2015. június 27. (szombat) 10:22 (UTC+1) - Domoszló

Mint legutóbb említettem, egy jó darabig külföldi útjaim nem lesznek. Idén "csak" a Kárpát-medencében fogok túrázni. Belekóstoltam a nagyvilágba, a csemegézést viszont itthon folytatom. 2013. május 25-én kezdtem el az Országos Kéktúrát (a továbbiakban: Kéktúra), a Mátraháza - Sirok közötti szakaszával. Maga a Kéktúra Írottkő és Hollóháza között, mintegy 1128 kilométer hosszú turistaút. A Kéktúra egyúttal jelvényszerző túramozgalom is, melynek teljesítését a  Magyar Természetjáró Szövetség jelvénnyel ismeri el. Teljesítése sem időponthoz, sem időtartamhoz nincsen kötve, és nincsen nevezési díja sem. (forrás: Wikipédia) 1979 őszén, Rockenbauer Pál rendezésével elkészült a "Másfélmillió lépés Magyarországon" című 14 részes film, amely bemutatta az egész magyar társadalomnak a Kéktúrát. Bővebbet itt http://kektura.hu/ olvashattok a Kéktúráról. Egyszóval ezzel a túrával készültem többek között a Caminora is. Erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, kis falvakon, ritkán városokon keresztül halad keresztül. Kiváló terep, ahol a hátizsákoddal 20-30 kilométereket gyalogolhatsz. Az utolsó szakaszomat (Mátraháza - Mátraverebély) tavaly fejeztem be, július 04-én, miután otthagytam a munkahelyemet.

A sötét kék színnel jelzett rész volt eddig bejárva. Következett tehát a 19. szakasz, Mátraverebély - Becske között. Az irány K-Ny. Az igazolófüzettel ellentétes, de a túrakalauzzal megegyező irányú. Kedves Olvasóm, remélem e túrákat is olyan érdeklődéssel fogod követni alkalomról alkalomra, mint ahogy az eddigi útjaimat is követted. Kicsit sok lett a kép, mivel nem napi-, hanem szakasz bejegyzések következnek.

Reggel busszal indultam Domoszlóról, szerencsére nem kellett Gyöngyösön átszállnom, mert ugyanazzal a busszal mentem Mátraverebélyig. Itt az ellenkező irányban kellett egy jó másfél kilométeres kitérőt tennem, mivel a szakaszok kezdő-, és végpontjain pecsételni kell. A faluban tanúja lehettem annak, hogy miként is zajlik a közmunka program. Bő fél órás, oda, vissza utam alatt a közmunkások ugyanott pihentek az árok szélén. 

A falu határában lévő templomkertben, és a mellette található temető szélén tartottam egy kis pihenőt, ahol a kulacsomat is megtöltöttem friss vízzel. Szemügyre vehettem az 1340-1400 között épített, három hajós gótikus stílusú templomot. Utam felfele vezetett, a Nagy-Aszló kopár, füves hegyoldalán, majd a bozótos, és a cserjés következett. Itt már csatlakozott több turista út is, többek között a Mária Zarándokút is.

Az igazolófüzetem (2009-es állapot), valamint a túrakalauzom (2012) sem jelzi a kéktúra átmenetelét Szentkúton. Szentkút már a középkorban híres búcsújáróhely volt, és ma is az egyik legismertebb magyarországi Mária -kegyhely. Bementem egy kis pihenőre az 1758-1763 között épült, barokk stílusú templomba. A templomot VI. Pál pápa 1970-ben basilica minor rangra emelte.

Csodatévő forrásához legenda fűződik, mely I. (Szent) László királyról szólnak. Mára sajnos a forrás elapadt.

Működik viszont a Mária-forrás, melyből a kulacsomat ismét megtöltöttem. Kicsit még szétnéztem a templom mellett kialakított téren. Az oltár és a kút között padok sokasága.

Folytatva a Kéktúrát, Sámsonháza felé vettem az irányt. Újabb erdős részek következtek, melyeket megszakított egy-egy erdőirtás, tisztás. Épp az egyikhez értem, amikor egy vaddisznót fedeztem fel, tőlem kb. 100 méterre. Nem volt egyedül, a kismalacok is vele voltak. Pár másodpercig egymás szándékát vizsgáltuk, majd hátat fordított, és az erdő felé vette az irányt. Ezt leszámítva, azért bátrabban lépdeltem az erdőben, mint ezelőtt másfél hónapja. Nem kellett sem pumától, sem mérges kígyóktól tartanom.

Sámsonháza mellett lévő Fejérkő várát nem néztem meg, mivel az idő kezdett rosszabbra fordulni. Mindenképpen el akartam érni az eső előtt a tervezett napi távom végét. Indultam hát tovább Nagybárkányra, de előbb még visszanéztem a Mátrára.

Végig kaszálókon keresztül vezetett az utam a domboldalakon. Megpillantva Nagybárkányt, megálltam egyet falatozni, a magammal hozott elemózsiából. A felhők pedig csak gyülekeztek, a pulóvert is fel kellett vennem, annyira lehűlt a levegő.

Beérve a faluba, megkerestem a pecsételőhelyet, majd folytattam tovább az utat az 1883-ban épült római katolikus templom mellett. Itt már fel kellett vennem az esőköpenyemet, mert el kezdett cseperegni az eső.

Közben üzenetet kaptam, hogy immár háromszoros nagybácsi lettem. Megszületett a nővérem harmadik kislánya, Enéh. Isten éltesse a kis szenyorítát!

