2018. szeptember 02. (vasárnap) 11:14 (UTC+1) - Domoszló

Mint említettem, nem terveztünk korán kelni. Szerencsénkre csöndes volt a hostel a reggeli órákban. A klímának köszönhetően a szoba hőmérséklete is rendben volt, így minden adott volt a pihenésre. Fél tíz magasságában azonban már kikeltünk az ágyból. Kinéztünk egy közeli boltot, majd elugrottunk megvenni a reggelire valót. 

Miután megreggeliztünk, s összepakoltunk, kijelentkeztünk a hostelből. Az óvárosban, a bazár részen kicsit még szétnéztünk, majd ismét a tengerpart felé vettük az irányt. Érkezésünkkor úgy terveztük, hogy az utolsó napon a vonatállomás csomagmegőrzőjében hagyjuk majd a táskáinkat, de mégsem tettük. Hasonlóan az első naphoz, vittük magunkkal. 

A kikötő, valamint a tengerpart ezúttal is zsúfolt volt a sok turistától. Kerülgettük is őket. Amúgy is furán éreztem magam, ahogy gyalogoltam a parton. Éreztem, hogy valami véget ért. Valami, amihez az elmúlt héten kezdtem visszaszokni. Meg kellett újra barátkoznom azzal a gondolattal, hogy vissza kell térnem a hétköznapokba.

Ezúttal nem mentünk annyira be a strandrészen, rögtön az elején kerestünk egy megfelelő helyet. Igaz, itt a víz nem volt annyira tiszta a homok miatt, ellenben jó meleg volt. Kiélveztük az utunk utolsó tengerparti lehetőségét. Pihentünk, napoztunk, s kicsit olvastunk. Jómagam folytattam H. D. Thoreau Walden című művét.

Késő délután indult csak a vonatunk, ezért volt jó négy óránk a tengerparti lazulásra. Még mielőtt elhagytuk volna a tengerpartot, úgy döntöttünk, hogy emlékbe gyűjtünk magunknak köveket a partól. Évi eddigi útjairól remek kis emlékköveket szokott alkotni. Magam is úgy döntöttem, hogy újrakezdem az egyik korábbi tervemet. Még a 2. Via Unitariana útról vittem magammal egy kis követ, melyet a Camino mentén hagytam ott. Akkor az volt a terv, hogy minden utamról viszek egy követ magammal, melyet a következő utam során ott hagyok. Anno ez megszakadt, de most újra fogom kezdeni.

Meg voltak tehát a kövek, s meg lettek a táska felvarrók is. Évinek az első, nekem a sokadik. Otthon, miután a táskáink átestek egy kisebb tisztításon, felkerülnek. Végső búcsút intettünk a spliti tengerpartnak, s elindultunk valami ennivaló után nézni. Bevásároltunk a vonatra is, meg egy kis emléknek valót. Természetesen a jó hideg citromos sör sem maradhatott volna ki. 

Nem messze a rendszerváltás után első horvát elnök, Franjo Tudman szobrától találtunk egy kis árnyékos részt, ahol tartottunk egy kis pihenőt. Ahogy falatoztunk, nézegettük a tömeget, az éppen érkező turistákat, az autóforgalmat. Szívem szerint én is épp akkor érkeztem volna.

Elérkezett hát a hazautazás ideje. Lassan kisétáltunk az állomásra. Sok honfitársunk már ott volt, hatalmas bőröndjeikkel. Mi is helyet foglaltunk a peronon. A tömegben felfedeztük az ideutazásunk során velünk utazó útitársainkat is. Kisvártatva begördült a vonatunk, mi pedig helyet foglaltunk a fülkében.

Ezúttal pontosan indult a vonatunk. Az elindulást követően következett a Splitből kivezető alagút, majd pár percig még láthattuk a spliti partokat. Háromnegyed óra múlva az utolsó dalmát tengerparti résztől is búcsút intettünk.

Lassan be is esteledett, mi pedig amennyire tudtuk, kényelembe helyeztük magunkat. Hosszú út állt előttünk, mire hazaértünk. Párszor megébredtünk az éjszaka során, nem csak a hajnali határvizsgálatkor. Az időjárás azonban látható módon megváltozott. Esős, hűvös idő lett. Mintha ez is jelezte volna, hogy véget ért a nyaralásunk.

