2020. június 09. (kedd) 19:09 (UTC+1) - Budapest

"Bármilyen hosszú is egy természetfilm, bármilyen szép is egy kép, bármilyen csodás is egy-egy leírás, nem hihetjük azt, hogy ez pótolja a személyes élményt. Márpedig ezek a helyek bárki számára könnyen elérhetők, felkeresésük, felfedezésük - kinek-kinek a maga számára - jószerivel csak elhatározás kérdése."      Rockenbauer Pál

Ezúttal a fenti idézet szerzőjéről elnevezett túraútvonalra kalauzollak titeket, kedves olvasóim. Nemrég ugyanis elkezdtük Chilivel a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát. Az Írott-kőtől Szekszárdig kanyargó, mintegy 540 kilométer hosszú túraútvonal az 1160 kilométer hosszú Országos Kéktúrával, és a 845 kilométeres Alföldi Kéktúrával együtt alkotja a több mint 2500 kilométer hosszú Országos Kékkört. Esetemben az Országos Kéktúra teljes szakasza, az Alföldi-Kéktúrának pedig 75%-a már teljesítve, így lassan ideje volt elkezdeni a következő Kéktúrát.

Két fajta igazolófüzettel vágtunk neki a túrának. Nekem még megvolt a régebbi példány, amit még 2016-ban kaptam, Tóni kísérése során. Chilinek viszont beszereztem egy újat, melyet lapozva elmondhatom, hogy nagyszerű változtatások születtek. Elviekben a többi Kéktúra füzet is újjászületett, de azokat nem fogom már beszerezni. Van aki többször is újrajárja a Kéktúrát, főleg amióta újfajta pecsétek vannak, ám én teljes egészében nem tervezem ismét végigjárni. Kisebb szakaszok biztosan lesznek, de egészben nem. Inkább az új irányok, új túraútvonalak érdekelnek. Ezekből meg hála Istennek, van sok. Na de most következzék az aktuális.

A három napos pünkösdi hosszú hétvégére terveztük bejárni a Szekszárdtól induló szakaszt. Négy éve oda érkeztünk Tónival az Alföldi Kéktúra lezárásaként. Ezúttal pedig ott kezdtünk. Autóval hamar lejutottunk, az autópályáknak hála, igaz az elején volt egy kisebb torlódás. Előtte még bevásároltunk pár dolgot. Délután egy óra körül már be is pecsételtük az első pecsétünket az igazolófüzetünkben, a szekszárdi vasútállomáson.

Sátorral terveztük az előttünk álló két éjszakát eltölteni, így egy kicsit nagyobb volt a csomagunk. Viszonylag hamar kijutottunk a városból, nagyon nem időztünk. Utunk során elhaladtunk Háry János szobra, majd a Béla király téren álló római katolikus plébániatemplom mellett. Pár utca, s következett a hosszú-hosszú pincesor. Egyik-másik pinceépület szépen fel volt újítva, de nyitva sajnos egyik sem volt. Érződött még az influenza járvány hatása.

Lassan elhagytuk a pincesort, s közben a terep emelkedni kezdett. Az aszfaltozott út véget ért, s következett a térdeknek kevésbé megterhelő földút. Ahogy a löszfalat magunk mögött hagytuk, s felértünk a tetőre, egyre jobb rálátásunk nyílt a szőlőültetvényekre. Amerre csak a szem ellátott, szépen gondozott szőlősorok voltak.

Bár nem volt közvetlenül a túraútvonal mellett, azért tettünk egy rövid kitérőt az utunkba eső Bati-kereszt-kilátóhoz, melyet 2015-ben adtak át. Mintegy 20 méter magas, fa elemekből készült torony, melyre magam is felmásztam. Gyönyörű kilátás nyílt a környékre. A torony mellett egy baráti társaság főzöcskézett, s egy számomra ismeretlen csapatjátékot játszott.

Rövid pihenőnk után folytattuk utunkat, az aznapra tervezett célunk felé. Első nap nem akartunk sokat gyalogolni, hadd szokja a testünk a terhet. Egy-egy hosszabb kihagyás után érezni szokta a vállam a táska súlyát. Tartottam egy kis kutakodást mielőtt indultunk, hogy hol lehetne vadkempingezni. A népszerű közösségi oldal egyik túracsoportjában a Sötét-völgy tisztását ajánlották. 

Érdekes volt a Szarvas-szurdikon átmenni. Évszázadok alatt alakult ki a löszmélyút, ahogy az itt élők járták a Szekszárdi-dombság dűlőit. Kicsit olyan volt, mint amikor Galicia útjain gyalogoltam a Caminon. Egymás mögött  lépdeltünk mi is a függőleges löszfalak között. Túljutva a szurdikon, bő háromnegyed óra múlva el is értük a Sötét-völgyet. Jobban mondva először a Sötétvölgyi Gyermektábort. Onnan már csak pár lépésre volt az aznapi szállásunk. Hamarosan már ropogott is a tűz, s mi készülődtünk a vacsorához.

 Az időjárás előrejelzés szerint nem volt kizárva az éjjeli eső, így mi is úgy készültünk. Kifeszítettem a sátor fölé a vízálló ponyvát is, biztos ami biztos. Kissé fáradtak voltunk, így hamar a sátorban kötöttünk ki. A távolban egy nagyobb társaság hangja hallatszott, de én lusta voltam kikémlelni. Hamarosan álomba is szenderültünk.

Éjjel szerencsénkre nem esett, így szárazon tudtam elpakolni a sátrat. Ahogy készülődtünk, gyülekeztek a felhők, de nem volt összefüggő a felhőzet. Elhagyva a Sötét-völgyet, az útvonal az erdőben folytatódott. Pár emberrel találkoztunk. Volt aki túrázott, mások terepfutók voltak, de volt olyan is, aki gombázni indult. Első pihenőnk a Haramia-forrás volt.

