2016. június 10. (péntek) 22:32 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal félre tesszük a bakancsot, és visszatérünk a futáshoz. Szombaton rendezték meg a 19. Kékes Csúcsfutást, amely versenyt csúcstámadásnak is neveznek. A futók a 343 méter tengerszint feletti magasságról indulnak (hozzászólásban várom, hogy melyik tenger) és mintegy 11,6 kilométer megtétele után az 1014 méter magas Kékestetőre érnek fel.

Mint ahogyan a tavaly előtti ábra is mutatja, szinte teljesen sík. Nehéz versenyről van szó, de nem teljesíthetetlen. Szokták mondani, hogy az indulók fele alföldi. Márpedig ők nem igazán tudnak rá gyakorolni. Ez a futóverseny az erőbeosztásról szól. Igaz, a többi is, de ez különösen. A rajt utáni pillanattól kezdve fokozatosan emelkedik a terep, majd a távolság 2/3-tól ez fokozódik. Mindezt tavaly előtt éltem át először, igaz akkor Mátraháza után bele-bele gyalogoltam. Idén az volt a célom, hogy a távot bele gyaloglás nélkül teljesítsem. A helyszínen nővérem és a legkisebb unokahúgom biztatott.

Mintegy 1800 nevező gyűlt össze Mátrafüred központi részén, ahol vártuk a rajt pillanatát. Először engedték elrajtolni az idősebb korosztályt, majd utánuk a babakocsis futók következtek. Utóbbiak között sokan jótékonysági futók. A többi futók két részletben rajtoltak. A második eresztésben voltunk mi is Kingával. Átléptük tehát a rajtvonalat, és a szokásos "hűha" szó kiejtése után elkezdtünk felfele kapaszkodni. Sok ismerős arcot fedeztem fel a futók között. Ismerős arc tűnt föl Sástón is, az első frissítőponton is. Balázst, a rend őrét üdvözölhettem, aki biztosította számunkra a zavartalan versenyt. 

Kingától elvált az utam, és haladtam előre, minden egyes frissítőpontnál újult erőre kapva. Sokan álltak az út szélén, szurkolva, biztatva minket. A verseny idejére az utat teljes szélességében lezárták, mivel a 24-es számú főúton folyt a verseny. Mátraháza előtt volt egy rövid szakasz, amikor lefele lejtett az úttest. Itt valósággal szárnyra kapott az ember. Mátraházára beérve újabb frissítő pont volt, sorban a harmadik. Itt találkoztam újabb ismerősökkel, akik a kordonon kívülről biztattak. Itt is vigyáztak a rendre, és itt is egy régi ismerős tette ezt, Zoli személyében. Ezt követően jött a hirtelen emelkedő. Állítólag a Kékes Csúcsfutás megfelel egy félmaratonnak. Természetesen nem a hossza, hanem a nehézsége miatt. Be kellett osztani az erőt az biztos. Kellett hagyni tartalék energiát a verseny utolsó részére is. Arra, hogy a szerpentineken túljutva, feljebb és feljebb jussak. Látva az előbukkanó Kékes adótornyot, éreztem, hogy közel a cél. Idén segített, hogy volt még egy frissítőpont közbeiktatva. A végcél előtt a versenypálya a lesiklópályára terelődött, én meg megkezdtem a végső pár száz méter felkapaszkodást. A pálya oldalán a korábban már beért futótársak biztattak.

Másodjára is feljutottam tehát a csúcsra, tíz perccel javítva a tavaly előtti időmön. A legfontosabb azonban az volt, hogy idén sikerült ezt gyalogló szakaszok nélkül véghezvinnem. Következett a jól megszokott érem átvétel, majd a befutó csomag, és pár falat, valamint korty magamhoz vétele után vártam Kingát a cél melletti szakaszon. Később mindketten kortyolgattuk a jól megérdemelt jutalom italunkat. Kétszeres csúcsfutók lettünk, így már csak röpke 13 alkalom kell ahhoz, hogy a Kékes Csúcsfutók Jubileumi Klubjának tagjai lehessünk. Ez nem is kérdéses, ugye Kinga?!

