2015. augusztus 18. (kedd) 19:01 (UTC+1) - Domoszló

Mint említettem, a kedvezőtlen időjárás miatt húztam, halasztottam a soron következő Kéktúrát. Nem akartam a kánikulában gyalogolni. A 11. szakasz Szárliget és Dorog között húzódik, mintegy 65,1 km hosszan. Három napot szántam rá. Nézegettem az időjárás jelentést, de semmi jót nem várhattam. Ismét kedvezőtlen időjárásnak néztem elébe, de ezúttal az eső miatt. 

Mire Dorogra érkeztem,  az eső már a Costa Ricában megismert módon zuhogott. Előkerült az esőköpenyem, azonban a szandál ezúttal otthon maradt, így kénytelen voltam bakancsban gyalogolni. A legutóbbi utam során derült ki, hogy a bakancsom talpa lyukas, és a víz bekerül a bakancs belsejébe. Így indult tehát a túrám. A vasútállomáshoz kellett mennem először, mert ott hagytam abba tavaly, Piliscsaba felől jövet. Miután pecsételtem, leültem a peron egyik padjára. Negyed óra múlva az eső elállt, és a nap is kezdett kisütni, így megindultam.

A városképet az egykori bányászat jelentősen meghatározta. A fenti képen az egyik bányászati központi hivatal látható. Hajdanán gondolom többen megfordultak egy-egy napon benne. A Kéktúra vonala a teljes városon keresztül haladt. Az egyik ház kerítésén ismét a Camino-t juttatták az eszembe. Lassan egy éve, hogy ott voltam, de mindmáig meghatározó az, amit adott ez az út.

A városból kiérve, egy földúton kezdtem felfele kapaszkodni. Jobban mondva csúszni, mászni. Az eső ugyanis teljesen átáztatta a talajt, így nehezen lehetett menni. Esni nem esett, de a gyalogösvény melletti növényzetről jutott a csapadékból.

Az út, ismét a Mária úttal együtt haladt. Időnként elágazik, de legtöbbször együtt. A Nagy-Gete 455 méteres csúcsára felérve, az ott 2000-ben felállított kereszt fogadott. A rajta elhelyezett tábla szerint Szent István király tettére emlékeztet, mely szerint az országot felajánlotta Nagyboldogasszony oltalmába.

Eközben az időjárás nem javult. Sőt, rosszabb lett. Ismét előkerült az esőköpeny. A párától alig lehetett ellátni. A Gánt-hegyről lefele menet, egy keskeny, csúszós ösvényen ismét nehezen haladtam. Szerencsémre volt egy két kapaszkodó, kő, szikla, melyek segítettek a balesetmentes közlekedésben. 

Mire elértem az első pecsételő helyemre, Tokodra, az eső ismét elkezdett cseperegni. Épp, hogy a falu központjába értem, el is kezdett zuhogni. Körülbelül egy negyed óráig tartott, ez idő alatt az egyik buszmegállóba álltam be. Tokod is egy bányászfalu. Megemlékezés is van az elhunyt bányászokról. A falukép egyébként átlagosnak mondható. Templom, boltok, kocsma, emlékművek. 

Mint említettem, a Mária zarándokút is gyakran együtt van a Kéktúrával. Ennek is köszönhető, hogy a falu egyik lakója az alábbi képpel díszítette a házának falát. Ennél találóbbat nem is festhetett volna rá. Szent Kristóf óvja a vándort.

Az eső rövid ideig csendesedett, én pedig megragadtam az alkalmat, és felkerestem a pecsételő helyet. Rendhagyó módon egy kocsmában volt a pecsét, és jómagam is rendhagyó módon kértem egy korsó sört. Időm volt, hisz az eső újra elkezdett zuhogni. A zoknim, bakancsom átázva. Kezdtem gondolkodni, hogyan tovább.

Úgy döntöttem, hogy ma mindenképpen tovább állok. A Tokodi pincékhez terveztem eljutni. Fél hét is elmúlt, amikor Tokod községet magam mögött hagytam. Az eső pedig újból el kezdett cseperegni. Egy kisebb hegyen kellett keresztül mennem, bár én inkább nevezném dombnak. A távolban már látszódott a Tokodi pincesor.

