2016. augusztus 17. (szerda) - Torockó - Remete

Korán akartam ébredni, mivel meg akartam nézni a torockói "dupla" napfelkeltét. Sajnálatos módon azonban az ébresztőórámat nem tájékoztattam a tervemről, így csak a második napfelkeltére ébredtem meg. Sebaj, gondoltam, majd legközelebb. Ébredésemkor az ügyes táborvezetők már egy gazdagon megterített reggelizőasztallal vártak. Az immár több éve kialakult szokás szerint megreggelizik a csapat, majd mindenki csomagol magának a nap további részére ennivalót. Ez általában szendvics, gyümölcs, műzli szelet, halkonzerv szokott lenni. Vacsora időre mindig visszatérünk, amikor is meleg étellel zárjuk a napot.

Mindannyian gépkocsikba ültünk, és megindultunk az erre a napra tervezett célunk felé. Úgy terveztük, hogy ma a Remetei-szorost nézzük meg. Az utat Nagyenyeden keresztül tettük meg, majd újra bevettük magunkat a mócok földjére. Csodálatos vidék, telis-tele kis szalmatetős faházakkal, kaszálókkal, erdőkkel, mezőkkel. Ahhoz azonban, hogy az ember gépkocsival megismerje ezt a vidéket, sajnos nem a hétköznapi autó ajánlott. Nagy ugyanis a gépjármű sérülésének a veszélye az útviszonyok miatt. Egyszerű, szórt köves utak vezetnek a vidéken, melyeket a téli időszakra le is szoktak zárni.

Kiérve egy kőbányához, épp annak voltunk a tanúi, hogy a munkások kihelyeztek egy dák farkassal kiegészített román nemzeti lobogót. A dák, végtag nélküli farkas a jelképe ugyanis a dák-román kontinuitás elméletnek.

Az időjárásra ezúttal nem volt okunk panaszra. Felhősnek felhős volt az idő, de legalább nem esett. A csapat kiszállt a kocsikból, és megindult a Remetei-szurdoknak. Le kellett cserélni a bakancsokat szandálra, vagy egy olyan cipőre, mellyel a vízbe lehet gázolni, mivel sok helyen nem lehetett szárazon továbbhaladni.

A patak mellett haladtunk, a hegyoldalon vezető, tenyérnyi széles gyalogösvényen. Időnként a kövekbe, máskor a sziklába rögzített drótkötelekbe kapaszkodva. Olykor azonban a leszakadt drótkötél, valamint a víz szintjének megemelkedése miatt derékig gázoltunk a hűvös vízbe.

Többen is jártak velünk egy időben a szurdokban. Látszott, hogy népszerű hely. Miután elértünk a 2-300 méteres szűk völgy végére, egy rövid pihenő következett. Visszafele jómagam is mélyebben merültem a vízbe, mivel nem igazán sikerült megtalálnom azt a pontot, ahol előzőleg "csak" derékig ért a víz. 

Az egyik kezem is foglalt volt, így nehezebb volt a kapaszkodás. Tartanom kellett ugyanis a botomat, meg a bakancsom is rögzítve volt, nehogy vizes legyen. De sikerült visszatérni a kiindulási ponthoz, a szandál viszont maradt. Úgy voltam vele, hogy amíg a nadrág meg nem szárad, nem veszem át. 

Visszafele megálltunk Nagyenyeden, mivel meg szerettük volna tekinteni a város egyik híres pincéjét. Az időjárás ekkor már ismételten a barátságtalanabb arcát mutatta.

Strasburgban voltunk, azaz Nagyenyeden. Hasonlóan hívják, mint a francia nagyvárost, ugyanis a középkorban szászok alapították. A város nagyhírű, református kollégiumát Bethlen Gábor alapította 1622-ben. Innen indult ázsiai útjára Kőrösi Csoma Sándor is. A borpincébe leérve megismerhettük a vidék borászatának történetét. Krisztus előtt már préselték a szőlőt errefelé. Az óriási borospincét a jelenlegi tulajdonos bérli az egyháztól. Finomabbnál finomabb borokat kóstolhattunk meg. Megtudtuk a nagyenyedi szőlő szüretelésének fortélyait, melyek nagyban különböznek a magyarországi borvidékekétől. Megkóstoltuk a híres Plébános bort is.

Ideje volt tovább állnunk, mert bár belülről fűtve lettünk, a szandál, és a vizes nadrág nem tűnt jó párosításnak a hűvös pincébe. Mire megérkeztünk, már el is volt készítve a finom vacsoránk, mely mellé ugyancsak finom enyedi borokat kortyolhattunk. Természetesen a mai napot is tábortűzzel, valamint énekléssel zártuk.