2017. augusztus 05. (szombat) 20:47 (UTC+1) - Domoszló

Első éjszakám volt a szabadban, csak derékaljon, hálózsákban. Ahhoz képest, hogy nyári hálózsákom van, nem fáztam. Mindenesetre be akarok szerezni egy másik hálózsákot, melyet a hidegebb napokon tudok majd használni. Az éjszakára visszatérve, annyira jó idő volt, hogy hajnalra még harmat sem lett. Miután mindenki megreggelizett, s bepakolt, összetakarítottuk az előző esti tábortűz maradékait, s megindultunk a kicsiny fatemplom irányába.

Miután mindenki helyet foglalt a padok között, Ákos hozzákezdett a várva várt beszédéhez. A legelső Via Uniatariana-n volt majdnem minden nap volt egy-egy olyan alkalom, amikor Ákos kis kártyákat osztogatott nekünk. Ezeken a kis kártyákon különféle szavak, kifejezések voltak, amelyeken a nap további részében ki-ki elgondolkodhatott. A nap végén pedig ezekről a kártyákról, a tartalmáról, valamint a nap során átgondolt, megélt dolgokról beszélgettünk. Nem tudom, hogy minek tudható be, de engem ezek a kis kártyán lévő tartalmak mindig betaláltak. Nem igen volt olyan szó, vagy kifejezés, ami nem pont akkor kellett felbukkanjon. Sajnos a legutóbbi két Via Uniatariana-n Ákos nem volt jelen, így ezek hiányoztak. Azt hiszem, többed magam nevében nyilatkozhatok, hogy örültem a folytatásnak.

Ezúttal is eltaláltak a kártyák. Az egyik szó a láb volt, azzal a kiegészítéssel, hogy figyeljem a lépéseimet, kapcsolódást a földdel. Másik a kíváncsiság, azaz, hogy érdeklődéssel és tanulva figyelem-e a környezetemet. Egy kicsit még énekeltünk, majd összeszedelőzködtünk a napi távunkhoz. Ezúttal Aba is csatlakozott hozzánk, a mikrobuszt Czire Tanár Úr vezette.

Elindulás után Fenyőkút elszórt házai között vezetett az utunk, majd következett Pálpataka. Itt egy kicsit megálltunk, következett egy kis nassolás. Magam ezúttal egy dobozos szénsavas üdítővel kezdtem. A boltban nem csak mi voltunk vásárlók, egészen kicsik is nézegettek.

Sokszor van egy-egy utam során, hogy egy adott pontról letekintek oda, ahova el kell jutnom. Így volt ez most is. Letekintettünk az előttünk álló terepre, s nem fogtuk fel, hogy az alattunk lévő Alsó-, és Felsősófalván túljutva meg kellett másznunk a hegyet. A hegyen túl várt minket a napi célunk, Siklód. De még mielőtt nekivágtunk volna, Ákos készített még egy csoportképet.

Megkezdtük tehát az ereszkedést, mely közben egyre jobban kezdett sütni a nap. Megmutatta az eddig rejtőzködő nap, hogy eddig mit hagytunk ki. A csoport szépen lassan beért Alsósófalvára, s azon áthaladva egyből jött Felsősófalva is. Régebben egy település volt, ám a történelem folyamán kettévált. Sajnálatos módon mi is kettéváltunk, mivel egyik társunk megsérült a gyaloglás során. Johanna úgy döntött, hogy autóval eljut Siklódra, és ott bevár minket. 

Alsósófalváról visszatekintettem a mögöttünk hagyott területre. A nap tovább melegített minket, mit nem adtam volna egy szelet hideg dinnyéért. Fel is kellett tankoljunk megfelelő mennyiségű vízzel, amit az egyik pihenőhelyen meg is tettük, ahol Johannától és Sanyitól egy időre elbúcsúztunk.

Felsősófalván is jelen voltak a kedvencemmé vált faragott kapuk. Lassan egy egész gyűjteményem lesz belőlük. Közben olyan gyalogló társakkal kezdtem egyre többet beszélgetni, akiket eddig nem ismertem. Jó hangulatban hagytuk el Felsősófalvát, s kezdtük meg az emelkedésünket. Az ebédidőn már rég túl voltunk, ám az ebéd még váratott magára. Be kellett hoznunk az aznapi lemaradásunkat. Felérve a hegy feléig, meg is tartottuk, bár nem volt csak félórás. 

A késői ebédszünet után Erzsébettel kezdtem el beszélgetni. Odaadtam a vándorbotom, amely segítette a meredek emelkedőn fölfele. Erzsébet ezáltal erőre kapott, olyannyira, hogy lassan el tűnt a szemem elől. Az újabb pihenő után visszakaptam a botot, s még egy kis gyógynövény ismertetőt is kaptam tőle. Következzenek hát az Út során megismert gyógynövények, többek közt a kék iringó, valamint a menta, Erzsébet ajánlásával. 

Közben már a hegyen is túljutottunk, s a kis csoportunk libasorban haladt a lejtőn lefele, amikor egyikünk a sor elejéről kiabálni kezdett. A távolban ugyanis egy medvét pillantottak meg, mire azonban én is odapillantottam volna, a maci eltűnt a távoli domboldal alján. 

Siklód a távolban már megfogott azzal, hogy fák közé volt rejtve. Ahogy ereszkedtünk befele a faluba, úgy tűntek elő az egyes házak, melyek egy része felújítva, más részük felújításra várt. Sok szép faluban jártam már az eddigi útjaim során, de Siklódra belépve valami miatt úgy éreztem, hogy közelebb áll hozzám.

De jó is volna ezeket az elhagyott, hajdan virágzó portákat újra benépesíteni. Mennyivel szebb lenne minden, ha újra élettel teli kis falvak lennének körülöttünk, hordozva mindazt a hiányzó értékeket, amiket mára lassan elfeledünk.

A központba beérve, egy nagy székelykapunk kellett bemennünk, hogy a táborhelyünkhöz jussunk. Óriási kultúrépület, benne számtalan siklódi fényképpel, melyeken bemutatták a község múltját, jelenét, népművészetét. Jómagam a füvesített udvaron álló fa tövében telepedtem le, ugyanis ezen az éjszakán is kint terveztem aludni.

De ami a legeslegjobban meglepett, az az érkezésemkor volt. Ahogy beléptem a kapun, megláttam a délelőtt óta áhított görög dinnyét. Sokszor írtam már le ebben a blogban, de ezúttal is leírom. "Kérjetek és adatik néktek..."

Érkezésünk után nem sokkal jött a faluba a tehéncsorda is. Gyerekkorom egyik kedvenc pillanata volt a tehéncsorda érkezése, amit Kalotaszentkirályon, a nagyszülőknél mindig meg is tekintettem. Jó volt egy kicsit nosztalgiázni.

A vacsora ezúttal egy igazi ínyencség volt. Kínai étel volt ugyanis rizzsel, amelyet a pörkölt, sósmogyoró egy picit tovább fokozta. Czire tanár úr  szavaival élve, meghonosították Siklódon a street food-ot. A megmaradt kifőtt rizsből, később finom desszert készült, tejberizs formájában.

Vacsora után egy kicsit naplóztam, majd hamar el is szenderültem. Kezdett kijönni rajtam a fáradtság. Ehhez hozzásegített a napi megtett távolság, mely szerint ma is 25 kilométer tettünk meg.