2017. december 31. (vasárnap) 19:14 (UTC+1) - Budapest

Nos, ilyet sem csináltam még, amit most fogok tenni. Mielőtt lezárom az idei évet, mérlegelni fogok egy kicsit. Úgy terveztem, hogy nem csak ezt az évet, hanem a blogom kezdete óta eltelt időszakot. Több mint három éve kezdtem el írni, azóta majdnem háromszáz bejegyzés született. Hála Vigyorinak, a kezdetek óta nyomon követhetem a statisztikát. 10.730 alkalommal töltöttétek le a blog bejegyzéseit. Ezt 4.685-en tettétek. Ahogy ezeket a számokat a napokban összesítettem, kicsit meghatódtam. Nem vagyok egy közismert utazó blogger, azonban ennyire nem számítottam. Mint ahogyan arra sem, hogy a Világ különböző pontjairól olvastátok, Alaskától Ausztráliáig. Természetesen az elinduláskor meglévő ismerőseim voltak a fő olvasóim, azonban az útjaim során is sok külföldi követőt szereztem. Olyanok is olvasóimmá váltak, akik valamilyen úton módon rátaláltak a blogra.

Szóval kedves Olvasóim, köszönöm Nektek. Természetesen minden marad a megszokott formájában, a jövőben is. Nem akarok hirdetéseket az oldalamra, még akkor sem, ha ez sokkal több olvasót eredményezne. A magam útját járom, azt az utat, amelyet én magam terveztem el. Igaz, mint már többször írtam, a terveim változtak. Változtak, sőt a jövőben is lesz biztosan változás. Érnek engem is hatások, információk, tapasztalatok, melyek hatására az eredeti elképzeléseim változtak, és változni is fognak. A legfőbb dolog azonban úgy tűnik nem változik. Márpedig az, hogy szükségem van a változásra, a felfedezésre, a megismerésre. Többször megpróbáltam visszaállni a hétköznapi életbe, de rájöttem, hogy már nem nekem való. Nem tudok már azonosulni azokkal a társadalmi normákkal, amikkel a körülöttem élők azonosulnak. Talán ez a kép szemlélteti legjobban azt, amit érzek. (Azok kedvéért, akik hadilábon állnak az angol nyelvvel. Amit a társadalom szerint kell(ene) akarnom: autó, ház, gyerek. Amit valójában akarok: utazni a Világban.)

Még mielőtt bárki is mondaná, hadd jegyezzem meg, hogy az égvilágon semmi problémám nincs azzal, ha valaki a kép felső részét választja. Sőt! Ahogy viszont elfogadom mások döntéseit, életútjait, úgy ragaszkodom ahhoz, hogy az enyémet is elfogadják. Szerencsére azért a többség elfogadja, és minden támogatást megkapok tőlük. Természetesen magam is kerülök időnként olyan helyzetbe, hogy csökken a lelkesedésem, elbizonytalanodom. Ilyenkor nagyon jól esik egy-egy bátorító szó, beszélgetés. Ilyen beszélgetés történt a napokban, amikor egy rég nem látott ismerősöm erősített meg abban, hogy jó úton vagyok. Igen, egyelőre csak virtuális úton vagyok, amíg nem végzek a következő utam előkészületeivel.

Az elmúlt hetekben végeztem az anatómiával (egyelőre), és megkezdtem a masszázs alapfogásainak elsajátítását. Ehhez viszont sajnos meg kellett válnom a kedvenc karkötőmtől. Harmincnyolc hónapja viseltem a Camino egyik szállásán készített karkötőt. A jövőben olyanná kell készítenem, hogy bármikor le lehessen venni. A masszázs során ugyanis nem viselhetek semmilyen dolgot a kezemen. Az első áldozatot tehát meghoztam.