Kezdett esteledni, amikor beértem a pincesorra. Nagyon nem volt időm, hogy jobban szétnézzek, mert az eső jobban eleredt. Kerestem hát egy terebélyes diófát, és a lombja alatt felhúztam a sátramat. Ahogy néztem, a választott helyszín nem volt állandóan látogatva. Zavartalannak ígérkezett tehát az éjszakám.

Az éjszaka kétszer ébredtem meg, hogy szakad az eső. Szerencsémre a sátor falai bírták. Igaz, egyrétegű a sátor, de egy külső ponyvával le szoktam takarni. Ha nem érek hozzá a falhoz, akkor nem leszek vizes. Reggel korán keltem, mert időben akartam tovább menni. Mogyorósbányáig terveztem csak, mivel úgy döntöttem, hogy az eső miatt nem folytatom tovább. Így nem sok értelme volt. Elővettem hát a második pár zoknimat, és felhúztam a vizes bakancsomat. Pár perc után a zoknik is vizesek lettek. 

Nem volt nagy a ma reggelre tervezett táv. Mindössze 5,6 kilométer. Meg is érkeztem korán. A buszmegállóban épp indulni készülődött a busz. Nem szálltam fel rá, mivel várt rám még egy pecsételés. Ugyanis a szakasz kezdetén, és végén is pecsételni kell. Úgy voltam vele, hogy megyek a következő járattal. Megkerestem hát a pecsétet, ami egy zárt (!) kocsma ajtajához lett kihelyezve.

Mivel volt majdnem három órám a busz indulásáig, megreggeliztem a söröző mellett kialakított étkező-pihenő helyen. Egy forrás mellett lett kiépítve a hely, ahol a falu lakossága, valamint az átutazó vendég süthet, főzhet.

Reggeli után visszatértem a buszmegállóba. Útközben a helyi ács, szépen faragott kapuját is megcsodálhattam. Még egy padot is készített, "fáradt vándor pihenőhelye" felirattal. Ki is próbáltam volna, ha nem esett volna az eső.

A buszmegálló a község központi részén található, a templom, és az első világháborús emlékmű szomszédságában. Szép, rendezett település ez a Mogyorósbánya.

A buszmegállóban elhelyezkedve, levetettem a bakancsomat, melyet megpróbáltam kitörölni, megszárítani. Nem sok sikerrel jártam. Elővettem hát az utolsó pár száraz zoknimat, és felhúztam. Annyira lett nedves, hogy a hazafele tartó utat kibírja. Nincs mese, meg kell talpaltassam a bakancsomat. Ragaszkodom hozzá, hisz oly sok közös élményünk lett, a közel 1500 megtett kilométer során.

Bár az időjárás jelentés javulást mutatott, ebben nem bízhattam. Annál is inkább, mert nem volt több száraz zoknim. Nem kockáztattam egy megfázást. Hazafele vettem tehát az irányt, Mogyorósbánya-Tát-Dorog-Budapest-Domoszló útvonalon. Legközelebb Mogyorósbányától folytatom.

Rövid szakasszal - 14,6 kilométer - lett tehát kiegészítve az eddig megtett Kéktúrám. Lassan, de biztosan haladok, nemsokára meglesz a táv fele. Már ha az időjárás is engedi.

2015. augusztus 16. (vasárnap) 17:58 (UTC+1) - Domoszló

A Via Unitariana óta nem nagyon voltam semerre. Értem ezalatt, hogy nem igazán volt miről írnom. A hetek óta tartó kánikula miatt nem igazán volt kedvem folytatni a Kék-et. Az igazat megvallva, semmihez nem volt kedvem. Pont jókor jött sógorom ötlete, hogy ruccanjunk ki egy hosszú hétvégére, horgászni. A Ráckevei-Duna alsó végén található Rózsa-szigetet néztük ki. Két éve már jártunk ott.

A képen látható a kis sziget, mely egy vékony földnyelven keresztül közelíthető meg. Egész otthonosan ki lett alakítva. Megtalálható rajta minden, ami egy hétvégi horgászathoz kell. Több kis nádfedeles házikó biztosítja a sziget vendégeinek a szállást, bár sokan laknak a saját magukkal hozott lakókocsijukban.

A leérkezésünk után megkerestük a gondnokot. Kicsit döcögősen indult minden. Két héttel ezelőtt egyeztettem le a foglalást, de nem igazán találta meg a naptárában. Szerencsére volt szabad szoba. A helységet biztosítéknak szántuk, ugyanis kint terveztük tölteni az éjszakát is. Jómagam nem horgászom, de szívesen töltöm az időm a vízparton. Annál is inkább, mert e vízpart a legutóbbi munkahelyem része is volt.

