Utoljára ébredtem emeletes ágyon. Holnaptól jó darabig be kell érnem az egyszerűbbel. Véget ért hát a Camino. Elemzés később. Megébredtem viszonylag korán, kihasználtam hát az alkalmat, hogy bepakoljak. Nyugodtam tehettem, mert elég jó fényviszonyok voltak, és nem volt mivel zörögjek. A hátizsákot telepakoltam, és mellé félig megtöltöttem egy erősebb bevásárló szatyrot, amit a buszra fel tudok majd vinni. Már a Camino előtt gondolkodtam, hogy elhozzam-e a kis 10 literes hátizsákot. Pont jó lett volna a buszra. De így legalább a jövőre nézve tudok tervezni. Az utazás közben meg a kisebb zsák előre lesz csatolva. Sokan gyalogolnak így. Bár a legközelebbi utamon többnyire nem gyalog fogok menni, de egyszer-kétszer biztos.

Szóval bepakoltam, majd megreggeliztem Misunnal és Margarettel. Misunt Burgos óta ismerem, a hostelben egy szobában voltunk. Ő sem jutott be az alberge-be. Margaretet pedig az utóbbi napokban ismertem meg, Gordon családjával jóba lett Ő is.

Miközben készülődtünk az induláshoz, Matteo nyugodtan játszadozott.

A társaságból csak Andre és én indultunk vissza Santiagoba. Maradtam volna még, de itt volt az idő. Menni kellett. Nagyon nem terveztem az utam sem visszafelé. Sokan gondolom felelőtlenségnek tartjátok, de ez is a tervem része. Sokszor lesz előre nem tervezett dolog, amit majd meg kell oldanom. Kiváló alkalom a felkészülésre. Meg kell tanulnom, hogy van más megoldás is, nem mindig a legegyszerűbb a legjobb. Még ha eleinte kilátástalannak is tűnik, később úgy is kialakul minden. Meg aztán mielőtt búcsút intek Európának egy időre, meg kell ismernem kicsit jobban. Erre kiváló lehetőség a buszos utazás. Árban nagyjából ugyanott voltam, mintha repültem volna, időben persze hosszabb. De volt időm buszozni. Szóval felszálltunk Andreval a buszra, a csajok kikísértek, elbúcsúztattak minket.

Andre Hamburgba készült a nagyanyjához, én meg ugye Domoszlóra. Andre elképesztő barkács készségről tett tanúbizonyságot az elmúlt idő alatt. Meg is ígérte, hogy amint építeni kezdem a bambuszházam, jön és segít. Rajtam nem fog múlni. Elkezdődött hát a buszos utazásom péntek reggel 9.40-kor Santiago de Compostella-ból.

Beérkeztünk Santiagoba, majd a buszpályaudvaron megkérdeztük az egyik legnagyobb, egész Európára kiterjedő buszhálózatot, hogy Hamburgba, illetve Budapest felé megy-e busz. Mindkettőre igen volt a válasz, de legközelebb csak szerdán. Az előbbiek ugyanis tele voltak. Próbáltunk gondolkodni, de ugye üres hassal nem megy. Irány tehát az információs központ. Gyalog bő negyed óra volt. Ott, ahol a compostellát osztották. Sajnos nem tudtak segíteni ők sem. Minden telített volt. Beültünk egy kávézóba, ahol immár nem üres bendővel jobban ment a gondolkodás. Visszatértünk hát a buszpályaudvarra, más alternatívát keresni. Mindketten találtunk. Előzőleg is átmehettünk volna más társaság ügyintéző ablakához, de mint említettem éhesen nem igazán tud gondolkozni az ember. Andre más társaságnál egyenesen Hamburgba foglalt jegyet. Én is más társaságnál, de nekem nem volt ilyen egyszerű dolgom. Csak Barcelonáig találtam megoldást. Kezdetnek nem rossz, gondoltam. Elbúcsúztam hát Andretól.

Utam A Coruna, Lugo, Villafranca, Astorga, Leon és Burgoson át vezetett Barcelonába. Burgosban át kellett szállnom. Végig a zarándokút mellett vezetett az út, sokszor még láttam is a helyeket, ahol nemrég még az ellenkező irányban gyalogoltam. Reggel fél kilencre értem Barcelonába.

