2017. május 20 (szombat) 23:42 (UTC+1)  Budapest

Este úgy feküdtem le, hogy meglátom, folytatom-e tovább a túrát. Mindenem éreztem. Egy gyors vacsora után azonnal el is aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy nagy a jövés, menés. Valami munkagép ment el az úton, majd nem tudtam már visszaaludni. Úgy döntöttem, hogy folytatom tovább az utat. A testem is regenerálódott addigra. Jöhetett a reggeli kávé. Jobban mondva annak is a gyorsított fajtája. Ezen az úton teszteltem a tavalyelőtt beszerzett gázfőzőmet. Azóta nem használtam, amióta megvettem. A teszt jól sikerült, hamar felforralja a vizet. Elfogyasztottam tehát a reggelim, megittam a kávém, és jöhetett a szedelőzködés. Kell egy jó húsz perc, mire menetkész vagyok. Elindultam tehát a faluközpont felé, ahol megkerestem a soron következő pecsétet.

Szép, rendezett falucska Bakonykúti. A központban épp virágokat locsoló helybelitől megtudtam, hogy sokan költöztek ki Várpalotáról, valamint Székesfehérvárról. Megvásároltak régi parasztházakat, amiket mostanra szépen felújítottak. Külön tetszett, hogy a faluban lévő, kivágásra ítélt fák egy részéből szobrot faragtatott a lakosság. Ilyen volt a Lizi néni, valamint a Hazatérőben című.

A falut elhagyva a Burok - völgyben folytattam az utam. Az időjárásra nem volt panasz, bár magamon hagytam a hosszú ujjú felsőmet. A jelzések időnként megritkultak, ilyenkor oda kellett figyeljek, hogy merre menjek tovább. Főleg amikor egy-egy útkereszteződéshez, vagy elágazáshoz értem.

Itt is először a bal oldali úton indultam el. Aranyszabály nálam, hogy ha öt percen belül nem látok jelet, visszamegyek ahhoz a pontig, amikor a legutolsó jelet láttam, és kezdem elölről a keresést. A Burok-part tetején megpillantottam egy pihenőhelyet, ahol falatoztam egyet. Nevezhetnénk tízórainak is. Az utam ekkor még nem vezetett az erdőn keresztül, azt csak épp hogy érintettem.

Persze azért ezúttal is óvatosan haladtam, időnként hangot adtam jöttömnek. De ezúttal csak egy nyúllal sikerült összefutnom, ő pedig hamar felvette a nyúlcipőt. A mezőkön, erdőben szebbnél szebb virágok nyíltak, és illatoztak. Kellemes az évnek ebben az időszakában túrázni. Az ember csak nagyokat szippant a tiszta levegőbe.

Már javában elmúlt délután egy óra, amikor elértem a Kisgyón Természetbarát Telephez. Több szövetségnek, sport klubnak van itt kulcsosháza. Ahogy láttam állandó lakosa is van. A legfontosabb viszont, hogy volt működő vízcsapja, így már töltöttem is meg a kulacsokat friss, hideg vízzel. Rövid pihenő után megindultam, újból erdei utakon, kisebb nagyobb fakitermelések mentén.

Elérve az erdei szentélyhez, újra megálltam egy pár perc pihenőre. Szemben a kereszttel - mely a Teremtőt jelképezte - ülve a csendben, egyre jobban éreztem magam. Jó néha megpihenni a mindennapok rohanásában, szüneteltetni az anyagi dolgokért, múlandó értékekért folytatott harcot. 

A pihenő után folytattam a gyaloglást a Tűzköves-völgyben. Kicsit jobb volt már a helyzet, ugyanis a testem már nem sajgott annyira. Így volt a Camino-n is. Pár nap, és hozzá lehet szokni a mindennapi teherhez. A végén pedig már nem is érzed, hogy rajtad van a hátizsák.

Nem vagyok szakértő, de szerintem a medvehagyma virágzott mindenütt, ugyanis külsőre ahhoz hasonlított. Meg aztán mindenhol a hagyma illatát lehetett érezni. Legszívesebben kentem volna egy jó nagy szelet zsíroskenyeret.