Maga a Ráckevei-Duna, a főággal a Csepel-szigetet öleli körül, hossza 57,3 folyamkilométer. Északi végén a Kvassay-zsilip, délen a Tassi-zsilip zárja el a Dunától. A két partjának nagy részén felparcellázott telkek vannak, rajta hétvégi házakkal, nyaralókkal, melyek egyedi hangulatot adnak a Kis-Dunának.

E panoráma tárult elénk. Az időjárás továbbra is az elmúlt heteknek megfelelően folytatódott. Tombolt a kánikula. Többször kellett megmártóznunk a vízben. Nem mértük a víz hőmérsékletét, de szerintem 30 fok körüli volt. A vízfelszínen pár döglött kagyló is jelezte, hogy túl meleg a víz. Ennek megfelelően nem is nagyon volt kapásunk késő estig. Pár keszeg után viszont, hajnalban jött egy nagyobb fogásunk. Egy 8,5 kg-os ponty személyében.

Természetesen a mérés, fényképezés után a hal vissza került a vízbe. Jómagam pedig a hálózsákomba. Pár óra szundítás következett még. A szigeten lehetőség van főzésre is, azonban eme lehetőség erősen korlátozott. Mi viszont hoztunk magunkkal mindent, mi ehhez kell. Továbbá egy jól felszerelt büfé-kocsma is rendelkezésére áll, a sziget vendégeinek.

Egy esti lecsó elfogyasztása után folytattuk a horgászatot. Közben összeismerkedtünk a szomszédunkkal, aki maga is lakókocsi tulajdonos volt. Érdekes figura volt. Fura, de barátságos. Több éve, rendszeres visszajáró, mindenki ismeri már a szigeten.

A második éjszaka közepén be kellett vonuljunk a keresztlányommal a lefoglalt szállásra, mert eleredt az eső. Végre. Több hete tartó, eső mentes kánikula ért véget. Az éjszaka további részében több fogás nem volt. Reggel összepakoltunk, majd hazafele vettük az irányt. Hála a kánikula végének, holnap folytatni fogom a Kéktúrát, Dorogtól nyugatra. 

2015. augusztus 1. (szombat) - Datk - Olthévíz

Reggel, mire felébredtünk nyoma sem volt a tegnapi időjárásnak. A cipőink, és bakancsaink viszont vizesek voltak még, így egy nagy tüzet raktunk, és körberaktuk a lábbeliket hadd száradjanak. Nem siettünk, mert az utolsó napra nem volt nagy a távolság.

Annyira megszáradt a bakancsom, és a zoknim, hogy tudtam használni. Elköszöntünk a lelkésztől, és a családjától, és elindultunk hát az utolsó távunkra. Jómagam egy kicsit vegyes érzelmekkel. A hatodik napon voltam túl, de legszívesebben maradtam volna még egy kicsit. Ahogy körbenéztem, többen is így érezhettek.

Pár kilométer után meg is érkeztünk Oltbogátra. A falut gyorsan magunk mögött hagytuk, és felkapaszkodtunk egy kisebb dombra. Itt egy úgynevezett milleneumi erdőn haladtunk keresztül, melyet 1896-ban ültettek a Honfoglalás tiszteletére.

Az erdő után egy újabb legelő következett, egészen egy patakig, amin át kellett kelnünk. Felettünk népes gólyasereg repkedett olyan formátumban, amely a keselyükre jellemző. 

A két fogásos ebédünket az E 60-as főút mentén lévő étteremben fogyasztottuk el. Többen is megfordultak itt, köszönhetően a főútnak. Népszerű helynek tűnik.

Utunk folytatódott egy darabig a főút mentén, majd arról letérve egy rövid bekötőúton Olthévízre. Legelőször betértünk a falu unitárius templomába. Tartottunk egy rövid pihenőt, és énekeltünk egyet. 

Ebben a templomban rögtön észrevettem, hogy a padok nem voltak kék színre lefestve, mint ahogyan az eddigiekre jellemző volt. Ismét egy gyönyörű templomot ismerhettem meg. 

