2015. december 24. (csütörtök) 14:17 (UTC+1) - Domoszló

Az utolsó napok már nagyon nehezen teltek. Nehezen telik az idő akkor, amikor már lélekben máshol van az ember. Pont ide találó ír idézetre leltem valamelyik nap. "A lábaid oda fognak vinni, ahol a szíved van."

Nekem jelenleg a szeretteim között van a szívem. Irány tehát Domoszló. De addig is volt pár nap hátra. Párszor azért még kilátogattam a belvárosba, tettem pár kört, az eddig meg nem látogatott utcákba is benéztem. 

Dublin címere a három kapu, mely városszerte különböző módon került feltüntetve. Mint ahogyan az alábbi képen, egy villanyoszlop alsó részén.

Sok helyen megemlékeznek az 1916-os húsvéti felkelésre, melynek során az írek megpróbáltak függetlenné válni a britektől. Akkor a britek a felkelést leverték, csak később sikerült kivívni a függetlenséget. De mint tudjuk, nem a sziget teljes területére. A városban több ponton is kisebb matricák emlékeztetnek a jövőre esedékes 100 éves évfordulóra.

A Liffey folyón, a vízállástól függően, hajóközlekedés is folyik. Igaz, alacsonyabb felépítésű hajókkal, mivel a sok híd alatt a magasabb felépítményűek nem férnének át. Mint például ez a korabeli stílusú három árbocos hajó se, mely jelenleg étteremként funkcionál.

A parton nem csak kikötőbakok vannak, hanem a 2000-es évek elején elhelyeztek egy szobrot is, mely a korabeli matrózoknak állít emléket. 

Hétfőn elbúcsúztam Évitől, aki segített az adóhatóságnál, az ügyintézésnél. Még egyszer köszönöm Neki a két hónap alatt nyújtott segítséget. Mint ahogyan Istvánnak és családjának, akik befogadtak és segítettek. Tavaly ismertem meg őket, a Camino alatt. Összesen háromszor találkoztunk az Út alatt, és Ők azonnal segítettek, amikor szükségem volt rá. Ezek azok a dolgok, melyekre nagyon nehéz megfelelő szavakat találni. Erre az önzetlen segítségnyújtásra, melyet Ők adtak nekem. Kívánom, hogy amit elterveztek, teljesüljön, mert megérdemlik.

Elérkezett a szerdai nap, azaz a hazautazás napja. Még két hete foglaltam le a helyet, de közvetlen járatot akkor már csak csillagászati árért találtam volna. Így maradt az egy átszállással történő hazaút. A választottam a Germanwings légitársaság lett, Dublin - Köln, valamint Köln - Budapest útvonalon.

A tervezett indulási időpont kicsit csúszott, mivel a gép később érkezett meg a helyére. Izgulni viszont nem izgultam, mivel bő két és fél órám volt a csatlakozásra, Kölnben. Az út első felében a folyosó mellé kerültem, így nem tudtam megörökíteni a gyönyörű látványt, az alattunk elterülő felhőtakarót. Az átszállásnál nem kellett újra végigmenni a biztonsági átvizsgáló részen, azonban itt is később indultunk el. Rómából jött a gép, és kicsit késett. Utána meg kellett várni, amíg rendbe teszik, és felkészítik az újabb utazásra.

A tervezett érkezéshez képest, közel fél órás késéssel landoltam Budapesten. Már előtte látszódott, hogy ködben fogunk landolni. Annak ellenére, hogy milyen ügyesen földet értünk, elég gyengécske tapssal köszönte meg az utazóközönség a pilótának.

A hazaút alatt is Domoszlóra, végig köd volt. Másnap is folytatódott, így a Mátra alatt elterülő kicsiny falut, a lakhelyemet csak úgy tudtam lefényképezni, hogy a köd részben láthatatlanná teszi. De valahol legbelül úgy érzem, ez így a megfelelő. Ugyanis a jövőm még ködbe vész. Nem elég világosan látom a dolgokat. De nem is biztos, hogy minden részletnek meg kell lennie. Kell legyen egy-két láthatatlan pont is az életben, amit még nem ismerünk. Ami ösztönöz minket arra, hogy megismerjük. Így mindig fog maradni egy kis izgalom.

