2017. augusztus 20. (vasárnap) 14:49 (UTC+1) - Domoszló

Hát nem mondanám, hogy őszinte volt a mosolyom, amikor hajnal háromkor megébredtem. Mit meg nem tesz az ember egy napfelkeltéért. Gyorsan összepakoltunk a lámpánk fényénél, és miután megtöltöttük a kulacsokat az isteni forrásvízzel, ettünk pár kekszet. Nem húztuk tovább az időt, mivel indulnunk kellett.

Felkapcsoltuk a fejlámpáinkat, s elindultunk a Kis-Milic irányába. Körülbelül egy órányi útra volt, s nagyjából ennyi időnk is volt a napfelkeltéig. Koromsötét vett minket körül. Nem is gyalogoltam még a sötétben, amióta kékezem. Kicsit olyan érzésem volt, mint két éve, amikor Tikal romvárosánál gyalogoltam a sötétben, hogy megmásszam a piramist a napfelkeltéért. Akkor nem sikerült megpillantanom a felkelő napot, ezúttal nagyobb volt az esély.

Majd elfelejtettem! Előző este, miután már besötétedett, épp a forráshoz indultam, amikor a lámpám fénye egy egérre esett. Össze volt kuporodva, semmire nem reagált. Hosszú percekig figyeltük, de semmi reakció nem volt. Úgy hagytuk szegényt, bíztunk benne, hogy reggelre helyrejön. Így is lett, mire újra odaértem, már csak hűlt helyét találtam.

Hát nem volt egy sétagalopp az utolsó napunk kezdete. Csak felfele mentünk, egyre feljebb és feljebb. Időnként egy-egy pillanatra megálltam, de annyira nem, hogy levegyem a táskámat. Már kezdett világosodni, amikor az utolsó emelkedőhöz érkeztünk. Ahogy közeledtünk a Kis-Milic csúcsához, már tisztán kivehető volt a kilátó.

A 880 méter magas, kis-milici csúcsra felérve, már csak fel kellett másznunk a két évvel átadott Károlyi-kilátóra. A négyszögletes, háromszintű, fából épült kilátó tetejére épp időben értünk fel, mert már kelt is fel a nap. Ahogy ott álltam, és néztem az előttem felkelő napot, valami nyugodtság fogott el. Nem tudom leírni, bárhogy próbálom is. Egyszerűen csak néztem, ahogy a nap sugarai előtörnek a távolban, s bevilágítják fényükkel az előttem álló Hegyközt, és a Zempléni-hegység északi részét.

Időközben eléggé feltámadt a szél, s mi is fedezéket kerestünk a kilátó falai közt. Ricsi felerősítette a matracát a kilátó faszerkezetére, s a kapott szélmentes helyen nekiállt a víz forralásához. Pár perc múlva már kortyoltuk is a friss "gyors" kávét. 

Miután elfogyasztottuk a reggelinket, folytattuk az utunkat a nem messze lévő Nagy-Milic csúcsához. A 895 méteres csúcsig végig a magyar-szlovák határvonalon haladtunk. Maga a csúcs is ott van, s mára csak egy kőoszlop hirdeti a szlovák oldalon. Itt volt egykoron az Országos Kéktúra keleti végpontja. Innen indult 1979-ben, a Rockenbauer Pál vezette Másfélmillió Lépés Magyarországon nevű műsor forgatócsoport, hogy végigjárják a Kék jelzést.

Ottjártunkkor nem volt lefestve a szlovák címer. Ricsi említette, hogy gyakran lemázolják a címert, ami ugye további feszültséget generál. De jó is lenne, ha ezek a cselekedetek, feszültségek megszűnnének. Megszűnnének mindenki részéről. Kevesebb lenne a probléma a világban.

A Nagy-Milictől már csak lefele haladtunk. Szűk nyolc kilométer volt már csak hátra a Kék keleti szakaszából. Találkoztunk több túrázóval is, mielőtt az utolsó előtti pecsételőhelyre értünk volna. Természetesen az elmúlt napokban tapasztalt magas aljnövényzet ezúttal is jelen volt. Utoljára még megmutatta magát, mielőtt beértünk volna Hollóházára. Most már tényleg nagyon közel jártunk. 

