2018. május 22. (kedd) 20:15 (UTC+1) - Budapest
Régóta jelentkeztem ... Egész pontosan négy hónapja. Az igazság az, hogy nem igazán volt miről írnom. Nem volt futóversenyem sem, amiről említést tehettem volna. Kicsit meghosszabbítottam a téli álmom. Persze zajlott az élet, nem tétlenkedtem, de nem volt blog témám. Lehet, hogy említettem már, de ezt a blogot nem úgy kezdtem, hogy csak időnként írjak bele. Épp ezért gondolkoztam is azon, hogy miként tovább. A masszázs tanfolyam folyamatban, több modulon vagyok már túl. Sor került az úgynevezett "Baka" projekt folytatására is, melynek keretében egy kis elő tetővel gazdagítottuk a kolozsi házikót. Közben pedig beindult a mókuskerekem. Annyira, hogy épp ideje volt egy kis szünetre. Tavaly szeptember óta, amióta befejeztem az Országos Kéktúrát, nem túráztam. Kezdtek megjelenni az elvonási tünetek. Kis is néztem a pünkösdi hosszú hétvégét egy kis Alföldi Kék-re. Egyeztettem Ricsivel, majd hozzákezdtem a felszerelés átnézéséhez.
A legutóbbi túrázásom óta megváltam az 50 literes hátizsákomtól, s visszatértem a jó öreg 36 literes társamhoz. Több ezer kilométeren vagyunk túl együtt, így ideje tovább szaporítani a távot. Ki kellett viszont egészítenem egy kisebb táskával, melyet ideiglenesen rávarrtam a tetejére úgy, hogy könnyen lecsatolható legyen. Úgy voltam vele, hogy ha bejön a tesztelése, akkor egy szakértőbb kéz fogja odarögzíteni. Ebbe a kis táskába terveztem az étel pakolását. A másik változás a gázfőző terén volt. Az enyémet eladtam, s a Ricsiét megvettem. Kisebb, könnyebb, így kevesebb helyet, s súlyt foglal. Mindkettő fontos dolog egy hátizsákos túrázó számára. Mint bizonyára emlékeztek, a sátram rudazata megadta magát, így úgy döntöttem, hogy ezúttal nélküle megyek. Voltam olyan merész, hogy az úgynevezett bivakolást terveztem. Derékalj, hálózsák, meg egy vízhatlan ponyva.
No de térjünk rá az Alföldi Kékre. Mint tudjuk, két éve, Tónit kísérve Cigándnál fejeztem be az északi szakaszát. Oda tértünk hát vissza Ricsivel. Neki is hiányzott az a szakasz. Következett a Budapest-Sárospatak közötti zakatolás, kisebb késéssel, de sikerült elérni a busz csatlakozást. Mire Cigándon leszálltunk, az eső is elállt. Jól is tette, mert a vonaton jöttem rá, hogy nem pakoltam be az esőkabátomat. Érkezést követően a fenti képet kedves kollégámnak, Marcinak készítettem, aki nagy rajongója a mozdonyoknak is.
Kis pihenőt követően megindultunk a faluból kivezető úton, hisz lassan kezdett szürkülni. Még sötétedés előtt akartunk alkalmas szálláshelyet találni. Rátértünk a Tisza menti gátra, majd rövid idő múlva egy fát pillantottunk meg, aminek környezetében eléggé alkalmasnak tűnt egy éjszakai szálláshelynek. Ricsi felállította a sátrát, jómagam pedig a matrac-hálózsák-ponyva triót. Épp a vacsorához készülődtem, amikor kiderült, hogy a magammal hozott gázpalackkal gond van. Az előző gázfőzőm annyira benyomta a biztonsági szelepet, hogy a mostani főzőm nem érte el, így nem tudtam használni. Ricsire és az ő benzinfőzőjére lettem tehát bízva.