Korábban írtam, hogy decemberben tervbe volt a soron következő "Járatlan utakon" fesztiválon való részvételem. Sajnos nem tudtam a rendezvényen részt venni, így kénytelen voltam egy-egy előadással azt pótolni. Meghallgattam többek közt Kisgyörgy Éva, azaz Travellina előadását Alaszkáról, valamint Puskás Zoltán beszámolóját a Japánban, és Tajvanon két keréken megtett útjáról. Mindkettőjüket régóta követem. Travellina a Világ országait járja, saját maga által megszervezett módon. Útjáról blogot is vezet: http://travellina.hu/ Zoltán pedig ugyanazt teszi, mint Éva, csak két keréken. Európa legtöbb országába már járt, átszelte az Egyesült Államokat is a keleti parttól a nyugati partig. Őt is nyomon lehet követni a http://usa.notabringa.hu/ oldalon.

Az év utolsó napján magam is kimozdultam kicsit, igaz csak ide a "szomszédba". Kellett egy kis mozgás, ugyanis az ünnepek alatt elkényelmesedik az ember. Ahogy közeledtem a Normafához, azon az úton mentem, amin előtte annyiszor. Közel van ugyanis az a felsőoktatási intézmény, ahol pár évvel ezelőtt végeztem. Erre is visszaemlékeztem kicsit, amint gyalogoltam. Sokan voltak kint a természetben. Volt aki sétált, volt aki kutyát sétáltatott, más kocogott.

Az időjárás - mint látható - nem a legjobb arcát mutatta. Olyannyira nem, hogy reggel még esett az eső. Mire felértem a Libegő végéhez, már mindent betemetett a köd. Az irányt az Erzsébet - kilátó felé vettem, végig a sárgára festett futófelület mellett. Ezúttal terepszemlét is tartottam, ezért választottam ezt a helyszínt. Itt kerül ugyanis megrendezésre februárban a 6. Balboa futás, amelyre én is készülök. A futás csúcspontját jelentő Erzsébet - kilátó, valamint annak környéke ezúttal ködbe burkolózott.

Úgy tűnt, hogy a köd fog győzni, így magam mögött hagytam a kilátót, s megindultam a piros jelzésen, felfedezve kicsit a Libegő végállomásának környékét. A magammal vitt termosznak köszönhetően, forró teát kortyolgatva pihentem egy kicsit. A köd közben kezdett oszladozni, s a nap végül győzedelmeskedett. Megfordultam ismét, és feltekintettem az immár kitisztult János - hegyre, rajta az Erzsébet - kilátóra. Eszembe jutott a Puskás Zoltán előadásán elhangzott mondat, mely szerint a japánok szent hegyét, a Fujit minden japánnak meg kell másznia az életében egyszer. Csak a bolond mássza meg kétszer. Mivel én nem voltam japán, és nem a Fuji állt előttem,  voltam olyan bolond, hogy meginduljak ismét. Szerintem megérte.

Szóval miután a köd feloszlott, magam is tisztábban láttam az előttem álló utat. Ahogy lépdeltem tovább a tervezett szakasz vége felé, megbizonyosodtam, hogy a köd egyfajta jelzés volt számomra. Mire megérkeztem a Hűvösvölgybe, minden kitisztult. Világosan láttam az utat magam előtt. Természetesen hosszú még az út, s lesznek még hullámvölgyek biztosan. Azonban immár megvan a cél, s ezentúl a hullámvölgyeket könnyebben fogom venni. 

Mire visszaértem a belvárosba, már be is sötétedett. Az emberek készülődtek a szilveszterre. Közben átkeltem a Margit-hídon, melynek közepén - a turistákhoz hasonlóan - magam is megálltam egy pillanatra. Korábbi munkahelyemnek köszönhetően, közel tizenöt éven keresztül nap mint nap ez a látvány terült elém, de elmondhatom, hogy ezzel nem lehet betelni. Egy olyan fővárosi látkép van a birtokunkban, amely nem sok nemzetnek adatik meg. Ahogy néztem ezt a csodát, azt éreztem, hogy más dolog is a helyére került. 

Szóval kedves Olvasóm, hadd köszönjem meg Neked, hogy időről időre visszatérsz ide, és követed a bejegyzéseimet. Hadd kívánjak neked nagyon boldog, békés, eseményekben, örömökben gazdag új évet! Isten hozott 2018!