Érkezésünk ezúttal viszonylag pontos volt. Az első utunkkor történt késést lejelentettük a Keleti-pályaudvaron lévő vasúti ügyfélszolgálatnál.  A pályaudvartól Barbi és Krisztián segítségével hazaértünk. Azóta pontosan egy hét telt el. A hét minden napjára jutott egy-egy nap megírása. Jó volt rá vissza emlékezni. Jó volt minden egyes napot újra átélni. Teljesen más utazást éltem így át, hogy nem egyedül utaztam. Meg tudtam osztani az élményeimet, érzéseimet. A jövőmet természetesen nem ismerem, de bízom benne, hogy lesznek még Évivel közös kilométerek, közös utazások, közös élmények.

Sikerült tehát megcsinálnunk, amit anno elterveztünk. Természetesen az előzetes terv folyamatosan változott az út során, de elmondhatom, hogy a lehető legjobban alakult minden. Majdnem 900 kilométer, 15 autó, és rengeteg elfogyasztott citromos sör. Kipróbáltuk a stoppolást egy idegen országban, a vadkempingezést, valamint azt a fajta gondolkozást, hogy úgyis lesz valahogy. Bár ez utóbbit korábbi utazásaim során már többször gyakoroltam, de jó volt újra átélni. Amióta hazatértem sokat gondolkodtam a folytatáson. Rájöttem, hogy mindezekre szükségem van. Szükségem van az utazásra, a világcsavargásra, mert ez idő alatt úgy érzem magam, hogy a világ legboldogabb, és legszabadabb embere vagyok. Rájöttem viszont, hogy szükségem van mindezt valakivel átélni. Tehát kedves olvasóm, a jövőben további kalandokat, utazásokat, világcsavargásokat tervezek, remélhetőleg nem egyedül ...

2018. szeptember 01. (szombat) 14:16 (UTC+1) - Domoszló

Jó volt újra ágyban ébredni. Korábban már írtam, de leírom most is, mivel azóta új olvasóim is vannak. Három dolgot értékelek jobban, amióta világcsavargásra adtam a fejem. Az ágy, a forró zuhany, valamint a mosógép. Ez az a három dolog, ami hiányzik egy-egy hosszabb túra során. Ezért is szoktam megszakítani a vadkempingezést egy-egy hostellel. Kényelmesen aludni, venni egy forró zuhanyt, és kimosni a használt ruhát. Utóbbit ezúttal kihagytuk, mivel volt még némi tartalékunk. Nyolc óra körül ébredtünk, s kicuccoltunk a konyhába, nem zavarva a pakolással a többieket. Bő háromnegyed óra múlva már le is adtuk a kulcsainkat a gondnoknak.

Átvágtunk a városon, megkeresve a Splitből kivezető főutat. Előtte jöhetett a szokásos bevásárlóközpont egy kis gyümölcs, s hideg víz miatt. A nem messze lévő buszmegállóban kezdtük el a visszafele stoppolást. Vártunk egy negyed órát, majd tovább indultunk, a városhatár irányában. Bő egy óra múlva el is értük azt.

Találkoztunk egy sorstárssal is, aki szintén Splitig ment. Világot járt lehetett ő is, mert neki is több dél-amerikai ország felvarrója volt a hátizsákján. Tovább mentünk, mert nem akartuk egymás esélyét rontani. Nem sokkal később elhúzott mellettünk, talált fuvart. Bíztunk benne, hogy mi is fogunk. Sokáig gyalogoltunk, közben folyamatosan tartottuk a táblát, de semmi eredmény nem volt. A változásra délig kellett várni, amikor megállt mellettünk egy autó. Vezetője egy horvát hölgy volt, aki közölte, hogy Sibenikig el tud minket vinni. Azért csak addig, mert céges autóval volt, és nem akarta, hogy a munkaadója meglássa. Egy bevásárlóközpontnál tett ki minket, ahol kicsit megpihentünk.

Innen tovább gyalogoltunk, keresve egy újabb alkalmas helyszínt. Alig vártunk pár percet, amikor egy újabb autó állt meg. Egy osztrák hölgy volt, aki vállalta, hogy pár kilométerrel odébb visz. Elmondta, hogy látott minket korábban, de akkor haza kellett ugrania valamiért. Eldöntötte, ha visszafele még ott leszünk, meg fog állni. S így is történt. Tényleg pár kilométert vitt csak, de ez is óriási segítség volt. Kiszálláskor még egy péksüteményt is a kezünkbe nyomott.