Az utam során rengetegszer találkozok olyan dolgokkal, melyek úgy jönnek elő, hogy nem tervezem meg a velük való találkozást. Érteném ez alatt, hogy véletlenül találkozom velük. De ez nem így van. Tavaly óta nem hiszek a véletlenekben. Föntről jövő dolgok ezek, melyeket akkor és ott kell meglátnom. Mint például a templom kertjében lévő kopjafa feliratát. Egy közös fényképhez kellett beállni egy-egy oszlophoz. Anélkül választottam ezt, hogy előtte elolvastam volna. 

Ezt követően folytattuk az utat a falu belsejébe, ahol a falu esperese látott minket vendégül. Megkóstolhattuk a helyben sütött lepényt, melyet bivalytej felhasználásával készítették. Itt tartottuk az idei gyalogló tábor záró részét, melyet egy közös, gitárral kísért énekkel tettünk színesebbé.

Ezután mindenki fogta a táskáját, felszerelését, és megkezdődött a hazamenetel. Nehéz volt elköszönni egy ilyen remek társaságtól. Igaz, így visszagondolva, hamar eltelt az idő, a tavalyi út óta. De mégis rossz volt belegondolni, hogy csak egy év múlva fogok a legtöbbjükkel újra összefutni. Remek embereket ismerhettem meg idén is. A hazafele utat Kolozsvárig Czire tanár Úrral tettük meg, mikrobusszal. Zárásképpen páran beültünk még Kolozsváron, egy étterembe egyet beszélgetni.

Véget ért hát a 3. Via Unitariana gyalogló tábor. Véget ért, és bennem újra elkezdődött valami folyamat. Valami, amit úgy gondoltam, hogy le tudok csendesíteni, de kiderült, hogy nem. Bár nem tudom pontosan, hogy merre tovább, de azt tudom, hogy merre nem. 

2015. július 31. (péntek) - Nagyajta - Datk

A tegnap említett vérszívót - denevér - megúsztam, ám reggelre a térdhajlatomon egy rokon szakmát űző teremtmény jelent meg. Kullancs kezdett belém furakodni, ám egy csipesz segítségével gyorsan kiszedtem.

Tegnap este vacsora előtt már volt egy zápor, és ma reggel is esőre állt. Maradt tehát a hosszú ujjú nadrág, esőkabát előkészítése. A templom körül tegnap nem tudtam fényképezni, ezeket is reggel pótoltam.

Reggeli után pár zarándoktársunktól elbúcsúztunk. Ekkor már csepergett az eső, így előkerültek az esőkabátok, ponchók. Datkig kellett ma eljutnunk.Megindultunk tehát libasorban, az aszfalt út jobb oldalán. Az eddigi Via Unitariana-kon nem volt olyan nap, hogy esőben kellett gyalogolni, idén ez bekövetkezett.

Az út kezdetén annyira nem volt komoly eső. Hol esett, hol nem, de inkább csak cseppek. Később azonban már jobban megeredt. Legtöbbünknek a cipője, és a bakancsa is beázott. Így jártam jómagam is. A bakancsom talpa a korábbi útjaim során kilyukadhatott, így az útról a vizet beengedte a talprészbe, ahol a vastag zokni annyi vizet szívott magába, hogy egy kisebb medencében érezhettem magam.

Miklósváron is keresztülmentünk, ahol a Kálnoky család kastélya is megtalálható. Jó volt látni az utcanévtáblákat is. Milyen jó lenne, ha Erdély szerte működne a dolog.

Végig esett az eső, miközben Kovászna és Brassó megyét váltakozva léptük át. A táskáink, ruházatunk a védelemnek hála viszonylag száraz maradt, azonban a cipőink, mint említettem tocsogtak a vízben. Így értünk be Köpecbe, majd Ágostonfalvára.

Ágostonfalván betértünk a helyi vasútállomás várótermébe, megpihenni egy kicsit. Mivel a csoport többségének a lábbelije beázott, és a tervezett távolság is sok volt még hátra Datkig, úgy döntöttünk, hogy vonattal könnyebbé tesszük a hátralévő utunkat.

Bő két és fél óra múlva jött is a vonat, és egy negyed órás, békebeli zakatolás következett Alsórákos határáig. A vonatról leszállva keresztülmentünk Mátéfalván, majd utolsó állomásunk, Datk következett.

Datken is a lelkészi házban fogadtak minket, és elláttak minden földi jóval. A vacsora előtt volt egy kis idő pihenésre, beszélgetésre, kellően lehűtött italok kóstolására.

