2018. szeptember 02. (vasárnap) 11:14 (UTC+1) - Domoszló

Mint említettem, nem terveztünk korán kelni. Szerencsénkre csöndes volt a hostel a reggeli órákban. A klímának köszönhetően a szoba hőmérséklete is rendben volt, így minden adott volt a pihenésre. Fél tíz magasságában azonban már kikeltünk az ágyból. Kinéztünk egy közeli boltot, majd elugrottunk megvenni a reggelire valót. 

Miután megreggeliztünk, s összepakoltunk, kijelentkeztünk a hostelből. Az óvárosban, a bazár részen kicsit még szétnéztünk, majd ismét a tengerpart felé vettük az irányt. Érkezésünkkor úgy terveztük, hogy az utolsó napon a vonatállomás csomagmegőrzőjében hagyjuk majd a táskáinkat, de mégsem tettük. Hasonlóan az első naphoz, vittük magunkkal. 

A kikötő, valamint a tengerpart ezúttal is zsúfolt volt a sok turistától. Kerülgettük is őket. Amúgy is furán éreztem magam, ahogy gyalogoltam a parton. Éreztem, hogy valami véget ért. Valami, amihez az elmúlt héten kezdtem visszaszokni. Meg kellett újra barátkoznom azzal a gondolattal, hogy vissza kell térnem a hétköznapokba.

Ezúttal nem mentünk annyira be a strandrészen, rögtön az elején kerestünk egy megfelelő helyet. Igaz, itt a víz nem volt annyira tiszta a homok miatt, ellenben jó meleg volt. Kiélveztük az utunk utolsó tengerparti lehetőségét. Pihentünk, napoztunk, s kicsit olvastunk. Jómagam folytattam H. D. Thoreau Walden című művét.

Késő délután indult csak a vonatunk, ezért volt jó négy óránk a tengerparti lazulásra. Még mielőtt elhagytuk volna a tengerpartot, úgy döntöttünk, hogy emlékbe gyűjtünk magunknak köveket a partól. Évi eddigi útjairól remek kis emlékköveket szokott alkotni. Magam is úgy döntöttem, hogy újrakezdem az egyik korábbi tervemet. Még a 2. Via Unitariana útról vittem magammal egy kis követ, melyet a Camino mentén hagytam ott. Akkor az volt a terv, hogy minden utamról viszek egy követ magammal, melyet a következő utam során ott hagyok. Anno ez megszakadt, de most újra fogom kezdeni.

Meg voltak tehát a kövek, s meg lettek a táska felvarrók is. Évinek az első, nekem a sokadik. Otthon, miután a táskáink átestek egy kisebb tisztításon, felkerülnek. Végső búcsút intettünk a spliti tengerpartnak, s elindultunk valami ennivaló után nézni. Bevásároltunk a vonatra is, meg egy kis emléknek valót. Természetesen a jó hideg citromos sör sem maradhatott volna ki. 

Nem messze a rendszerváltás után első horvát elnök, Franjo Tudman szobrától találtunk egy kis árnyékos részt, ahol tartottunk egy kis pihenőt. Ahogy falatoztunk, nézegettük a tömeget, az éppen érkező turistákat, az autóforgalmat. Szívem szerint én is épp akkor érkeztem volna.

Elérkezett hát a hazautazás ideje. Lassan kisétáltunk az állomásra. Sok honfitársunk már ott volt, hatalmas bőröndjeikkel. Mi is helyet foglaltunk a peronon. A tömegben felfedeztük az ideutazásunk során velünk utazó útitársainkat is. Kisvártatva begördült a vonatunk, mi pedig helyet foglaltunk a fülkében.

Ezúttal pontosan indult a vonatunk. Az elindulást követően következett a Splitből kivezető alagút, majd pár percig még láthattuk a spliti partokat. Háromnegyed óra múlva az utolsó dalmát tengerparti résztől is búcsút intettünk.

Lassan be is esteledett, mi pedig amennyire tudtuk, kényelembe helyeztük magunkat. Hosszú út állt előttünk, mire hazaértünk. Párszor megébredtünk az éjszaka során, nem csak a hajnali határvizsgálatkor. Az időjárás azonban látható módon megváltozott. Esős, hűvös idő lett. Mintha ez is jelezte volna, hogy véget ért a nyaralásunk.

Érkezésünk ezúttal viszonylag pontos volt. Az első utunkkor történt késést lejelentettük a Keleti-pályaudvaron lévő vasúti ügyfélszolgálatnál.  A pályaudvartól Barbi és Krisztián segítségével hazaértünk. Azóta pontosan egy hét telt el. A hét minden napjára jutott egy-egy nap megírása. Jó volt rá vissza emlékezni. Jó volt minden egyes napot újra átélni. Teljesen más utazást éltem így át, hogy nem egyedül utaztam. Meg tudtam osztani az élményeimet, érzéseimet. A jövőmet természetesen nem ismerem, de bízom benne, hogy lesznek még Évivel közös kilométerek, közös utazások, közös élmények.

Sikerült tehát megcsinálnunk, amit anno elterveztünk. Természetesen az előzetes terv folyamatosan változott az út során, de elmondhatom, hogy a lehető legjobban alakult minden. Majdnem 900 kilométer, 15 autó, és rengeteg elfogyasztott citromos sör. Kipróbáltuk a stoppolást egy idegen országban, a vadkempingezést, valamint azt a fajta gondolkozást, hogy úgyis lesz valahogy. Bár ez utóbbit korábbi utazásaim során már többször gyakoroltam, de jó volt újra átélni. Amióta hazatértem sokat gondolkodtam a folytatáson. Rájöttem, hogy mindezekre szükségem van. Szükségem van az utazásra, a világcsavargásra, mert ez idő alatt úgy érzem magam, hogy a világ legboldogabb, és legszabadabb embere vagyok. Rájöttem viszont, hogy szükségem van mindezt valakivel átélni. Tehát kedves olvasóm, a jövőben további kalandokat, utazásokat, világcsavargásokat tervezek, remélhetőleg nem egyedül ...