Természetesen ezt a túrát sem úsztam meg anélkül, hogy ne találtam volna ismét négylevelű lóherét. Lassan hozzászokom, hogy állandó kísérőm lesz. Ezúttal sem téptem le, hadd hozzon másnak is szerencsét.

Délután három óra felé járt az idő, amikor elértem az Alba Regia barlangkutató állomáshoz. A Keleti-Bakony ugyanis tele van barlanggal, melyet régóta kutatnak a barlangászok. Itt volt a soron következő pecsételőhely is, valamint itt kerítettem sort az ebédemre is.

Következett Tés község, amelyet a műúton közelítettem meg. A Kéktúra a faluközpontba nem megy be, röviddel a falu elején lévő pár ház után elkanyarodik. Én azonban tovább mentem a központ felé, ugyanis meg akartam tekinteni a híres tési szélmalmokat. Ezek a malmok ipartörténeti emlékek, ma is működőképes állapotban. A múzeum magába foglalt egy kovácsműhelyt is, mely egy magánember gyűjteménye volt. Ő volt a malmok gondnoka is. Kezembe nyomott egy békebeli kulcsot, én pedig megindultam a malom irányába.

E szélmalom jellegzetessége a körbe forgatható zsindelytető, a kőből készült malomtörzs és a hat vitorla. Ezek a dunántúli szélmalomipar utolsó emlékei fénykorukban gabonát őröltek, maximális kapacitásuk kedvező szélviszonyok mellett napi 4 mázsa volt.

A másik szélmalom sajnos egyelőre nem került felújításra. Állítólag nincs rá pénz. Erre nincs. Sajnos. No de nem is kommentálnám ezt tovább. Végezvén a szélmalomban tett látogatásommal, az ajtót gondosan visszazártam, a kulcsot pedig vissza adtam Ferencnek, a gondnoknak. Ferenc édesapja és nagyapja is kovács volt. A gyűjtemény java része az ő tulajdonuk, mindennapi használati eszközük volt. 

A képen látható az édesapja, valamint az édesapjának kiállított mesterleve. Egy olyan tanúsítvány, melyre a mai világban oly nagy szükség lenne. Amikor egy szakmát nem gyorsított módon tanulták.

Megtalálható volt még itt a múlt század közepéig használt földművelő eszközök és használati  tárgyak széles tárháza, melyeket az udvaron és a melléképületekben helyeztek el. Többségüket magam is ismertem, ám felfedeztem pár új dolgot.

Ferencéktől elköszönve, folytattam az utam a napi végcélom felé, Jásdra. Időm bőven volt, mert csak négy óra múlva ment a buszom. A rám váró távolság pedig csak bő két kilométer volt. Így hát kényelmes tempóban ballagtam, a szokásos vaddisznót elriasztó hangos kiegészítéssel.

Ismét erdőn keresztül gyalogoltam, helyenként eléggé benőtte a bokor az utat, a lelógó ágak leszűkítették a mozgásteret. Ez a nemrég - szintén Európai Uniós forrásból - megépített pihenőhely is rég látott már tisztító kezeket. Ezúttal azt üzenem Brüsszelnek, hogy remélem valamikor újra a régi pompájában fog tündökölni.

Beérve Jásdra, frissítettem egyet az igazolófüzetemben. Belekerült a napi utolsó pecsét, majd a pecsételőhely melletti ivóban magam is felfrissültem egy üveg sör keretében. Egy-két helybélivel is sikerült ez idő alatt beszélgetnem, akik érdekes történeteket meséltek a környékbeli erdőkről, azok lakóiról. Szó volt közte többek között egy méretes,óriáskígyóról. Jómagam viszont párhuzamot vontam a történettel, valamint a mesélője által elfogyasztott sörital mennyiségével.

Maradt még bő másfél órám a busz indulásáig, így kicsit körbenéztem Jásdon. A szokásos templom, fő utca, polgármesteri hivatal, világháborús emlékművek fogadtak itt is, mint majd minden faluban. Szép volt viszont a falu tájháza, melyet szépen felújítottak. Persze akadt elhagyatott ház is, melyre még vár egy gondos gazda.

