2016. július 14. (csütörtök) 09:25 (UTC+1) - Budapest

Két hét kihagyás után ismét vettem a hátizsákom, és magam mögött hagytam egy hosszú hétvégére a mókuskereket. Bajára indultam, ahol Tóniékhoz terveztem csatlakozni. Ugyanis elérkezett Tóni az utolsó Alföldi Kéktúra szakaszhoz. Bajától Szekszárd már csak 40 kilométerre volt. Szombat délelőtt indultam busszal Budapestről, a Népligetből. Ahogy ott ültem, és vártam a buszt, eszembe jutott, hogy milyen érzés volt ugyanezt tenni Cancúnban, másfél éve. Mennyivel könnyebb volt most megfejteni a menetrendet. Amint elhagyja az ember az anyanyelvi környezetét, át kell állnia agyban mindenképpen, elfelejteni mindazt, ami addig volt. Gondolom így tett a régmúlt idők utazója is, a bajai születésű Jelky András is, aki 1754-ben kelt vándorútra. Útja során egészen Batáviáig (ma Jakarta) és Japánig jutott. Ez annak idején nem lehetett kis dolog.

Régen is voltak tehát csodabogarak, akik nem tudtak beállni a sorba, hanem hátukra vették a tarisznyájukat, és elindultak. Amint Bajára értem, betájoltam magamnak az irányt, és elindultam a találkozási pont felé. Tóniék aznap Sükösdről indultak, és a bajai Duna parton lévő Gemenc Vándorpontra kellett megérkezniük. Gyönyörűen megépített turisztikai bázis volt, a mai kor igényeinek megfelelő. Biztosítva volt a főzési, fürdési, mosási, sőt a kerékpár javítási lehetőség is. 

A csapat nagy része ismerős volt. Mónin, Anikón, Margiton, Dorottyán kívül ezúttal Kriszti és Timi is kísérte Tónit. A megérkezést követően tartottunk egy rövid pihenőidőt, mialatt megismertük az aznapi szállásunkat, annak négylábú lakóit. Többen úgy döntöttünk, hogy az éjszakát sátorban fogjuk tölteni.

A további programunk Baja belvárosában folytatódott, ugyanis abban a szerencsében volt részünk, hogy aznap került megrendezésre a Bajai Halászléfőző Fesztivál. Tóni egyik korábbi kísérőjétől, Misitől pedig meghívást kapott a csapat egy tányér hamisíthatatlan bajai halászlé elfogyasztására. Megindultunk tehát a Sugovica irányába. Útközben már rengeteg helyszínen megindult a főzés, amerre a szem ellátott, mindenhol rotyogott a halászlé. 

Miután átvágtunk Baja főterén, megérkeztünk Misihez, aki már javában szorgoskodott. Az egész családja ott volt, egy nagy asztalt megterítettek. Épp jó időben érkeztünk, mivel így tanúja lehettünk a bajai halászlé elkészítési fázisainak. Érkezésünk után került bele a pirospaprika.

Misi elmondta, hogy szinte minden bajai lakosnak megvan a családi receptje. Mindenki egy kicsit másképpen készíti, más halból, de a lényeg ugyan az. Amíg rotyogott a hallé, addig mi időnként enyhítettünk a szomjúságunkon. Időközben a közeli színpadon Baja testvérvárosának, a szerbiai Zombor városának néptánccsoportja lépett fel.

Mire visszatértünk Misihez, épp a halszeleteket tette a rotyogó bográcsba. Még egy kis idő volt csak hátra, amíg elkészült. Mindenki izgalommal, és egyre hangosabban korgó gyomorral várta a kóstolást. Főleg jómagam, akinek ez volt élete első bajai halászleve.

Még most is összefut a nyál a számban, ha ránézek a képekre. Hát még akkor, amikor Misi levette a tűzről, és nekiállt tálalni. A tálalás is elsőrangú volt. Agyagtányérból ettük a halászlevet. Pont úgy, ahogy illik. Ugyanis megtudtam, hogy először az úgynevezett gyufatésztát teszik a tányérba, majd következik a hal, és végül a halászlé leve. Misi elmesélte a tészta történetét is. Ugye mint tudjuk, Baja térségére jellemző, hogy a halászlevet tésztával eszik. A története a régmúltra vezethető vissza, amikor Baja halászai és molnárjai csereberéltek. Előbbiek a halat adták, utóbbiak a tésztát. Egy biztos, az utókor csak jól járt ezzel.

Misi halászleve annyira ízlett, hogy még egyszer kértem belőle. Életemben még nem ettem ennyire lassan. Ki akartam élvezni minden egyes kanál tartalmának ízét. Mire végeztem, mozdulni nem bírtam. Kénytelen voltam egy pohár fröccsöt utána küldeni, hogy a kulináris élvezetből felébredjek.