Csillagos éjszakánk volt, ám reggelre teljesen beborult, nem kevés pára kíséretében. Kellett a ponyva, amibe be tudtam takarózni. Egész éjjel hallottuk egy őzbak hangját, aki lehet nemtetszését fejezte ki, hogy elfoglaltuk a jól megszokott helyét. Ébredést követően egy gyors reggeli, majd meg is indultunk, mert kezdett cseperegni. Miután elindultunk azonban, az esőcseppek elmaradoztak, s az égbolt kezdett derülni. Mire a Tiszához értünk, ki is tisztult.
Átérve a Tiszán, egyúttal megyehatárt, valamint tájegységet is váltottunk. Átértünk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, azon belül is a Rétköz és a Nyírség szélére. Első utunk Tiszakanyár községbe vezetett. A faluba beérve, a kis boltba még egy pár dolgot beszereztünk, majd egy kávé erejéig tartottunk egy kis pihenőt. Szépen kialakított, karbantartott kis falut ismerhettünk meg. Megtekintettük a tavaly kifaragott és átadott honfoglaló vezérek szobrait is.
Következő települést csak érintettük, majd tartottunk egy ebédszünettel kiegészített pihenőt. Lekerültek a bakancsok, cipők, zoknik is, pihentetve a lábakat.
Ebéd után, újult erőre kapva folytattuk a gyaloglást. Következett Kisvárda. Bíztunk abban, hogy beérve találunk egy bevásárlóközpontot, ugyanis akartunk egy szúnyogriasztót venni. Sikerült is beszereznünk egyet. Szépen felújított belváros, hajdani várkert, főtér, valamint sétálóutca fogadott minket.
A sétálóutca viszont egyáltalán nem hasonlított a keszthelyi társához, melyet tavaly nyáron ismertem meg a Kéktúra során. Egy lélek sem volt rajtunk kívül az utcán. Pedig igazán szép utcán mehettünk végig. Mielőtt elhagytuk volna Kisvárdát megálltunk egy kocsmánál. Nem távozhattunk volna ugyanis ebből a városból, hogy meg ne kóstolhattuk volna a híres itt készült keserű italát, melyet országszerte ismernek. Hát találtunk egy igazi, "békebeli" búfelejtőt, mely szerintem már akkor ugyanúgy nézett ki, mint amikor én még meg sem születtem.
Eléggé égetett a nap, annyi szerencsénk volt, hogy közben fújt a szél is. Így legalább enyhített egy kicsit. A vízkészletünket feltöltöttük, és megindultunk a tervezett napi végcélunk, Gyulaháza felé.
Beérve Gyulaházára, azon járt az eszünk, hogy hol fogunk letáborozni. Bíztunk benne, hogy a falu központjában fogunk találni egy szép pázsitos főteret, ahol nyugodtan éjszakázhatunk. Azonban elérve a település központi részéhez, csak térkövezett főteret találtunk. Mielőtt továbbálltunk, megtekintettük a helyi általános iskola udvarán elhelyezett repülőt. Gyulaháza szülöttje ugyanis Farkas Bertalan, aki az első magyar űrhajósként, az Interkozmosz program keretében kijutott a világűrbe.
Továbbmentünk tehát, keresve az alkalmas sátorhelyet. Azt tudtuk, hogy nem fogunk elérni a következő településig, mivel az már messze lett volna. Hosszas keresgélés után egy frissen kaszált lucernás mellett döntöttünk. Kellő távolságra a műúttól le is táboroztunk. Mire kipakoltunk, a nap is lenyugodott. A vacsora után mi is ezt tettük.
Az éjszaka ismét nyugodt, csillagfényes volt. Ezúttal az éjszaka csendjét semmi nem zavarta meg. A reggelit követően jómagam visszaindultam Gyulaházára, mivel az előzőnap elfelejtkeztünk a pecsétről. Ennek köszönhetően bő egy órás séta várt rám. Kellőképpen be voltam melegedve, mire visszaértem.