Az udvaron, a csűr háta mögött eközben rendületlenül folyt a fűnyírás, hála a két négylábúnak. Néha odébb rohantak, ha utunk keresztezte az övéket. 

Vacsora után a templomot látogattuk meg, majd a mellette található terembe gyűltünk össze. A tavalyi évhez hasonlóan egy-egy cetlit kellett húzni, melyen egy szöveg volt. Mindenki elmondta pár mondatban, hogy neki mit is jelent a kiválasztott szöveg. Ennél találóbbat nem is húzhattam volna. A válaszom: nem szeretnék a tavaly elhagyott mókuskerékbe vissza mászni, és újból azt az életet élni, ami a társadalmi elvárásoknak megfelelő.

Az éjszakai szállásom a csűrben volt, ahol a matracokat elhelyeztük. Mások a templomban hajtották álomra a fejüket. Mögöttünk egy nehéz nap állt. Bíztunk benne, hogy holnap már nem esőben fogunk beérni Olthévízre, a tervezett végállomásra. 

2015. július 30. (csütörtök) - Árkos - Nagyajta

A tegnap említett templomkerti pázsit megtette a hatását. Reggel frissen, kipihenten ébredtem. A reggeli után még egy rövid mosásra is jutott időm, ugyanis pár ruhámat ki kellett mosnom. A Camino óta három garnitúra pólóval, zoknival, alsónadrággal indulok útnak. Egyik rajtam, a másik szárad, a harmadik tartalék. Most viszont egy nappal csúszott a mosás, így a tartalék is használatra került. 

Elbúcsúztunk a lelkésztől és a családjától. Öröm volt látni a népes családját. Megköszöntük nekik a szíves fogadtatást. Napi célunk Nagyajta volt. A terepviszonyok a tegnapihoz hasonlóak voltak. Többnyire föld-, és köves úton keresztül mentünk, végig emelkedőn felfele. A tetőre felérve, tartottunk egy hosszabb pihenőt, lévén, hogy az aznapra tervezett távolság felét megtettük. Itt megtöltöttük friss forrásvízzel a kulacsunkat, ebédeltünk, és egy-egy terebélyesebb fa alatt pihentünk. Csodaszép az élet!

Egyébként ezen a tetőn kerül évente megrendezésre a környékbeli falvak unitárius találkozója, egy úgynevezett piknik formájában. Minden évben más község szervezi.

A hosszabb szünet után utunkat folytatva, legelőkön, erdőkön keresztül vándoroltunk. Középajtáig földúton, annak határában kövezett úton. Az időjárás végig meleg, napos volt. 

Középajtához közeledve az időjárás kezdett változni. Egyre több lett a felhő. Ez egyrészt jó volt, mivel a napot eltakarta, így a gyaloglás könnyebbé vált.

Az úton el haladt mellettünk egy szénásszekér, bár nem bivalyok húzták, hanem traktor. Gyerekkoromban még inkább a bivalyok általi szállítás volt elterjedve, mára azonban ez is változott. Jobb szerettem volna, ha nem.

Középajtára beérve egy bolt előtt tartottunk egy újabb pihenőt, ahol jómagam egy újabb fajta, Brassóban gyártott sörrel oltottam szomjamat. Ekkor már látszódott, hogy hamarosan esni fog.

Alkalmam volt gyönyörű kapukat fényképezni. Jellegzetes az itteni házak szerkezete, hogy teljesen egybe van építve a kapuval, gyakran a melléképülettel.

Nagyajtára, a szállásunk színhelyére már borús időben érkeztünk. Veszélybe került így a tervezett templomkertben alvás. Szintén a lelkészi lak kertjében, házában történt a vendégfogadás.

A vacsora után ismételten megkóstolhattuk a pánkót, hála az egyik zarándoktársunk családjának. Az este további részében a tábortűz körül énekeltünk.

Következett az unitárius templom meglátogatása. Sajnos a lelkész nem tartózkodott Nagyajtán, így utólag voltam kénytelen pár információhoz jutni. Az első templom építése a 13-14. századra tehető, melyet folyamatosan alakítottak. A szentélyt a 15. században lebontották. A templom faragott kőszószékét 1710-ben készítették, mely régiségét tekintve Erdély hatodik faragott szószéke.

A műemléktemplomot szabálytalan, négyszög alakú várfal övezi, melyet a 16. század második felében kezdtek el építeni. Az éjszakát az egyik bástyájában töltöttem. Kezdetben egy denevér társaságában, ám látva, hogy mennyien akarunk ott aludni, gyorsan kiment. 