Mire elértük a forrást, a kulacsunk is kiürült, így friss, hűvös forrásvízzel pótoltuk a hiányt. Ismeretlen terepen voltunk, így alkalmaztuk a túrázók egyik aranyszabályát. Teletöltöttük a kulacsokat, hisz nem tudtuk, hogy mikor lesz újra lehetőségünk erre.

Mint láthatjátok, magammal hoztam a múltkori bejegyzésben említett nyakkendőmet. Innentől fogva minden túrámon viselni fogom. Véget vetvén a pihenőnek, egy hirtelen emelkedővel folytattuk. Fújtattunk mindketten, mire a tetejére értünk. Kanyargott az utunk a tölgyesben, majd elértünk egy aprócska vadászházhoz. Itt is szusszantunk egyet.

A volt grábóczi erdészháznál kicsit tovább mentünk rossz irányba, de pár méter után rájöttünk, hogy valami nem stimmel. Egy sűrű bozótoson keresztül vezetett a jó irány, melyet alig lehetett észrevenni, azonban kisvártatva a már jól ismert kék jelzéssel is találkoztunk. Várt ránk még egy meredek hegyoldal, majd kisvártatva elénk tárult a gyönyörű Gyurkó-völgy füves rétje.

Ekkorra a nap már eltűnt az összefüggő felhőréteg mögött. Közel jártunk már Grábóc településéhez. Gyönyörűen virágzott a rét, s sok gyógynövényt is felfedeztem. Megszárítva kiváló teát lehet főzni belőlük, melynek hatása is jobb, mint a patikaszereké.

A Gyurkó-völgyet lassan magunk után hagytuk, s feltűntek Grábócmajor gazdasági épületei, a körülötte legelésző tehenekkel, borjakkal, bikákkal. Csendesen kérődzve szemléltek minket, miközben lassan elhaladtunk mellettük. Lassan, mert ekkor már éreztük minden porcikánkat.

Nem tudtuk, hogy milyen lesz a település, lesz-e nyitva egy bolt, vagy egy kocsma, hisz pünkösd vasárnapja volt. Szerettünk volna kicsit megpihenni, egy-egy pohár hideg sör társaságában. Sajnos azonban ahogy közeledtünk a falu központjához, kezdtük azt érezni, hogy nem lesz szerencsénk.

A bélyegzőhely egy kisbolt teraszán volt, azonban a bolt zárva volt. Maradt tehát a forrásvíz, s egy pár perces pihenő, mielőtt tovább indultunk volna Szálka irányában. Ekkor már elkezdett cseperegni az eső, így felkerültek a táskákra az esővédő huzatok. Szerencsére azonban nem tartott sokáig. Az esőcseppek megszűntek, a huzatok viszont maradtak.

Grábóc határában található a műemlék szerb ortodox templom és kolostoregyüttes, melyeket a XVIII-ik században építettek. 1994 óta újra a magyarországi szerb ortodox egyház birtokolja. Ottlétünkkor csak a kapuig mentünk be, onnan készítettem a képet.

Grábóc és Szálka között valamivel kevesebb mint négy kilométer volt. Elérve a település szélét, egy völgybe ereszkedtünk be, végig a Petőfi utcán. Jobbra, balra szebbnél szebb, felújított parasztházakat pillanthattunk meg.

Ahogy gyalogoltunk a falu főutcáján, olyan érzésünk volt, hogy sosem érünk el a központig. Éhesek is, szomjasak is voltunk, meg jól esett volna már egy kis pihenő. Meg is örültünk, amikor feltűnt a távolban, a főtéren a Trófea söröző. Jöhetett az újabb bélyegzés, majd a jól megérdemelt pihenő. 

A sörözőben szerencsére nem csak italt szolgáltak fel, így kisvártatva korgó gyomrunk is tele lett. Esetemben egy jó kis szarvaspörköltnek köszönhetően. Az italfelszolgálás során Chilivel átéltünk egy-két kis derűs pillanatot, ugyanis mindig csak egy pohárral hoztak, holott kettőt rendeltünk.

Mialatt szomjunkat, s éhségünket csillapítottuk, arra a döntésre jutottunk, hogy a túránkat itt, Szálkán hagyjuk most abba, s nem megyünk tovább Mórágyig. Az időjárás is közben esős lett, s így nem akartuk folytatni. Mivel a Trófea söröző mellett egy fogadó is üzemelt, kivettünk hát egy szobát. Hamarosan kiderült, hogy jól döntöttünk, ugyanis a forró zuhany, s a puha ágy mennyei volt a fáradt testünknek. Másnap sokkal kipihentebbnek éreztük magunkat. Mielőtt busszal vissza indultunk volna Szekszárdra, szemügyre vettük a fogadó mellett lévő híres szálkai gímszarvasbika szobrát, melynek 11,25 kg súlyú agancsa, az 1891-es elejtése után még hatvan évig világrekorder volt. 

Visszaérkezvén Szekszárdra, várt még ránk a visszaút Budapestre, az autópályán. Kora délutánra már otthon is voltunk, hagyva időt a másnapi dolgos hétköznapig még kicsit pihenni. Elkezdtük tehát Chilivel a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrát, s annak is a keleti részét. Igaz, még kis részével sikerült megismerkednünk, de szépen, lassan, ahogy az időnk engedi, egy-egy kisebb szakaszt mindig meg fogunk tenni. Vár ránk még 77 település, 57 bélyegzőhely, 540 kilométernyi  élmény és kaland. Mindezeket majd ketten, együtt átélve ...