2015. március 29. (vasárnap) – Guatemalaváros

Reggel korán keltem, hat órakor már elkezdtem bontani a függőágyamat. Úgy döntöttem, megvárom a reggelit, utána indulok csak. Így el tudok köszönni a többiektől. Reggelire Brigita zabkását főzött, melyet kakaóval ízesített. Én mosolyt varázsoltam a tányérom tartalmára.

Miután mindenkitől elköszöntem, elindultam a hajóállomás felé. Eredeti terv az volt, hogy gyalog megyek San Pablo-ig, majd onnan busszal tovább Guatemalavárosba. Mivel azonban vasárnap volt, azaz ritkábban indulnak buszok, úgy döntöttem, hogy Panajachel-ből indulok busszal. A hajóból búcsút intettem Tzununának.

Megérkezve Panajachelbe, beültem még egy reggelire. Egyrészt mert az útra nem ártott még egy kis ennivaló, másrészt megírhattam a blogot, valamint feltölthettem ez idő alatt a telefonom.

Megérkezve a Guatemalavárosba induló buszhoz, a nagytáskámat felpakolták a busz tetejére, én meg helyet foglaltam a jármű belsejében. Volt egy órám az indulásig, addig szemügyre vehettem az úgynevezett „chicken bus”-t. Hát nem egy mai darab volt, az biztos. Hajdanán az Egyesült Államok valamelyik iskoláját szolgálhatta.

Közben kiderült a napi sajtóból, hogy a kedvenc csapatom, Argentína győzött El-Salvador ellen. Az eredmény 2:0 lett.

Miután lassan megtelt a busz, elindultunk. Egyre többen, és többen lettek. Volt, amikor hárman is ültünk a két személyes ülésen. Izgultam a nagytáskám miatt, ugyanis a nagy kanyarokban, valamint a hirtelen fékezéseknél féltem, hogy leesik. Érdekes út volt, ugyanis a buszvezető mellett egy segítő személy is volt, aki szedte a pénzt, osztotta a jegyeket, rendezte a csomagokat, jött, ment a busz folyosóján, és a tetején. Kiabált az egyes helyeken, menet közben a nyitott ajtón közlekedett ki és be.

Mintegy három órás út után megérkeztem Guatemalavárosba. Nem éppen abba a kerületbe, ahova terveztem. Az I. zónába (kerületbe) kellett volna érkezzek, de a XI. zónába érkeztem. A busz vezetője szólt, hogy végállomás következik. Hirtelen, sietve kellett leszálljak. És ez volt a gond. De ekkor még nem tudtam.

Kiderítettem, hogy az I-es zónába a 10-es számú helyi járatú busszal kell mennem. Felszálltam, közben néztem a telefonomra elmentett térképet, valamint egyeztettem az utca számokkal. Igen, itt is számozva voltak az utcák. Meg is érkeztem a kiszemelt megállóba, rendben le is szálltam, és elindultam a buszpályaudvar felé. A 16-ik utcán mentem, aminek Purgatorium volt a neve, azaz a pokol.

Hirtelen pokolian is éreztem magam, mert hiányérzetem támadt. Rájöttem, hogy valami hiányzik. És az a valami a botom volt. Megtörtént hát, ami tavaly annyiszor „csak” majdnem megtörtént. Otthagytam a botomat a távolsági buszon, amikor hirtelen le kellett szállnom. Felfoghatatlan érzés lett úrrá rajtam. Olyan volt, mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlem. Egy társat veszítettem el, amely végigkísért többek közt a Camino-n, valamint azóta, sok helyen, sok országban.

Megérkeztem a buszpályaudvarra, de kiderült, hogy az esti buszra már nincs szabad hely. Csak másnap reggelre tudtam jegyet venni Flores-ba. Nem volt mit tennem, ki kellett vennem egy szobát éjszakára. A közelben találtam is egyet. Lepakoltam a nagytáskát, és elindultam a városba.

Útközben nem tudtam másra gondolni, csak a vándorbotra. Megpróbálhattam volna megkeresni a buszt, de szerintem már visszafele tartott. Meg amúgy sem tudtam volna, hogy merre keressem. Így aztán letettem róla. Közben szebbnél szebb épületek mellett haladtam el.

A katedrálishoz érve, egy nagy rendezvény kellős közepébe csöppentem. A katedrális előtti téren nagy kirakodóvásár, sátrak, étkező helyek voltak. A katedrális kétszáz éves fennállását ünnepelték.

Feltűntek a fekete-lila színű ruhába öltözött emberek is. Egy vallási felvonulás volt éppen a városban.

Megéheztem, így betértem az egyik kitelepült árushoz. Két töltött tortilla-t vettem.

Ezután betértem a katedrálisba, ahol épp a virágáldás folyt. Kicsit vártam, amíg kiürül az épület, majd beljebb merészkedtem. Itt is jelen volt a fekete-lila szín.

Volt egy hely, ahol az emberek a keresztre feszített Jézust megérintve imádkoztak. Egy üveghelységbe kellett bemenniük. Az üvegkoporsóba fekvő Jézus itt is jelen volt. 

Épp kezdődött egy újabb mise, azonban ezt nem akartam megvárni. Vissza akartam érni a hotelbe, mielőtt besötétedik.

Visszafele másik utcán mentem, ahol többek közt a központi posta épületét vehettem szemügyre.

Benéztem az ismert gyorsétterem helyi éttermébe, letesztelni a közismert szendvicsét, sült krumpliját. Guatemalában is ugyan az az íz. Továbbra is Las Palmas a kakukk tojás.

Mai utolsó képem egy emlékkép a Camino-ról, amit még Anikó készített. Ezzel a képpel búcsúzom a vándorbotomtól. Záró gondolatként ismét idézek a Via Unitariana pontjai közül. Ezúttal a 12-ik pontot. „Gyakorold az elengedés művészetét!” Hát most gyakorlom, de az egyik legnehezebb feladatot választottam.