Negyedik napunk végén ismételten megkaptuk a napi megtett utunk adatait. 26,4 kilométer volt. Tavaly többször léptük át a 30 kilométert, de idén valahogy ez elmaradt. Személy szerint magam örültem e változásnak, mivel a 25-30 kilométer közötti távolság jobban teljesíthető. Azért így is el tud fáradni az ember a nap végére.

2015. július 29. (szerda) - Uzonkafürdő - Árkos

Ezúttal az éjszakát eső nélkül megúsztuk. Nem úsztam meg viszont a talaj egyenetlenségeit, amely az elalvás kezdeténél okozott kisebb kellemetlenséget. Megpróbáltam jobb helyet keresni, de a második próbálkozás után abbahagytam. Úgy voltam vele, hogy aki átlépte a komfort zónáját, az mindezt el tudja viselni. Márpedig én már hónapokkal ezelőtt átléptem. 

Reggeli a szokott módon zajlott, ami azt jelentette legtöbbünknél, hogy miután csomagoltunk az útra szendvicseket, ettünk is. Többnyire kukorica pelyhet, müzlit tejjel, vajas-lekváros kenyeret, stb. A lényeg, hogy elegendő kalóriával indítsuk a napot. Már reggel látszódott, hogy meleg nap elé nézünk. Indulás előtt megtöltöttük a kulacsainkat a borvízzel. Uzonkafürdőt elhagyva, kaszálókon, legelőkön mentünk keresztül, melyek hol emelkedtek, hol lejtettek. Kezdtem megismerkedni azokkal, akik a tavalyi táborban nem voltak. 

Akiket ismertem már, azok közül többen kíváncsian kérdeztek az elmúlt időszakban megtett útjaimról, az ott megélt dolgokról. Igyekeztem mindenkinek válaszolni, átadni mindazt, amit megéltem. Időközben a csapat a szokásos módon hosszúra nyúlt. Sokszor megállt az eleje, bevárni a társaság végét. Különösen egy-egy juh nyáj, vagy tehén csorda közelében. Egyik pihenőhelyünket egy pásztorkutya is megközelítette, de csupán kíváncsiságból. Kíváncsiságát némi szendviccsel viszonoztuk.

Az indulásnál elfelejtettem magamról gondoskodni, hogy megfelelően védekezzek a napégés ellen. Menet közben sikerült némi fényvédő krémmel ezt pótolnom. Gyorsan haladtunk, bár az ivóvíz készletünk fogyott rendesen. Kálnokra beérve megrohamoztuk a boltokat, szomjunkat csillapítani.

A faluban lévő gólyafészkeknél nagy volt a forgalom. Most gyakorolták a repülést a kicsik. Érdekes, hogy ezekben a falvakban mennyi gólyafészek van. Egyes faluban akár 5-6 is.

Kálnokot elhagyva utunkat Sepsikőröspatak felé folytattuk. Itt is találkoztam a Mária zarándokút jelzésével, mely az egész Kárpát-medencén keresztül vezet, az osztrák Máriazellből az erdélyi Csíksomlyóig, mintegy 1400 kilométer hosszan.

Műúton értünk be Árkosra, az aznapi szállásunk helyszínére. A helyi unitárius lelkész és családja fogadott minket a lelkészi lak udvarán. Tartottunk egy fél órás pihenőt, mielőtt mindenki elindult a vacsora előtti zuhanyzáshoz. 

Árkos község unitárius templomát a 13. században építették, melyet a 16. században átépítették, és a 17. században védőfallal, bástyákkal egészítették ki. Jelenleg folyik a falak felújítása. Az egyik bástyában egy helytörténeti kiállítás is kialakításra került.

Vacsoránkat a helyi közösségi házban fogyasztottuk el, ahol a helyiek friss pánkóval - a pannonok kedvéért fánk - és hideg ásványvízzel, és sörrel is megleptek minket.

Vacsora után egybegyűltünk a templomban, ahol tartottunk egy kis beszélgetést, éneklést. Érdekes volt látni, hallani egy pár szóból, mondatból, hogy ki, milyen személyiség. Különösen jó volt mindezt egy gyertya lángjának fényénél átélni.

