2016. december 02. (péntek) 13:16 (UTC+1) - Budapest
Vasárnap lesz egy hete, hogy részt vettem a világcsavargók találkozóján, azaz a 4. Járatlan utakon fesztiválon. Ahogy márciusi posztomban említettem, ezen a fesztiválon olyan világutazók tartanak előadást, akik a világ különböző helyeire utaznak, nem mindennapi módon. Gyalog, stoppolva, kerékpárral, lóháton, vagy át az óceánokon hajóstoppal. Megismerhetünk különböző országokat, történeteket olyan utazóktól akik nemrég vágtak bele, vagy már évtizedek óta úton vannak. Teszik ezt egyedül, párban, vagy családdal.
Ezúttal két napossá bővült a fesztivál, azonban csak a második napján tudtam részt venni. Olyan előadókra voltam kíváncsi, akikről már valamilyen úton, módon hallottam. Legtöbbjük valamilyen formában jelen vannak a világhálón, akár blogon, honlapon, vagy közösségi oldalon. Most is több teremben zajlottak párhuzamosan az előadások. Előre elnézéseteket kérem a fényképek minősége miatt, ugyanis továbbra is mobiltelefonnal fényképezem. Az egyik kisteremben kezdtem, ahol Balaton Zoltán tartott beszámolót. Zoltán a családjával, a Maia nevű vitorlásával járja az északi jeges, zord tengereket. Épp tavaly Dublinban voltam, amikor érkezett a hír, hogy első magyarként átkeltek az Észak-nyugati átjárón. Ezúttal a Grönland melletti útjukról meséltek.
Az előadás során, bepillantást nyerhettünk a jégtáblák közötti hajózás mindennapjaiba. Megtudhattuk, hogy a pézsmatulok veszélyesebb a jegesmedvénél. Gyönyörű élénk színre festik a grönlandiak a házaikat, megelőzve ezzel a hosszan tartó zord idő mélabú hangulatát. Természetesen már senki nem lakik jégkunyhóban, azonban bálnára, fókára még ma is vadásznak. Megismerhettük a régmúlt idők eszközeit, használati tárgyait, népviseletét. Itt tudtam meg, hogy a sziget déli részén élő szánhúzó kutyákat, az északi sarkkörön túli társaikkal - fajtavédés okán - nem vegyítik. Gyönyörű képek szemléltették a jéghegyek megszámlálhatatlan, szín-, illetve formavilágát. Érdekes volt hallani az állandó nappali világosságról szóló beszámolót.
Zoltánék nem egyfolytában hajóznak, hanem évről-évre, egy 2-3 hónapos időszakot töltenek a jégtáblák közt. Kalandjaikat végig követhetitek a http://www.balatonok.hu/ oldalon.
Amint véget ért Zoltánék vetítése, már mentem a Vándor Verembe, amely egy nagyobb előadóterem volt. Itt készülődött az előadásához Mayer Márton, aki több héten keresztül hazastoppolt az oroszországi Vlagyivosztokból. Ugye legutóbb egy másik utazót mutattam be, aki a transzszibériai vonattal jutott el Vlagyivosztokba. Márton tehát a távol-keletről indult stopposként, hátizsákkal, sátorral felszerelkezve. Az út kedvéért még oroszul is megtanult. Izgalmas előadásnak ígérkezett tehát. Rögtön az útja elején le is tartóztatták, mivel meglátogatta az észak-koreai határhoz legközelebbi települést. Rövid őrizetbevételt követően azonban útnak engedték, így folytathatta útját. Elmondása szerint a moszkvai vezetés rengeteg pénzt fordított a távol-keleti utak fejlesztésére. Mártont hol kamionba, hol személyautóba szállt be, akik egy-egy szakaszon elvitték. A mongol határt is átlépte, mely szintén kalandosra sikeredett. Elhaladt a Bajkál-tónál, valamint átlépte az Ural hegységnél lévő Európa-Ázsia szimbolikus határvonalat is.
Márton pont abban az időben tartózkodott Oroszországban, amikor a krími események zajlottak. Személyes tapasztalatait meg is osztotta velünk. Elsők között volt, akik külföldiként, az immár orosz Krímre betették a lábukat. Hazaérkezése óta Márton többször járt Oroszországban, és személyes küldetésének érzi, hogy az országot megismertesse az itthoniakkal, eloszlatva a negatív sztereotípiákat erről a színes, változatos, vendégszerető kontinensnyi országról.