Véget ért tehát egy szakasz az életemben. Egy olyan szakasz, amelyet annak idején másmilyenre terveztem. Egy olyan szakasz, melyet másfél évvel ezelőtt ténylegesen is elkezdtem. Elkezdtem azokat a dolgokat véghez vinni, amelyek annak idején a kényelmes, magam által felépített otthonomban el lettek tervezve. De mint a tervek általában változnak, az enyémek is ezt tették. Természetesen nem maguktól, hanem általam változtak. Napról napra, hónapról hónapra, helyszínről helyszínre. De összegzésként elmondhatom, hogy ma sem döntenék másképpen, mint annak idején. Csodálatos másfél éven vagyok túl. Csodálatos helyeken jártam, még csodálatosabb élményeket szereztem, és nem utolsó sorban remek embereket ismertem meg. De azt hiszem a legfontosabb, hogy megkaptam a választ arra, amit oly régen keresek. Mégpedig azt, hogy melyik az én utam. Nos, a válasz: mindegyik. De ezek az utak mindig haza kell, hogy vezessenek engem. Haza, ahonnan újra és újra el tudjak indulni, rövidebb és hosszabb utakra, később lehetőleg nem egyedül. A haza viszont ott kell, hogy legyen, ahol a szeretteim élnek. Szóval kedves olvasóm, mindenképpen folytatni fogom a blogot, ám a bejegyzések nem lesznek olyan gyakoriak. Kizárólag akkor írok, ha utazni fogok. Most viszont egy hosszabb téli álom következik, melyet követően talán a Kéktúrával fogom folytatni. Addig is kívánok mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket, és békés, egészségben gazdag boldog új évet!

2015. december 17. (csütörtök) 20:31 (UTC) - Dublin

Pénteken ismét nyakamba vettem a várost, azaz gyalog indultam el. Ezúttal "csak" a Phoenix Park végéig terveztem a sétát. Rögtön az elején hívott Rafal, és megbeszéltünk egy időpontot a hétfői napra. Elég döcögősen halad a kifizetés. Bonyolítja az is, hogy nem tudtam magamnak írországi bankszámlát nyitni.

Gyönyörű időm volt, szinte egész nap sütött a nap. Szerintem az egy kezemen meg tudom számolni, hogy az itt tartózkodásom ideje alatt hányszor sütött a nap. Ki is használták az emberek a jó időt, mert tele volt a park kocogókkal, futókkal, és sétáló emberekkel. Persze az íreket nem szokta zavarni az eső, vagy a hideg. Ők bármikor képesek futni rövidnadrágban, pólóban.

A múltkor lehet, hogy említettem, de ha nem, hát megteszem most. A Phoenix Park ad otthont az ír államfő rezidenciájának is. A Wellington emlékművet már bemutattam, de azért egy újabb kép, egy másik szemszögből hadd jöjjön.

Visszafele szerencsémre belebotlottam a szarvas csordába. Békésen legelésztek egy foci-rögbi pálya mellett. Pár turista meg is ragadta az alkalmat, hogy fényképezkedjen velük. Magam is így tettem.

Visszafele meglátogattam az 1979-ben, II. (Szent) János Pál pápa látogatásának alkalmára emelt keresztet. Óriási füves terület van a kereszt körül, ahol több ezer ember el tud férni. Gondolom sokan is lehettek ott '79-ben.

Másnap az idő már nem volt annyira szép, de legalább esni nem esett. Folytattam tehát a sétát, de ezúttal csak a belvárosból. Segítségemre volt a város térképe, ahol be tudtam jelölni azokat a helyeket, épületeket, ahol még nem jártam, vagy amiket még nem néztem meg.

Minden esetre nem egy bonyolult város. Közel egy-két órás sétával a nagy része bejárható. Mármint ami a látványosságait illeti. Kezdtem a Connolly vasútállomással, melyet 1844-ben építettek. Nem tartom magam elfogultnak, de a budapesti Keleti pályaudvarral össze sem lehet hasonlítani.

A Liffey folyó partján került kialakításra az 1846-os nagy éhínségnek emléket állító szoborcsoport. Több mint egymillió ír halt éhen, további fél millió pedig legyengült. Egy úgynevezett burgonyavész miatt, mely az egész évi burgonyatermést elpusztította. A krumpli pedig az írek legfontosabb tápláléka volt. Ekkor kezdődött az írek tömeges kivándorlása az Egyesült Államokba és Ausztráliába. 

Útba ejtettem egy bronzba öntött tűzoltót, majd következett az 1834-ben épített Pearse Station. Úgy hirdetik, hogy a világ első hév állomása.

