2016. március 07. (hétfő) 16:33 (UTC+1) - Domoszló

A tegnapi nap folyamán, részt vettem az egész napos Járatlan utakon fesztiválon, ahol 09:20 és 22:00 óra között, 4 teremben, 28 előadó tartott vetítést. Ahogy a szervezők is írták, Független Utazók Fiestája volt. Olyan utazóké, akik nem a megszokott módon utaznak, és nem mindennapi helyekre jutnak el. Többnyire gyalog, lovon, kerékpáron, stoppal, hajón, azaz eléggé extrém módon, gyakran még extrémebb helyekre jutnak el ezek a nem mindennapi utazók. Sokszor egy-egy őrültnek tűnő projectet is megvalósítanak, vagy önkéntes munkákat is vállalnak útközben. Van aki közülük hosszas, előzetes tervezések után, más ad hoc jelleggel indul útnak. Mindannyian bátran nekiindulnak a világnak, mert semmi sem lehetetlen.

Természetesen a 28 előadást lehetetlen lett volna végignézni, mivel párhuzamosan zajlottak a különböző helyszíneken. Előzetesen kiválasztottam azokat az előadókat, akiket többnyire már az utazásuk alatt követtem. Többek közülük, személyes történetükkel, utazásaikkal, blogjaikkal engem is inspiráltak annak idején, mielőtt magam is elindultam volna. Hét történetet választottam tehát ki, amiket egyenként most bemutatnék. Az előadók személyes blogjainak linkjét bemásolom, hogy Magatok is bővebben megismerhessétek. Kezdjük tehát!

Elsőként Vízy Péter úti beszámolóján vettem részt, aki ugyanabban az évben teljesítette a Camino-t mint jómagam, csak kicsit hosszabban. Budapestről indult el, és mintegy 156 nap, valamint 4400 km megtétele után, Lisszabonig zarándokolt. Annak idején emlékszem, hogy épp Burgosban voltam, amikor olvastam a hihetetlen zarándokút sikerességét.

Péter Budapestről indult el a magyarországi Camino szakaszon, majd Ausztria, Svájc, Franciaország, és Spanyolországon keresztül Portugáliában ért véget az Útja. Kezdetben hárman voltak, ám később Péter már csak egyedül folytatta az Utat. Ám mint magam is megtudtam, az ember sosincs egyedül a Camino-n. Útja során többnyire sátorban pihente ki magát, de többször aludt Ő is zarándokszállásokon, magánszemélyeknél.

Jó érzés volt viszontlátni azokat a helyeket, helyszíneket, ahol magam is elhaladtam az Út során. Természetesen mindenki máshogyan éli meg a zarándoklatot, éppen ezért különösen érdekes volt megtapasztalni, hogy Péternek mit adott a zarándoklat. Igaz, az övé sokkal tovább tartott mint időben, mint távolságban. Annyira, hogy amíg én egy darab pecsétekkel teli igazolófüzetet adtam le Santiago-ban, Péter öt darabot. Miután Santiago-ba visszatért az Atlanti-óceántól, az Utat folytatta Lisszabonig. Érdekes lehetett mindenkivel szemben zarándokolni, főleg, hogy a jelek is az ellenkező oldalról vannak felfestve. 

Péter azóta minden évben visszatér a Camino-ra, azonban mindig más és más Útra. A Szent Jakab zarándokútvonalnak ugyanis több fajtája van. A zarándokútjairól blogot vezet, azonban azokat utólag írja meg a petycamino.webnode.hu/ oldalon.

Maradtam a nagyteremben, és egy bő tíz perces szünetet követően már kezdődött is a következő előadás, melyet Patkóné Rovács Gyöngyi és Patkó Gergely tartott. Ők egy 11 hónapos világ körüli útról számoltak be.

A vetítés elején röviden összefoglalták az útjukat, annak előkészítését, szervezését. Elmondták, hogy kik inspirálták őket, hogyan döntötték el, hogy belevágnak. Kicsit magamra ismertem, annál a résznél, amikor a korábbi munkahelyükön felmondtak. Választ kaptunk a felszerelés, utazás, szállás, étkezés, tisztálkodás témakörében is.

Gyöngyi és Gergely, utazásukat az esküvőjük utáni évben kezdték meg, így egy nászútnak is beillett. Hátizsákos utazásuk során, négy kontinensen keresztül, 18 országot látogattak meg, keletről-nyugati irányba körbeutazva a Földet, így még egy nappal is fiatalabbak lettek. Törökországgal kezdték, ahonnan Iránon keresztül Indiába mentek. Minden országban időt szántak arra, hogy jobban megismerjék a környéket. Gergely az élete egyik álmát is teljesítette azzal, hogy a nepáli Mount Everest alaptáborába is ellátogattak.