Amint beértem az állomásra, felkerestem az utazási irodákat, és sikerült Marseille-ig megvennem a következő jegyet. Mindössze egy órát kellett várnom csak.

Utam Girona, Montpellier, Nimes, Avignonon át vezetett Marseille-ig. Útközben ismét felfedeztem a már Barcelonában is látott katalán zászlókat. Kifüggesztik az erkélyekre, az ablakokba a függetlenséget támogatók, azzal szimpatizálók.

A határt átlépve megállítottak minket, majd két francia egyenruhás „mélységi” ellenőrzést tartott. Megnézték az úti okmányainkat.

Próbáltam amúgy a buszról fotózni, de nem egyszerű. Sebesség, fékezés, fényviszonyok, stb.

Marseille-be megérkezve a vasútállomásnál szálltam le, egy része volt a buszpályaudvar is. 17.45-re értem be, 17.30-kor zárt be a pénztár. Várnom kellett hát másnap reggel nyolcig, amíg újra kinyit. Sikerült kiderítenem, hogy Budapestre megy közvetlen járat Bécsen keresztül, csak az a kérdés, lesz-e hely.

A párizsi pályaudvarhoz hasonlított ez is. Színes volt a forgatag. Kerestem helyet, hogy feltöltsem a telefonomat, valamint a tartalék akkumulátort. Majd kerestem egy boltot, vettem némi kaját.

Mindenhol arab volt. A boltban, a szállodák bejáratánál, az éttermekben. Sok volt a színes bőrű fiatal is, 3-4 fős csoportokba verődve cigiztek mindenhol. Mindenhol érezni lehetett a „zöld” illatot. Szétnéztem hostel ügyben is, de horror áron akartak adni egy szobát. Meg aztán a tulajok kinézete sem tűnt valami bizalomgerjesztőnek. Maradt tehát a pályaudvar. Éjjel 01:30-ig nyitva van, utána 04:30-ig bezárják. Majd lesz valami, gondoltam. Közben beültem a pályaudvaron az egyik gyorsétkezdébe, közben hallgattam a rögtönzött zenészeket. Bárki kipróbálhatta, akár én is. De nem hittem, hogy a boci-boci tarkával sikerem lett volna.

Közben befutott egy busz, ami Olaszországba ment. Gondolkodtam, hogy Torinoig elmegyek, de meggondoltam magam. Megvártam a reggelt. Az éjszaka arra a három órára kiköltöztem a közeli egyetem előtti parkba. Nem zavart senki, sőt wifi is volt. Mire visszatértem, az élet is visszaköltözött a pályaudvarra. Reggeli nyitás a jegypénztárban, majd közölte a hölgy, hogy nem tud jegyet adni, már csak telefonon tudok foglalni. Bankkártya ugye kellett hozzá, az ugye lejárt, így nem volt más lehetőségem. Legközelebb szerdára volt jegy, azaz két nap múlva. Időközben befutott egy busz, ami Lengyelországba ment, Prágán keresztül. Mivel szerdáig nem akartam várni, megkérdeztem, hogy Prágáig elvinnének-e. Benne voltak. Szóval 08:15-kor buszra fel és Nice, Genova, Milano, Lugano, Zürich, Münchenen át Prága következett.

A Földközi-tengert csak messziről láthattam, Monte Carlo-t átaludtam. Genova, Milano szép volt, már amennyire a buszból láthattam. Többnyire a külvárosokat láttam, mivel ott voltak a pályaudvarok. A svájci határon elém tárult mindaz, amit anno apum mesélt. A luganoi tó, az alagutak, a hegyek, minden. Még a Jumbo bevásárló központokat is, ahonnan annak idején az ajándékaink nagy része érkezett.

Zürichben át kellett szállnunk másik buszra. Utastársam is akadt immár egy kameruni születésű, Spanyolországban élő srác személyében. Ő csak Münchenig utazott. Reggel 08:15-re Prágába megérkeztem. Oda, ahol az utamat kezdtem. Nem is volt kérdés, hogy melyik busztársaságot választom. Volt is last minute akciós jegy. Ahogy az utam legelején, most is át kellett szállnom Brnoban. Negyed óra volt az átszállásra. Jegyvétel után irány a gyorsétkezde, ahol egy menü enyhítette reggeli éhségemet. Kávé kimaradt. Mosdóban fogmosás, majd vissza a váróterem, kint még hűvös volt.

