2022. március 26. (szombat) 21:10 (UTC+1) - Üllő

Eltelt egy év a legutóbbi kékezés óta. Éppen itt volt hát az ideje a folytatásnak. Ricsivel egyeztettem, s kinéztük a március 15 környékét. Idén kedvezett is az ünnepnap, hisz keddre esett, s a hétfőt később kellett ledolgozni. Úgy döntöttünk, hogy már péntek kora reggel elindulunk. Csütörtök este jöhetett tehát a várva várt bepakolás.

Nem szeretem a nagyobb hálózsákot cipelni, sem a sátrat, ám ezúttal kénytelen voltam. Korai lett volna még függőágyazni. Legalábbis a meglévő felszerelésemmel. Létezik ugyanis olyan függőágy alá húzható, úgynevezett underquilt, amivel megvédhető alulról a test a mínuszokban. Tervben van, hogy egyszer majd magam is beszerzek egyet. De addig is marad a sátor, s a hálózsák. A felszerelést rég részleteztem, ezúttal az elkövetkező bejegyzésekben újra ecsetelem kicsit.

Szóval a korai vonattal indultunk Ferihegyre, ott átszálltunk a Szeged felé tartó intercity vonatra. Nemsokkal délelőtt tíz óra körül már lent is voltunk. Elhagytuk a vasútállomást, s mielőtt tovaindultunk volna a buszpályaudvar felé, tartottunk egy reggeliző szünetet. Az egyik kávézóba ültünk be, egy-egy laktató szendvics erejéig. Szegedről bő háromnegyed óra alatt értünk a tavalyi végponthoz, az 55-ös út mellett lévő Petróczi-iskolához. Az ott lévő csárdánál legurítottunk egy kávét, feltöltöttük a kulacsainkat, bepecsételtünk a füzetbe, majd nekivágtunk. 

Mint láthatjátok, új lábbelik vannak. Ideje volt már lecserélni a régi túracipőmet. Eljárt felette az idő. Gondolkodtam bakancsban is, de egyelőre nem találtam alkalmasat. Cipőben viszont sikerült egy kényelmes példányt találni. Bíztam benne, hogy az út során az is marad. Egyből sikerült is a beavatás, ugyanis az alföldi homokszemek már kezdtek is belemenni.

Dél körül volt, amikor nekivágtunk, s az idő is egész elviselhető volt. A nappalokra jó időt, meleget jósoltak, azonban az éjszakákra mínuszokat. Az első napi távunkat úgy terveztük, hogy addig megyünk, amíg sötétedés előtti másfél óra körüli időben egy olyan alkalmas sátorozó helyet nem találunk, ahol háboríthatatlanul éjszakázhatunk.

A terep a jól ismert homokos út volt, oldalt akác, s fenyő erdővel szegélyezve. Kora délután is elmúlt, amikor magunk mögött hagytuk a János-teleki erdőt. Az igazolófüzetemben még itt nem jelzett pecsételőhelyet, azonban volt, így bélyegeztünk is. Kisvártatva kereszteztük a vasutat, majd az 53-as főutat, melynek mentén egy pár métert kellett megtennünk. Lassan-lassan elérkezett az idő, hogy letérjünk a kékről, s keressünk egy táborhelyet magunknak.

A Bíbic nevű erdőben hagytuk magunk mögött a túraútvonalat, s egy bozótoson keresztül vágva, kb- 2-300 méterre a jelzésektől tábort bontottunk. Bent voltunk a sűrűjében, körülöttünk fenyőfák, alul vastag tűlevél paplan. Ahogy lepakoltunk, s felállítottuk a sátrakat, a hőmérséklet viharos gyorsasággal csökkent. Amint a sátor felállítódott, egy pár centis szakadást fedeztem fel az oldalán. Előkerült pár ragtapasz, s kisvártatva már meg is volt foltozva. 

Mikor a vacsoránkat melegítettük a gázégőn, már látni lehetett a leheletünket is. Rövidre terveztük tehát a kint létet. A vacsora után gyorsan felvettük az aláöltözetet, jómagam két zoknit is, két pulóver, kabát, s már bújtam is bele a hálózsákomba. A magunkkal hozott akkumulátorokat pedig szokás szerint a lábainkhoz tettük, a hálózsákba, megakadályozva azt, hogy a hidegben lemerüljenek. Következett egy gyors telefonálás Chilinek, majd mielőtt repülő üzemmódba kapcsoltam a telefonom, ránéztem az időjárás jelenésre. Épp -4 Celsius foknál jártunk, s még csak kilenc óra volt ...