Újabb pihenő következett, majd újabb stoppolási kísérlet. Ismét pár perc volt csak, s felvett minket egy horvát srác, aki újabb pár kilométerrel közelebb vitt minket a célunk felé. Ahogy Évi mondta, ezek a rövid utak voltak azok a stoppolások, amelyek igazán izgalmassá tették az utolsó napunkat. És még nem volt vége. Miután elbúcsúztunk a horvát sráctól, már meg is állt egy lesötétített felső kategóriájú terepjáró. Vezetője pedig Miguel volt, egy Németországban élő kolumbiai. Primostenig tudott elvinni minket, ahol két háza is volt. Élvezettel beszélt Európáról, Magyarországról. Mi pedig jó kedvűen hallgattuk őt, no meg a zenéjét.

Primostenbe beérve, a benzinkút melletti részen újabb pihenő következett. De nem sokáig, mert újabb nemzet képviselője következett. Egy olasz srácot sikerült lestoppolni, aki egy teherszállítóval vitt minket tovább Trogirig. Sajnos az olaszon kívül más nyelven nem beszélt, így maradt a jól bevált oda-vissza mutogatás, egyszavas kommunikáció. 

Ezúttal is csodaszép panoráma tárult elénk, a szerpentines tengerparti úton. Olasz segítőnk mesélte, hogy óvatosan kell bánni a cigaretta csikkel, mert a nyári forróságban gyakran okoz katasztrófát a kocsiból kidobott cigarettavég.

Trogir határában lévő buszmegállóban elbúcsúztunk egymástól, s a raktérben lehűlt hátizsákjainkat átvéve, folytattuk az utunkat. Kisvártatva megérkezett utolsó jótevőnk, egy szintén felső kategóriás autó vezetője. A horvát férfi zágrábi volt, s Splitbe tartott. Egészen az óvárosig vitt minket. Ő volt aznap a hatodik, összességében a tizenötödik segítőnk. Még egyszer óriási köszönet Neki, Nekik.

Emellett a tölcsér mellett picit megpihentünk, s miután találtunk wifi jelet, kerestünk egy közeli szállást. Bár a nap folyamán ismét vadkempingen gondolkoztunk, mire beértünk Splitbe, vágytunk egy ágyra, s egy forró zuhanyra. Nem messze sikerült is találni egy újabb hostelt.

Tipikus hostel volt, olyan, amilyenekkel eddigi útjaim során találkoztam. A világ különböző tájairól voltak itt hátizsákos utazók. A beregisztrálást követően jöhetett a várva várt zuhany, majd egy kis pihenő. Ismét klímás szobában voltunk. 

A falakon a hostelekben jól megszokott stílusú festmények, poszterek, alkotások. Bármerre is jársz a nagyvilágban, a stílus hasonló. Ehhez társul a szelektív hulladékgyűjtés, a pozitív energiájú, jelentéstartamú idézetek feltüntetése. Bár sok mindenben nyitott vagyok, azonban az alábbi hindu istenhez hasonlókat valahogy nem tudtam befogadni, bármerre is jártam.

Ahogy közeledett az este, mi is megindultunk az óvárosba, kicsit szétnézni az utolsó idei dalmát esténken. Megvettük a vacsorának valót, majd a kikötő felé vettük az irányt. Valamiféle ünnepség lehetett, mivel nagy volt a tömeg. Kicsit kerülgettük őket, majd kerestünk egy nyugodtabb helyet.

Természetesen ezt a napot is helyi ételekkel zártuk, mégpedig egy finom tonhalrém, bagett, sajt, olíva, és szőlő összeállításban. Ezúttal egy másik fajta vörösbor kíséretében. A nap lezárásaként következett a fesztivál végét jelző tűzijáték, melyet mi úgy fogtunk fel, hogy egyben a dalmát kalandunk méltó lezárása is egyben.

Fantasztikus hét napon voltunk túl, még fantasztikusabb és izgalmas kalandokkal. Hátra volt még egy szűk napunk, a hazautazás előtt. Azt a napot csak a pihenésre, a fürdésre szántuk. El is döntöttük, hogy másnap nem fogunk korán kelni.