2017. szeptember 08. (péntek) 20:03 (UTC+1) - Domoszló

Elérkeztem hát az utolsó szakaszhoz. Az Országos Kéktúra utolsó hátralévő részéhez, amely nem volt több mint 15 kilométer. Valóban nem tűnt soknak, de a céltól még vissza kellett térnem a legelső településig. Szóval volt még előttem lépkedni való. Reggelre megszáradt a poncsóm, sőt ezúttal a sátrat is szárazon csomagoltam el.

Nyolc óra körül indultam, kényelmes tempóban hagytam el Kőszeg városát, észak-északkeleti irányban. Elhaladtam amellett a bunker bejárata mellett, ahol a második világháború végén a magyar szent koronát, valamint a koronázási jelvényeket őrizték. Következett az Andalgónak nevezett sétány, mely a Kálvária-hegyre vezetett. Felérve Kőszeg városának gyönyörű panorámájában gyönyörködhettem. 

A Kálvária-templom körül kőfallal védett kert, valamint mellette egy remetelak is található. Kicsit megpihentem, mielőtt továbbindultam volna. Kis kitérőt tettem, mivel meg akartam nézni a nem messze lévő Trianoni keresztet. 1936-ban építették a trianoni döntés mementójaként. Különleges helyen van, hiszen pont az egyik elcsatolt területre néz, s onnan is jól látható.

Visszatérve a Kékre, folytattam az utam. Egy házaspárt segítettem útbaigazítani, akik maguk is a Kéken sétáltak, de csak a Hét-forrásig. Erdőben haladtam, időnként erdőirtások mellett. Nagyon közel voltam az osztrák határhoz. Időnként láttam is a szomszédos Rőtfalvát (Rattersdorf) a lombok mögött.

Ismét együtt haladtam a Mária úttal, s ezúttal a zöld turistaút is becsatlakozott. Kisvártatva elértem a Kéktúra egyik nevezetes pontját, a Hét-forrást. 1896-ban, a Millenium évében építették meg a hét kifolyónyílással rendelkező forrást, melyet a honfoglaló hét vezérről neveztek el. A közhiedelem szerint aki mind a hét forrásból iszik, annak teljesül egy kívánsága. Elővettem hát a vizes palackjaimat, és mind a hét kifolyáshoz odatartottam azokat.

Közben egy kéktúrázó érkezett a forráshoz, Írottkő felől. Aznap kezdte a Kéket, azonban igazolófüzet nélkül. Szegedi lakos volt, azonban ott nem tudta beszerezni a füzetet, így anélkül kezdte meg. Úgy volt vele, hogy később pótolja a pecséteket. Én azonban bélyegeztem, majd megnéztem a hátrahagyott régi bélyegzőtartó ládikákat. Ott maradtak örök emlékül.

Feltankolva a hűs forrásvízzel, a kívánság után elindultam az Óház-tető irányába. Meredeken vezetett az út, emlékeztetve arra, hogy milyen emelkedőkön kellett a Kék során feljutnom. A 609 méter magasan lévő kilátó helyén, a középkor hajnalán egy vár állott. Itt kezdődött Kőszeg történelme. A mostani kilátót 1996-ban avatták át, a korábbi lakótorony romjaira építve.

Tovább indultam a következő támpontig, a Vörös-keresztig. Útközben több kerékpárossal, túrázóval találkoztam. Elég forgalmas a környék, köszönhetően a jól karbantartott Írottkő Natúrparknak. Osztrák-magyar közös kialakítású túraútvonal került kiépítésre, a környékbeli települések bevonásával. 

A kereszttől nem messze, gyönyörű kis faház volt, melyet elnézve el tudtam volna képzelni végig a Kéktúra mentén, egymástól 25-30 kilométernyi távolságra. Mennyire jó lenne ilyen kis kulcsosházakban megszállnia a túrázónak. Ittam hát még egy kortyot abból a forrásvízből ...