Az eddigi Kéktúráimra jellemző volt, hogy gyakran nem találok túrajelzéseket, így egyszer-kétszer rossz irányban megyek. Főleg egy útkereszteződésnél. Bár láthatólag frissen festett volt az út, de párszor azért gondolkodni kellett, merre tovább.

Végig erdőben haladtam, át a Köves-bércen, a Garábi.nyergen keresztül, majd felkapaszkodva a gerinc legmagasabb bércére, a Purgára (575 m). Ezután következett a Tepke csúcs (567 m), ahol egy kilátó is magasodott. Nem másztam fel rá, mivel elég borús volt az idő, nemigen lehetett messzire látni.

Immár esőben ereszkedtem le a Nagy-mezőn át a következő pecsételőhelyem felé. A bélyegző a Bableves csárdában volt, ahol a vacsorámat is terveztem elfogyasztani. Mi mást is ehettem volna, mint bablevest. Méghozzá, bablevest marhahússal, csülökkel, és parasztkolbásszal. Hozzá túrós palacsinta vanília öntettel, és egy korsó sör.

Mire végeztem a vacsorával, már kezdett sötétedni, így szaporábbra vettem a lépteimet. Az eső továbbra is esett, így úgy döntöttem, hogy Alsótoldig nem megyek. A falu előtt pár száz méterrel, egy kaszálón felhúztam a sátramat. Zuhogott az eső, ahogy állítottam fel a sátrat. Fél órával utána szerintem már aludtam is. 

Reggel hatkor már ébren voltam. Eső már nem esett, de a sátrat, valamint az esőköpenyemet csurom vizesen csomagoltam össze. Úgy voltam vele, hogy menet közben majd megszárítom valahol. Alsótold, valamint Felsőtold is változott a Kéktúra útvonalán. Ugyanis Alsótold elejét érintettem, Felsőtoldot viszont elkerülve haladtam Hollókő felé. A mezei út vizes fűszáljai tovább áztatták az amúgy is nedves nadrágszáraimat. A bakancsom sem úszta meg, sáros volt az út sok helyen.

Kiérve az erdőből, egy hosszú emelkedő kezdődött, rajta kaszálóval. Két traktor épp igyekezett felfelé, folytatni a kaszálást. A tetőre felérve, a távolban feltűnt Hollókő vára.

A vár ekkor még nem volt nyitva, így nem tudtam belülről megnézni. Amúgy is épp felújítás alatt volt. Így hát a falu felé vettem az irányt. Betértem egy kávéra, és egy pohár sörre az egyik helyi kocsmába. Itt volt a pecsét is.

A Kéktúra Hollókő ófalusi részén vezet keresztül, így alkalmam volt látni az egészet. Legutoljára gyerekként jártam itt. Teljesen megváltozott azóta. A házak szépen fel vannak újítva, tisztán tartva. Maga az ófalu a Világ Kulturális Örökségének a része. Megtalálható benne sok, hajdani kézműves foglalkozás bemutatója.

Elhagyva Hollókőt, az utam lefele folytatódott, ahol még utoljára szemügyre vehettem a várat. Következett a jól megszokott erdős rész, hegyre fel, majd völgybe le. Felváltva tölgyes, bükkös, gyertyános. Én meg mélyeket szippantottam a levegőből, megtöltve tüdőmet e tiszta, erdei levegővel.

Dél is elmúlt, így ideje volt falatoznom egyet. Megálltam egy árnyas helyen, megterítettem magamnak, majd nekiláttam az ebédemnek. Igazi vándorkoszt, és kellékei. A paradicsom Magyarországról, az uborka a szüleim kertjéből, a só Magyarországról, a sajt Németországból, a terítő az IKEA-ból, a bicska pedig Korondról.

Újult erővel folytatva, beértem Nógrádsipekbe, ahol újabb pecsételés következett. Épp elértem, mivel délután kettőkor bezárt a bolt, ahol a pecsét van. Egy kicsit megpihentem a kis parkban, a világháborús emlékművek, és Nepomuki Szent János szobor mellett. Majd megnéztem a barokk stílusú, római katolikus templomot.

A faluban sok régi épület volt. Valamelyik felújításra vár, mások viszont már fel vannak újítva. 

Következett az e napra tervezett utolsó szakasz. Útközben több túrázóval is találkoztam, mint a Kéktúrát járták. Sikerült megkóstolnom több helyen a szamócát is, valamint egy újabb szarvasbogarat is lencsevégre kapnom.

Kiérve az erdőből, már látszódott Cserhátsurány. Végig egy búzamező mellett haladtam a falu felé. Beérve, megkerestem a bélyegzőhelyet, ami ismételten egy kocsmában volt. Itt feltöltöttem a telefonomat is. Rákérdeztem, hogy felhúzhatnám-e a sátrat a kertben, és megengedték. Ennek örömére rendeltem még egy korsóval.

Amúgy egy-egy kocsma kiváló terep, hogy találkozz a helyiekkel, valamint arra, hogy megtudd a falu ügyes-bajos dolgait. Imádom, amikor a törzsvendégek kifejtik a véleményüket az élet egyes dolgairól.

Másnap reggel amikor a sátorból kiléptem, megörültem, hisz épp egy öt levelű lóherét találtam. Egyébként a sátor megszáradt, mivel ezúttal eső nélkül éjszakáztam. Szóval abban a tudatban hagytam el a falut, hogy szerencsém lesz. Biztos az öt levél az oka, de rögtön a falu határában egy jó fél órát bolyongtam, keresve a jelet. Egy helyi vadász igazított útba. A jel a magaslesen volt, de nem eléggé jól látható helyen. 