Oscar Wilde-ról már szóltam, most következzék egyik háza. Az írek minden egyes olyan házat feltüntetnek, ahol a művész lakott. Hasonló a helyzet Magyarországon is, a mi Petőfinkkel. 

Dublinban is bevezetésre került a városi, közösségi kerékpár használat. A rendszer hasonló mint Budapesten, vagy Kolozsváron. Regisztrálsz, alkalmi használat, vagy havi bérlet, és mehet a tekerés. Amikor befejezted, csak visszaviszed az egyik állomásra. 

Következett Dublin múzeum negyede. A nemzeti galéria, a történeti múzeum, és a nemzeti hangversenyterem.

Közben nézegettem az épületek ajtóit. Szeretik feketére, zöldre, pirosra festeni a bejárati ajtókat, melyekre díszes kopogtatót szerelnek. Érződik a brit hatás. 

Elértem az 1791-ben épített Grand Canal-t. Szűk csatorna, rajta zsilipekkel, keskeny hajókkal. A csatorna szélén gyalogos, valamint kerékpár sáv került kialakításra. 

Ha már arra jártam, nem hagytam ki a közelben található Magyar Nagykövetséget. Több ország nagykövetsége megtalálható ebben az utcában. Magyarország Nagykövete egyébként egy hajdani híradós, majd országgyűlési képviselő.

Visszafele megtekintettem a "Bleeing Horse", azaz Vérző Ló nevű, 1649-ben épült kocsmát. Manapság már lovak sincsenek, az árak meg az egekben, így továbbálltam. A közelben volt a nyolcadik században épült Szent Kevin templom. Azaz a templom romjai. Számomra nagy a hasonlóság a régi templomok és a spanyolországi vidéki templomok stílusa közt.

Vasárnap már újra az esőé volt a főszerep, így sehova sem mentem. Hétfőtől új hét kezdődött, ám nekem maradt minden a megszokott formában. Szerdáig - leszámítva a hétfői kiruccanást a volt munkahelyemre - nem mozdultam ki. Megérkezett a pps számom is, kártya formátumban. Hét évig érvényes. Nem tervezem, hogy valaha is használni fogom, de sosem lehet tudni. Ha már anno megkértem, elteszem.

Szerdára Howth volt betervezve. Dublin egy külső része, egy félsziget, melyet már korábban említettem. Először úgy volt, hogy Istvánnal megyek ki reggel, mivel ott dolgozik. Viszont amikor indult, nem volt erőm felkelni, így később mentem ki, busszal. 

Főleg a félsziget északi részén található kikötő, és falu érdekelt. Ahogy a buszról leszálltam, rögtön a Szent Mária templomot kerestem fel. Pár perces sétát követően elértem a kikötőbe. 

Rajtam kívül több turista is jelen volt. A nyugati mólón mentem először végig. A halászhajók már mind vissza voltak jőve, és a part mellett vesztegeltek. Sok helyen a hálók partra voltak húzva, a halászok pedig javították a hálót. A sirályok, albatroszok pedig csemegéztek a hálóban maradt kisebb halakból. Mindenhol érezni lehetett a halszagot. 

A nyugati móló végén található IV. György király, 1821-ből származó talp lenyomata. Mialatt fényképeztem, engem is megfigyeltek egy pillanat erejéig. Egy fóka bukkant fel az öbölben, miközben portyázott. Gyakoriak a halászhajók környékén. Keresik a kisebb halakat.

Átsétáltam a yacht kikötőhöz, megszemlélni a vitorlás hajókat. Mit nem adtam volna egy évvel ezelőtt, ha egyikőjükkel át tudtam volna kelni az Óperenciáson ...

Átmentem a keleti mólóra, mely hosszan benyúlik a tengerbe, a végét egy kisebb világítótorony zárja. Nem messze található Ireland's Eye, azaz Írország Szeme nevű kis sziget.

A kikötő után a kis település felé vettem az irányt. A terep emelkedni kezdett, egy dombra kapaszkodtam fel. Egy újabb romos templomot fedeztem fel. De természetesen a félsziget lakói egy újabbnak is helyet adtak.

Végezvén a félsziget északi részén, ismét buszra szálltam, és átmentem a déli részre. Egy kicsit megpihentem az ott lévő padon, gyönyörködve az elém táruló látványban.

