Tegnap este azt hittem immár halk éjszaka lesz, de nem volt az. Hárman akadtak megint. Reggel az egyik zarándoktársam volt oly kedves, és adott egy bontatlan füldugót és szemre való „álom” csomagot.
Reggeliztünk közösen, bevágtam 2 szelet piritóst. Fele nutellás, fele vajas-lekváros volt. Tejeskávéval leöblítettem. Az amerikai önkéntes házaspár megdicsért, hogy erdélyi létemre az éjjel nem bántottam egy nyakat sem. Jut eszembe: reggelre Bob Marley számra ébredtem. „Don’t worry about the thing…” Hát kell ennél jobb ébredés? Postán elküldik nekem a válogatás cd-t.
Ködös, párás, esős idő fogadott amint kiléptem az ajtón. Már kezdett világosodni, nem kellett a lámpa.
Következett az 1531 méteren lévő Cruz de Ferro. Az egyik legmegkapóbb hely a Jakab-út mentén. Évszázadok óta a zarándokok egy otthonról hozott követ helyeznek el. A Cruz de Ferro ima így hangzik: „Uram, az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteid elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyben a jótettek lesznek. Legyen így!” Sok zarándoknak ez jelenti a terhének elhagyását. Nekem nem volt teher, sőt! A szülőföldemről hoztam magammal a követ, a Via Unitariana hetének egyik napjáról. Nem volt kérdés, hogy mit írjak rá. 1568-ban is igaz volt, most is.
Elhagyva kövemet, következett egy újabb elhagyatott, romos falu, Manjarin. Csak egy ház van épen, amelyikben Tomás lakik. A templomos lovagok hagyományát őrzi. Lehetett nála venni ezt-azt. Sőt, zarándokokat is fogad, akik gyakran megjelölik, honnan jöttek.
Utam gyönyörű tájon, változatos időjárással, köves úton folytatódott. Nem említettem, de még Hospital de Orbigo előtt leesett a botom, és tönkrement a menet benne. Nem tudom össze csavarozni, így hát a tokjában pihen a táskámban. Hiányzik, de amíg nem tudom megcsinálni (nem találtam még ki hogyan), addig nélküle megyek.
A messzeségben látszott napi célom, Ponferrada. De előbb még El Acebo következett. Valahol a szivárvány alatt.
Szeretem a kőből épült házakat, mondtam már? A legutolsó mintha hívogatott volna, hogy gyere vegyél meg, és újíts fel. Meg is tenném, de sajnos nem bambuszból van.
Riego de Ambrósba érve még Mária is emberibb volt.
Újabb oldtimerrel bővült a gyűjteményem az út során. Ezúttal egy Renault 4-es volt a soros.
Utam bekeményített ez után, botorkáltam a köves lejtőn. Éreztem is a bokáimat, rendesen.
Utolsó előtti állomásomon, Molinasecan egy kis pihenőt tartottam. Belefért az időbe egy pohár sör is. A teraszon kezdtem neki, de fél pohárnál jártam, mikor újra esni kezdett.
Délután fél három körül beértem Ponferradaba. Szállásom a város elején lévő Refugio San Nicolás de Flüe lett.
Ahogy a kilométerkő is mutatja, már csak 202,5 km van hátra. Holnap átlépem a 200-as határt.
Éjjel nem hinném, hogy horkolás lesz, mivel csak négyen vagyunk a szobában. Én, Fee, és még két hölgy. Fee meg is jegyezte, hogy de jó dolgom van. Jó bizony. De még mennyire.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.