Útjuk folytatódott Délkelet-Ázsia országain át Ausztráliába, majd Új-Zélandra. A különböző közlekedési eszközök majdnem mindegyik fajtáját igénybe vették az útjuk során. Utaztak vonattal, busszal, időnként autót béreltek, de hajóra, és repülőre is szálltak. Új-Zélandról az Egyesült Államokba vezetett tovább az útjuk. Útközben új embereket ismertek meg, akik sok esetben vendégül is látták rövidebb, hosszabb időre is őket.

Az USA-ban bérelt autóval járták be a szebbnél szebb helyszíneket, városokat, a Nyugati-parttól a Keleti-partig. Egy rövid kanadai átruccanást követően, repülővel hazafele vették az irányt, Norvégián keresztül. Mint mondták, várták is már a hazaérkezést, ám titkon reménykednek a folytatásban. Kalandjaikat nyomon követhetitek a backpacking.blog.hu/ oldalon.

Már jócskán dél is elmúlt, amikor következett a harmadik választott előadóm, Méder Áron. Ő volt az első, akinek az utazását elkezdtem követni. 2006. szeptember 24. és 2009. szeptember 19. között kerülte meg a Földet, harmadik szólóvitorlázó magyarként, ám első európaiként egy tavi vitorlás hajóval. Használtan vette meg a hajót, amelyet maga újította fel, és készítette elő a világ körüli útra. A 6 méter hosszú, és 2,2 méter széles Carinával a szlovéniai Koper kikötőjéből indult el, majd a Földközi-tengert elhagyva a Carinát a Kanári-szigetek felé fordította.

A fenti képen éppen Las Palmas kikötőjében áll a Carina fedélzetén. Abban a kikötőben, ahol magam is két éve fuvarra vártam. Ismét nosztalgiázhattam tehát egy kicsit, felelevenítve a kanári-szigeteki élményeimet. Áron ezt követően a Zöld-foki-szigetek felé hajózott, ami az utolsó állomása volt az Atlanti-óceán átszelése előtt. Mivel a Carina egy kisméretű hajó volt, ezért ennek eredményeképpen az óceán átszelés is hosszabb ideig tartott, mint a nagyobb testű hajókkal. Áron 39 nap múlva érkezett meg Barbados kikötőjébe. A Karib térség után következett a Panama-csatorna átszelése. Sokat segítettek Áronnak a panamai hatóságok, mivel a Carina paraméterei miatt elvileg nem mehetett volna át a csatornán.

Mint látható, a Galápagos-szigeteknél járva, Áron haja és szakálla eléggé megnőtt. Ismét több hét, és hónap telt el, mire 2007. november 12-én kikötött Fiji szigetén. Addigi útja során rengeteg műszaki probléma merült fel, így kihasználva az éppen beköszönő hurrikán szezont, Fijin eltöltött egy fél évet, megjavítva közben a Carinát. Innentől kezdve, a további útja során több hangsúlyt fektetett a közbeeső szigetek felfedezésére. 

Az Indiai-óceánon hajózva közeledett az afrikai partszakasz, azon belül is Szomália, ahol az előforduló kalóztámadások miatt nem volt veszélytelen az út. Szerencsére azonban biztonságosan túljutott az említett vízterületen, és következhetett a Szuezi-csatorna. Útját ugyanabban a kikötőben - Koper - fejezte be, ahol elkezdte, ahol az érkezését a családja, és a barátai várták.

Áron célja, a legkisebb európai vitorlással végrehajtott szóló földkerülés rekordjának felállítása mellett, a puszta vitorlázás volt. Útja során a szárazföldön előszeretettel kereste a helyiek, egyszerű hétköznapi emberek társaságát, időt szánva az országok megismerésére, új kapcsolatok kialakítására. Nagyszerű teljesítményét megismerhetjük a www.meder.hu/ oldalon.

Miután Áron segítségével újra a szárazföldre érkeztünk, a virtuális utazásomat is ott folytattam. Dr. Kuun Aladár segítségével, a transzszibériai vasúton. Kedves Bella! Bízom benne, hogy hasznos információval szolgálhatok Neked, a jövőbeli utazásoddal kapcsolatban.

Aladár részletesen bemutatta nekünk a világ leghosszabb vasútvonalán tett utazását, annak előkészületeivel. A Transzszibériai vasútvonal Moszkvából indul, majd 9288,2 km után a távol-keleti Vlagyivosztokban ér véget. Mintegy 8 időzónát keresztez a vasútvonal, azonban a menetrendet a moszkvai időzónához mérik. Érdekes lehet az egyes állomásokon, az indulási-, és érkezési időpontot kiszámolni, az aktuális időzónára átváltani. Aladár segítségével megtudhattuk, hogy milyen módszerekkel lehet megvásárolni a vonatjegyet. Megtehetjük az utazást megszakítás nélkül, több mint 147 óra alatt, de az utazásunkat meg is szakíthatjuk a közbeeső városokban. Így tett Aladár is, felfedezve ezáltal Oroszország városait, tájait. 