Legközelebb a június 12-én megrendezésre kerülő, K&H mozdulj! maraton- és félmaraton váltón indulok egyéniben és csapatban. Csapatunk a Tarjanka Team névre hallgat, tagjai pedig Domoszló lakosai: Kinga, Kati és jómagam. Szóval futunk kedves olvasóm, amíg a bakancs pihen. Mert továbbra is vannak így vagy úgy, de legyőzendő kilométerek.

2016. június 05. (vasárnap) 19:51 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal - tőlem szokatlan módon - egy kicsit későn írom meg, a legutóbbi utamról a bejegyzést. Zsúfolt hetem volt ugyanis, mint korábban említettem, újra pörög a mókuskerekem. Május 27-én elutaztam Sátoraljaújhelyre, ugyanis másnap indult onnan Tóni, tovább a Kéken, folytatva az Alföldi Kéktúrát. Természetesen első dolgom volt jelentkezni, amikor olvastam az idei felhívást. Aki esetleg nem olvasta volna az októberi bejegyzésem, annak elárulom, hogy Tóni eldöntötte, hogy végigjárja az Országos Kéktúra útvonalát. Tóni látássérült, így kísérőkre volt szüksége, ezért segítséget kért, többek között a Magyar Természetjáró Szövetségtől. Ők szervezték meg Tóni tavalyi útját, melynek egy rövid szakaszára magam is csatlakoztam. Nagyon örültem, hogy megismerhettem Tónit, és szerény személyemmel magam is hozzátehettem valamit az Ő útjához.

A munkahelyről indultam egyenesen a Keleti-pályaudvarra, ahonnan vonattal tovább. A félkész állapotban lévő túrabotomat sajnos nem tudtam magammal vinni, ugyanis furán néztek volna a mostani munkahelyemen, ha azzal beállítottam volna. A miskolci átszállás után érkeztem meg Sátoraljaújhelyre. A vasútállomástól gyalog indultam Rudabányácska irányába. Az ott található Smaragdvölgy pihenő volt a megbeszélt találkozóhely. 

Sátoraljaújhelyen még a '90-es években voltam, egy osztálykirándulás keretében, de nem sok mindenre emlékeztem. Szép rendezett város, rengeteg emlékkel. Itt élt 1806-tól, haláláig Kazinczy Ferenc is. Annak idején a várost ketté vágta az új államhatár, de manapság ismét határok nélküli, szabad átjárás van Magyarország és Szlovákia között. 

Útközben találkoztam Tónival, és az első napok kísérő csapatával. Jó volt viszontlátni a csapat nagy részét, akikkel tavaly megismerkedtem. A szállás elfoglalása után koccintottunk is az új évre, az új Kékre.

Másnap frissen, üdén, útra készen vártuk a "kisvonatot", amivel Sátoraljaújhelyre mentünk vissza. Onnan kezdődik maga az Alföldi Kéktúra túraútvonala, amely 844 kilométer hosszan vezet egészen Szekszárdig. A "vonat" tehát begördült, mi meg felszálltunk rá. Kalauz ezúttal nem volt, de jókedv annál nagyobb.

Sátoraljaújhely főterén újabb meglepetés várta Tónit és a csapatot, ugyanis a nem mindennapi beutazást leszervező Zoli, egy dallal búcsúztatott minket. De előtte Tóni még adott egy interjút a helyi televíziónak is.

A kísérő csapat tagja volt Laci is, akivel a tavalyi szakaszon kísértük Tónit. Laci egészen Hollóházáig ment tavaly Tónival. Ő is elkezdte a világcsavargást, nemrég tért vissza a Himalájából. 

Magunk mögött hagyva a várost, valamint a hegyeket, a síkság felé vettük az irányt. Még javában délelőtt volt, de a nap ereje már jelezte a kánikulát. Utunk végig az aszfalton vezetett, előttünk végeláthatatlan síkság. Nem volt mese, meg kellett szokjuk, hogy az eddigi kék jelzések nem dimbes-dombos tájakon, hanem sík területen vannak felfestve.

Átkelve a Bodrogon, épp jókor érkeztünk Alsóbereckire, ahol pecsételtünk az új igazolófüzetünkbe. A pecsétet a helyi Csokány Bisztróba kaptuk, néhány jó szó, valamint hideg pohár sör kíséretében. Utóbbi különösen jól esett az aszfalttól elszokott túrázónak.