A szállásunk ismételten több helyen volt, kik-ki választhatott hol. Volt aki a közösségi teremben, volt aki a papi lak kertjében, a templomban, vagy a templom kertjében. Magam az utóbbit választottam. A matrac alatt ezúttal kényelmes gyeptakaró gondoskodott a kényelmes alvásról. Szükség is volt rá, mert 28,5 kilométeres távon voltam túl.

2015. július 28. (kedd) - Szentirmai Büdösfürdő - Uzonkafürdő

Éjjel arra ébredtem, hogy majdnem mindenki pakol, mozgolódás van. A mikrobusszal is elálltak a terasz mellől, mert az eleredt eső az autóról a teraszra folyt. A terasz szélén alvók beljebb húzódtak. Magam a fal tövében foglaltam helyet, így nem áztam meg. Reggel is esőre ébredtünk. Beleborzongtam, hogy esőben kell folytatnunk az utunkat. Mire azonban felkeltünk, az eső elállt. A reggeli, a szállás második részeként funkcionáló faház udvarán volt. Szendvicseket lehetett csomagolni az útra. Szükségünk is volt rá, mivel ki kellett bírni a vacsoráig. 

Időközben az időjárás is kezdett jobbra fordulni, bár a köd, s a pára megmaradt. De legalább az esőkabátot nem kellett elővenni.

Elkezdtük tehát a napi távunkat. Uzonkafürdőig terveztünk ma elérni. Erdőn keresztül vezetett az utunk, melyet időnként egy-egy tisztás megszakította. Nem volt az a sűrű erdő. Menet közben időnként tartottunk egy-egy pihenőt. Ilyenkor pár percig kifújhattuk magunkat, ittunk egy kis vizet, valamint pihentettük a lábainkat.

Az időjárás továbbra is párás volt, néha a pulóvert is fel kellett venni. Az út mentén egy menedékház is volt. Télen ugyanis szükség lehet egy fűthető, zárható menedékre, ahol a fagy elől meghúzhatja magát az ember.

Az időjárás közben annyira mellénk állt, hogy a köd eloszlott, a nap pedig kezdett előbújni. A hőmérséklet is emelkedett annyira, hogy már a pulóver sem kellett. Az ebédszünetünk már kifejezetten napos időben zajlott. Jók ezek az ebédszünetek. Miután az ember elfogyasztja az ebédjét, van még legalább fél órája pihenni. Az elmúlt évben magam is gyakorlom e sorrendet, meghonosítva a sziesztát az életemben.

Az ebédszünet után újult erővel folytattuk utunkat. Immár verőfényes napsütésben haladtunk, a ligetes hegytetőkön át, az erdő felé újra. Menet közben áfonyát, szamócát és málnát szedtünk, desszertként kiegészítve a nemrég elfogyasztott ebédünket.

A málna bokrok környékén, helyenként a fű le volt taposva, jelezve, hogy medvék is csemegéztek a gyümölcsből. Időnként hangos kiáltással jeleztük, hogy most mi csemegézünk. Az eredmény sikeres volt, a korábbi vendég(ek) nem jelent(ek) meg.

A táj leírhatatlanul gyönyörű volt. A tetőkön haladtunk, ahol helyenként egy-egy terebélyes fát meghagyva, legelőket alakítottak ki. Néhol egy-egy esztenába botlottunk, ahol a juh nyájak védelmére szegődött termetes juhászkutyák vonultak fel egy vonalban, jelezve, hogy résen vannak. A csapat körülbelül egy kilométer hosszan gyalogolt. Jómagam a második felében bandukoltam, időnként meg-megállva, a tájban gyönyörködve.

Elérve Uzonkafürdő határába, messziről látszódott a település, és az azt körülvevő dombság. Beérve a faluba, megtöltöttük a kulacsunkat a forrásból, melyből a híres uzonkai borvíz folyt. Magnéziumos, kálciumos, szénsavas forrásvíz. Mellette egy medence is volt, melyben az előbb említett borvízben lehetett fürödni. A gyógyvíz minden korosztály számára ajánlott.

A szállásunkat - egy nyaraló udvarán, valamint a ház szobáiban - elfoglalva, megindult a társaság nagy része az említett medence felé. Többen is megmártóztunk a hideg vízben. A padlózat fenyődeszkából készült, rései között buborékok törtek a vízfelszín felé. Fura érzés volt a testet körbevevő víz hatása is. Olyan érzésem volt, mintha egy pezsgőtabletta lennék.