Véget ért tehát a két napos Kéktúra, azonban a 9-ik szakasz még nem, az Zircen fog befejeződni. Kicsit közelebb kerültem a teljes táv bejárásához. Legközelebb innen, Jásdról fogom folytatni, egyelőre két napos adagokban, ám hamarosan több napon keresztül, egészen a nyugati végpontig, Írottkőig. Ugyanis lesz időm bőven. Mint az előző bejegyzésben írtam: " aki szédül, az kiszáll" ...

2017. május 20. (szombat) 10:17 (UTC+1) - Budapest

Ismét egy hét elteltével írom a soron következő bejegyzést. Egyszerűen képtelen vagyok időben begépelni, mivel időhiányban szenvedek. Többször említettem már a "mókuskereket". Hát most pörög rendesen. Egyik ismerősöm szokta mondani, hogy: "aki szédül az kiszáll". Hát én már szédülök, elég rendesen. De még nem szálltam ki, csak tartottam két nap pihenőt. Utoljára másfél évvel ezelőtt fejeztem be a "klasszikus" Kéktúrát Bodajknál, így ideje volt már, hogy folytassam. Szombaton késő estére értem haza a munkahelyről, azonnal neki is láttam a pakolásnak. Két napra terveztem, sátorral, így a kisebb hátizsákra esett a választásom. Vasárnap reggel indult a buszom a Volánbusz népligeti pályaudvaráról Székesfehérvárra, ahol át kellett szállnom a Mór felé tartó buszra. 10:45-re már útra készen is álltam a Bodajk bejáratánál lévő Kéktúra mentén. Bő negyed órás út vezetett az első pecsételőhelyhez, a vasútállomáshoz. Most került be az első modern pecsét az igazolófüzetembe, amióta elkezdtem a Kéket. Amióta a pecséteket megújították, csak az Alföldi Kéken voltam. De nem csak a pecsétek újultak meg, hanem a pecséteket rejlő dobozok. Mindez az Európai Unió támogatásával, valamint az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósult meg. Ezúton is üzenem Brüsszelnek, hogy köszönöm!

No de térjünk vissza a Kékre. Következett Bodajk. Ránézésre községre mondtam volna, ám a tábla szerint már várossá nőtte ki magát. Szerintem a központjában lévő szakközépiskolája miatt kapta e megtisztelő rangot. Épp egy békés, vasárnapi hangulatú település arcát mutatta. A református templom előtt parkoló autók jelezték, hogy rendes templomba járók lakják, a kocsma előtti kerékpárok pedig azt jelezték, hogy törzsvendégek lakják. 

Kicsit gondba voltam az ivóvízzel, valamint a készpénzzel. Előbbiből kevés, utóbbiból pedig nagycímletű volt nálam. Kihasználtam tehát a város adta előnyt, és gyorsan beszereztem egy második palack vizet, valamint kerestem egy bankjegy automatát is. Nem igazán tudtam volna mit kezdeni egy nagyobb számjegyű bankjeggyel egy boltba, vagy kocsmába.

Bodajkot egy szebb napokat látott sípályán keresztül hagytam magam mögött. Elég extrém síelést lehetne manapság itt véghezvinni, ugyanis tele volt csipkebokrokkal. Bízom benne, hogy előbb-utóbb rendbe fogják hozni, és újra a régi pompájába fog kinézni. Ahogy visszatekintettem, a távolban látszódott a Vértes, a csókakői várral, a másfél évvel ezelőtti Kékem befejező helyszíne. Következett hát a Bakony, annak is a keleti része.

A kép jobb szélén lévő piros pont jelölte az aktuális helyzetemet, és a kép közepén lévő Jásd községig kellett eljutnom a két nap alatt, mely közel negyven kilométert jelentett. Tekintve, hogy rég nem túráztam, nem is tűnt olyan könnyűnek. A sípálya tetejére felérve, beléptem az erdőbe, és azonnal magával ragadott a túrázás jól megszokott élménye, a természet közelsége.