A vonaton négy különböző osztály található, ő a 3-as osztályon utazott. Szó esett a vasúti etikettről is. Lehetőség van továbbá, a vonaton található szamovárok segítségével teát készíteni. Természetesen étkezési lehetőség is van a mintegy fél kilométer hosszú, 18 kocsiból álló vonaton. Az út során megismerhetjük az ország népeit, szokásait. 

Mintegy 1777 km megtétele után a vonat áthalad Európa és Ázsia határán. A képen Aladár épp ezt szemlélteti a határvonalat jelképező fehér obeliszk előtt állva. Útja során a Transzszibériai vasút 16 nagyobb folyót keresztez. Elhalad a világ legmélyebb tava, a Bajkál-tó mellett is. Rengeteg Lenin szobor található a vasút menti városokban. Többek közt az ulan-udei, mely egyedülálló módon kizárólag Lenin fejét örökítette csak meg.

Az 5655-ik km után lehetőség van Peking irányába tovább utazni, a Traszmongol vasútvonalon. Elérve a távol-keleti partszakaszra, az utazás is véget ér Vlagyivsztokban, ahol egy újabb érdekes adatot közölt velünk Aladár. Ugyanis minden oroszországi Lenin szobor keze Moszkva felé mutat, kivéve a vlagyivosztokit. Itt ugyanis Japán felé mutatja az irányt, jelezve a tervezett távol-keleti szovjet hódítás folytatását. Aladár egyébként azon kevés hátizsákos turista közé tartozik, akik beutazást nyertek Észak-Koreába is. Utazásait végigkövethetjük az alitraveling.blog.hu/ oldalon.

Egy rövid ebédszünet közbeiktatása után visszatértem a nagyterembe, ahol Tóth Gábor előadását hallgattam meg, "Hátizsákkal Európában 100 Euróból" címmel. Gábor úgy indult el Lisszabon irányába, hogy az eladott mobiltelefonja ára volt minden tartaléka. A felszerelését is főképp a barátai által szedte össze. Stoppal vágott neki az útnak, mondhatni céltalanul. Életében soha sem stoppolt, nem volt semmi tapasztalata. Útja során sátorozott, aludt az úton megismert embereknél, korábbi ismerősöknél, és rengeteg új barátot szerzett. Utazott autóval, de betekintést nyert a kamionosok mindennapi életébe is. Az útja Nyugat-Franciaországig vezetett, ahol önkéntes munkát vállalt egy kastély felújításában. Itt döntötte el, hogy mit szeretne a jövőben csinálni. Miután hazaérkezett, létrehozta a Tudatos Fiatalok Közösségét. Róla bővebben itt olvashattok: www.toth-gabor.com/

Már kezdett sötétedni, amikor a számomra egyik legjobban várt előadás következett. Zárug Rita és Harkányi Árpád jött el beszámolni a négy éves, földkerülő, kerékpáros nászútjukról. A blogjuk volt a második, amit az interneten követtem. Esküvőjük után egy héttel, 2011. június 11-én indultak el a fekvőkerékpárjukkal, megkerülni a Földet.

Útjuk nem csak a kerékpározásról, utazásról szólt, hanem három dologra szerették volna felhívni a figyelmet. Egyik a család fontossága, mely szerint egy jó család az alapja mindennek. Második a kerékpározás fontossága. Bemutatni azt, hogy milyen fantasztikus dolog felfedezni a világot kerékpárral. Harmadik a fenntarthatóság. Hogyan élhetünk ezen a bolygón anélkül, hogy folytatnánk a kőolaj alapú, környezetszennyező és fenntarthatatlan életünket.

A négy évig tartó útjuk során rengeteg új embert, kultúrát és országot ismertek meg. A világot nem a média hamis tükrén keresztül, hanem a saját szemükkel, a helyi embereken keresztül ismerték meg. Útjukat fekvőbringákkal tették meg, melyeket időként össze kellett csomagolni, amikor muszáj volt repülőre szállniuk.

Sajnos az előadásra jutó idő nem lett volna elég arra, hogy a teljes világkörüli útjukat bemutassák, ezért csak a közép-, és dél-amerikai szakasz került bemutatásra. Számomra külön örömként szolgált, hogy viszont láthattam a Chitzén Itzá és a Tikal piramisait. Zitával és Árpáddal egyébként a Mexikóba utazásom előtt felvettem a kapcsolatot, akkor pont Panamát készültek elhagyni. Tanácsot adtak, hogy a határátlépéseknél mit szoktak kérni. Így tudtam meg az esetleges fizetendő díjakat, valamint a határőrök által gyakran kért egyéb biztosítékokat, papírokat.