A vacsora előtt elugrottam egy kicsit szétnézni a településen. Egy kisboltban sikerült szert tennem az egyik helyi sörre is. Jutalom volt a nap végén. A vacsora után felizzítottuk a tábortüzet, majd újabb gitárral kísért éneklés következett.

Az éjszakát tehát az udvaron terveztük többen is eltölteni, matracokon, hálózsákban. Ehhez az időjárás is partner volt, ugyanis csillagos égbolt tárult felénk. A napi távolság pedig az alábbiak szerint alakult:

Mint látható, 30,1 kilométert tettünk meg a második napon. Lévén, hogy teljes napot gyalogoltunk, jóval több volt az elégetett kalória is, továbbá a hidratálás során veszített folyadék.

2015. július 27. (hétfő) - Budapest - Szentimrei Büdösfürdő

Vasárnap késő este, 22:00-re már a Népligethez érkeztem. 23:00-ra volt kiírva a busz indulása, de 23:45-kor még javában folyt a csomagok bepakolása. Pár évvel ezelőtt már utaztam ezzel a busztársasággal, de ezúttal nyoma sem volt a korábbi utaskísérőnek, filmvetítésnek, kávénak, teának. Úgy látszik, változik a világ náluk is. A háromnegyed órás késésünket, a határátkelésnél tovább szaporítottuk. Magam az emeletes (!) busz legelején foglaltam helyet, panorámaként tárulva elém az útszéli táj. Az út elején a váltó sofőr elmondta, hogy nem fogunk mindenhol megállni, ahhoz képest sok pihenőt tartottunk. Kolozsvárra, helyi idő szerint fél kilencre érkeztünk.

Pár utas leszállása után, utunkat folytatva következett Torda, Marosvásárhely, és Szováta. Ekkor már láttam, hogy nem fogok időben odaérni Csíkszeredába, a megbeszélt időpontra. Udvarhelyt elhagyva már másfél órás késésben voltunk. Küldtem egy üzenetet, hogy késni fogok. Csíkszeredába érkezve, azonnal taxiba ültem. Nem szoktam a közlekedés eme formáját választani, de ezúttal siettem. Mire megérkeztem az indulási ponthoz, már az indulás előtti pillanatok voltak.

Az idei Via Unitariana gyalogló tábor résztvevői között sok, számomra új arcot láttam. Többük már volt az első táborban is, ahol én még nem voltam. Sokan viszont hiányoztak azok közül, akikkel tavaly ismerkedtem meg. Akiket viszont ismertem, nagyon jó érzés volt Őket viszont látni. Azonnal el is indultunk, várt ránk egy fél napi távolság. Kezdetben az aszfaltozott főút mentén, a városból kifele menet, majd egy emelkedőn folytattuk utunkat. 

Nagyokat szippantva a levegőből, jó érzéssel kaptattam fel a domb oldalra, vissza-vissza tekintve. Ismét éreztem, hogy hazatértem. Időközben a régi gyalogló társak többségével sikerült pár szót váltani. Az újakat viszont még csak figyeltem, próbálva a neveket megjegyezni. 

A távolság nem volt annyira vészes, ám az emelkedő, mely időnként köves volt, eléggé igénybe vette a szervezetünket. A kezdő napra tehát meg volt a bemelegítés. Magam már kezdtem éhes lenni, amikor beértünk Büdösfürdőbe. A környékbeliek sok faházat építettek itt, ahol a tavasztól, késő őszig tartó időszakot töltik. Télen viszont kemény mínuszok vannak. Akár -35 C° is.

A csapat nagy része a közbirtokosság tulajdonában lévő, tetővel fedett, három oldalról nyitott helyen foglalta el a helyét. Így tettem jó magam is. A többiek a nem messze lévő faházat választották. A vacsorát Hunor készítette, aki a tavalyi évhez hasonlóan mikrobusszal szállította a két helyszín között a felszerelés nagy részét.

Vacsora után legtöbben elhelyezkedtünk a polifoam (izolir) matracokon, hálózsákokban, és hallgattuk a gitárral kísért éneklést. Bíztunk az időközben ködössé váló időjárás megváltozásában.

A nap végén, a tavalyi évhez hasonlóan, Koppándi tanár Úr a megtett utunk adatait ismertette. Ezek szerint 14,3 kilométert tettünk meg. Mindannyian tudtuk, hogy holnap ennek a távolságnak a kétszerese vár reánk.