hátra van 5 nap. Ez alatt rengeteg élményt szerzett, még több ismerőst. Sokan segítettek Neki, előre szervezetten, de ugyanakkor gyakori eset volt, hogy rögtönzött, meglepetésszerűen. Nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyi ember össze tud fogni egy nemes cél érdekében. Kívánok Tóninak további kitartást az út hátralévő részéhez. És mindenek előtt köszönöm a lehetőséget, hogy mindebben részt vehettem. 

Az időjárás párás, ködös volt, amikor felszálltam a Miskolcra tartó buszra. A 25-ös szakasz Boldogkőváralján ér véget, ezt azonban idén már nem fejezem be. Egy ideig a Kéktúra szünetelni fog. Az okot egy kicsit később árulom el. De előtte hátra van még egy maraton ...