Megfigyeltem a vadászlest, és a közelében elszórt kukoricát. Bízom benne, hogy a vadászok csak megfigyelik onnan a vadat, különben nekem elég barbár módszernek tűnik, ha onnan lőnek.

Terény községbe beérve, a falu határában megreggeliztem. A szokásos kulacs újratöltés is lejátszódott. Itt is épp pihentek a közmunkások. 

A faluból szántóföldek mellett vezetett az utam Szandaváralja irányában. A mezőkön érdekesebb a jel keresés. Sokszor több száz métert haladsz, amikor találsz egy jelet. A távolban feltűnt a Szanda várhegy.

Beértem a kis faluba, ahol pecsételtem, majd egy néni megtöltötte a kulacsomat, mivel nem volt a faluban közkút. Az utat folytattam fel a várhegy csúcsára. Útközben méhészet, gyümölcsös.

Útközben megálltam a Mária-forrásnál, ahol a helyi Józsi bácsi, az unokájával töltögette meg a palackjait a friss, hideg forrásvízzel. Elmesélte, hogy sofőrként dolgozott, és a '70-es években Domoszlóról szállította Szandára a birkanyírókat. Miket tud meg az ember! Megtudtam továbbá, hogy a Mária-forrás búcsújáró hely.

Immár felfrissülve könnyedén haladtam fel a várhegyre. Szanda a Cserhát egyik jellegzetes vulkáni hegye. Erre építették a tatárjárás után a királyi várat. A törökök többször elfoglalták, de 1596-ban végleg elhagyták. Az egykori vártorony romja még látható. A szirtről a környék re pompás kilátás nyílik a keleti Purga-Tepke gerincre, a Mátrára, nyugat felé pedig Becskére, Pilisre, Visegrádi-hegységre, valamint a Börzsönyre.

Leereszkedve a hegyről, bő fél óra múlva már Becskén is voltam. Megkerestem a pecsételőhelyet, ami egy fagyizónál volt. Mintegy ötven percet kellett a buszra várnom csak. Addig jöhetett a csoki-mák fagyi.

Az 1128,2 km-ből eddig teljesítettem 411,6 km-t. Ez a Kéktúra 36,54 %-a. Legközelebb Becskéről folytatom.

2015. június 17. (szerda) 17:43 (UTC+1) - Domoszló

Mint említettem, kevés ülőhely volt a repülőtér várócsarnokában elhelyezve. Többen lő is vették a hálózsákjukat, és a padlón helyezkedtek el. Vannak akik a székeken próbáltak álomra szenderülni. Magam is a padlót választottam, nekidőlve a nagyobbik hátizsákomnak. Megpróbáltam valamit aludni, mivel majd tizennégy óra repülés várt rám.

Hajnal négy órára állítottam be az ébresztőt, bár többször megébredtem az éjjel. Reggel 7:05-re volt kiírva az indulás, de előtte várt még rám a csomagfeladás, beszállás, vámvizsgálat. Még az este elintéztem a pénzügyi részét, ugyanis ismét fizetni kellett az országból való kilépésért. Méghozzá nem is keveset. Paso Canoas-nál csak hét dollárt, itt viszont 29-et. 

Reggel immár rutinos utazóként beálltam a sorba, felmutattam a repülőjegy foglalásomat, majd megkaptam a két jegyemet. Tavaly ilyenkor még izgultam, most azonban már nem. Tudtam mi fog következni, mikor, hova kell menni. A szokásos átvizsgálás, valamint okmány ellenőrzés után már bent is voltam a vámmentes részen, a kapunál. Érdekes azonban, hogy az útlevélkezelés elmaradt. Kiléptető pecsét nem került az útlevelembe. 

Következett tehát, a Condor légitársaság Boeing 767-300 típusú gépével, a mintegy tizenkét és fél órás utazás. Mielőtt beszálltunk volna, kiszúrtam egy srácot a várakozók között. Könnyű volt, mivel iszonyú lábszaggal rendelkezett. Ezt a környékén helyet foglaló utastársak arckifejezése és elárulta. Bíztam benne, hogy nem mellém fog szólni a jegye.

Megkezdtük a beszállást, nekem a 12-es sorban jutott hely, középen, nem a folyosók mellett. Szerencsére az előbb említett utastársat megúsztam. Érdekesség viszont, hogy ezen a gépen volt 13-as számú ülés. Eddig nem hallottam olyan repülőről, ahol lett volna. Épp indultunk volna, amikor az egyik utasra epilepsziás roham tört rá. Szegény ráadásul gyengén látó is volt. Rögtön orvost hívtak hozzá, akivel konzultált a kapitány, és úgy döntött, hogy nélküle folytatjuk az utat. A férfit a mentők elszállították. Mintegy ötven perces késéssel indultunk, de útközben e késést behoztuk. Ezúttal nem tudtam műholdas térképen nyomon követni az utunkat, nem működött ez a funkció. A fülhallgatómat is a nagytáskában hagytam.

Majd három órás utunk után Santo Domingo-ban megszakítottuk utunkat, ugyanis a Dominikai Köztársaságban személyzet csere volt, tankolták a gépet, valamint utasok ki-, beszállítása történt. Az egyik mellettem ülő utas le is szállt, a helyébe egy erős dohányszagú férfi érkezett. Sajnos nem volt nálam semmi szag mentesítésre alkalmas dolog, így kénytelen voltam tűrni. Próbáltam aludni is valamit, de nem igazán sikerült. Előttem két pici dominikai gyerek ült, akik szintén felsírtak néha.