Mielőtt beértünk volna Hollóházára, egy házaspár jött velünk szembe, hasonlóan nagy hátizsákokkal. Mint megtudtuk, azon a reggelen indultak el a Kéken, ezek volt az első kilométereik. További sok szép kilométereket kívántunk nekik az előttük álló Kékre. Mi pedig célba vettük az Országos Kéktúra turista útvonal keleti pontján álló emlékkövet. 

Mivel többen kezdik itt a Kéket, mások viszont itt fejezik be, ezért a kilométerkő egyik oldalán a 0-ás, másik oldalán az 1160-as kilométer szám van felfestve. Jómagam egyiket sem csináltam, hisz még hátra van egy kicsi. De a keleti végponthoz mindenképpen elértem, így hát az 1160-as szám lett a nyerő. Utoljára a Camino-n láttam 0-ás kilométer követ, Fisterra partjánál, az Atlanti-óceán szélén. A következőt, ha Isten is úgy akarja, Írott-kőnél fogom.

Ugyancsak itt áll egy emlékmű, mely szintén a Kéktúrának állít emléket. Az emlékművön álló táblán még 1100 kilométer hosszan vezetett a Kék. Amikor én négy éve elkezdtem, már 1128. Az azóta történt útvonal változtatások eredményeként jelenleg 1160 kilométer. 

Miután megérkeztünk tehát a végponthoz, ideje volt koccintani az örömre. Be is tértünk a közelben lévő vendéglátó helységbe, ahol megünnepelhettük a sikeres megérkezésünket. Időközben több érkező vendég is érdeklődött felőlünk, látván a méretes hátizsákjainkat.

A busz indulásig volt még egy kis időnk, így meglátogattuk a híres Hollóházi Porcelángyárat. Itt is a '90-es évek elején jártam utoljára, s a hogy lenni szokott - ha gyermekkorában látta utoljára az ember - minden kicsinek tűnt. 

Bár a múzeum jelenleg átalakítás alatt állt, azért sikerült bejutnunk. A felújítás miatt kicsit össze volt zsúfolva minden, de így is szépen összefogott képet kaptunk a méltán híres hollóházi porcelán történetéből. Egy-egy darabot magam is felismertem, mely típusokból nekünk is van. 

Sajnos a rendszerváltás, s az azt követő privatizáció, a korábbi ezer főről alig ötven főre csökkentette az alkalmazottak számát. Az évtizedek során azonban olyan világhírre tett szert az itt gyártott porcelán, hogy Japántól az Egyesült Államokig, Svédországtól Ausztráliáig mindenhol ismerik. Remélem eme ismertség még sokáig fenn fog maradni.

Szóval kedves Olvasóm, mint már említettem, elérkeztem az Országos Kéktúra keleti végpontjához. Pár kilométer híján az ezredik megtett kilométerhez. Ezáltal Keszthelytől Hollóházáig, összefüggő szakaszon van meg az eddigi teljesített Kéktúra. Hátravan még a Keszthely és Írott-kő közötti szakasz, amelyet nemsokára folytatom.

Hollóházáról Sátoraljaújhelyre busszal mentünk, ahonnan vonattal folytattam Budapestre az utat. Ricsitől Szerencsen elköszöntem, bízván abban, hogy a közös túrázást hamarosan folytatni fogjuk. Budapestre felérve, egyenesen a hőgyes utcai unitárius templomhoz mentem, ahol Zsófi és Aba már vártak. Az este hátralévő részében szétnéztünk a pesti éjszakában, hosszan beszélgetve. Másnap tovább bővült a veterán Via Unitariana-s barátok köre, hiszen Kati és Gyuri látott minket vendégül egy kiadós, finom ebédre az otthonukban.

Még egy dologgal tartozom. Az elmúlt hetek, hónapok, s megtett kilométerek alatt rengeteget gondolkoztam azon, hogy hogyan tovább. Mint ahogyan már többször is leírtam, éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam vissza állni a mindennapokba, legalábbis nem úgy, ahogyan előtte voltam. Mindenképpen olyan dologra, olyan munkára, foglalkozásra vágytam, amivel ha kedvem tartja, a világban bárhol dolgozhatok. Hosszas hezitálás után megszületett tehát a megoldás, melyet tett is követett. Budapesten járva, a Kálvin-téren talált, Luther Márton idézetét is a sajátoménak éreztem, hisz állandóan úton akarok lenni. Folyton magam mögött akarom hagyni a megszerzett tudást, s keresni azt amit még nem tudok. S hogy mi az? Nemsokára kiderül ...