Ahogy ott ültem a padon, eszembe jutott az első találkozásom az Óperenciással. Ugye tavaly Finisterre-ben láttam meg először, a Camino végén. Mennyivel másként gondoltam még akkor az előttem álló időszakra. Most, hogy itt ültem, és néztem a tengert, már nem vágytam azokra a dolgokra, amelyekre tavaly. Más dolgokon járt az eszem, teljesen új dolgokon. Idén februárban elértem az Óperenciás tengeren is túlra, most viszont az Óperenciás tengeren innen lesz a cél. Tudom, hogy fogunk mi még találkozni, hisz oly sok szép év áll még előttem. De most úgy érzem, hogy Otthon kell folytatnom. 

Mire visszaértem a belvárosba, már be is sötétedett. Az O'Conell úton felállították a Betlehemi jászolt is. Nagy az ünnepi jövés-menés. Díszkivilágítás mindenütt, az emberek bevásárló szatyrokkal megrakodva közlekednek. Nekem úgy tűnik, elfelejtettük, miről is szól eredetileg a közelgő ünnep. 

Ma folytattam a sétát a jól megszokott útvonalon, egészen a belvárosig. Ezúttal a híres sörgyárat is lencsevégre kaptam. Érdekes, hogy itt Dublinban nem rontja a belváros képét egy sörgyár. Kolozsváron bezzeg lebontották. 

Egy gólyalábas páros szórakoztatta a belvárosi részen a nagyérdeműt. Szeretnek egyébként mulatni az írek. Az O'Conell street-en szokott lenni márciusban, a Szent Patrik napi ünnepi felvonulás is.

Nem említettem még az egyik kedvenc boltomat. Magam csak úgy hívom, hogy szuper vályú. Gyakran vendégük szoktam lenni. Egyébként egy-két kivételtől eltekintve, ugyanazok a nevű bevásárló üzletek vannak itt is, mint odahaza.

Ma volt Dublinban a Csillagok Háborúja 7. részének filmpremierje. Ebből az alkalomból, a korábban említett Tű díszkivilágítást kapott. Úgy néz ki, mint egy óriási jedi kard. Az ébredő erő. Akár ezzel is zárhatnám. Ugyanis ébred az erő. A saját erőm. Egy új erő, mely ezúttal teljesen másra koncentrál ...

2015. december 10. (csütörtök) 15:52 (UTC) - Dublin

Utolsó munkanapom kezdtem a Rathborne Village-ben. A parkolóban is látszódtak a karácsonyi, ünnepi készülődés jelei. Valaki a kocsiját öltöztette fel, rénszarvasnak. Mármint ha a piros orrot, valamint a két rénszarvat öltözetnek nézzük.

Kora reggel kezdtem, és egész nap tisztességgel, becsületesen dolgoztam. Utólag kiderült, nem kellett volna. Ugyanis nem az előzetes megbeszéltek szerint váltunk el. Mindenesetre örültem, hogy vége van. Egész nap szakadt az eső. Még késő este is. Semmi jó nem ígérkezett a hétvégére sem.

Hétvégén ismét találkoztam Évivel. Beültünk egy kávéra, és beszélgettünk egy jót. Mondott pár dolgot a repülőtérrel kapcsolatosan. Be kellett szereznem pár elegánsabb ruhadarabot is, mivel a tanfolyam idejére nem utcai viseletet írtak elő.

Egy kicsit szétnéztem a belvárosban is. Ezúttal új helyeket nemigazán kerestem fel, hanem csak tettem egy kört a már megismert helyszíneken. Épp befutott egy kidíszített villamos a Szent István park elé, majd a télapó és a manói szálltak le róla. Előbbivel nem, de utóbbiakkal magam is megörökítettem e pillanatot.

Elbúcsúzva a manóktól, folytattam tovább a sétám a Szent István parkban. Többször megjelentek egy-egy helyen a mókusok is. Nem voltak félősek, nem ijedtek meg a kamerától. Sokan etették a hattyúkat, kacsákat is.

Egy érdekes témájú plakáton akadt meg a szemem. A felirat szerint a szakáll nem csak a karácsonyi ünnepekre való. Gondolom célzás a télapó szakállára is. Magam is szakáll párti vagyok, ám a közeljövőben nem fogom megnöveszteni. Valahogy nem érzem azt, hogy meg kellene. De biztos eljön az az idő is, amikor újra szakállas leszek.