Kilenc és fél óra repülőút, valamint nyolc óra előre állítás után megérkeztem Frankfurtba. Ezúttal tapsvihar köszöntötte a sikeres földet érést. Bő másfél órám volt a csatlakozásig, így kényelmesen végigmentem az újabb vizsgálatokon. Érdekes volt, hogy az összekötő folyosón az emberek többsége nem gyalogolt, hanem a mozgó folyosón haladt. Magam természetesen középen gyalogoltam. Elfelejtettem kiürisíteni a vizes kulacsomat, így mikor a vizsgálathoz értem, kénytelen voltam úgy elhelyezni a tálcára. Természetesen észrevették, és visszafordítottak. Közölték, hogy igyam meg, majd utána ismét menjek át a kapun. Kérdeztem, hogy nem-e ihatnám meg a kapun belül, de a válasz nem volt. Nem volt mit tennem, újra a cuccaimmal vissza a kapu elé, megittam a mintegy hét deciliter vizet, majd vissza. 

Hét óra ötven perckor elindultam az Autsrian Airlines Airbus A321-es gépével, a mintegy egy órás utamra Bécsbe. Itt is felszolgáltak reggelit. Az utasok többsége üzletember volt.

Bécsbe érkezve, gyorsabban kiszálltunk, lévén a gép is kisebb volt, kevesebb utassal. Megkerestem a hátizsákomat, majd becéloztam a kijáratot. Már majdnem elértem, amikor a vámtiszt intett, hogy tegyem a táskáimat az átvilágító részre. Majd következett a táskák tartalmának átvizsgálása, kérdések feltétele. Természetesen vámköteles dolgot nem hoztam, így mehettem.

Megreggeliztem, majd célba vettem a busz indulási helyét, mely nem a megszokott helyen volt. Üzenetben kaptam egy új címet, hogy honnan indul majd a buszom. Szerencsére nem volt olyan messze. 

Két és félórás buszozás után megérkeztem Budapestre, a Népligethez. Kinga kijött elém, majd az újabb buszozás előtt egy kicsit beszélgettünk a Duna parton. Domoszlóra egy közvetlen buszjárattal mentünk. Otthon már várt a kedvenc csülkös bablevesem, a behűtött söröm, valamint a keresztlányom által különböző formára sütött palacsinta. Itthon vagyok.

2015. június 14. (vasárnap) 19:00 (UTC-6) - San Jose (Alajuela)

Mint említettem, hajnalban fejezték be a bulit a szomszédban. Addig próbáltam elaludni, de rendszerint megébredtem egy-egy nagyobb hangra. Szokták mondani, hogy aki fáradt, az bármilyen hangzavarban elalszik. Igen ám, csak én nem voltam fáradt. Még nem. Majd két-három nap múlva, mikor megérkezem Budapestre. Kilátás a szobám ablakából.

Mint megszokhattátok, mindig bemutattam az ország pénzét, amerre jártam. Mármint a bankjegyeket. Ezúttal addig-addig halogattam, amíg kifogytam belőlük. De közülük egyet, a 10.000-es címletűt közszemlére teszem. Ez kivételesen papír alapú, de a többi címlet hasonló az eddig megismertekhez. Eltéphetetlen műanyag. Marvin mesélte, hogy a 2000-es évek közepén hígult meg a nemzeti valuta, és azóta tartja ezt a nagy összeget. Azt kell tenni, mint a románok. Levágtak négy nullát. Bár nem vagyok közgazdász, így fogalmam sincs, hogy a costa ricaiak, vagy például a  japánok miért nem teszik.

Reggel kilenckor már le is adtam a szobakulcsot, és elindultam a belvárosba ismét. Kora délutánra terveztem, hogy kimegyek a repülőtérre. Addig kicsit szét akartam nézni a városban. Bár nagyjából a tegnapi helyszíneken, de mégiscsak világosban. Kezdtem rögtön a kínai negyed bejáratával, ahol egy hangulatos kolumbiai kávézó volt. Itt megreggeliztem, majd tovább a számozott utcákon.

Igyekeztem a régebbi stílusú épületeket fényképezni. Gyönyörűek vannak, és a legtöbbjük szépen karban tartottak. Mint ezek a lakóházként használt épületek.

Majd következett a Nemzeti Múzeum, egy nagyobb templom, a posta épülete, és a tegnap említett főtéri építmény. A Nemzeti Bank épülete előtt egy szoborcsoport mutatta be a korabeli vidéki lakosság viseletét.

Közel huszonöt kilogramm súlyt cipeltem, köszönhetően a hátamra és a mellkasomra vett táskáknak. Bevallom őszintén, kicsit elszoktam a hátizsákos gyaloglástól. Bő négy órás séta után, meg kellett pihenjek, a tegnap meglátogatott templom előtti parkjában. Tele volt emberrel a park. Mindenki pihent, evett, ivott, a gyerekek játszottak. A felnőttek beszélgettek, vásároltak az árusoktól, akik szokás szerint mindenfélét árultak.

Délután már nem akartam tovább csavarogni, így hát felszálltam a reptéri buszra, és irány a repülőtér. Bő tizenöt óra várakozás várt rám, egy ott töltött éjszakával. De mivel volt wifi jel, egy kávézónál, így az időmet az elmaradt blog bejegyzés pótlásával töltöttem. Aludni nem sokat fogok tudni, mivel csak székek vannak, és azokból sem sok. Nem egy nagy repülőtér. Majdnem akkora, mint a Budapesti Liszt Ferenc.