A képen épp az Egyenlítőn állnak. Útjuk során rengeteg szép helyen jártak. Ők is legtöbbször sátorban aludtak, de többször vették igénybe a couchsurfing nevű oldalt, melynek segítségével a világ bármely pontján ingyen szállást kaphat a világutazó, egy-két éjszakára. De volt, hogy a helyi tűzoltóság lánglovagjai hívták meg őket, hogy a tűzoltólaktanyában töltsék az éjszakát. Zita és Árpi rengeteg alkalommal megtapasztalta azt az önzetlen segítséget a helyi emberektől, amelyet magam is tapasztaltam. Sokszor kínálták meg őket étellel, itallal olyanok, akik talán jobban rá lettek volna szorulva a támogatásra. Megtapasztalták, hogy a boldogság nem elsősorban a pénztől, és a vagyonról szól. A boldogság ott lehet a legszegényebb bádogviskóban is.

Utazásuk mintegy 40.075 km megtétele, és több mint 45 ország meglátogatása után, 2015. szeptemberben 6-án ért véget Budapesten. Azóta rengeteg meghívásnak tettek eleget, és elkezdték a könyvük megírását is. Zita és Árpi világ körüli, kerékpáros nászútjukat megismerheted a 360fokbringa.hu/ oldalon.

Utolsó előadásra sajnos nem maradt mindenki, ám jómagam nagyon vártam a legújabb utazó kedvenceim, Szabó Norbert Ádám, valamint Kovácsik Levente élménybeszámolóját. Egyedülálló, világraszóló teljesítményen vannak túl, ugyanis Ők tették meg a leghosszabb utat páros kajakkal, mindenféle külső segítség nélkül, és ezzel Guiness rekordot értek el. Útjuk alatt 64 nap alatt evezték át az Atlanti-óceánt. Megálmodták, megtervezték és véghezvitték a céljukat.

Négy évvel ezelőtt maguk tervezték a mintegy 6,8 méter hosszú, és 95 centiméter széles, Kele nevű páros kajakjukat. A megépítés során kiemelhető tőkesúllyal, és 9 légkamrával látták el a kajakot. Tesztelték az Adriai-tengeren, melynek során képet kaphattak az előttük álló megmérettetésről. Tavaly október 21-én indultak útnak Portugáliából, majd 20 nap után megérkeztek a Kanári-szigetekre. Itt pihentek egy kicsit, valamint ismét feltöltötték a készleteiket. 

November 27-én hagyták maguk mögött a Kanári-szigeteket. A felszerelésüket nagyon jól át kellett gondolni, mivel nem sok helyük volt a Kelén. Éppen ezért nem volt lehetőségük az ivóvíz szállításra sem, így a tengervízből állítottak elő ivóvizet maguknak. Az ivóvizet előállító készülék működéséhez a nap energiáját használták fel. Az ennivalójukat nagyrészt a magukkal vitt konzervek tették ki, ám időnként meglepték magukat egy-egy elraktározott jutalom falattal.

Négy óránként váltották egymást, mivel a kajakot állandóan mozgásban kellett tartaniuk. Volt amikor mindketten eveztek, bár alapvetően egyikőjük pihent, amíg a másik tartotta a frontot. Az állandó só jelenléte igénybe vette a bőrüket, az apróbb sebek nem gyógyultak be. A végtagjaik is megérezték az állandó hajlított állapotban történő ülést, közlekedést. Érdekes volt hallgatni, hogy miként zajlott a tisztálkodás is a kajakban.

2016. január 30-án, 64 nappal az elindulás után, Norbert és Levente szerencsésen megérkezett Antigua kikötőjébe. Mint mesélték, a helyi parti őrség hajója már várta őket, és bekísérte a kajakot a kikötőbe. A partra érést követően pár percig eltartott, mire újra megszokták a szilárd talajt a lábuk alatt, majd büszkén koccintottak a megérkezésük örömére. Norbert és Levente világraszóló útját bővebben is megismerhetitek a https://hu-hu.facebook.com/farfaraway.live oldalukon.

Ők voltak tehát az általam követett, nem mindennapi utazók. Bízom benne, hogy át tudtam adni egy keveset abból, amit róluk, és az utazásaikról magam is megtudtam. A blogjukat szeretettel ajánlom napi olvasásra, mivel általuk olyan helyekre is eljuthatunk, ahova nem biztos, hogy egyelőre el tudnánk jutni. Továbbá bepillantást nyerhetünk az utazásuk mindennapjaiba. Olyan emberek utazásaiba, akik mertek nagyot álmodni, és az álmaikat megélni.