Levezetésnek tettünk egy sétát a Sugovica (Kamarás-Duna-ág) partján a többiekkel. Dorottyával pedig kitaláltuk az "emeletes szelfi"-t. Természetesen a képen látható, kiváló ízvilágú kézműves sört egyébként Dorottya csak addig a pillanatig tartotta a kezében, amíg én fényképeztem. Az este további részében sajnos több fényképet nem készítettem, mert lemerült a telefonom. Pedig érdemes lett volna megörökíteni a szerbiai körtáncot, ahol próbáltuk elsajátítani a tánclépéseket. A tánc után mindannyian elköszöntünk Misiéktől, akiknek még egyszer köszönöm, hogy megismerhettem az immár hungarikummá vált, bajai halászlevet. A csapat bőven éjfél után ért vissza a szállásra.

Másnap a reggeli összeszedelőzködés után nekivágott a csapat az aznapi távnak. Keselyűsig terveztünk eljutni, ami az igazolófüzet szerint 21,5 kilométer távolságra volt Bajától. Előbb azonban át kellett jutnunk a Dunán. A bajai Türr István-híd feljárójánál található egy emlékeztető tábla, mely az utolsó magyar királynak, IV. Károlynak állít emléket. 1921-ben itt szállt hajóra, és hagyta el az országot. Sajnálatos módon, az akkor megfogalmazott intelmét ma sem tudták teljesíteni a magyarok: "Magyarok, próbáljátok jobban szeretni a Hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek."

A híd közepére érve megálltam kicsit, és letekintettem a Dunára. Egyben a múltamra is visszatekintettem, hiszen ez a folyó jelentette azt a tizenöt évet, amit rajta, valamint a közelében töltöttem. Baján is többször megfordultam szárazon, és vízen is. De elég is volt a visszaemlékezésből, tovább kellett lépni, hisz várt ránk a jövő, jelen esetben a Dunántúl.

Átkelve a Türr István-hídon, folytattuk az utunkat a Vén-Duna partján, majd a Rezéti-Holt-Duna partján. Ez a terület már a Duna-Dráva Nemzeti Park részét képező Gemenci-tájegység része. Többségen ártéri erdőkön vezetett az utunk, mi pedig kellőképpen fel is voltunk készülve a kéretlen látogatókra. Reggel ugyanis befújtuk magunkat szúnyogriasztóval. Jól is jött, amikor egy kis pihenőt tartottunk a Duna parton.

A Pörbölyi Ökoturisztikai Központhoz eljutva tartottunk egy nagyobb pihenőt. Itt található a híres Gemenci Erdei Vasút. Mivel Tóni - és a csapat nagy része - még sosem ült gőzvasúton, úgy döntöttünk, hogy egy rövid szakaszon kipróbáljuk.

Napi végcélunk a Holt-Sió partján lévő Keselyűsi Fogadóépület volt, ahol ismét egy fantasztikus új épület várta a turistákat. Mi a teraszán terveztük a sátrakat felhúzni az éjszakára.

Ahogy a sátrakat felállítottuk, rögtön éreztük, hogy ezúttal társaink is akadnak az éjszakára. Rengeteg volt ugyanis a szúnyog, sőt egy-két bögöly is megzavarta időnként a nyugalmunkat. Vacsora előtt még ellátogattunk a Holt-Sió partjára, ahol a nemrég épített négyszintes kilátó tetejéről szemléltük a vízparti életet, hallgattuk a vízparti madarakat. Sajnos a Gemenc híres madarát, a fekete gólyát nem tudtuk megpillantani, ezúttal rejtve maradt.

A vacsoránál már csak négyen maradtunk, ugyanis Móni és Timi hazautaztak. Mi is hamar nyugovóra tértünk, és miután levadásztam a sátorba besurranó három szúnyogot, az álmunk nyugodt is volt. Reggel újult erővel indultunk meg az előttünk álló utolsó Alföldi Kéktúra szakaszra. Az igazoló füzetben  még a régi útvonal van benne, ám azóta kisebb változtatás történt. Időnként egymásnak ellentmondó jelekkel, felfestésekkel találkoztunk. Utunk nagyrészt a gáton haladt, ahol épp tehenek legelésztek.

Éreztük a nap hevét rendesen, ahogy az árnyék nélküli gáton haladtunk. Mint ahogyan Arany János is megénekelte a Toldi első énekében, valóban tikkadt szöcskenyájak legelésztek a kopár szik sarján.