2015. június 14. (vasárnap) 18:00 (UTC-6) - San Jose (Alajuela)

Csaknem indultam el korán gyalog, mert közben sikerült megjavíttatni az autót. Marvinnal kényelmesen megreggeliztünk, én elbúcsúztam Viriantól, Eitantól, na és persze Patacontól.

Megérkezvén Agujitasba, Marvin kedvezményes hajójegyet intézett nekem. Egy pár colónnal olcsóbban vittek Sierpebe. Mondjuk annyival, hogy egy kávé ára kijön. De aki a kicsit nem becsüli ...

Mielőtt behajóztunk a folyóra, még egyszer búcsút intettem a Csendes-óceánnak, az én második Óperenciás tengeremnek. Mint ahogy a hajó utazóponyvájának, a V alakú merevítése is jelzi, valamikor viszont fogom még látni. Úgy érzem.

Sierpe-ből szokás szerint mikrobusszal Palmar Norte-ba, ahol elköszöntem Marvintól. Megvettem a buszjegyet, elköltve az utolsó készpénzemet. A jegyet colónnal és dollárral fizettem, vegyesen. San Jose-ba érve, készpénzt terveztem felvenni.

Közel négy és fél órás út volt. Kétszer álltunk meg egy-egy negyedórás pihenésre. Más úton mentünk, mint a múltkor, amikor érkeztem La Palmaba. Most a Csendes-óceán partvidéke mellett. Később kanyarodtunk be az ország belseje felé. Útközben az elmaradhatatlan olajpálma ültetvények. Hegyek, völgyek, erdők váltogatva egymást.

Miután megérkeztem San Jose-ba, első dolgom volt enni valamit. Útba esett az egyik gyorsétteremlánc, amelyiknek a menüjét tesztelni szoktam. Itt sem változott az ízvilág. Idézzem Tesómat, végre valami egészségtelent ettem.

A múltkori hostelt választottam ismét, de ezúttal máshonnan közelítettem meg. A környék, amelyen keresztülmentem, nem igazán volt bizalomgerjesztő. Mivel a busz másik végállomásra ment, így onnan kellett megtalálnom a hostelt. Útközben egy eső is elkapott, így a hátizsákokra felkerültek az esővédők. Pár kezdeti tévedés után, bő háromnegyed órával a gyorsétterem után meg is érkeztem. Nem ugyanazt a szobát kaptam, így a wifi jel is gyenge volt a netbookom számára. Épp Argentína-Paraguay meccs volt a Copa America-n. Végre egy bajnokság, ahol nincsenek németek. 

Miután vége lett a 2-2-es döntetlennel végződő mérkőzésnek, nyakamba vettem a várost. Meg akartam nézni, hogy honnan fog a buszom indulni a repülőtérre. Mindig ezt teszem, ha van egy kis szabadidőm, és másnap utazom tovább. Megnézem, hogy másnap hova kell mennem. Ez egy jó tanács másoknak is, akik utaznak. Nem aznap kell kapkodni, keresve az ismeretlent. Szóval, bő negyed óra sétára volt a buszvégállomás a hosteltől.

Benéztem a mellette lévő katolikus templomba. Épp esti mise volt, így nagyon nem tudtam fényképezni. Egyébként sok kicsi evangélikus egyház van Közép-Amerika szerte, mint amilyen San Antonioban is volt. Kis deszka épület a többségük, körülbelül 50-100 lélekkel. Ezek a vidéki településekre jellemző. A nagyvárosokban viszont a katolikus vallás a domináns. 

Mielőtt visszatértem volna a hostelbe, még egy kicsit csavarogtam a belvárosban. Rengeteg ember mindenhol, szombat lévén, mindenfele bulik, partik. Sok rendőr is volt a közterületen. Itt is erős a rendőri jelenlét.

Eme kör alakú központi építmény a tér közepén a spanyol kultúra, építészet jellegzetes része. Legtöbb városban megtalálható. Legelőször Pamplonában, Navarrában, Spanyolországban találkoztam vele.

A hostelbe visszatérve, épp egy buliba csöppentem, a mellettünk lévő szórakozóhelyen. Grillparti is volt a járdára kitelepülve. Itt sem voltak az arcok valami bizalomgerjesztőek. Megpróbálta aludni, mivel holnap este már nehezen tudok a repülőtéren. De sajnos hajnal háromnegyed ötig szólt a zene, melyet kiabálás, üvöltés, autóriasztó hangja tett változatossá.

2015. június 12. (péntek) 21:13 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Utolsó előtti reggelem a hostelben ugyanolyan volt, mint az utóbbiak: mire felkeltem, a vendégek már elindultak a túrára. Marvin a függőágyban, Eitan még aludt, Virian a reggelit készítette. Aida is még a szobájában volt. Kivánszorogtam a konyhába, teletöltöttem a bögrémet kávéval, majd a reggeliig lengedeztem egyet a függőágyban. 

A mai nap be akartam fejezni a tegnap elkezdett röplabdapálya tisztítást. Az eső ma is többször félbeszakította a munkámat, bár nem tartott hosszú ideig. Marvin folytatta a bambuszváz építését. Aida a konyhát szedte elemeire, és újra rendezte azt. 