Hazafele menet, benéztem még egy templomba, mely a Szent István parktól nem messze található. Kívülről nézve egy lakótömbnek tűnik. Bent épp miséhez készülődtek, ezért gyorsan körbe jártam. Nem akartam ott maradni a mise idejére.

Vasárnap ismét rossz idő volt, így maradtam a lakásban, rákészülve a hétfői kezdésre. Hétfőn fél tízre kellett odaérni az 1-es terminálhoz, ahova a gyülekezési pont volt megbeszélve. Tizenketten voltunk kezdők, ebből tizenegy ír. Itt már kezdett valami derengeni. Miután megkaptuk az ideiglenes belépőnket, körbevezettek bennünket a leendő munkahelyünkön. 

Rögtön kiderült számomra, hogy nem csak a csomagok pakolása lesz a feladat. A repülőgép megérkezésétől, egészen az elindulásáig tartó időszakban kell majd a szükséges munkálatokat elvégezni. Ebbe beletartozik a gép mozgatása, műszaki berendezéseinek átvizsgálása, tankolásánál közreműködés, utas beszállításnál segédkezés, stb. Érdekes volt látni, hogy mi történik a színfalak mögött a poggyászokkal. Miután körbevezettek minket, beültünk a tanterembe, és megkezdődött az oktatás. Addig sem volt egyszerű megértenem az oktatókat, de ettől a pillanattól kezdve, már bonyolódott. A beszédből sajnos nem sokat értettem, hagyatkoztam a szövegre, mivel power point-os kivetítés volt. Azonban gyorsan olvasott, így nem mindent tudtam követni, megjegezni. Minden modul, témakör végén teszt kitöltés következett. És ekkor már kezdtek összecsapni a hullámok a fejem fölött. A legjobb tudásom szerint írtam meg a teszteket, azonban lettek hibáim. A tanár és a csoporttársak közötti beszélgetés nagy részét nem értettem. Osztottam, szoroztam, és arra az eredményre jutottam, hogy ez jelenleg túl nagy falat nekem. Mivel rádión is történik a kommunikáció a társakkal, supervisorokkal, úgy döntöttem, hogy jobb az elején kiszállni, még mielőtt valami nagyobb bajt okozok. Itt azért több ember élete múlik, minden egyes tevékenység elvégzésekor. Ha valamit nem, vagy nem jól értenék meg, beláthatatlan lenne a következménye. Hívtam tehát az ügynökséget, és felmondtam. 

A felmondás után arra jutottam, hogy nem fogok már újabb állást keresni. Szerdán azért még elmentem a PPS számot megszerezni, ám nem akartam már több időt Írországra szánni. A megérkezésemtől fogva éreztem, hogy nem az én helyem. Lehet azért is volt ez az érzés, mert ezt az állomást kényszerűségből terveztem be. Beterveztem, de nem jött be. Igaz, ehhez kellett olyan döntéseket is hoznom, melyeket ha másképp hozok meg, akkor talán másképp alakult volna. De azzal, hogy: "mi lett volna ha ..." nem foglalkozom. Így alakult, és kész.

Nem említettem még az itteni rendvédelmi szervet. Garda-nak hívják, és ami nekem furcsa, hogy nem viselnek fegyvert. Állítólag, ha valami durvább helyzet alakul ki, azonnal a helyszínen vannak a fegyveres rendőrök.

Már mindenhol a karácsonyi készülődés jelei látszanak. Pár napja még úgy gondoltam, Éviékkel fogom tölteni a szentestét, ha esetleg aznap nem dolgoznék. Azonban ez is elrendeződött. Szentestére ugyanis már hazaérkezem Domoszlóra. Együtt fogom tölteni az ünnepeket a családommal.

A hazautazásom napjáig, azaz még két hétig itt leszek, Dublinban. Addig meglátogatok még egy-két helyet itt a városban. A sziget belsejének a felfedezése elmarad. Elmarad arra az időre, ha esetleg a jövőben visszatérek, akár turistaként.

A héten tette fel Arjuna ezt a fényképet a közösségi oldalra, hogy jelenleg hogyan is néz ki Tzununában az ashram. Jó sok épület lett azóta, amióta ott jártam. Biztos szép lehet. Azóta az ösvények is megvannak.