Kicsit magamra ismertem, amikor közzétette Márton az útja elején, és a végén készített arcképét. Nemhiába mondják, hogy útközben felejtsd el a borotvát. Magam is így gondolom, mint ahogyan a következő világvándor. Kinyó Zsolt már túl van a 12000-ik kilométerén. Megjárta a spanyolországi Szent Jakab zarándokutat, majd hazatérve azt újból végigjárta, ám az utat Budapesten kezdte.
Zsolt volt a második olyan Budapestről zarándokló, akinek az előadását végignéztem. Teljesen más szemszögből, más beállítású, témájú fényképeken keresztül idézhettem fel a saját camino-s élményeimet. Zsolt egy három fős társasággal tette meg a spanyol szakaszt, a végére szoros barátságot kötve.
Az előadás második részében Zsolt mesélt az idei útjáról, mely Szent Márton életútjának helyszíneit köti össze a magyarországi Szombathelytől a franciaországi Tours-ig. Őszintén bevallom, eddig erről a zarándokútról magam sem tudtam. Az Európa Tanács az útvonalat 2005-ben Európai Kulturális Útvonallá nyilvánította. Hasonlóan a Via Francigena zarándokúthoz, ez az út sem zsúfolt annyira, mint a spanyolországi Szent Jakab út, azaz az El Camino. Zsolt eddigi és további kilométereit megismerhetitek a http://www.kinyozsolt.hu/home.html oldalon.
Következő előadás nem kifejezetten az utazásról szólt, hanem annak egyik lehetséges módjáról, a housesitting-ről. Ebbe a témába László Bea avatott be minket, aki maga is használja eme remek dolgot. Mint a neve is sugallja, házfelügyeletet jelent. Hasonlót nyújt, mint az általam is használt workaway nevű oldal, mivel segíti az utazót abban, hogy minél kevesebbet költsön a rendelkezésre álló költségvetéséből. Míg a workaway az önkéntes munkáért cserébe szállást és ellátást ad, addig a housesitting biztosítja a szállást. A lényege, hogy a világ bármely pontján lévő házakra, lakásokra vigyáz az utazó addig, amíg a tulajdonos távol van. Természetesen még mielőtt találkoznának, és az utazó megkapná a kulcsokat, megelőzi sok minden. Regisztráció, referencia, skype-on keresztüli beszélgetés, kölcsönös szimpátia, és legvégül a kölcsönös bizalom. Első hallásra sokaknak furán hangozhat, de higgyétek el, működik. Bea legelőször Ecuadorban próbálta ki, azóta a housesitting segítségével nyaralt Franciaországban, Spanyolországban. Az utazó, elindulása előtt kikeresi úti célja közelében lévő, regisztrált ingatlantulajdonosokat, felveszi a kapcsolatot velük, majd jöhet a többi. A lényeg, hogy vigyázol a házra, öntözöd a szobanövényeket, megeteted a háziállatokat, és közben felfedezheted a környéket. Rengeteget lehet vele spórolni. Időtartama 2-3 naptól akár hónapokig terjedhet.
Annak idején, amikor e blogot megálmodtam, egy olyan helyszínre szerettem volna eljutni, mint amilyen a következő előadás helyszíne volt. Kókuszpálmák, fehér homok, örök nyár, jókedv. Gyenes Tímea ide, azaz Hawaii-ra kalauzolt el minket. A több szigetből álló Hawaii az Amerika Egyesült Államok 50-ik tagállama. Meleg trópusi éghajlata, nyilvános strandjai, szörfparadicsoma, aktív vulkánjai miatt sokan telepednek le a szigeteken. Egyik jellegzetes szimbóluma a mao hau hele virágszirmaiból készített vendégváró virágfüzér, a lei. A szigetekre érkező turistáknak akasztják a nyakukba, ajándékként. Eddig legalábbis így tudtam. De Tímea elmondta, hogy manapság meg kell a virágfüzért venni, máskülönben nem akasztják az ember nyakába. Kivételt képez, ha valakit tényleg várják az ismerősei.
Tímea bemutatta a szigetek két tagját, Ohau szigetét, melyen Honolulu is fekszik, valamint Kauai szigetét. Bepillantást nyerhettünk a szigetek élővilágába, kultúrájába, gasztronómiájába. Érdekes volt hallani, hogy a honolului szállodák, illetve azok óceánpartjai bárki által látogathatóak, senkit nem zavarnak el, ha szét akar nézni. Nem úgy mint a mexikói Cancúnban, amikor a szállodához tartozó, elkerített részről anno kizavarták az embert. Valószínű e szemlélet a régmúltra vezethető vissza, amikor is a szigetek uralkodója birtokolta a területet, azonban ingyen használatra adta a népnek. Mennyivel másképpen is zajlottak az események a világ másik pontján. Aki bővebbet meg szeretne tudni Hawaii-ról, böngéssze a http://hawaiibaratok.hu/ oldalt.