A mai nap egy újabb "vendég" volt a hostelben. Eddig nem találkoztam vele. Ideje volt hát megismernem, mielőtt itt hagyom a hostelt. Szerencsére Patacon nem vette észre, így túlélte a látogatást.

Ma is meleg volt nagyon. Mire végeztem a teendőimmel, mehettem is zuhanyozni. Épp jeleztem Katinak, hogy lesz dolga a hajammal. Kicsit el lett hanyagolva az utóbbi hónapokban. Még március végén volt Floresban egy kis igazítás, de azóta semmi. Végül is világcsavargó lennék, nem igaz? Ebbe a kategóriába meg belefér.

Ebédre ma kivételesen nem rizs volt. Szerintem ez volt a második alkalom, amióta itt vagyok. Igaz, nem úsztam meg ma sem, mert a reggeli tartalmazott rizst. Holnaptól egy ideig el fogom felejteni. Maximum tejberizs formában jöhet.

Ebéd után következett a már jól megszokott szieszta. Helyszín a teraszon lévő függőágyak egyike, Patacon társaságában. Holnaptól már nem fogom a társaságát élvezni, így ma minden percet kihasználtam. Ő fog hiányozni a legjobban.

A hátizsákom bepakolva, útra készen. Már csak egy pár dolog van kint az asztalon. Nem akartam ma bepakolással tölteni az időt. Holnap reggel már csak a hátamra kell vennem. Ma egyébként eszembe jutott a botom. Vajon merre lehet, ki használhatja? Titkon azt reméltem, hogy valamilyen úton, módon viszont látom majd.

Este volt még egy kis szieszta, egy-két doboz sör társaságában. Ezúttal Tute csatlakozott, a maga fura módján.

Ennyi volt hát a nyolc hétnyi önkéntesség El Progresoban, a Drake Bay Backpacker Hostelben. Rengeteget köszönhetek Marvinéknak. Igaz, nem úgy sikerült a spanyol nyelvvel haladnom, ahogy elterveztem, de cserébe ő gyakorolhatta az angolt. Egyébként az egyetemi tanulmányát Barcelonában tervezi folytatni. Ott akarja a mesteri fokozatot megszerezni. Remélem, viszontlátom őket még.

Ha pedig az összesítésnél tartottam ... Az elindulásom óta 19 hét telt el, mintegy 133 nap. Ez idő alatt megfordultam hét országban, ebből hat Közép-Amerikában. Dolgoztam farmokon, segítettem az utcáról befogadott kutyák gondozásában, építettem egy leendő ashramot, valamint megismerhettem egy hostel működését. Gyakorolhattam a spanyol nyelvet, bár igazából az angol tudásomon csiszolgattam. Megismertem rengeteg jó embert, több családot. Megkóstolhattam a különféle helyi ételeket. Betekintést nyerhettem a rendkívül változatos, sokszínű Latin-amerikai kultúrába. És nem utolsó sorban csodálatos helyeken járhattam, gyönyörű tájakat ismerhettem meg. De most úgy érzem, egyenlőre elég volt. Hogy meddig fog tartani a szünet? Erre csak egyet mondhatok: nálam sosem lehet tudni ...

2015. június 11. (csütörtök) 20:20 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Tegnap úgy fejeztem be, hogy remélem, csak egy rossz álom lesz, hogy Patacon nincs meg. Éjjel, fél háromkor arra ébredtem, hogy Patacon az ágyam mellett nyüszít. Azt hittem álmodom. Meg kellett bizonyosodjak róla, hogy nem. Ilyenkor szokták mifelénk mondani, hogy "csípjél meg, hogy álmodom-e". Hát Patacon nem tud csípni, de egy kisebb karmolás a tudtomra adta, hogy valóban nem álmodom. Csupa víz volt a bundája. Nem tudom hogyan talált haza, de örültünk a hazatértének. Reggel azért óvatosan jöttem ki a szobából, biztos nem álmodtam?! De ott volt a szokott helyén.

Reggeli után folytattam a készülődést. Újra elővettem a hátizsákomat, megvizsgáltam, hogy szükséges-e a megtisztítása. De most a pára nem kezdte el bepiszkítani. Folyamatosan vizsgálni kell, mert könnyen tönkremegy, ha nem figyelünk rá. Így van minden felszereléssel. Használat közben, után szükséges a karbantartása. Tavaly épp elnéztem a zarándokokat a Camino-n. Sokan közülük nem is tisztították a bakancsukat. 

A délelőtt Marvin elkezdte a bambuszvázat építeni. Magam nem vettem ebben részt. Még utoljára nekikezdtem a röplabdapálya megtisztításának. Az eső megszakította a munkavégzést, így holnapra maradt a befejezése.

Az eső miatt beszorultam a teraszra, így kénytelen voltam a függőágyban folytatni a napomat. Ebben természetesen segítségemre volt Patacon is. Be is pótoltam a tegnap kimaradt fényképeket. 

Rég esett szó a kertünkről. A Virian által elvetett uborka magok már szépen növekednek. Egyik, másikon már virág is van. Egy-két hét, és lehet csemegézni róla. Addigra már odahaza is ehetek a kertünkből, hála a szüleimnek. Ők sem tétlenkedtek ám! 