A mai nap találtam az út mentén ezt a négylevelűt. Megerősített abban, hogy szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok annak ellenére, hogy a dolgaim nem úgy alakultak, ahogy elterveztem. Sikerült ugyanis magamban sok dolgot tisztáznom. Olyan dolgokat, melyekre régóta kerestem a választ. De a legfontosabb, hogy arra is választ kaptam, amit a legjobban szerettem volna tudni. A hazaérkezésem után, mintegy összegzésként beszámolok majd.

2015. december 03. (csütörtök) 18:53 (UTC) - Dublin

Pénteken, a munkahetem utolsó napján, hála Istennek említésre méltó esemény nem történt. A pénteki nap egy fél órával rövidebb. A napi, fél órás ebédszünet egyébként nem nem kerül kifizetésre. A lakások ajtajain megjelentek a karácsonyi díszek.

Meg időnként a lábtörlők is változnak, ám a kedvencem állandó. Biztos nekem is szól, amikor arra járok a porszívómmal.

A nap végén egyébként éreztem a testem minden porcikáján, hogy dolgoztam. Dolgoztam, nem pedig csak munkahelyre jártam. Rafal egyébként a pénteki napra ígérte, hogy megmondja, hol, melyik területen fogok a továbbiakban dolgozni. Felhívott, hogy a jövő héten pontosít.

Még nem mutattam be a lakást, ahol jelenleg lakom. A konyha egybe van nyitva a nappalival, ezen kívül két másik szoba van. A tulajdonos teljesen bútorozva, gépesítve, felszerelve adta ki Istvánéknak. Addig maradok majd itt, amíg rendeződnek a dolgaim, és találok albérletet. Februárig mindenképpen szeretnék találni.

A hétvégére terveztem a futást, ám ezúttal elmaradt. Majdnem egész nap esett az eső, így nem vállaltam be. Egyébként is, a héten végig edzésben voltam. Naponta, munka végeztével, hat kilométert gyalogoltam. Szombaton azért kora délután benéztem a belvárosba. Rég voltam, meg szerettem volna további felfedezéseket tenni. Épp egy kisebb demonstráció haladt el mellettem.

Elsétáltam a Trinity College épülete mellet, amely az írek legrégebbi egyeteme. I. Erzsébet királynő alapította 1592-ben. Feladata volt, hogy a katolikus tanokkal szembeszálló, jól képzett írországi protestáns értelmiséget neveljen. A katolikus egyház, a saját híveinek 1970-ig nem engedélyezte az egyetem látogatását. Nők 1903-ban nyertek először felvételt. Itt tanult Jonathan Swift, Oscar Wilde, és Samuel Beckett is. 

A belváros utcáin érezhető már a karácsonyi készülődés. Az utcák fel vannak díszítve, a kirakatok is új dekorációt kaptak. Itt is, mint a világ más nagyvárosában jelen vannak a mozdulatlan, szoborként viselkedő emberek. Egy egész csoportra való volt belőlük, igaz a kutyájuk néha izgett, mozgott.

Útba ejtettem a Szent Anna templomot, majd benéztem a Szent István parkba. Sok park van Dublinban, és mindegyik szépen karban tartott. Nem is csoda, ennyi esőtől. A pázsitot csak nyírni kell, nem mint odahaza.

Épp indultam kifele a parkból, amikor egy takaros házikót vettem észre,mögötte egy újabb templommal. Mondom megnézem ezt az újabb templomot, hátha ezúttal be is tudok menni. Hát amint közelítettem, nem hittem a szememnek.

Megtaláltam ugyanis a dublini unitárius egyház templomát. Természetesen nem csalódtam a templom falán elhelyezett tábla tartalmán sem. Szerény tudásom szerint úgy fordítanám, hogy mindazokat üdvözlik e templomban, akik szeretnének a lelki szabadság és a tolerancia szellemében imádkozni. Természetesen nyitva volt, és én természetesen bementem. 

A templomban, rajtam kívül többen is voltak, valami készülődés zajlott. Úgy döntöttem, nem zavarom a készülődést, legközelebb visszatérek majd. Visszatérek, nyakamban a Júliától kapott univerzalista unitárius nyakékkel. Ha már a templomoknál tartottam, megnéztem merre található a híres Szent Patrik székesegyház.

Természetesen ezúttal nem mentem be, mivel sajnos itt fizetni kell a látogatásért. Pedig (elvileg) Isten háza bárki előtt tárva, nyitva kell(ene) álljon. Nem így van?! Viszont legközelebb kénytelen leszek kifizetni a vámot, mivel állítólag gyönyörű. Írország legnagyobb temploma ott épült, ahol a legenda szerint Szent Patrik megkeresztelte az íreket. 

