2020. november 03. (kedd) 20:37 (UTC+1) - Üllő

Egy éve múlt, hogy utoljára az Alföldi Kéken jártam. Akkor Mindszenten fejeztük be Ricsivel, nem épp ideális időjárási körülmények között. Idén sajnos több okból sem tudtuk jó időben összehozni a folytatást Ricsivel, így maradt az immár hagyománnyá vált őszi kékezés.

Az indulás előtti estén Ricsi leutazott hozzánk Üllőre, hogy könnyebb legyen a reggeli elindulás. Ki is néztünk egy kora reggeli járatot, ám másnap, mire az állomásra értünk, kiderült, hogy az a járat nem indul aznap. Kissé kalandos út következett, több átszállással, egy-egy vonat után futással, de dél körül már újra a mindszenti vasútállomáson voltunk. Jöhetett a pecsét, majd a már ismert útszakasz a kompig. Előtte feltankoltuk a vízkészletünket. Jómagam most teszteltem a nyáron vásárolt csövet, melyet a kulacshoz tudom csatlakoztatni. Miközben matattam a hátizsákomban, felfedeztem valamit, amit nem én pakoltam be. Meglepődve bontottam ki a talált borítékot. 

Mint látjátok, Chili üzenetét rejtette a titkos boríték. Habár a hegyek helyett a síkságra készültünk, de a természet békéjének áramlásába szinte biztos voltam. Hát nem imádni való Chili?!!

Sajnos ezúttal csak két napot tudtunk betervezni az Alföldre, de ez is több volt a semminél. Szatymazig terveztünk eljutni. Mindszent is az őszi arcát mutatta ismét. A központi részén elhelyezkedő parkban szinte festői kép fogadott minket.

Ahogy elhagytuk a várost, s közeledtünk a komp lejárójához, egy idős embert fedeztünk fel, aki fel, s lefutott a rámpán. Ahogy közeledtünk, megállított minket, s beszédbe elegyedtünk. A 88 éves bácsiról kiderült, hogy személyében Gémes Ferencet, közép- és szuperhosszútávfutó világ, s Európa bajnokot tisztelhettük. Pár perc alatt megismerhettük a sportos életútját, valamint a futáshoz fűződő szeretetét. Mind a mai napig felveszi a futócipőjét, s fáradhatatlanul futja a kilométereket. 

A következő bélyegző a közelben lévő halászcsárdában lett volna, ám helyette a kompon találtuk meg. Miközben a Tiszán átkeltünk, bele is pecsételtem a következő igazoló pecsétet a füzetemben. Az utunkat Nepomuki Szent János vigyázta.

Átérve immár a Duna-Tisza közére, megindultunk a napi végcélként tervezett Ópusztaszer felé. Korán sötétedett, így maradt kb. három óránk. Nem rohantunk, de azért haladtunk. Az idő párás, borongós volt, olyan esőre álló. Hidegnek azonban nem volt hideg.

Elérve egy termetesebb, egyedül álló fához, tartottunk egy kis pihenőt, főleg hogy 2-3 szalmabála is a fa alatt volt, így szinte hívogatott a sziesztára. Közben jöttek, mentek mellettünk a mezőgazdasági gépek, zajlott az őszi betakarítás.

Szerencsére itt még földúton haladtunk, mely igaz, kicsit nedves volt, de nem annyira, hogy a cipőinkre ragadjon. Mindketten túracipőt hoztunk, nem pedig bakancsot. Igaz nekem utóbbiból nincs is használható darab, s a cipőm is a végét járta. Jövőre mindenképpen be kell szereznem egy új lábbelit, valószínűleg újra bakancsos leszek.

Hamarosan elérkeztünk Ópusztaszerre, ahol a Nemzeti Történeti Emlékpark található. Annak idején még középiskolásként jártam itt, ezúttal azonban kihagytuk a szabadtéri skanzen, s múzeum meglátogatását. Egy teljes napot akarok rászánni valamikor a jövőben. Most csak pecsételtünk egyet, s irány tovább.

A szállásunk helyét az emlékhely és a falu között választottuk meg. A műút melletti akácos erdőben húztuk fel a sátrainkat, a gyönyörű zöld gyepszőnyegre. Épphogy felállítottuk a sátrakat, s megraktuk a tüzet, elkezdett esni. Szerencsére annyira nem, hogy minden elázzon. Érdekes volt egyszerre ázni, s közben melegedni. 

Vacsorára ezúttal a túrázók körében is jól ismert kínai instant tésztás levest fogyasztottuk el. Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy inkább egészségtelen, mint egészséges, de imádjuk. Vacsora közben továbbra is esett, de már hozzá szoktunk. Korán kidőltünk, s meglepően sokáig. Még Ricsi is, pedig ő általában korán kelő.

Reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, s mire odakerültünk, hogy összeszedjük a táborhelyet, nagyjából megszáradt minden. A tervezett napi távunk kb. 20 kilométeres volt. Megint nem várt tehát ránk olyan nagy távolság. Épp ezért nem is siettünk. Kilenc óra is elmúlt, mire elindultunk. 

Eleinte erdei földúton, később utunk kivezetett a műút mellé, az aszfaltozott kerékpárútra. Utóbbinak annyira nem örültünk. Kikészíti hosszú távon mind a lábbelit, a talpat, mind az ízületeket. Szerencsére hamarosan újra a fák között voltunk, Dóc közelében.