Az útlevelemről már esett szó, hogy a costa ricai határőrök nem szeretik. A külsejéről azonban még nem írtam. Még a panamai utam előtt észrevettem, hogy eltűnt az útlevél borítólapjának külsejéről a felirat, és a címer. Nem tudom, hogy mindez minek tudható be, de gyanítom, hogy a pára eredménye. Majdnem végig egy zárható tasakban volt, az elázás megakadályozása végett. Teszek egy próbát a rizsszemekkel történő szárításra. Állítólag használ, magukba szívják a nedvességet. Ha összezárom az útlevelet, a lapjain is látszik a nedvesség okozta elhajlás.

Este Aida készítette a vacsorát. Ismét egy nagyszerű spanyol tortillát kóstolhattam meg. Pablo készített utoljára, még márciusban, Puerto Morelosban. Egyszerűen imádom. Egyik kedvencemmé vált. 

Utolsó előtti vacsorámat fogyasztottam tehát itt a hostelben. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni. Talán egy picit. De csakis Patakon miatt. Azért mégiscsak két hónapot töltöttem itt. Az egész idei utazásom majdnem felét.

2015. június 10. (szerda) 19:59 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Éjjel szintén esett az eső. Nem szakadt, csak szépen, csendesen esett. Reggeli után eltekertem a patakhoz, megnézni, hogy hol találok olyan gázlót, ahol nem olyan mély a víz. Az eddigi átkelőhelyen a helyzet változatlan. Sokan át is szoktak egy másik helyre, ami nem az út folytatása.

Megnéztem az új átkelőhelyet, nekem a térdemig ér, egyszóval ideális a gyalog történő átkelésre. Ugyanis reggel ismét nem indult az autó. Úgy döntöttem szombaton korán elindulok gyalog Agujitasba. Nem kockáztatom, hogy ne érjek oda a hajó indulásáig. Hat kilométer az út, két óra alatt simán odaérek. Van egy délutáni hajójárat is, de utána későn érnék San Jose-ba. Marad a reggeli indulás.

Visszatérve a hostelbe, Marvinék épp indultak bambuszt vágni. A tűzhely fölé tervezett egy építményt bambuszból, és most ment kivágni hozzá a bambuszt. Én hozzákezdtem a ruháimat kimosni. Épp végeztem, mikor megjöttek. Beszélgettünk a teraszon, majd szóba jött Patacon. Kiderült, hogy utánuk indult, egy darabig kísérte őket. Fel sem tűnt, hogy nem volt a lábam alatt. Sokszor elvonul szundítani, így azt hittem ott van. Nem értettem, hogy miért nem hozták vissza. Pici ő még a csavargáshoz. Azonnal felpattantam, és elindultam a keresésére. Biciklivel voltam, így hamar bejártam a környéket, az utcákat, de sajnos nem találtam. Marvin körbetelefonált, Virian pedig személyesen szólt minden házhoz, hogy keressük Patacont. Többször körbejártam a területet, de semmi eredmény. Tutte is besegített, de ő sem lelt Patacon nyomára. Folyamatosan kiáltottam a nevét, de semmi válasz.

A házak között sajnos erdők, mezők vannak, bokrokkal, így lehetetlen a terület átvizsgálása. Több lehetséges forgatókönyv van. Eltévedhetett, és valahol kószál. Egy autó megállt az úton, és megfogták, elvitték magukkal. A második variációnak nagy az esélye, mert a kiáltásra nem került elő. Nem hinném, hogy az úttól annyira eltávolodott volna. A harmadik lehetőségre még gondolni sem merek. A szívem belefájdul, ha belegondolok, hogy most is odakint van valahol, ugyanis ismét esik az eső. Helena szerint pár nap, és visszakerül. Bízom benne, de sajnos, mint korábban említettem, nála nagyobb, és veszélyesebb négylábúak is elég közel merészkedtek. Nagyon rossz, hogy így történt, mert jobb lett volna úgy itt hagyni őt, hogy tudom, jó dolga lesz. Remélem reggel mire felkelek, csak egy rossz álom volt az egész.

2015. június 10. (szerda) 08:55 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Éjjel arra ébredtem, hogy szakad az eső. Ránéztem az órámra, fél kettő volt. Reggelig el sem állt. Ha ez így folytatódik, szombat reggel lehet tényleg használnom kell a kenut, a patakon való átkeléshez.

Eitan felfedezte magának a függőszéket. Ki sem száll belőle. Lehet, hogy rájött ő is, hogy jó dolog a pihenés a teraszon?! Ma is a pihenésé volt a főszerep. Helena elvitte az autót a szerelőhöz, legalább műszaki probléma nem lesz szombat reggel. Nem szeretnék fizetni a taxira, innen Agujitas-ig. Akkor inkább gyalog megteszem a távot, miután valahogy átjutok a patak túlsó partjára. Legfeljebb a délutáni hajóval indulok Sierpe-be. Palmar Norte-ból délután is van buszjárat San Jose-ba.

Egész nap, Pataconhoz hasonlóan töltöttem a szabadidőmet. A különbség köztünk csak annyi volt, hogy én nem a lábtörlőn, hanem a függőágyban pihentem. Bár a patakban dolgozó munkagép zaja időnként megzavarta a pihenésünket. Miguel is megérkezett, ő szokta kaszálni a füvet. Na - gondoltam - újabb három nap, mire le fogja kaszálni a területet. Ezzel szemben két óra alatt végzett. Nem tudom, mi lelte, hogy így megtáltosodott. A lényeg, hogy most újra rendezett, tiszta területünk van. Délután magam is részt vettem az utómunkálatokban, ugyanis összegereblyéztem a leveleket. Holnap pedig elszállítom. Nem ám egy nap mindent. Átvettem Miguel korábbi munkamódszerét.

