2016. augusztus 09. (kedd) 09:51 (UTC+1) - Budapest

Legutóbbi bejegyzésem úgy fejeztem be, hogy újra bakancsot húzok, mivel következik a Via Unitariana. De előbb még egy picit a futócipőmbe bújtam, hiszen várt rám egy igazi megmérettetés. Beneveztem ugyanis a Suhanj! 6 jótékonysági futóversenyre. Már tavaly nyáron is szemeztem a versennyel, ám akkor még nem éreztem magam eléggé felkészültnek. Idén azonban úgy döntöttem, hogy bevállalom. Túl voltam már több félmaratonon, egy teljes maratonon, így bátrabban vállaltam be a hat órás futást. Igen, jól olvassátok. Ez egy non-profit jótékonysági futóverseny, mely a Suhanj! 6 nevű alapítványt támogatja. Az esemény különlegessége, hogy éjfélkor rajtol, és reggel hatkor van vége. Ahogy reklámozták is, a napfelkelte és a reggeli bundáskenyér garantálva. 

Mint ahogyan az ábrán is látszik, a verseny nagy része a Duna parton került megrendezésre, a Szigetmonostori strand környékén. Egy kör teljes hossza 2 km volt, így eléggé monotonnak tűnt. A pálya alkalmas volt a kerekesszékes teljesítésre is. Több mozgássérült versenyző is részt vett ugyanis, de sok futó segített abban is, hogy egy úgynevezett sport "baba"kocsit tolt, melyben sérült vagy fogyatékkal élő társaink ültek, megosztva velük a mozgás örömét.

A helyszínre kijutásban Kriszti segített, akivel viszonylag korán érkeztünk meg. Volt idő egy kicsit körbenézni, megismerni a pályát. Ahogy közeledett az éjfél, megjelentek a versenyzők is. Szépen gyülekeztünk. Én meg egyre inkább kezdtem izgulni. Persze ez természetes izgalom, hiszen az addigi legtöbbet futott távom a maraton volt. A mostani pedig többnek látszódott. De maga az a tudat, hogy hat órán keresztül ... De ahogy a plakát is írta: "Suhanj! Erőt adunk!" Hát szükségem is volt rá.

Átvettem a rajtcsomagot, melyben egy kis lufi is volt, homokkal megtöltve, rajtszámmal ellátva. Ezt kellett pontban reggel hatkor letenni ott, ahol a kürtszó időpontjában tartok, megjelölve ezzel a rajtvonaltól a távolságot. Itt ugyanis fordított a mérés, mivel nem időpontot mérnek, hanem a megtett távolságot. 

Pontban éjfélkor elrajtoltunk tehát. Nagyon jó hangulatban, kicsit izgulva, de tele önbizalommal. Igazából fel sem tudtam fogni, hogy mire vállalkoztam. Ahogy néztem a nevezési listán lévő ismertebb neveket, és hallgattam a különböző életutakat, tele volt a mezőny többszörös Balaton kerülőkkel, ultramaratonistákkal. Úgy éreztem magam, mint egy három éves gyerek a rajzát szorongatva a felnőtt Picasso és Monet társaságában.

Volt aki egyéniben futott, de voltak 2-3 fős csapatok is. Háromnegyed egykor jelentkezett az első komolyabb fal. Érdekes, hogy akkor még csak a kilencedik kilométernél tartottam, de belegondoltam, hogy még több mint öt óra vár rám. Belegondolni is szörnyű volt. Dolgozott az agyam rendesen ellenem. Kellett a biztatás rendesen, melyet Krisztitől, valamint a szurkolóktól meg is kaptam. Kicsit rontott a helyzeten a két kilométeres körök monotonitása, de kitaláltam, hogy melyik körben mit fogok enni, és inni. Így valamelyest elviselhetőbb volt. A szervezők ugyanis gondoskodtak minden finomságról. Körönként mást mást ettem, ittam, kipróbálva olyanokat is, amit eddig nem tettem. A félmaratoni időt átlépve még nem voltam nyugodt, mert eleve lassabb tempót futottam. Nem akartam úgy járni, mint tavaly a maratonon. Ezúttal nem futottam el az elejét. Ennek megfelelően a félmaratoni részidőm is jóval több lett, mint szokott. De muszáj volt így tennem, mert nem tudtam mi vár rám a 42-ik kilométer után. 

Amikor túlhaladtam a három órán, ismét jelentkezett egy fal. Akkor gondoltam bele, hogy milyen fáradt vagyok, és még a fele hátra van. Nagyon vágytam már arra a bundáskenyérre. Azon járt az eszem, ha azt majszolom, akkor már ugye túl leszek rajta. Én meg már éreztem az ízét a számban. Itt már kezdett jelentkezni a fizikai része is a futásnak, ugyanis a térdeim jelezték, hogy vannak. Egyelőre csak ők, ám rövidesen jött a vádli is. Én meg közben átléptem a negyedik órát. A telefonomban a futóprogram folyamatosan jelezte a kilométereket, melyek eléggé változatos idővel teltek. Ugyanis egy-egy ivás, falatozás jelentősen meghosszabbította a részidőt. De a kellő mennyiségű frissítés kellett. Amúgy is az volt a célom, hogy beérjek. Az, hogy milyen idővel, az szinte mindegy volt, hisz úgyis egyéni rekordom lesz. 

Túlhaladva a maratoni távon, a nap is előbújt. Nagyszerű érzés volt újra átélni azt, hogy lefutottam a maratont. Az még nagyszerűbb volt, hogy ezúttal meghittebbnek tűnt, hisz nem voltak ezres tömegek. Sőt, egy nemes célt is támogattam közben. De ezzel nem álltam meg, hisz még volt hátra több mint egy óra. Természetesen a maratoni időm is több volt mint tavaly. A kedvem is egyre jobb lett, mert már láttam a verseny végét. Szinte már szárnyaltam. A térdeimet azonban egyre jobban éreztem. 

Az utolsó kört kezdtem el, fel sem fogva, hogy már itt tartok. Leírhatatlan érzés, hogy az ember belegondol a megtett távolságra, az eltelt időre. A szervezők pedig elkezdték készíteni a bundáskenyereket. Én meg elővettem a kis lufimat, és átfutva az 50-ik kilométeremen, letettem a kürt megszólalásakor. 50 kilométer és 171 méter lett a hat óra alatt. 

Teljesítve tehát életem eddigi leghosszabb távolsága. Megismertem, hogy mi is van a maratonon túl. Megismertem, és úgy döntöttem, hogy további, rendszeres futással ez a távolság növelhető. Persze ezt akkor a térdeim máshogyan értelmezték. Azért is szeretek futni, mert a futás által rengeteget megtudok magamról. Megismerem a határaimat, a futás közben előjönnek a legyőzendő gondolatok. Elmondhatom viszont, hogy a bundáskenyér viszont istenien finom tud lenni egy hat órán át tartó futás után. 

Köszönöm a segítséget Krisztinek, aki egész éjszakán át kitartóan drukkolt és biztatott, dacolva a hajnali hideggel, időnként személyi trénerként egy-egy rövidebb távon is. Nélküle biztosan nehezebben ment volna. Egyelőre a futócipőt levetem, és újra felhúzom a túrabakancsot, hisz a hétvégén utazom Erdélybe, kezdődik a Szent Lődörgés, azaz a IV. Via Unitariana ...