Kellőképpen lehűtve magunkat, folytattuk utunkat az alsóbb rendű, aszfaltozott utak mentén. A következő pihenőt a Karos települése mellett fekvő történelmi emlékhelyen, a Honfoglaláskori Régészeti Park pihenőhelyén tartottuk. Karos az ország egyik leggazdagabb honfoglaláskori lelőhelye. Külön öröm volt számomra felfedezni a faragott fejfák között az egykori Kolozs vármegyét.

Időközben a nap ereje tovább nőtt, így útba kellett ejtenünk a karosi boltot is, ahol egy kis hűsítőhöz jutottunk. Kiérve Karosról, mezei utakon folytatódott az utunk. Itt, ott egy kis jelzés hiány volt, ám hamar megtaláltuk a helyes irányt. Előnye az alföldi kéktúrának, hogy messziről látszik a falu, annak temploma, így könnyebben tájékozódhat az ember. Mi is toronyiránt követtük a kék jelzést Karcsa irányába.

Karcsára beérve, ismét megpihentünk egy pár hideg teli pohár kíséretében. Alig kortyoltunk párat, amikor meglepett minket a kocsma tulajdonosa. Elénk rakott ugyanis egy tálca finomságot. Mi pedig ezáltal megtapasztaltuk a méltán híres bodrogközi vendégszeretetet.

A kiadós uzsonna után pecsételtünk a falu Árpád-kori templomának kertjében, majd folytattuk utunkat a napi távunk végállomására, Pácinra.

Pácinon, a várkastély hajdani szolgálói épületben lettünk elszállásolva, mely vendégházként üzemel. Bizton állíthatom, hogy eddigi túrázásaim során ez az épület tetszett legjobban. Az alvómatracok a felső szinteken voltak elhelyezve.

Pácinon a csapattól elbúcsúzott Attila és Laci, mi pedig elfoglaltuk a szállásunkat. Az esti közös vacsora után mindenki hamar álomra szenderült, hisz az egész napi forróság, és égető nap alaposan kivette a csapat erejét. A hajdani cselédek szellemei sem zavarták meg álmunkat. Másnap újult erővel ébredve, indulás előtt megtekintettük a pácini várkastélyt. 

A kastélyt 1581-ben építette fel Mágócsy András nemes. A kastélyon látszott, hogy nem védelmi célul szolgált elsősorban. 1631-ben a kastély a Sennyei család tulajdonába került, a kuruc-labanc háború során megrongálták. Később a kastélyt helyreállították, a XIX. században romantikus stílusban átépítették.

Pácint elhagyva, az ötre megfogyatkozott csapatunk folytatta a túráját. Ezúttal kellőképpen felkészültünk az előttünk álló heves napsütésre. Útközben kihasználtuk a még sárguló repceföld által nyújtott lehetőséget, egy-két fénykép elkészítésére. Mint ahogy tette Tóni, és az angyalai.

Elviekben a napi távunk nem volt olyan hosszú, azonban sikerült azt mint időben, mint távolságban kitolni. Egy, két útbaigazítás, valamint a rendelkezésünkre álló térkép sehogy sem egyezett az általunk tapasztaltakkal. Végül sikerült megtalálni a kék jelzést, és a hajdanán szebb napokat megélt gátőrháznál pecsételtünk is egyet. A megérkezésünkre kijöttek a gátőrház lakói is, akik érdeklődésünkre nem tudtak pontos információval szolgálni az arrafelé kéktúrázókkal kapcsolatban.

A gátőrház után nem sokkal feltűnt a napi végállomásunk, Cigánd is. Ám ezúttal csalóka volt a távolság. Majdnem másfél óra gyaloglás következett. Olyan érzésünk volt, mintha valaki odébb tolná előttünk a falut. Mint ahogyan azt mi egy szénabálával tettük Tónival. 

Ismét kitikkadva érkeztünk meg, így az első kis boltnál meg is álltunk, lehűsítve magunkat. Ezt követően kerestük meg a szállást, melyet azonban csak Móni és Tóni foglalt el. Etus, Anikó és én ugyanis vissza indultunk Budapestre. 

Legközelebbi alkalommal, ha minden jól alakul, Szarvas környékén csatlakozom újra Tóniékhoz. Addig is kívánok Neki és kísérőinek erőt, kitartást, és rengeteg sok szép élményt. Mindenek előtt pedig köszönöm a lehetőséget.