A délután nagy részében az utazás előkészületeivel töltöttem az időt. Hozzákezdtem a dolgaim rendszerezéséhez, tisztításához. Úgy döntöttem, hogy az elhasználódott ruháimat nem viszem magammal. Mint ahogy azokat a használati tárgyakat sem, amik olcsók voltak, és könnyen pótolhatók. Kell ugyanis a hely a táskámban. Minél kevesebb súlyt szeretnék cipelni. San Jose-ban ugyanis vásárolni fogok még pár dolgot. Este megérkezett Aida is, Spanyolországból. Már harmadjára jön ide vissza önkéntesként. Ő lesz a koordinátor a teknős mentő időszakra. Addig egyben az utódom is, amíg meg nem érkezik a holland önkéntes srác. 

2015. június 09. (kedd) 11:28 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Egy kiegészítéssel kezdeném a napot, ugyanis a múltkori Via Francigena útról egy olyan térképet tettem fel, ami nem volt eléggé pontos. Most találtam egy részletesebb térképet róla. Eddig egy magyar házaspárt sikerült találnom, akik végigjárták még 2011-ben. A jövőben felveszem velük majd a kapcsolatot.

Délelőtt a patakmederben munkálatokat végeztek, bár szerintem feleslegesen. Ezen a szakaszon nem volt nagyobb gond. Itt át tudtak kelni az autók, inkább csak a gyaloghídként használt fatörzset kellett volna pótolni.

Felfedeztem még egy gyümölcsöt, a guayaba-t, amit a kertből szedtünk le, és remek turmixot készítettünk belőle. A fán maradt még pár gyümölcs, úgyhogy további finom üdítő várható.

Említettem a múltkor a tortilla készítést. Kíváncsi vagyok, hogy otthon kapható e kukorica liszt. Kukorica dara tudom, hogy van a boltok polcain. Legfeljebb megőröltetem azt. Egy zacskóval viszont lehet viszek innen.

Napközben egyébként nem sok mindent csináltam. A leveleket gereblyéztem össze. Holnapra ígérkezett a fűkaszáló ember. Ideje is, mert már nagyon nagy a fű. Amióta Panamában voltam, azóta nem volt kaszálva. Annak pedig négy hete lesz. A vendégek az éjszakát a dzsungelben töltötték, sátorral. Bevállalósak. Én nem biztos, hogy be merném vállalni.

Vacsora után ismét filmnézés volt. Emir Kusturica dokumentumfilmjét néztük, ami a kedvenc focistámról, Diego Armando Maradonáról szólt. Későn fejeztük be a mozizást, már majdnem éjfél volt. A blog írása így áttolódott a következő napra.

Lefekvés előtt a szokásos zárás, villanyoltás következett. A bejárat melletti külső falon épp egy "vendég" igyekezett elfoglalni a szokásos helyét. Miután rendben elkészültem, már épp az éjjeli lámpám leoltásához készülődtem, amikor egy termetes csótány nézett velem farkas szemet, a szúnyog hálóm belső oldalán. Kénytelen voltam kitessékelni. Amúgy néha bele gondolok, hogy mennyiféle rovar, bogár, csótány, pók jöhet, mehet éjszaka a szobában, ahol alszom.

2015. június 07. (vasárnap) 17:01 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Korán keltem reggel. Kinyitottam, kicsit összetakarítottam, majd jöhetett a kávé, a reggeli. Időközben meg is érkeztek az állatorvosok, valamint azok segítői. Be is rendezték a műtőt a teraszon. Az első páciensek már meg is jöttek. Én elől foglaltam helyet, segítettem Helenának. Fogadtuk a kutya-, macska tulajdonosokat, intéztük a papírmunkát.

A főbb tevékenység az ivartalanítás volt, de más szükséges beavatkozást is elvégeztek a dokik. Volt olyan kutya, amelyiket egy autó ütötte el, és el kellett látni. Más kutya veszettség elleni oltást is kapott. Negyed óra jutott egy kutyára, nagyjából húsz kutyát vártunk.

Amennyire féltettem Patacont, olyan jól viselkedett egész végig. Nem zavarta az érkező társait, és a dokikat sem. Valószínűleg átérezte, miről is van szó. El is vonult egy kicsit, a szokásos helyére, szunyókálni.

Időnként megkértem Alonsót, Helena férjét, hogy egy-egy izgő, mozgó kutya súlyának lemérésénél segédkezzen. Az altató adagot ugyanis a kutya súlyához mérték.

Besegítettem a kutyák kísérésébe is. Miután regisztráltuk őket, mehettek az altatásra. Amelyik nem igényelte a gazdája kísérését, azokat mi vittük. A dokik meg csak műtöttek, rendületlenül. Egy kávészünetet azért tartottak.

Fél hétkor érkezett az első páciens, és fél háromkor hagyta el a "műtőt" az utolsó lábadozó. Elfáradtunk Marvinnal. Mint ahogy Patacon is. Alig vártuk, hogy mindenki elmenjen, és újra felszereljük a kiürített teraszra a függőágyakat.

Délután érkezett újabb két vendég az USA-ból. Reggel a kanadai menyecske elutazott. A mostani vendégek elvileg sátrazni fognak, de nem igen igyekeztek a sátor felállításával. A vacsoráig egy kis internet, függőágy következett. 

Holnap megkezdem az utolsó hetemet a hostelben. Igazi munkahét lesz, hétfőtől péntekig. Szombat reggel ugyanis irány San Jose. De addig még jön az az öt nap ...