Gyulaházán összefutottam két túratárssal, akik Nyírbátor felől jöttek. Ők mondták, hogy pár helyen hiányos a felfestés. Így is volt, de ezt már megszokhattuk az Alföldi Kék szakaszain. Akácosok mentén haladtunk a nedves nyírségi homokon. Nyírkarász határában feltűntek a jól ismert szabolcsi alma ültetvények.
Beérve Nyírkarászra, pecsételni tértünk be a helyi kocsmába. Hála az ott tartózkodó helyi törzsvendégeknek, a pecsét mellé egy-egy üveg sörrel is gazdagabbak lettünk. Sajnos nem tudom csatolni a helyszínen készült hangfelvételt arról a fergeteges hangulatról, ami odabent fogadott minket. Mindez vasárnap délelőtt háromnegyed tízkor.
A rövid pihenő végén, Ricsivel meg is köszöntük a szíves vendéglátást, s még mielőtt folytatódott volna az újabb meghívás, megindultunk. Nyírkarászon is jelen volt az utcafront sajátos formája. A homokot szépen, tisztára gereblyézve tartották. Emlékszem, Nagymamám falujában is hasonlóképpen tettek vasárnaponként.
Folytatódott az akácos, homokos terep, egy-egy helyen még jelen voltak az elmúlt napok kiadós esőzés nyomai. Hosszú út volt, mire Rohodon is túljutva megérkeztünk Vajára. Szerencsére épp elcsíptük a nyitva lévő boltot, ahol a pecsét is volt. Az éjszakát a falu mellett lévő horgásztó mellett terveztük. Kiválasztottuk a legjobbnak ígérkező helyet, a gát szomszédságában.
Az éjszaka hasonló volt az előtte lévőkhöz, azonban a békák általi koncert felejthetetlenné tette. Szúnyog szerencsére nem volt, hála a hűvös időjárásnak. Kicsit később keltünk, de úgy voltunk vele, hogy útközben behozzuk a lemaradást. Nyírderzsre beérve, tartottunk egy pihenőt, mielőtt tovább indultunk volna. A pecsét ismét az italboltban volt, amely nem mindennapi módon várta a vendégeit.
Elhagyva a falut, ismét az immár megszokott terepviszonyokon keresztül haladtunk. Ricsi mesélte, hogy nyáron, amikor nem esik az eső, a puskaporszáraz homokba szinte el lehet süllyedni. Szerencsére ez most a nedvesség miatt nem jelentkezett.
Ahogy mentünk, bandukoltunk, beszélgettünk egyszer csak egy négylábú bukkant fel oldalról, a fűből. Egy kölyökkutya keresett a lábainknál menedéket, hangosan megörülve nekünk. Hirtelen azt sem tudtuk mitévők legyünk, egyáltalán hogy kerülhetett oda. Természetesen gondoltuk, hogy sajnos nem elkóborlásról lehetett szó.
Arról szó sem lehetett, hogy ott hagyjuk, így hát miután alaposan szomját oltotta, ölbe vettem, és megindultunk Nyírbátor felé. Nem voltunk már messze, de azért időnként pihenőt tartottunk. Ricsi közben megpróbált gazdit keresni neki az ismerősei körében. Jó húsban volt, nem rég hagyhatták ott.
Beérve Nyírbátorba, megálltunk egy kocsmánál, hátha segít a tulajdonosa. Megszólítottuk, s egyből telefonált a helyi kutyamenhely dolgozóinak, akik rövidesen meg is jelentek. Megnyugodtunk tehát, hogy a kis kölyök jó kezekbe került, s bíztunk abban, hogy hamarosan gazdára is talál. Még egyszer köszönjük szépen Heninek, Zolinak és Jocinak a segítséget.
A hirtelen jött esemény miatt kicsit átíródott a nyírbátori érkezés, és távozás időpontja, így nem tudtam szétnézni. Természetesen ezt a legközelebbi alkalommal pótolom. Innen folytatom majd tovább, Debrecen felé, hadd növekedjen tovább az a KÉK vonal hossza.