Az 5. századi kőtemplom helyére, 1190 és 1225 között emelték a normann-gót stílusú templomot. 1649-ben az angol Cromwell katonasága istállóként használta. Orániai Vilmos hálaadó misét mondott, amikor legyőzte a katolikus Jakab király seregeit. Jonathan Swift 1713 - 1745 között volt a templom esperese. Ez idő alatt vetette papírra Gulliver utazásait. Jómagam meg videóra vettem a templom harangjainak hangját.

Egyébként próbálom a szabadidő nagy részében felfedezni a környéket. Természetesen egyelőre Dublint, aztán majd egy kicsit beljebb merészkedve, az ország más részeire. Ahogy nemrég egy kedves üzenet írója is írta, hozzásegítve ezzel a kedves olvasóimat, hogy ők is utazhassanak. Mivel kedves Bella, oly gyakran szoktad idézni Oscar Wilde-ot, fogadd szeretettel kedvenc íródat, költődet, meghökkentő színben, és pózban megörökítve.

Vasárnap is esett az eső, szinte egész nap. Maradt hát a pihenés, feltöltődés. Hétfőn újult erővel kezdtem neki a munkámnak. Újra kezdtem tehát a tizennégy tömb rendberakását. No és persze a különböző, gyakran érthetetlen hangposta üzenetek visszahallgatását. Este épp befejeztem szüleimmel a társalgást, amikor e-mail érkezett. Felajánlottak egy korábban megpályázott állást, a dublini repülőtéren. Hirtelen azt sem tudtam, hogy miről van szó. Később rájöttem, hogy még november elején küldtem el az önéletrajzom nekik. Most válaszoltak, hogy keddre várnak interjúra. Gyorsan át is ütemeztem a keddi munkaóráimat, és délután háromra megjelentem az irodájukba. 

Itt aztán volt mindenféle kérdőív, papír, ezer, meg ezer kérdés. Töviről, hegyire az eddigi életem minden fontos momentumát fel kellett elevenítenem, és be kellett írjam. Hova, mikor jártam iskolába, mettől, meddig, hol dolgoztam. Hozzá lefordított erkölcsi bizonyítvány, fénymásolatok, igazolványfénykép, stb. Szerencsémre az ügynökség képviselője, Dorottya mindenben segített. Igen, jól olvassátok. Egy honfitárs. Az e-mailből már sejtettem, de a helyszínen bebizonyosodott. Az interjú közben azért angolra átváltottunk, letesztelni a nyelvtudást. A leendő állás becsületes megnevezése ramp agent. Magyarul csomag szállító. Az az ember aki az egyik legfontosabb dolgot végzi a repülőtéren, hisz a csomag leszállás utáni megléte rendkívül fontos. Dorottya egy-két nap után ígért választ, eredményt. Visszafele megszemléltem a már karácsonyi fényárban úszó O'Conell street-et.

Másnap a munkahelyemen is változtak a dolgok. Rafal tudtomra adta, hogy keddig itt vagyok, a jelenlegi helyemen. Keddtől pedig az ablaktisztító csoporthoz fogok kerülni. Nesze neked tériszony, gondoltam. Szerda késő délután viszont jött a telefonhívás Dorottyától. Megfeleltem az állásra, ám van egy kis gond. December 31-ig meg kell szereznem a pps számot, azonban a jövő heti pps szám interjúra nem biztos hogy elmehetek. Jövő héten egész héten tanfolyam lesz, így nem hiányozhatok. Azt ígérte megkérdezi a Ryanair trénerét, hogy szerdán 2 órát hiányozhatok-e emiatt. Csütörtökön egész nap a hívását vártam. Negyed háromkor fel is hívott, és közölte, hogy szabad a pálya, mehetek a szerdai interjúra is. Azonnal hívtam Rafalt, és jeleztem neki, hogy holnap leszek itt utoljára. Megértette, hisz jobb munkabeosztásért, és fizetésért is váltok. Holnap lesz tehát az utolsó napom, mint a National Support Services alkalmazottjaként. Hétfőtől meg irány a Ryanair. Egyhetes kiképzés, oktatás vár rám. Ha sikerül, olyan munkaterületen fogok dolgozni, és szerezni gyakorlatot, mellyel bárhol a világon el fogok tudni helyezkedni. Viszlát tériszony, jöhetnek azok a bőröndök.