Soron következő előadást Baráth Levente tartotta, témája a következő volt: indulj el saját járatlan utadon. Levente sokáig vendéglátósként dolgozott, majd mert nagyot álmodni, és elkezdte azt megvalósítani. Mára már a saját útját járja a világban, fotósként, túravezetőként. Kíváncsi voltam arra, hogy ő hogyan indult el. Közhelynek tűnik, de szerintem is igaz, hogy ha az ember nagyon akar valamit, és tesz is érte, akkor előbb-utóbb be is fog következni. Ha csak álmodozunk, és a kisujjunkat sem mozdítjuk, semmi sem fog történni. Természetesen a célig vezető út nem mindig egyszerű, de ha végig kitartunk a célunk mellett, sikerülni fog. Levente a saját útját végig lehet kísérni a https://emberikiserlet.wordpress.com/ oldalán.
Már jócskán késő délután volt, amikor Jándi Attila elkezdte az előadását, melyben Teleki Sámuel nyomába, Kelet-Afrikába kalauzolt minket. Azt az utat jártuk be, amit annak idején az erdélyi Teleki Sámuel is bejárt, amikor vezette a 400 teherhordójából álló expedícióját Kenya északi részébe. Attila bemutatta azokat a helyszíneket, házakat, ahol Teleki is megfordult. Zanzibár szigetéről indultunk, majd a szavannákon keresztül haladtunk a Kilimandzsáró irányába. Első európaiként érte el a hegy 5310 méteren lévő hóvonalát, azonban a csúcsot nem tudta megmászni. Szintén első európaiként érte el a Kenya-hegyet, ahol egy folyórendszert kezdett feltérképezni. Itt talált rá a tóra, melyet a trónörökösről Rudolf tónak nevezte el. A tavat csak 1975-ben keresztelték át Turkana tóra, a tó partján élő törzsről. A Turkana (Rudolf) tótól délre, egy kiszáradt folyó völgyében felfedeztek egy aktív vulkánt, melyet mind a mai napon Teleki vulkánnak neveznek.
Attila több évtizede ismeri már a környéket, hely-, és személyismerete elismerésre méltó. Bemutatta a szavannák növény és állatvilágát is. Öröm volt viszontlátni a mi fehér gólyánkat is. Attilát az ismert közösségi oldalon keresztül követhetjük nyomon. A világ számos pontjára vezet csoportokat.
Utolsó előadás Portugália büszkeségéről, Madeira szigetéről szólt, melyet Kovács Attila tartotta. Attila rendszeresen, évente kétszer vezet csoportos utazást, a Portugáliától mintegy 978 kilométerre, az Atlanti-óceánban fekvő szigetre. A szigetet egy óriási botanikus kertté varázsolták a portugálok. Mivel a sziget klímája alkalmas mind a trópusi, mind a kontinentális, vagy a magashegységi növények számára. Megtalálható itt a Brazíliából származó banánfa épp úgy, mint az új-zélandi eukaliptusz. A szigeten kezdetben cukornádat kezdtek el termelni, majd angol telepesek szőlővel folytatták.
Madeira egyik fő nevezetessége a levadák hálózata. Öntözőcsatornákkal hálózták be a szigetet, melyek mellett a csatornák tisztítását biztosító gyalogösvény vezet. A levadák több szinten vezetnek végig a szigeten, egy részük sziklába vájt alagutakban, kiváló lehetőséget adva a gyalogtúrázásnak. Nagyon jó kis szigetnek tűnt Madeira, ahogy Attila beszámolóját néztem. Kicsivel a Kanári-szigetek felett van, mégis teljesen más képet fest. Fel is került a listámra. Összegezve a látottakat, és a hallottakat, ismét megbizonyosodtam afelől, hogy nem vagyok egyedül a világban. Nem csak én gondolkodom úgy, hogy időnként fel kell venni a hátizsákot, és elindulni valamerre. Teszik ezt sokan a világban, sokféle módon. De ami a legfontosabb, hogy merjük az álmainkat megélni. Ha valakinek ez abban nyilvánul meg, hogy eljusson egy távoli országba, akkor tegye azt. Másnak az álma egy saját tulajdonú családi ház. A leges legfontosabb, hogy ne bíráljuk mások álmait. Nem vagyunk egyformák. S hogy mi az én következő álmom? Hamarosan kiderül ...