11:30-kor elindultam Brno felé a már megismert úton, a már megszokott sárga busszal. Brnoba kicsit késve érkeztem, de a csatlakozó járat is Prágából indult, utánunk, tehát nem késtem le semmiről. Gyors átpakolás és máris újra a sárga buszon ültem. Utastársam a tegnapi srác ellenkezője, talpig feketébe öltözött, tar kopasz árja. Ha lehetett volna választani, újra a tegnapit választottam volna. Újra megnéztem a Hobbit első részét, a Váratlan utazást. Időben érkeztünk Budapestre, ahol a Kosztolányi egyik kereszteződésében óriási karambol lassította a forgalmat. A Puskás Ferenc stadiontól a jól megszokott volán társaság buszával folytattam utamat, a már kívülről ismert útvonalon Domoszló felé.

Maradtam egy napot Finisterre-ben, mivel tegnap ugye elmaradt a fürdés az óceánban. Meg aztán 34 nap után az ember megérdemel egy kis pihenőt, nem igaz?! Sara, Liza, Theresa, Andre maradt, Christina, Fee, Eva, Alex ma ment vissza. Előbbiek később, utóbbiak a legelső busszal. Sokan várták a buszt.

Beültünk reggelizni a parton lévő kávézóba. A teraszról szépen lehetett látni a napfelkeltét. Viszonylag csendben volt mindegyikünk, a csomagok összekészítve, mert más alberget kerestünk.

Reggeli után lementem a kikötőbe, kicsit szétnézni. Akkor értek vissza a halászok, kezükben a friss zsákmány. Természetesen nem az ipari méretű halászatról van szó.

Elbúcsúztattuk Christina-t is, mi meg újra nekivágtunk a világítótoronynak, mert Fee és Theresa tegnap nem ment fel, meg Tamino, Liza, Sara ott aludt. Éjjel Andre vitt nekik takarót. Immár nyugodtan, kezemben a bottal tettem meg a távolságot. A bot köszöni szépen jól van, Triacastella óta használom ismét, bár jelentkezni kezd a korábbi probléma. De kibírta, és ez a lényeg. Ha hazaértem, kitalálok valami megoldást, a jövőre nézve.

Fee és Theresa pótolta a 0.0 km-es fotókat.

Megtaláltuk Taminóékat, épp kávét készültek főzni szabadtűzön. Addig én kerestem egy sziklát, és elővettem az otthonról hozott mécsesem. Az út során sokaknak, sokakért gyújtottam mécsest. Most már csak egy valaki maradt. Egy valaki, akinek meg kellett köszönnöm, hogy idáig eljuthattam. Azt, hogy segítette az utamat. Belőle pedig csak egy van. És miért pont itt, és így? Mert neki nem kell ház, ott van Ő mindenhol. Még egyszer köszönöm Istenem.

Közben néztük az óceánt, kortyolgattuk a kávét közös bögréből, mintha békeszertartás lenne.

Liza, Sara, Tamino összepakolt, majd irány a strand, mert Fee lassan indult vissza.

Beérve a városba visszamentünk a cuccunkért, majd bejelentkeztünk egy másik alberge-be. Wifi is volt, másnapi reggeli, sőt egy négylábú házi-kedvenc is, Matteo.

Mire a partra leértem, a többiek már indultak. Fee-től gyorsan elköszöntem, kapott egy camino karláncot, valamint pár tánclépés még belefért, már amennyire a homokban kivitelezhető volt. Andre készített egy távoli fotót, a közelebbieket majd Andi küldi el, aki időközben megérkezett. Ő is maradt pár napot. Volt fürdés, kagylógyűjtés, parti séta. Meg tudnám szokni.

Visszatérve a szállásra, gyors zuhany, majd elugrottam ennivalóért. Közben összefutottam újra a kedvenc amerikai családommal, és csodák csodájára ott volt Nonie is, akivel az első nap találkoztam. Ő is beért. Mint ahogy az úton megismert kutyás zarándok. Megismertek szakáll nélkül is.

Este nem volt kedvem kimenni a bárba, vettem vacsorának valót, csináltam egy óriási szendvicset, és megírtam az elmaradt napokat. Mire kész lettem, megérkeztek a többiek is, zártuk a napot egy kis beszélgetéssel.