Már nem jártam messze, amikor a következő forrásig jutottam. A Hörmann-forrásnál bélyegeztem, majd egy-két kortyot magamhoz vettem. Kisvártatva egy újabb tematikus séta következett, mely a hátralévő Kék szakasz szélén egy-egy tábla információval mutatta be a környékbeli településeket. A lábaim előtt pedig a régi öreg cimborám tevékenykedett. Scarabaeidae, azaz közönséges ganajtúró, aki társaival mindvégig jelen volt a Kéktúra ösvényén, attól a pillanattól kezdve, amióta azon magam is elindultam.

Utolsó lépések, utolsó jelzések következtek. Velem szemben több turista is jött, páran gondolom Kéktúrások lehettek, a méretes hátizsákjaik alapján. Elérkezve az utolsó bélyegzőhelyre, meglepődve vettem tudomásul, hogy a pecsételőről eltűnt a gumi rész. Pont az utolsó bélyegző hiányzott, amivel az utolsó pecsétemet is megszerezhettem. Szomorúan készülődtem az alternatívára, azaz magam lefényképezésére, igazolva hogy ott jártam. Ekkor érkezett egy srác, hogy a kilátónál is van egy bélyegző.

 Írott-kő a Kőszegi-hegység, és egyben a Dunántúl legmagasabb pontján, 882 méter magasan fekszik. A trianoni osztrák-magyar határ az 1913-ban épült kilátó belsején keresztül húzódott. Mivel a kilátó bejárata az osztrák oldalon van, így az 1989-ig nem volt látogatható. A "vasfüggöny" lebontása után, 1988. június 17-én találkozhattak 40 év után újra a magyar és az osztrák turisták. 

Ottlétemkor is sok osztrák turista volt jelen. Voltak gyalogosok, de voltak akik kerékpárral érkeztek. Visszatekintettem a látóhatárra, ám csak halványan tudtam kivenni a Balaton-felvidék hegyeit. Visszaindultam a csigalépcsőn lefele, helyet adva a felfele igyekvőknek. Kicsit pihentem még a torony lábánál lévő padon, majd elindultam Velem község irányába, ezúttal a piros jelzésen.

Miközben magam mögött hagytam Írott-kő pontját, eltűnődtem. Furcsa érzés volt beérni a célba. Más, mint eddig hasonló céloknál. Valahogy hiányzott az euforikus érzés. Lehet, hogy ez annak is betudható, hogy egy 0-ás kilométerkő hiányzott. Nem volt semmi olyan jelzés, hogy itt az Országos Kéktúra kezdő pontja (ugyanakkor a teljes Kékkör kezdő pontja is). Itt végződik a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra is. De ennek se volt semmi nyoma. Persze ezek csak külsőségek, de egy kicsit azért hozzájárulnak az ember érzéseiben. Úgy hasonlítanám, mintha végigfutnám a maratont, és mikor beérnék a célba, nem lenne ott semmi. Természetesen attól a maratont még lefutotta az ember, de nem volt része abban az érzésben, amit akkor él át a futó, amikor áthalad a célvonalon. Mindenesetre Velembe beérve megünnepeltem a célba érést egy velős pirítóssal, valamint egy korsó sörrel.

Velemből busszal jutottam el Szombathelyre, ahonnan vonattal tovább Budapestre. A fővárosból másnap utaztam Domoszlóra. Úgy terveztem, hogy személyesen viszem be az igazolófüzetemet a Magyar Természetjáró Szövetséghez, ám azt később postáztam. Nekik kell ugyanis átnézniük, majd hitelesíteniük az igazolófüzetemet. 

Véget ért tehát egy újabb hosszabb utam, teljesítettem az Országos Kéktúra teljes útvonalát. Most nem elemzem, erre a közeljövőben egy teljes blog bejegyzést szánok. Le kell ugyanis ülepedjen mindaz, ami az első lépések, azaz 2013. május 25. óta, az 1167 kilométer alatt átéltem.