A távolban azonban már látszódott az alföldi síkság végét jelző, dombság. Véget ér hát lassan az egyhangú sík vidék. A pecsételőhelyünk a Bárányfoki Kiránduló Központ területén volt, ahol a sváb Waldemar úr, a központ tulajdonosa körbevezetett minket. De mindenek előtt enyhítettük a szomjúságunkat, mely az én estemben egy pohár hideg fröccs volt. 

Megtekintettük a közelben lévő, hajdani Bárányfoki Múzeumot. Az épületet az 1896-os millenniumi kiállítás részeként Budapesten építették fel, ahol nagy tetszést aratott a gyönyörűen megmunkált fenyőfa anyagával, zsindely tetejével. A pavilonban az Osztrák Magyar Monarchia vadásztrófea gyűjteményét állították ki. A kiállítás után az épületét Szekszárd központjában állították fel, nyári sörözőként működött. Jelenlegi helyére 1970-ben került, ahol ismét trófea kiállító teremként működött. A műemlékvédelem alatt álló épületet 2002-ben újították fel, ám azóta kirabolták a gyűjteményt, és ismét bezárt. Sajnos a korábbi felújítás nyomai nem látszanak. Szomorú volt látni egy ilyen szép épület pusztulását. A vendégkönyvébe 2012-be írtak utoljára, ezért mi folytattuk egy újabb bejegyzéssel, hátha elindítunk egy újabb folyamatot.

Elbúcsúztunk Waldemartól, és folytattuk utunkat a rekkenőségben. Több embertől is hallottunk a Szekszárd melletti Csörge-tóról, hogy ott milyen jókat lehet fürödni. Mindannyian vágytunk egy jó kis pancsolásra. De addig volt még mint gyalogolnunk. Ismét olyan érzésünk volt, mint az Alföldön már többször. Úgy éreztük, hogy sohasem érünk oda. De a végén csak sikerült, és a hűvös tó kárpótolt mindenért. Több órát is el tudott volna lubickolni a csapat, de menni kellett tovább. 

Mint láthatjátok, új társam akadt az úton. Mielőtt a tóhoz értünk volna, megpihentünk egy helyen, ahol bambusz is volt. Rögtön megragadtam az alkalmat, és a bicskámmal levágtam egy botra valót. Ilyet kerestem tavaly Costa Ricában is, de ott csak más fajta volt. Mivel a tavaly levágott 2. számú kőrisbotom annyira nem nőtt a szívemhez, mint az elődje, úgy döntöttem hogy a bambusz lesz a következő. Egyelőre pihentetem, szárítom, aztán megkezdem a díszítését. Hisz a világcsavargónak mindenképpen szüksége van vándorbotra. 

Miután lehűsítettük magunkat, beértünk Szekszárdra, ahol az Alföldi Kéktúra utolsó bélyegzőjével belenyomtunk az igazolófüzetbe. Krisztitől elbúcsúztunk, majd mielőtt elindultunk volna a szállásunk felé, koccintottunk a célba érkezés örömére. 

Szekszárd belvárosában volt a szállásunk, a Nádasdi Kemencés Fogadóban. Ahogy beléptünk, éreztük, hogy méltóképpen meg fogjuk ünnepelni az Alföldi Kéket. Jól esett lehuppanni a kényelmes ágyra, és birtokba venni a fürdőszobát.

Miután lemostuk az út porát, ideje volt nyakunkba venni a belvárost. A gyomrunk ugyanis hangosan jelezte, hogy ideje vacsorázni. Tónival áhítoztunk egy jó tányér pacalpörköltre, savanyúsággal. Elsőre nem sikerült helyszínt választanunk, ezért körbe sétáltuk a belvárosi sétáló utcákat.

Anikónak hála, Tónival egyen pólónk volt, melynek színe jelképezte a Kéktúrát. A rajta lévő feliratok pedig, melyek különböző nyelvűen üdvözöltek, valamint búcsúztattak, szimbolizálták az Alföldi Kéktúra búcsúztatását, és a Dél-dunántúli Kéktúra üdvözlését. 

A vacsoránkat végül a Szász Étteremben szolgálták fel, ahol nagy meglepetésünkre teljesült a napi kérésünk. Tónival ugyanis egy-egy tál pacalt ettünk, savanyúsággal. Hozzá természetesen a méltán híres szekszárdi vörösbort ittuk, de mindenek előtt egy kupica sárgabarack pálinkával koccintottunk.

Véget ért hát Tóni Alföldi Kékje. Az enyém aligha, mivel jó pár pecsétet kell még az alföldi igazolófüzetbe gyűjteni. De már kinyitottam a DDK-s igazolófüzetet is, mivel egy alkalommal ott is elkísérem Tónit. Sajnos többször nem lesz alkalmam, mert kezdődik a 4. Via Unitariana. De előtte még lesz pár program ...