Mindenfele rengeteg gomba volt. Ismeretlen, s ismert fajtájúak, közöttük a kedvenceim, az őzlábgombák. Legszívesebben leszakítottam volna egyet-kettőt, s megfőztem volna vacsorára. Sajnos azonban nem volt nálunk nagyobb edény, meg további hozzávaló egy gombapörkölt elkészítéséhez. 

Mielőtt elindultam volna erre a túrára, azt gondoltam, hogy az ősz minden színében pompázó lombkoronákat fogok látni. Ez azonban annyira nem teljesült, mivel legtöbb helyen még zöldek voltak a fák lombjai. Más alkalomra maradtak tehát az őszi színes lombok.

Már csak pár száz méter választott el minket Sándorfalvától. Először azonban egy üdülő övezeten haladtunk keresztül. Egyik háznak a kerítésén egy különösen tetsző üzenetet fedeztünk fel. Jó lenne minél több ilyen üzenettel találkozni szerte az országban. Nagy szükség  lenne rá.

Beérve a településre, mielőtt bementünk volna az egyik vegyesboltba, megszólított miket egy férfi. Kérdezte, hogy kéktúrázók vagyunk-e, majd mesélt a nemrég vásárolt tanyájáról, melyet útba fogunk ejteni. Beavatott minket a közeli, s a távoli terveibe.

Bevásároltunk tehát a vacsoránkhoz, majd folytattuk a település aszfaltozott utcáin. Az itteni bélyegzőt sajnos nem találtuk meg, ugyanis egy étterembe volt bezárva. Maradt a jól bevált fénykép készítés, mellyel igazolható a település meglátogatása.

A város központi részén lévő Szabadság téren megtekintettem az eklektikus stílusban épült római katolikus templomot, meg a tőle nem messze lévő Pallavicini család kastélyát. Szépen fel volt mindkét épület újítva. Vészesen közeledett a naplemente, kb. egy óránk maradt arra, hogy letáborozzunk.

Ismét egy olyan helyet akartunk találni, amilyen az előző este volt. Közel a településhez, de azért mégis kissé távol tőle. Ahogy haladtunk kifele a városból, az utolsó telkek mellett már kezdtük nézni az éjszakázásra alkalmas helyeket. Közben földön, s a levegőben is hangoskodtak egyesek.

Kisvártatva rá is leltünk a következő szállásterületünkre. Ezúttal is egy kis erdőt találtunk, ugyancsak zöld aljzattal, ám kicsit kevesebb száraz gallyal. Gyors sátorállítás, majd tűzgyújtás. Hamarosan már sültek is az alufóliába csomagolt hagymák, burgonyák. 

Természetes ezt az estét sem úsztuk meg eső nélkül. Szerencsénkre ezúttal sem volt az a nagy zuhogó, inkább csak apró szemű. Ezúttal is hamar ágynak, azaz matracnak estünk. Egész éjjel fújt a szél, így reggelre ismét viszonylag száraz sátrat csomagolhattunk el. Jöhetett az instant kávé, és a bőséges bicskás falatozás.

A nyáron beszereztem egy főzőedény készletet is, melyet szintén most teszteltem le. Lassan-lassan meg lesz mindenem, ami egy hátizsákos túrázáshoz kell. Bár jobb szeretem a függőágyat, de lehet kénytelen leszek beszerezni egy újabb sátrat is. Szóval van még egy-két dolog, ami még hátra van.

Továbbra is kitűnő időnk volt, panaszra nem volt okunk. Nyolc kilométer várt ránk Szatymazig. Az útvonal megváltozott, nekünk még a térképek a műút mellett jelezte a Kéket. A változtatás azonban bevitte a földek közé, amit mi egyáltalán nem bántunk.

Kisvártatva elérkeztünk ahhoz a tanyához, melyet az előző napi férfi említett nekünk. Több száz éves fa mellett ott volt a felújításra váró épület, melyben annak idején - a tulajdonos elmondása alapján - többek közt Móricz Zsigmond is megfordult, s egy-egy este a talpalávalót maga Dankó Pista húzta.

Közeledtünk Szatymazhoz, s megszaporodtak a gazdasági épületek,porták. Szebbnél szebbek, élettől telik. Sokszor el szoktam gondolkozni, hogy mennyire megváltozott a vidéki élet. Szerencsére azonban egy-egy helyen találni még gazdálkodás nyomait. Gondolok a családi termelésre, nem a nagyüzemire.

Szatymazra beérve a vasútállomáshoz mentünk, ahol bélyegeztük az idei utolsót. Innen vonattal mentünk haza, Ricsi Ceglédnél irányt váltott. Ennyi volt tehát az idei Alföldi Kéktúra. Jövőre talán tavasszal fogjuk folytatni Szatymaztól Baja irányában. 

Nagyjából 130 kilométernyi táv van még hátra az Alföldi Kéktúrából. A 80 %-a megvan. Idén volt négy éve, hogy elkezdtem, bár abból egy évben nem voltam. Ha minden jól alakul, jövőre be tudom fejezni. S akkor már csak a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra marad, melyet idén már elkezdtünk Chilivel. Előbb-utóbb meglesz az a kör.

Kezdett sötétedni, mire hazaértem. Otthon már javában folyt a készülődés, Chili és Emma a lakóövezetünkben megrendezésre kerülő halloween ünnepségre készülődtek. Utána meg jöhetett a csoki, s megannyi édesség gyűjtés. Magam sem tétlenkedtem, fogtam egy kést, s nekiestem az egyik töknek.

Következik most egy kis téli pihenő, már ami a túrázást illeti. Ha a körülmények engedik, van még egy-két program, melyet szeretnék a téli hónapok alatt megvalósítani. Mert ötleteim továbbra is vannak ...