Utam a Tölgyes Turista Központ mellett vezetett, mely szintén szebb napokat látott valaha. Sokan túráztak, családok jöttek velem szemben. Jó volt látni, hogy a kicsik hamar kezdik koptatni a kis túrabakancsaikat. Utam a Gaja patak völgyében folytatódott, ahol egy tanösvényt építettek ki. Itt található többek között a bakonyi betyár, Sobri Jóska barlangja. A barlangot ezúttal nem tekintettem meg, hanem haladtam tovább. 

Furcsa volt elképzelni, hogy e táj valaha a tenger fenekén volt. A tanösvény mentén lévő táblákon lehetett a völgy kialakulásáról, állat-, és növényvilágáról olvasni. A Gaja patak vízébe visszatelepítették a pisztrángot is. Utamat megszakítottam egy kis pihenővel egy kis tó partján, ahol magam is felfrissültem egy kis üveg maláta segítségével.

Itt is sokan pihentek, horgásztak, sütöttek, főztek, lévén, hogy vasárnap volt. Egy fél óra után folytattam az utamat Fehérvárcsurgó irányába. A vállam már kezdte érezni a súlyt. El szokott már ettől az érzéstől a szervezetem. A Kék Fehérvárcsurgóig hol műúton, hol erdőn keresztül vezetett, majd egy pincesorra érkeztem meg. Több helyen kialakításra kerültek ezek a jelzőtáblák, melyek állítólag nem mindig pontosak. Jómagam afféle iránymutatóként tekintettem a táblára. Csak az igazolófüzetet használom, térképet, gps-t nem. 

A pincesor után a Fehérvárcsurgói - víztározó közelében vezetett utam, ahol néha nem egyértelműen jelezték a jelek az utat. Persze mehettem volna "torony" iránt, de mindig ragaszkodom a Kék túraútvonalhoz, így néha bolyongok egy kicsit. Ezúttal tettem egy fél órás kitérőt Fehérvárcsurgóra is, mivel kevés ivóvizem maradt. Ezután lepődtem meg, amikor a víztározó melletti pecsételőhelyre érkeztem, ugyanis ott volt egy utcai csap is, így felesleges volt a fél órás kitérő. Ez van ha az ember türelmetlen. gyakran nem várjuk ki a dolgokat, nem vagyunk türelmesek.

A víztározó partján pár percet megpihentem, majd bevettem magam az erdőbe ismét. Nyugodtan, mit sem sejtve haladtam, amikor egy kisebb emelkedőhöz értem. Ahogy közelítettem az emelkedő tetejéhez, tőlem kb. 50 méterre megpillantottam 6-7 kismalacot. Pontosan nem tudtam megszámolni, mert nem akartam megvárni, amíg az anyjuk is megjelenik. Gyorsan hátrálni kezdtem, és kb. 100 méter megtétele után megálltam, majd telefonos segítséget kértem egyik vadász ismerősömtől, hogy ilyenkor mi a teendő. A kapott tanácsot megfogadva, tapssal, köhögéssel, zajt csapva folytattam az utamat, bízván abban, hogy a népes család elhagyta a helyszínt. Úgy is volt. Azonban ezután az utam már nem a megszokott békés, csendes volt. Időnként tapssal, énekelve, köhögve folytattam az utam. A botommal is oda-odacsaptam egy-egy fához.

Nemrég fialtak le a vaddisznók, így az elkövetkező időszak nem igazán lesz nyugodt a túrázóknak. Ám ha egy kis zajt csapnak, a koca elkerüli a túraútvonalat. Mindenesetre nem árt az óvatosság. Bő 11 kilométer volt hátra Bakonykútiig, ahol a napi távomat terveztem befejezni. A testem minden porcikája érezte, hogy újra túrázom. Úgy éreztem, hogy nagyon lassan haladok, annyira, mint az egyik útitársam, aki mellett épp elhaladtam.

A hátralévő út erdőn mezőn keresztül vezetett. Nagyon vágytam már egy jó sátorozóhelyre, egy vízcsapra, egy forró teára, és arra, hogy belebújjak a hálózsákomba. Nemsokára ki is értem az erdőből, feltűnt Bakonykúti első háza, vele szemben pedig egy kis tisztás, asztallal, paddal, közelben vízcsappal.

Kértem, s megadatott ...